GERMÁN ARCINIEGAS

A mi Amerikánk maga is esszé

     A mi Amerikánkban miért jut az irodalmi műfajok között kitüntetett szerep az esszének? Itt már a XVI. század közepén írtak esszét, akkor, amikor először találkozott indiánnal a fehér ember, s amikor Montaigne még meg sem született. Első látásra meglepő ez a korai dátum, hiszen sok más műfaj nagyon is késve jelentkezik Amerikában. A regény Fernández de Lizardival, 1816 és 1830 közt honosodik meg, két évszázaddal Cervantes Példás elbeszélései után, és háromszáz évvel azután, hogy Bartolomé de Las Casas megírta híres indiánpártoló esszéjét. Ugyanez a helyzet az életrajzzal is. A spanyol történelem legjelesebb figurái közül nem egy épp a hódítás idején tűnt fel: Balboa, Cortés, a Pizarro fivérek, Jiménez de Quesada, Valdivia, Lope de Aguirre... Mégsem készült egyetlen életrajz sem. Azért nem - s ez megismétlődik irodalmunk későbbi történetében -, mert itt a táj, az őserdő, a végtelen kalandok sora elnyeli az egyént. A híres krónikaírók közül bizonyára sokan olvasták Plutarkhosz Párhuzamos életrajzait, de ők nem egyetlen emberre összpontosították a figyelmüket, hanem teljes egészében akarták Új-Spanyolország vagy a Nyugat-Indiák hódítását megörökíteni. Amikor Ercilla megírta az első amerikai hőskölteményt, félretette az egyéni hőst, és az araukánok elleni háborút közösségi témaként dolgozta fel ottava realjaiban. Ám nemcsak a felfedezésben rejlő kaland meg a háborúzásban lappangó cselekmény foglalkoztatta az írók képzeletét, hanem az Újvilággal járó sok-sok szellemi kérdés is. Már Vespucci és Kolumbusz is taglalja a hagyományos földrajz felvetéseit, akárcsak az ember-éghajlat viszonyának legizgalmasabb kérdéseit, az esszéik pedig egész Európában vitákat szítanak.
     Világos, hogy miért ilyen egyedülálló jelenség nálunk az esszé. Amerika - Amerika földje és népe - talányként jelenik meg a világban. Váratlan újdonságként, amely szakít minden hagyományos eszmével. Amerika önmagában is rébusz, egy új világgal járó kísérlet, ami kísérti, próbára teszi, ingerli az emberi értelmet. Az, hogy egyszerre csak feltűnik egy ismeretlen kontinens két óceán közt - az egyik teljesen ismeretlen, a másik még igazából feltáratlan -, olyan horderejű jelenség, ami megingathat akadémiákat és tudós társaságokat, s felrázhatja a nyugati értelmiséget. Az egyetemes eszmék színpadán fellépő szereplők közt egy sem volt olyan váratlan, se oly különös, mint Amerika. A Vespucci által szentesített "Újvilág" kifejezés önmagában is jelzi, hogy minek kellett bekövetkeznie Amerika megjelenésével Európában. Egyáltalán nem meglepő ezért, hogy - hol vallási, lelki jellegű, hol gyakorlati szempontú - híres viták kerekednek arról, hogy az indiánok vajon racionális lények-e vagy sem, hogy van-e lelkük vagy nincs, hogy részesülhetnek-e vagy nem a szentségekben, hogy jószágként árulhatók-e vagy sem. Még ma, a XX. században is vannak, akiknek kétségeik vannak ezekben a kérdésekben, és gyakran hallani az "indián jószág" kifejezést. Nem is olyan rég - vagy talán még ma is megesik? - Amerika egyes tájain a birtokot "a rajta lévő indiánokkal" együtt árulták...
     Amikor Kolumbusz a földi paradicsom kérdéskörét tárgyalta, és azt a szeme elé táruló vidéken vélte megtalálni, a Bibliára hivatkozott meg az egyházatyák és az ókori geográfusok írásaira. Vespucci vitába keveredett a firenzei humanistákkal, amikor összefüggésbe hozta az emberi bőrszínt az éghajlattal, s felvetette azt a lehetőséget, hogy az Egyenlítő alatt is élnek emberi lények. Ezek az írások irodalmunk első esszéi. Az esszé, amely az efféle vitáknak természetes színtere, s amely izgató, tömör, vakmerő, vitázó, ellentmondásos, bonyodalmas és kockázatos műfaj, Amerikában az első pillanattól kezdve az önkifejezésnek rendkívül alkalmas eszköze volt. Amint az európaiak is éltek vele, ha rólunk akartak szólni. Azért jobban illett az amerikaiakhoz, mint másokhoz, mert Amerika azoknak jelentett nagyobb élményt, akik ott éltek. Itt elég, ha arra hivatkozunk, hogy a barbárok európai feltűnése óta Amerikában játszódott le a legnagyobb faji keveredés. A hódítók - szexuális hódításra kész férfisereg - asszonyok nélkül érkeznek ide, és egyetlen nemzedék alatt máris meszticek színesítik az egész nyugati féltekét. És aztán minden meszticben valamiféle titok lappang, mely egy fehér és egy rézbőrű, egy keresztény és egy azték vagy inka találkozásából jön létre, s amely egy csupa meglepetés és csupa kétség birodalmába juttatja el ezt az új teremtményt. A mi szemünkben a XVI. századi Inka Garcilaso de la Vega - benne a felvilágosult meszticség szinte mesés dimenziókat ölt - tulajdonképpen egy esszé-ember: az irodalmi vezéralakká lett mesztic esszéje, kísérlete. Vele az új ember került mérlegre, s bizony inog a mérleg nyelve, amikor igyekszik megtalálni a két tányér közti egyensúlyt.
     
     Nálunk az esszé nem irodalmi passzió, hanem kötelező elmélkedés a különböző korokban felvetődő kérdésekről. A gondok számunkra minden más népnél kihívóbb formában jelennek meg. Nekünk nem volt időnk - az Európára oly jellező - háborúzásra. Lehet, hogy ez paradoxonnak tűnik Európában, ahol oly sok irodalmi mű születik a mexikói és más dél-amerikai forradalomról. Talán épp ez a különbség. Amerika, legalábbis a mi Amerikánk a forradalmak és nem a háborúk földje. Nálunk olyan békék köttettek, amelyek más tájakkal összevetve egészen hihetetlenek. Három évszázad háború, sőt forradalom nélkül - mert ez volt a gyarmati kor -, hát ilyen háromszáz évet el sem tudna képzelni egy európai! Itt, ahol a háborúk csak arra jók, hogy megmutassák a népi vezérek nagyságát - a sok szobor a bizonyíték rá -, akár megvetéssel is bánhatnának velünk, úgy, ahogy a harcot kerülő férfiakkal szokás, s nem pedig bosszankodással, amiért zavart keltünk. Ám az a legszokatlanabb a mi esetünkben, hogy amikor fegyvertelen férfiainknak hadba kellett állniuk VII. Ferdinánd csapatai ellen, egy pillanatra sem gondoltunk háborúra, hanem csak forradalomra. Később persze a történelemkönyvek háborút, függetlenségi háborút emlegettek. Tévedés: ha alaposan áttanulmányozzuk a korabeli dokumentumokat, látni fogjuk, hogy forradalomról van szó, s nem függetlenségi háborúról. A forradalom pedig természetesen az értelmiségiek izgatásának, az emancipáció előtt írt esszéknek volt az eredménye. Először az értelem szabadult fel, s utána kezdődött a harc. Amikor 1810-ben kihirdették a Spanyolországtól való elszakadást, már ténylegesen létezett a függetlenség. Már szabadon gondolkodtak az emberek, s az volt a szabadság gyökere. Ez persze mára is érvényes. Ha szabadon gondolkodunk, ha nem kötődünk más tájakon született dogmákhoz, akkor szabad a szellem, és ez a döntő.
     Nagyon ritkán jutottunk olyan mélyre országaink problémáinak, gondjainak a megértésében, mint a Bolívar, San Martín, O'Higgins vagy Hidalgo korát megelőző években, amikor is a XVIII. század második felében meghódított bennünket a felvilágosodás nagy mozgalma. Amikor azután a felvilágosodást követően elfogja a mi Amerikánkat a romantika láza, az amerikai nemzetek potenciális vezetőiben, az irodalmárokban már kialakult egy olyan politikai tudat, ami nem a lázadáson, a zavarkeltésen alapult, hanem tudáson, amely a gazdasági valóság, a kormányzási formák, a természettudományok, a növényzet és a humánföldrajz tanulmányázásából származott, ezek az ismeretek ugyanis egyszeriben betörtek az amerikai egyetemekre, ahol annak előtte csak Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás érveit tanították. Az emancipációt előkészítő negyven esztendő nem a laktanyákban, hanem a tantermekben formálódik. Nem a tábornokok, hanem az egyetemi emberek készítették elő Spanyolországgal való összetűzésünket: Caldas, aki Kolumbiában megírja, milyen hatással van az élő szervezetre az éghajlat; Unanue, aki Limában papírra veti a Megjegyzések Lima klímájáról című munkáját; Servando Teresa de Mier barát, aki Mexikóban igyekszik kideríteni, hogy mikor festették a Guadalupei Szűz képét; és Espejo, aki Quitóban a járványokról értekezik. Az ő tudományos, filozófiai esszéik készítik elő azt a földindulást, amely végül egyetlen nevet kap: függetlenség. És akkor megjelennek Amerikában az európai esszéírók: több francia tudós Quitóba utazik, hogy megmérje az Egyenlítőt, odautazik Bougainville, a botanikus is, és főképpen a nagyszerű Humboldt, aki Mexikóról írt művének az Esszé Új-Spanyolországról címet adja. Pedig tulajdonképpen ő Új-Mexikót látta. Később pedig, amikor az egyenlítői tájakra utazott, akkor az Új-Amerikát látta. A jezsuitákat is megfertőzte a módszeres kételkedéssel való közös küzdelem. Egyikük, Gabriel Daniel Utazás Descartes világába címmel írt könyvet. Egyébként közben átkerült az irodalom az egyháziaktól a világiak kezébe. Nagyon kis távolság volt az akadémikus eszszéirodalom és a bogotái Camilo Torres (Sérelmek krónikája), a Buenos Aires-i Mariano Moreno (A birtokosok krónikája) és a mexikói Chilpancingo beszédei között. Valamennyi egy kicsit tudományos, egy kicsit vallásos, egy kicsit politikai és rendkívül amerikai esszé. Ezért feltétlenül vissza kell térnünk a régi terminológiához - persze most nem az irodalomtanár igyekszik műfaji besorolást adni -, és ki kell jelentenünk, hogy az egykori spanyol gyarmatok függetlensége egy forradalomnak - és miért is ne mondjuk ki, az esszé forradalmának - a gyümölcse, nem pedig a háború eredménye. A forradalom értelmiségi kísérlet volt, amiből aztán fegyveres kísérlet lett, s minthogy azokból a kérdésekből sarjadt, amelyeket vakmerő értelmiségiek tanulmányoztak, San Martín, Bolívar vagy O'Higgins győzelmei után is megőrizte forradalmi jellegét még a köztársaság kétségei közepette is. Tanulságos ebből a szempontból azoknak az amerikaiaknak az emléke, akik a XVIII. században megismertették Spanyolországgal a forradalmat, például Olavide, aki Campomanesszel és Jovellanosszal fogott össze a társadalmi és agrárreformok megvalósítására; vagy akik amerikai földön működtek együtt a spanyolokkal, mint például a tudós Mutis mellé szegődött biológusok; de említhetnénk azokat a spanyolokat is, így például Antonio és Jorge Juan Ulloát, akik nagy rémülettel figyelték a gyarmati rendszer hibáit. Mindebből kialakul egy egyetemes irodalom, amelyben Amerika áll a középpontban, s amelylyel éppúgy foglalkoznak Szentpétervárott, mint Uppsalában, Londonban vagy Párizsban. Nagy Katalin az udvarában tartotta a venezuelai Francisco Mirandát, s a cádizi születésű Mutis révén rendszeresen kapott híreket Bogotából; ekkor történt meg először, hogy az oroszok fővárosában érdeklődést keltett a mi Amerikánk; vagyis - abban az esetben - Kolumbia. Linnéhez Új-Granadából (egy távoli és kellemetlen nevű faluban, Mariquitában működött egy botanikai iskola) jutnak el a hírek Uppsalába; Pitt Londonban Mirandával, Bellóval és Bolívarral beszélget; Humboldt pedig Mexikóban vagy Venezuelában járt utazókkal társalog Párizsban. A kiűzütt jezsuiták - maga az üldöztetés szította fel szunnyadó ösztöneiket - az amerikanizmus szószólói lettek Olaszországban, s olyan csodálatos irodalmi csúcsokra jutottak el, mint amilyen például Rafael Landívar Guatemala természeti szépségeiről írt latin költeménye.
     
     Ez a néhány gondolat csak ízelítő sok-sok példa közül, tudniillik a fentiek mindenre érvényesek Amerikában. Új földek, új emberek, új vallások, új családtípusok, új szokásrendszerek folytonosan jelen vannak a felfedezés és a hódítás mindennapjaiban, s ez olyannyira így van, hogy kontinensünkön több évszázaddal Comte és Spencer előtt megszületik a szociológia. A meszticség a gyarmati kor mérőónja. Később sincs semmivel sem kevesebb az újvilágból - se a demokrácia, se a köztársaság, se spanyol királyok elleni lázadás, se az egész függetlenségi harc idején -, mint ami megvolt az amerikai földrész első képében, vagy a félig fehér, félig indián ember alakjában. Mi itt, délen ugyanabban a politikai kalandban vettünk részt, mint északon az Egyesült Államok, csakhogy a mi esetünk sokkal bonyolultabb, ellentmondásosabb, heterogénebb és nehezebb volt. Észak-Amerikában a fehér gyarmatok egyszerűen elszakadtak, majd beleolvadtak egy olyan angol világba, ahol csírájában már jó ideje létezett a képviseleti rendszer és az önkormányzat. Mi ellenben...
     Minket a nagy kaland amolyan salto mortaléval egy szakadékba vetett. A mi köztársaságpárti vezéreink 1810-ben nemcsak Spanyolországgal szállnak szembe - a birodalmi Spanyolországgal, amely a Károlyok és Fülöpök idején oly sok földet szerzett -, hanem az egész Nyugattal. Spanyol-Amerikának úgy kellett kivívnia a függetlenségét, hogy nem számíthatott, nem építhetett nemesi családokra, akiket megtehetett volna uralkodó arisztokráciának. 1810-ben nagyon is kétes kockázatnak számított a köztársaság. A frissen megalakult Egyesült Államok mögött még nem volt semmilyen történelmi hitel. Az ő esetében nem is próbálkozásról volt szó, hanem tudományos kísérletről, munkahipotézisről. Egész Európában kizárólag a monarchia volt biztos. Még ha ma épp tanítómesterünk, Franciaország kebelén adunk is hangot kétségeinknek és naiv reményeinknek, egykor az is csak a kudarcok iskolája volt. A köztársaság, mely a lángoló Bastille jegyében, vérrel, akasztással és guillotine-nel született meg, a konvent és a terror diktálta kormányzásról fokozatosan áttért a direktóriumra, a konzuli rendszerre és a császárságra. Ez a való igazság: a mi Amerikánk, mely 1810-ben még gyengébb, törékenyebb és ködösebb volt, mint most, 1823-ban, elvetette a republiklánusok kísérletét, mert az Enciklopédia és az Emberi Jogok tündöklő Franciaországa sem tudta meggyőzni. S ma itt tartunk, az ötödik köztársaságnál. Amikor Jamaicában a spanyol katonai fölény miatt vereséget szenvedett Bolívar, a jövőt nem valami távoli, világos horizonton kémlelte - akkor ugyan semmi sem volt világos -, hanem befelé nézett, saját kétségeinek mélységes szakadékába. Vajon mit gondolt a Felszabadító, milyen lehetőségei vannak a képviseleti kormányzásnak és a demokráciának a mi Amerikánkban? Gyakran a lehető legsötétebben látott. Kritikai szelleme miatt megtorpant a sok gond és kétség fala előtt, de szellemi tisztessége és őszintesége miatt nem hagyhatta őket figyelmen kívül, amint elhallgatni sem hallgathatta el őket. Csak a kétkedés volt akkor jogos, és épp ezért oly csodálatos - mint emberi kaland -, hogy hősi módon elhatározta, hogy nyers erővel a függetlenséget fogadtatja el szemben azzal, ami akkor a természet törvényének tűnt. Ez volt az ő harcmodora, és az ő értekezése a módszerről. S ez valóban vérbeli esszének nevezhető. Esszének, amely irodalmi formában a híres Jamaicai levélben ölt testet, meg a Cartagenai kiáltványban és az Angosturai beszédben, vagyis Bolívar három legkiválóbb írásában.
     A függetlenségi harcok és a köztársaságok létrehozása idején egész Spanyol-Amerikában minden kétséges, minden bizonytalan, minden töprengésre és vitára ösztönöz, mégpedig olyan mértékben, amilyenre nem volt példa se Brazília, se az Egyesült Államok, se Kanada esetében. Nem tudni, hogy a képviseleti demokráciák járatlan ösvényére kell lépni, vagy a monarchiák kitaposott, évszázados útjára. Nem tudni, hogy az Egyesült Államok szövetségi formuláját kell-e követni, vagy inkább az európai rendszerek központosított hatalmát kell társítani a köztársaság elveihez. Nem tudni, hogy mi legyen az egyházzal ezekben az apostoli, római, katolikus országokban, ahol az egyházi hierarchia gyakorta oly mértékben szembeszállt a republikánusokkal, hogy a mexikói függetlenség két atyját, Hidalgo és Morelos atyát az inkvizíció küldte át a másvilágra. Nem tudni, hogy mi legyen azokkal a tisztekkel, akik a forradalmi harcokban tűntek fel, akik sok diadalt szereztek, s akik a köztársaság békés terén, lóháton ülve máig kétségbe vonják a polgári jogokat és a törvény hatalmát.
     
     Ismét feltámad az amerikai irodalomban az életrajz és az esszé közötti versengés. És az esszé győz. A köztársaságok születésekor keletkezett könyvek közt egyetlen nagy életrajz sem íródott, se Bolívarról, se Santanderről, Artigasról, San Martínról, O'Higginsról és Hidalgóról sem... Annál gyakrabban írnak esszét a politikai eszmékről. A gondok dzsungele felfalja az embereket. Több a mondanivalójuk Montesquieu-ről vagy A társadalmi szerződésről, vagy a philadelphiai elvekről és az emberi jogokról, mint valamelyik tábornokuk életéről, pedig legalább egyik felszabadítójuk túlléphetne a legendás hős kategóriáján. A mi Amerikánk a függetlenség kivívásával csak még hangsúlyosabbá teszi, hogy ez itt a gondok és ellentmondások világa. Olykor túlságosan is intellektuálisnak tűnik nekünk ez a világ, szinte még az ősbarbárság viszonyait idéző hadi konfliktusok idején is. De hát ez nem is lehet másképp. Észak-Amerika tempósan halad azon az úton, amit az Új-Angliában békésen megtelepedett puritánok készítettek elő, nekünk ellenben tragédiába torkollott köztársaság jutott, heves érveléssel elvetettük a merev királyi fennhatóságot, noha annak szellemében nevelkedtünk, s annak jármában éltünk három századon át, és veszélyes, sötét utakon próbáltunk elindulni a szabadság csillagai felé, bár azok még a képzeletünkben is alig léteztek. Azt is kimutatták, hogy mi túlzottan a képzeletünkre hagyatkoztunk, de hát ha nincs fantáziánk, akkor bizony az első napok után meg kellett volna hátrálnunk, és fel kellett volna adnunk a függetlenségünket, ami valóban a romantikus képzelet szüleménye, a házi bolond természetes gyermeke volt.
     Azt azonban ne feledjük, hogy a paraguayi kommunákban előbb vetődtek fel a nép jogai, mint hogy Rousseau megírta volna A társadalmi szerződést, se azt, hogy Rousseau-t már akkor tanulmányozták Mexikóban, amikor Franciaországban szinte még meg sem száradt a művén a nyomdafesték. És azt se, hogy Mariano Moreno lefordította A társadalmi szerződést, és előszavában az argentin függetlenséget köszöntötte. Micsoda véletlen: Moreno a "Lelencek nyomdájá"-ban adta ki a könyvet...
     
     A köztársaság receptjét nem fogadta el mindenki egyszerre. Mexikóban császárrá kiáltatta ki magát Iturbide, utána pedig egy reakciós párt Európából hozatott császárt; így jutottak el Maximilianushoz. Aztán ott van egy másik indohispán példa, Brazília esete. Amint Bolívar és San Martín környezetében is sok a monarchista. Flores Ecuadorban egyfajta spanyol rekonkisztát tervezett, García Moreno pedig III. Napóleon védelme alá akarta helyezni az országot. A korszak teoretikusai már feltárták, hogy hogyan jutottunk el a köztársasághoz. De milyen köztársasághoz? A föderelisták és a centralisták avagy unitáriusok vitája már elárasztotta a folyóiratokat és a könyveket is. Helyi kategóriákban fogalmazva ez a vita végeredményben barbár diktátorok és a polgári törvény közt folyik. Olyan szélsőségessé válik a harc, hogy már-már úgy érezzük, a történelem sokkal akadémikusabb és klasszikusabb műfaj, mintsem hogy foglalkozzék azokkal az erőszakos eseményekkel, amelyek vérrel, könnyel és sárral szennyezik be nem egy köztársaság tragikus napjait. Könnyebb azt regényben lefesteni, mint hiteles bizonyítékokra épülő írásokban. A Rosas-korszakot világosabban megértjük Echeverría A vágóhíd és Mármol Amalia című művéből, mint az argentin történelemkönyvekből. Pontosabban fogalmazva: A vágóhídban és az Amaliában található a történelem. Ám az esszé még a regényen is túltesz. Az Amalia elévül, A vágóhíd csak egy epizódra korlátozódik, Sarmiento esszéje, a Civilizáció és barbárság ellenben kulcsmű, ma is mindannyian forgatjuk, és mindig a kor nagy könyveként fog fennmaradni. És nem a regényekben él tovább az eszközként, módszerként, emberi találkozási pontként felfogott romantika, hanem abban a vitában, amelyet Andrés Bello, Sarmiento és Jotaveche folytatott Chilében. Az ő vitázó párbeszédük az igazi nagyregény, az élet. S az a vita egyszerre folyik a büntető bandák és a paprika-tortúrák diktatúrájával, de Santiago de Chilében már hallják a lovak dobogását, melyek Facundo Quiroga kocsiját a halálba repítik.
     Maga a költő és regényíró Echeverría is otthonosabban érzi magát az esszé műfajában, mint A fogolynő című költeményben, az anekdotázó elbeszélésben vagy a lírában, ezért írja meg a Szocialista dogma című könyvét, ami az előbbieknél sokkal fontosabb, lényegesebb mű. Miközben a volt Spanyol-Amerikát forradalmi láz hevíti az egész XIX. század alatt, a strukturális megoldás sürgető kényszere miatt több nemzedéken át az alkotmány megváltoztatása lesz az értelmiség legfontosabb feladata. És több esetben is nagyszerű esszéket szülnek a viták. Argentína esetében Alberdinek az Alapok című munkája Rosas bukása után az ország alkotmányának a gerince lesz, s olyan esszé, amely a legvilágosabban és a legésszerűbben jellemzi a kort. Az 1826-os alkotmány hibáira utalva, így szól az új köztársaságok eredetiségéről: "A kongresszus hibázott, amikor nem tört eredetiségre. Az az alkotmány, amely nem eredeti, rossz alkotmány, mert feladatát tekintve jelenségek, emberek és dolgok sajátos együttesét kell kifejeznie, mindenekelőtt azt az eredeti formát kell meghatároznia, amely az adott országban az említett elegyet jellemzi. Távolról sem lenne különcködés, ha az argentin alkotmány nem hasonlítana (hogy az említett írás szavaival éljünk) más civilizált és szabad ország alkotmányához; épp ellenkezőleg, az lenne különös, ha egy alkotmányos kormányzásra felkészületlen népet az Egyesült Államok vagy Anglia politikai rendszerével igyekeznének irányítani..."
     Nem az egyénieskedés hiú vágya gerjesztette az eredetiséget, hanem a körülmények. Bolívarnál éppúgy megtalálható, mint később Alberdinél. Amikor a venezuelai hős az 1819-es angosturai alkotmányozó gyűlésen beszédet mondott, szinte már az 1826-os argentin választóknak válaszolt, hisz szavai csodálatos módon egybeesnek az Alapok megfelelő szakaszával: "Meg kell mondanom, egyáltalán nem fordult meg a fejemben, hogy közös nevezőre hozzak olyan eltérő helyzetű és természetű államokat, mint amilyenek az angol-amerikai, illetve a spanyol-amerikai országok. Vajon nem volna-e bajos az angol politikai, polgári és vallási szabadság törvényét Spanyolországban alkalmazni? Hát semmivel sem lenne könnyebb Venezuelában meghonosítani az észak-amerikai törvényeket. Vajon nem azt sugallja a törvény szelleme, hogy annak az adott néphez kell igazodnia, és hogy csak merő véletlen, ha egy nemzet törvényei másoknak is megfelelők, továbbá hogy a törvényeknek követniük kell a föld természeti adottságát, éghajlatát, minőségét, helyzetét, kiterjedését, az emberek életmódját, és hogy az alkotmány által megengedhető szabadság fokának tekintettel kell lennie a lakosság vallására, hajlamára, vagyonára, számára, kereskedelmére, szokásaira, modorára? Hát nekünk ilyen törvényt kell tanulmányoznunk, s nem a washingtonit."
     Ugyanezt a kérdést veti fel Bello sok évvel Bolívar és Alberdi után, amikor lefekteti az amerikai egyetem, az Universidad de Chile alapját. Ezt mondta 1843-ban: "Az egyetem tanulmányozni fogja gazdasági szempontból a chilei társadalom sajátosságait... Majd megvizsgálja a chilei statisztika eredményeit, segít e tudomány kibontakoztatásában, és a számokban majd feltárja anyagi érdekeinket. Mert ezen a területen, hasonlóan minden más területhez, az egyetem programja mindenestül chilei; ha átveszi is az európai tudomány eredményeit, azt csak azért teszi, hogy Chilére alkalmazza. Minden út, amely ezen az egyetemen a tanárok kutatását, a diákok oktatását jellemzi, egyetlen középpont felé mutat: a haza felé... Ugyenezt a vonalat követve az orvostudomány azt fogja tanulmányozni, hogyan változtatják meg a chilei embert az itteni éghajlati tényezők, a szokások, az ételek..." Öt évvel később a tanulmányi programról készített jelentésében ezt hangsúlyozta: "Vajon még mindig arra vagyunk kárhoztatva, hogy szolgai módon szajkózzuk az európai tudomány leckéit, s nem merjük megkérdőjelezni, helyi körülményekre alkalmazni őket, s nem merünk nemzeti jelleget adni nekik? Ha így járnánk el, magához az európai tudomány szelleméhez lennénk hűtlenek, s olyan babonás tisztelettel öveznénk, amit maga is elítél... Kevés olyan tudomány van, amelynek - ha kellő módon akar a hasznunkra válni - ne kellene alkalmazkodnia hozzánk, a természeti és társadalmi körülményeinkhez. Vajon európai könyvekből kell nekünk megtanulnunk, mi jellemzi a chileiek egészségét és betegségeit, és egyáltalán ne tanulmányozzuk, hogy milyen mértékben módosítják a chilei szokások és az éghajlati tényezők az emberi szervezetet? Vajon Chilén kívül hol lehetne elvégezni ilyen vizsgálatot?"
     
     A korabeli világban egyedülálló társadalmi jelenség veszi kezdetét az amerikai függetlenség kivívásával. Három faj és azok minden árnyalata - legalábbis elméletben - demokratikus módon épül be az új köztársaságokba. Inka Garcilaso tulajdonképpen két világ polgára volt. Előkelő származása és hagyománya révén inka volt, és hasonló okok miatt spanyol is. Ám inkaként valamelyest gyanús, hisz végül is Garcilaso de la Vega kapitány fia volt, spanyolként pedig azért keltett gyanút, mert perui indián anyától született. Csupa gátlás volt, amit csak fokoztak a két világban szerzett élményei, s az volt az egyetlen kiútja, hogy zseniális tehetséggel mozgott egy harmadik világban, nevezetesen az irodalom birodalmában, ami bizonyos szempontból a legjobb menekülés. Csakhogy a függetlenség megszerzése után az indiánok már nem a földbirtokosok alattvalói, már nem a "mita" jobbágyai, hanem az egyéni szabadság útján haladnak. És a négerek számára bekövetkezik a rabszolgaság eltörlése. Az amerikai spanyolok megszabadulnak az európai spanyoloktól. S azóta mind a mai napig olyan méretet ölt nálunk a faji kérdés, amit se Európa, se más kontinens nem ismer; nekünk az nem csupán színes vonásokat jelent, hanem demokratikus építményünk alapját is. Sőt: később elér bennünket a második bevándorlási hullám, ami még az elsőnél is nagyobb volt, és évről évre, különösképpen a XIX. század vége táján sok ezer olasz, lengyel, szír, francia, ukrán, német, spanyol érkezik Buenos Airesbe, Montevideóba, Rio de Janeiróba, Havannába, Sao Paulóba... Sarmiento megírja Az amerikai fajok szembenállása és harmóniája című könyvét, Carlos Octavio Bunge A mi Amerikánkat, Alcides Arguedas a Beteg népet, José Vasconcelos A kozmikus fajt, Fernando Ortiz pedig az afro-kubai jelenségekről ír egy sor művet, nem is említve a brazíliai szociológusok számos munkáját.
     Az európai történetfilozófia - Kant, Hegel, Marx, Spengler vagy Toynbee felfogása - csődöt mond a mi Amerikánk földjére érve. Itt a meszticség a fő kérdés, meg a diktátor, a bizonytalankodó demokrácia, gazdagok és szegények, észak-amerikaiak és dél-amerikaiak együttélése; olyan körülményeket teremtett és teremt a mi Amerikánkban sok jelenség, amelyeket kizárólag mi értelmezhetünk, így például az, hogy az Enciklopédiától a kommunizmusig a legkülönösebb filozófiákkal bombáztak bennünket; és hogy a politikai környezetünkbe oly kitartóan igyekezett beférkőzni a nácizmus, a fasizmus, a spanyol falangizmus, a portugál korporativizmus, az orosz és a kínai kommunizmus; és hogy milyen nehezen vonultak ki a hajdani európai gyarmatosítók Amerika földjéről; s hogy mind nagyobb teret kap az észak-amerikai kapitalizmus, hogy fenyeget a spanyol rekonkiszta, Mexikóban pedig a francia behatolás; és hogy mekkora adósságot varrtak a nyakunkba az európai nagyhatalmak, és hogy milyen nyílt cél vezérli elméletben és gyakorlatban az Egyesült Államokat... És ez ma különösképpen így van.
     A XIX. században ugyan nagy hatással volt irodalmunkra több irodalmi irányzat és Victor Hugo újromantikája, mégis a próza sokkal több ösztönzést merített a pozitivizmusból. Íróink inkább értelmiségiek voltak, mintsem irodalmárok. Szembeötlő, hogy Kolumbiában többet emlegetik Rafael Núnez Politikai reformját, mint Jorge Isaac María című regényét, továbbá hogy Chilében Lastarria semmivel sem jelentéktelenebb, mint Blest Gana, meg hogy Vallenilla Lanza Demokratikus cezarizmus című műve ismertebb, mint Díaz Rodríguez Honfivér című regénye. Az Ariel című esszét minden regénynél többen olvasták. Alfonso Reyes esszéíróként éppolyan népszerű Amerikában, mint a regényírók Európában. Sőt nálunk a regény gyakran csak álcázott esszé: például az APRA ihlette művek mind - kezdve Ciro Alegría Tág, idegen világ című regényével -, továbbá a sok ecuadori indián- és meszticregény, Jorge Icaza műveivel az élen. A mi Amerikánk továbbra is problémák halmaza, s nem térhetünk ki kísértései és kihívásai elől.
     Victor Hugo és Auguste Comte Párizsába betoppant egy mexikói filozófus, Gabino Barreda, és Comte könyveivel tért vissza hazájába. Az ő tanítványai közül kerültek ki a kormányzat meghatározó tudósai. Amikor Justo Sierra történelmet írt - ő is ehhez az iskolához tartozott -, abból pozitivista stílusú esszé kerekedett, épp olyan, amilyet Bello képzelt el: európai eszköztárral - de csak eszköztárral - igyekszik megfejteni egy indián, Benito Juárez életét.
     
     Ma új történelmi környezet formálódik körülöttünk, mely friss távlatokat teremt Amerika számára, de az afrikai fejlemények miatt tönkremegy a gazdaságunk, amiért is újabb konflikusok elé néznek az új generációk, vagy talán még mi is. Carlos Dávila mindezt húsz éve kifejtette egyik könyvében, mi ellenben már bekövetkezett események előtt állunk, amikor látjuk, hogy szétzilálódtak a gazdaságunk alapjai. Ilyen körülmények közt vajon ki írhat verset, és ki élhet a képzelet világában?
     Ezek a gondolatok megmagyarázzák, hogy a Julián Gorkin irányítása alatt működő Cuadernos folyóirat miért hirdetett pályázatot: azért, hogy ösztönözze a latin-amerikai esszéírókat. Vagy talán azért, hogy rögzítse némileg általánosabb formában, hogy mi foglalkoztatja az új nemzedékeket, és hogy miről vitatkoznak belsőbb köreikben. Egyetlen hirdetésre több mint negyven pályázó küldte be munkáit; a két díjnyertes esszé történetesen Amerikánk két végpontjáról származik, Argentínából és Mexikóból. Carlos Alberto Floria annak az új nemzedéknek a kiváló tagja, mely a Río de La Plata partján igyekszik felülkerekedni a kétségeken, a bizonytalankodáson, és okosan védelmezett, szellemi értékekbe vetett, szilárd hittel, tiszta nyelvezeten, szépségesen fogalmaz. Salvador Cruz Mexikó szívéből származik - abból a tartományból, amely élen járt a függetlenség előkészítésében -, s rendkívül elmélyülten és nagy szeretettel szemléli hazája csodás történelmének sok-sok részletét, hisz ott minden korszak századokat foglal magába. Ám a sors úgy akarta, hogy e két távoli világ képében egyaránt megtalálható az Amerika dolgaiért való aggodalom. Flora és Cruz is sokkal fiatalabb a mi nemzedékünknél, így megismertetnek bennünket az újabb felvetésekkel, és elvezethetnek az új amerikai ember gondolatainak hitelesebb megismeréséhez. A zsűri tagjaként végigolvastam munkáikat, mégpedig haszonnal, élvezettel és nagy reménységgel olvastam őket, mert most, amikor szemünk előtt dúl az anarchia, a zűrzavar, s a kívülről érkező eszmék gyarmatosítanak - és bizony a szellem be is hódol nekik -, megnyugtató érzés, ha az ember másfajta elméket is lát, olyanokat, akik vezetőink lehetnek, éppúgy, mint az első esszéírók, akik abban a korban tűntek fel, amikor még az volt a vitatéma, hogy a bennszülöttnek vajon van-e lelke, vagy csupán egyszerű állat.
     Köszöntöm hát a Cuadernos folyóirat pályázatának díjnyerteseit: a reményt köszöntöm bennük.

     SCHOLZ LÁSZLÓ fordítása