|
|
|
|
|
||
Luis Mateo Díez spanyol író februárban Budapestre jött, hogy részt vegyen a Nagyvilág Kiadó gondozásában megjelent, A narancs a tél gyümölcse című modern spanyol elbeszéléskötet bemutatóján.
Luis Mateo Díez 1942-ben született, a spanyolországi León tartományban, Villalbinóban. Első novelláskötete 1973-ban jelent meg, Memorial de hierbas (A füvek emléke) címmel. Több elbeszélést írt, de regényeivel - Las estaciones provincianas (Vidéki évszakok, 1982), La fuente de la edad (Az idő forrása, 1986) - aratott igazán sikert. 1999-ben jelent meg La ruina del cielo (Leomlott égbolt) című regénye, amellyel elnyerte a két legjelentősebb spanyol irodalmi díjat, a Kritikusok Díját és a Nemzeti Prózadíjat. A Spanyol akadémia a tagjai közé választotta. 2001. február 8-án Luis Mateo Díez a Károlyi Palotában találkozott a magyar közönséggel. A könyvbemutató után Scholz László beszélgetett a spanyol íróval.
Scholz László: Most, hogy itt meghallgattuk együtt Parázsló augusztus című novelládat, először hadd kérdezzem meg, milyennek találtad a magyar fordítást?
Luis Mateo Díez: Remek a fordítás, és csodálatos volt a színész! Ismét magam előtt láttam Don Severinót, s hallottam, hogy beszélnek a szereplők. Az az igazság, hogy már egy kicsit elfelejtettem ezt a művet, de úgy érzem, jó stílusban szólalt meg. Persze a magyar nekem idegen nyelv, de hát ezen írt Márai Sándor és Szerb Antal, akiket ismerek, s tudom, hogy a nyelvek sokfélék, de az irodalom egy.
S. L.: Ha jól láttam a könyveid jegyzékében, 1989-ben adtad ki ezt a novellát, de gondolom, előbb keletkezett. Mikor, milyen körülmények közt írtad?
L. M. D.: Valóban, jóval korábban írtam, mint hogy megjelent, s ahhoz a korszakomhoz tartozik, amelyben sok vidéki történetet írtam, s amikor a sokban hasonló Vidéki évszakok és Az idő forrása című regényem is keletkezett. Fabulákról van szó, a Parázsló augusztus is az, s olyan témákat dolgoznak fel, mint amilyen a lehetetlen szerelem, az élet érthetetlensége vagy az életet kísérő titkok motívuma.
S. L.: Úgy látom, hogy a spanyol irodalomban nagyon kevesen írnak kizárólag elbeszélést. Mindenki egy kicsit költő vagy regényíró is, alig van kimondottan novellista. A te életművedben is sok a fontos regény. Ez törvényszerű Spanyolországban?
L. M. D.: Nem. Ma nagyon is izgalmas a kispróza helyzete Spanyolországban. Talán szerencsésebb ha úgy fogalmazok, hogy ma a kis- és nagypróza egyaránt izgalmas helyzetben van. De a XX. században mindig is írtak elbeszélést. Csak most olyan színvonalra jutott, amilyenen hosszú idő óta nem volt. Ma mindenki fontos műfajnak tekinti. Én úgy látom, hogy olyan korszaknak vagyunk tanúi, amely a regényben, a hosszabb prózában és a nagy hatású, intenzív novellában is remek elbeszélőket hozott. Azt azért mondjuk ki, hogy a kiadókat többnyire jobban érdeklik a regények, mint a kispróza. Gondolom, nem irodalmi, hanem üzleti okok miatt.
S. L.: Te hogy fogalmaznád meg a két műfaj különbségét?
L. M. D.: A novella állandó kihívást jelent a műfaj sajátossága miatt. A jó novella mindig hatásos és kimondottan erőteljes forma, s ez nemcsak a tartalom, hanem a nyelv szintjére is érvényes. Hatásos, erőteljes szavakkal kell sejtetni a mondandódat. A novella mindig sejtet. Cortázar úgy fogalmazott, hogy a regény olyan, mint a film, a novella pedig mint a fénykép. Egy fényképen, ugye, sokkal több van, mint amit lát az ember. Ezért sejtet. És azután ott a rövidség, az, hogy szinte minden azonnal megtörténik. Tulajdonképpen a novella már az első szavakkal foglyul ejt, ha pedig egy műben az első mondat nem működik, az már nem lehet jó novella. Mindannyian tudjuk, főleg azok, akik mindkét műfajt műveljük, hogy a regényben bocsánatos bűn két-három gyenge mondat, hisz gyakran észre sem veszik őket.
S. L.: Latin-Amerikával összehasonlítva Spanyolországban nem kapott kellő figyelmet a novella műfaja.
L. M. D.: Latin-Amerikában rendkívül jelentős a novella, és nagy hatással volt a spanyol prózára is. Pedig nálunk is erős hagyománya van a novellának. Talán az érdeklődés hiánya, talán a kiadói politika az oka, hogy a regény nagyobb teret kapott nálunk. Pedig meglehet, hogy a prózaírók közt a novella jelenti azt a mély folyót, amelyben minden másnál sűrűbben, hatásosabban rakódnak le az írói világ fontos elemei. Különös, hogy egy-egy kedvenc regényíró novelláit olvasva érzi úgy az ember, hogy meglelte a szerző igazi világát.
S. L.: A te kisprózádban valami ősi tűz is lobog.
L. M. D.: Nézd, én családi s talán történelmi körülmények miatt a szájhagyomány útján találkoztam a képzelet birodalmával. Spanyolország északnyugati részén, egy távoli, eldugott völgyben éltem - sok hasonló völgy lehet Magyarországon és Közép-Európában is -, és ott, a háború utáni életben eszméltem rá, hogy mi is történt. Azt hiszem, hogy sokaknak egyáltalán nem tűnik távolinak, ha az akkori magányról, elszigeteltségről, vigasztalanságról, árvaságról, halálról, tragédiáról beszélek, de az fontosabb, hogy én abban a rettenetes korszakban ismerkedtem meg a szájhagyománnyal, s az erősen ösztönözte írói tudatomat. Én ott, a negyvenes években közelebb voltam a középkorhoz, mint a jelenhez, és nagyon távol éltem bármiféle jövőtől. S ráleltem a népi történetekre, mert Spanyolország - Magyarországhoz hasonlóan - roppant erős népi kultúrával rendelkezett, amelyben tovább élt a hagyomány s egyfajta ősi ártatlanság is, amelyet nem cenzúrázott senki, s amely a házak belső terében, a magánszférában, a tűz mellett élt. A történetmondás - szerény módon - mindig az élet ünneplése, s azt éli meg benne az ember, amire amúgy nincs módja. A képzelet világa, s általában a művészet, a zene, a festészet talán mindennél jobban hozzáköt bennünket az élethez. Ott akkor az volt nekem az egyetlen ablak, ami a világra nyílt, s a keserű valóság fölé emelt. (Akkor bizony éjjelente volt még mitől félni, s gyerekként nem tudta az ember, miért lövöldöznek.) Ezt a csodát jelentette nekem akkor a történetmondás.
S. L.: Elolvastam a legfrisseb interjúidat - van belőlük sok, hisz több jelentős díjat nyertél 2000-ben -, és úgy látom, a nyilatkozataidat akár García Márquez is adhatta volna. Kijelented például, hogy a cselekmény és az elbeszélés a legfontosabb...
L. M. D.: Valóban így van. Úgy gondolom, hogy a képzelet, az irodalmi fikció, a regény szinte mindig az emlékezetből táplálkozik, abból ered, ezért mi, regényírók csaknem mindig a múltból töltekezünk, illetve a múlt felé visszük a történeteinket. Sokak szemében az emlékezet azonos a képzelettel, vagyis a kettő öszszeolvad. Az a fajta irodalom pedig, amelyik ma a tömegtájékoztató eszközök korában a közvetlen valóságra épül, az akaratlanul is eltolódik a szociológia irányába, és valószínűleg sokat veszít irodalmi jellegéből. Én örömmel tanulmányozom a mai valóság elemeit a tömegtájékoztatás hírei közt. De a művészetben sokkal ösztönzőbbnek találom, s az irodalomban sokkal mélyebben megértem az emberi jelenséget. Az irodalom, a regény roppant bonyolult és mély tükör.
S. L.: A magyar olvasó nem ismerheti Leomlott égbolt című regényedet. Mondanál róla valamit?
L. M. D.: Fontosnak tartom elmondani, hogy a Leomlott égbolt belső utazás a mélybe, egy kihalt, dermedt birodalomba, Celamába. Vég nélkül tart az utazás, és nemigen van kiút. Celama a semmi tartománya, letűnt, kiürült világ. A Leomlott égboltnak "Halotti anyakönyv" az alcíme, s valóban a századok alatt összegyűlt holtak a hősei. De igyekszem megmutatni, hogy a halál az élet tükre, mert hőseim életéhez a halálon keresztül juthatok a legközelebb. A Leomlott égbolt az élet, az eltelt, véget ért élet regénye. Ha a regényemben az élet nem sokban különbözik is a haláltól, ez azért van, mert Celamában nem létezik az idő. S ha nincs idő, az emberek mitikus térben, teljes mozdulatlanságban élnek. Igaz, igyekeznek kitörni, meg is írom a túlélésük epikáját, de Celama lakói elfogadják az élet korlátait, és csupa vesztessel népesítik be a regényemet.
Ugyanakkor a holtak megőrizték az élet lényeges jegyeit. Az irodalomból és az életből ismert minden nagy archetípus és érzés megtalálható a műben. Celamában nincsenek hegyek, nem lehet elrejtőzni, így mindennél fontosabb a titok és a benső. A falusi kultúrákban a lelkiség, az emberek belső értékei a legfontosabbak. Ennek tudatában vannak a celamaiak, ezért a lelküket ért sérelem okozza a legnagyobb fájdalmat, ahogy az egyik legrettenetesebb epizódban ezt be is mutatom.
S. L.: Regényedben a semmi birodalmának nevezed a képzeletbeli tartományt, Celamát. Miért?
L. M. D.: Celama valóban képzeletbeli tartomány, több regényemben is szerepel, s egy letűnt, kihalt, felszámolt paraszti világra utal. Annak a kultúrának a jelképe vagy metaforája, amely már kihalófélben van, sőt a most magunk mögött hagyott századdal talán már ki is halt, legalábbis néhány jellegzetes életformája már eltűnt. Celama tehát valószínűleg a pusztulás birodalma. Én sokat írok pusztuló, eltűnő, lezáruló dolgokról, így az említett képzeletbeli tartományban a pusztulás világát alkottam meg, mindazt, amitől megvontuk a létet s amiből alig marad valami.
S. L.: Hadd provokáljalak egy kicsit: mindez azt jelentené, hogy nem hiszel a posztmodernben, se a haladásban?
L. M. D.: Már hogyne hinnék a haladásban. Reménységgel nézem az ember sorsát. De úgy látom, hogy már kellő mértékben dicsőítették az életnek ezt a pozitív, reményteli oldalát. Mindenütt csak azt halljuk, hogy boldog világban élünk, meg hogy ez a lehetséges világok legjobbika. A valóságban ennek épp az ellenkezőjét tapasztaljuk. Csakhogy én valószínűleg melankolikus - de nem borúlátó - alkat vagyok, s szeretem az ember sorsáért aggódó történeteket. Szerény ember, de - szinte szégyellem megvallani - nagyon becsvágyó író vagyok. Egy becsvágyó elbeszélő pedig nem lehet posztmodern. A posztmodern stílus csupa szellemeskedés és merő naivság. Én igenis visszakövetelem a regény és az irodalmi képzelet számára az elbeszélés jogát. Meg amúgy sem szeretem az olyan regényt, amely nem az életről szól.
S. L.: Másutt épp a titok fontosságát hangsúlyozod.
L. M. D.: Hát persze, a művészet, konkrétan az irodalom egyik alapeleme a titok. A tudás, az elvont fogalmak, a tiszta, szabatos avagy tudományos gondolkodás mind igyekszik eloszlatni a titkok körüli homályt. Ha az irodalom lemond a titokról, akkor már csak sodródik. Nekünk mindig tisztelnünk kell a titkot. Én azt tartom, hogy az embernek a művészetben minden lehetséges módon faggatnia kell a talányt, az életben ellenben jobban kellene lepleznünk a titkainkat. Az a benyomásom, hogy roppant fejlett társadalomban élünk, ellentmondásos társadalomban - lenyűgöző, hogy micsoda ellentmondásokat hagytunk magunk mögött most a múlt századdal -, de a mindennapi életben azt érzem, hogy ebben a világban mindenki igyekszik megfosztani az embereket a titkaiktól. Rettenetes, amikor azt látom a tévében, hogy egyesek legbensőbb - olykor egészen vad - dolgaikat is kifecsegik. Igazán ostoba vallomásokat hall az ember, s még fizetnek is értük. Én úgy gondolom, hogy óvnunk kell a talányokat, mert ha egyszer a művészetnek alapeleme a rejtély, s mi azt mind felfedjük, akkor mindannyian visszavonulhatunk, és leereszthetjük a függönyt.
S. L.: Írásaidat olvasva kimondhatjuk, hogy téged mint regényírót, az élményeid határoznak meg?
L. M. D.: Igen. Az én élményvilágom az emlékezetből és a képzeletből táplálkozik. Engem az határoz meg, hogy ötvenkilenc éves vagyok, tudom, hogy szinte középkori életet éltem, hogy sokféle tapasztalatban volt részem, s hogy érzem, több évszázadnyi múlt kering a tudatomban és az emlékezetemben. Ezt a múltat jelentős részben a falusi lét tölti ki, s az mindannyiunk közös múltja. A haladás azonban más irányba vitt bennünket: a föld, mely egykor szükséglet volt, mára merő sallang lett, s úgy látszik, ez jelenti ma a civilizációt. Nekem még most is szükséglet a föld, ragaszkodom hozzá, s így egy hosszú hagyomány utolsó örököse vagyok. Prózámban a visszatekintés a döntő. A jövő engem egyáltalán nem érdekel az irodalomban. Íróként számomra az a feladat, hogy a fikció sikerrel pótolja az emlékezetet; azt szeretném, elérni, hogy regényeim megőrizzék a fikció révén az amúgy pusztulásra ítélt emlékvilágot, és hogy az olvasóim közösséget vállaljanak vele, s mélyen kötődjenek hozzá. Engem a képzelet foglalkoztat, nem a képzelgés.
