GERT JONKE


Georg Friedrich Händel feje

           
           
           
           A világ több táján is létezik az a szokás, hogy a tavasz első éjszakáján az ország legnagyobb hegyein és dombjain hatalmas máglyákat gyújtanak és elégetik rajtuk a telet. A hiedelem szerint a máglya tüze vagy a közben esetleg kigyulladó és porrá égő erdők hamuesője elsodorja az utolsó hópelyheket.
           1748-ban az aacheni béke megünnepléseként elégették a háborút. A gyönyörű tűzijáték jobb idők kezdetét volt hivatott jelezni. A pirotechnikusok számára felállítottak egy masszív épületet, hogy minél látványosabb tűzfestményeket lőhessenek fel az éjszakai égboltra. Händelnek pedig rendelkezésére bocsátották a legnagyobb zenekart, amely valaha csak létezett, hogy muzsikájának tüze méltóképpen kísérhesse a lángoló égi képet.
           Tizenkétezer ember jött el, többnyire gyalog, hogy megnézze a spektákulumot. Sajnos azonban a felállított építmény mégsem lehetett elég masszív, ugyanis az ünnepség tetőpontján az egész felrobbant, leégett, és a jelenlevők között katasztrofális pánik tört ki. Händel talán azon kevesek közé tartozott, akiknek feltűnt, hogy ennek az elégetett háborúnak az utolsó halottai egyben ennek a már megpörkölődött békének az első halottai voltak. Másnap megismételte a muzsikát, ezúttal már tűzkíséret nélkül, egy lelenckórház javára.
           
           Április 13-án érezte Händel, ahogy az egész barokk horizont messze London mögül a város utcáin át a házába hatolva az ágya fölé hajol, és az utca az ablakon keresztül a szobájába zúdul, amikor ő már azt képzelte, hogy a saját teste fölött lebeg, és önmagát a fölött és az alatt korábban sohase hallott hangok áttetsző tükröződésének érzékelte, mely hangok átlibbentek a kontinens síkságaihoz hasonlóvá tágult szobáin, ahová a horizont Händellel annak szobájából ismét visszahúzódott, egészen az állva maradt folyó mögé, amelyből ama hangok az égbe kapaszkodtak, amikor Händel még az ő áttetsző tükröződésének érzékelhette magát, és ehhez képest a húsvéti harangozás első hozzá eljutó visszhangjai olyannak tűnhettek számára, mintha egy rozsdás bádogdarab csapódna a macskakő mintás ég padlatához.
           
           Április 13-án, pontosan huszonkét évvel azelőtt azonban már történt vele valami hasonló, igaz, nem ilyen odaadóan határozott véglegességgel. A szolga a tőle telhető legnagyobb figyelmességgel igyekezett gondoskodni róla azon a délutánon, ugyanis a mester régóta nem látott dühvel tajtékzott fel a lépcsőn, háta mögött hagyva a dördülő házkaput, mivel a színházban a keze alatt dolgozó, figyelmetlenül éneklő énekkari személyzet egy vagy több tagjának nemtörődömsége oly mérhetetlen indulatba hozta, hogy a már-már kitöréssel fenyegető tettlegességet csak azzal tudta megakadályozni, hogy eltüntette a helyszínről önnön személyét, akinek a léptei még mindig hallatszottak a plafonon.
           Az előadás próbái során tapasztalt hanyagság túllépte az elviselhető mértéket; a szereplők, bár Händelnek egy vagyonba kerültek, a fizetésükért nem voltak képesek és nem is igyekeztek megfelelő teljesítményt nyújtani.
           Most már úgy vélte, annyi érzés sincs bennük, hogy egy megsárgult üres papírra rajzolt, elhagyatott szoba csendjét némán elénekeljék a kottából, és az izgatottság, amely a fejéből felszállt, már áttörte a plafont a padlás felé, úgyhogy már csak az az egyetlen kívánsága volt, hogy életének összes szétjátszott, lehangolódott, neki valaha is felajánlott használhatatlan csembalóját a doveri krétasziklák pereméről mind lezúdítsa a Csatornába, hogy törjenek darabokra a tenger fenekén.
           A rémült énekesek persze megpróbálták lecsillapítani, de hiszen ők énekeltek, úgy, ahogy akarta, micsoda, válaszolta ő, énekeltek, nem, ő nem hallott semmit, ezt nevezik éneklésnek, hát miféle hangok voltak azok, és őneki az emberi hangról egészen másfajta elképzelései vannak. De hiszen azok olyan hangok voltak, válaszolták, amiket énekeltek és amiket ő a kottába bejegyzett, és micsoda, hát ő nem is hallott semmit, felelték az énekesek, és bizonyságul rögtön újra énekelni akartak, de most már Händel semmit sem akart hallani, hagyják abba, kiáltotta, és befogta a fülét, azonnal hagyják abba az éneklést, nem akar éneklést hallani, és mostantól egyszerűen nem énekelnek többé semmit.
           A Brookstreeten álló házat a szomszédok már régóta bolondokházának tartották. Éjjelente gyakran áradtak ki a nyitva felejtett kapun a tajtékzó csembaló álomrabló chaconne-jai és sarabande-jai vagy lobogott a nyitott ablakokban az éneklés közbeni fülsiketítő kiáltozás vagy a kiáltozás közbeni fülsiketítő éneklés vagy esetleg a fülsiketítés közbeni éneklő kiáltozás az itáliai operakonvenciók merev heroikusságával vagy az őrült német torkából, egy hibásan muzsikáló hangzószervből, fenyegető hadonászások közepette.
           
           A szolgának már majdnem sikerült elűznie az egyre kövérebbé puffadó szappanbuborékjaival a kacagógerlék csúfondáros jajveszékelését, amikor az egyik felfelé imbolygó gömb olyan túlzott reccsenéssel látszott szétpukkadni, hogy a figyelmes ember azonnal felrohant a lépcsőn, hogy az esetleg bekövetkező házikatasztrófa elhárításában segítségre legyen. A szoba üresnek tűnt, mintha csak most hagyták volna el; az íróasztal mögött senki sem foglalta el a tiszteletet parancsoló zene-főigazgatói fotel bőrpárnáinak zsíros csillogását; már épp ki akart fordulni, amikor meglátta a mester mereven mozdulatlan testét a padlón, tágra nyitott, de üresen felfelé szegeződő szemmel, mintha nemcsak ama napnak az órái, de a korábbi hetek és évek is kicsorogtak volna a bénán hatalmas testből, ki a szobába és lefelé, a lépcsőházon s kapun át az utcára, ki a városból, mint valami egyre halkuló és egyre távolodó nyögés és hörgés. A kottamásoló is rémülten berohant a szobába, és az uruk iránt érzett aggodalom közös rettegésében az ágyra helyezték a szabálytalanul rángatózó testet.
           Aztán a kottamásoló, a szolgát azzal az utasítással visszahagyva, hogy borogassa nedves kendőkkel a magatehetetlen ember homlokát és szemét, kirohant a házból.
           Egy szerencsés véletlen arra vetett egy kocsival utazó hercegi pártfogót, aki rögtön megismerte a férfit s megállt.
           A kocsiba hangosan bekiáltatott, hogy az ég szerelmére méltóztassanak az orvos elhívásában segítséget nyújtani, mert Händel sajnos már annyira van, hogy máskülönben meghal.
           Mint egy tombolva kitört vadászaton, úgy űzte-hajtotta a kocsis a lovakat a doktor házához, aki azonnal abbahagyta vizeletgyűjteménye csodálatos szivárványszíneinek megfigyelését, és a kottamásolóval együtt kis egyfogatú kocsijára felpattanva Händel házához hajtott; aggódva sietett fel a lépcsőn s be a szobába, megtapintotta a pulzust, elkötötte a gyámoltalanul alácsüngő kart, és hangosan, érthetően kinyilvánította, mint egyébként minden beteglátogatás kezdetén, hogy "érvágás", vagy talán nem hallották, "érvágás!", mely tevékenység egyebekben a kedvenc foglalatossága és véleménye szerint az esetek szinte mindegyikében indokolt, alapvető megelőző intézkedés volt.
           A szolga az ez irányú felszólítás nyomán kerített egy mosdóedényt, már fúródott is bele a tű a vénába, amelyből a tűhöz csatlakoztatott csövön át a lázas vér hosszasan gőzölgött bele a tálba, mígnem Händel végre megkönnyebbülve felsóhajtott.
           A kottamásoló kérdő pillantásaira, hogy hát mi baja az úrnak, csak tanácstalan vállvonogatással tudott válaszolni; sajnos nem könnyű, mondta aztán, nem is súlyos láz, és nem is angina, inkább angina pectoris, mindenképpen valami átmeneti eszméletvesztés, vagy az agyi véredények hirtelen kiürülése miatt, vagy másfelől fennáll annak a - kisebb valószínűségű - lehetősége is, hogy a fej hirtelen telítődése miatt átmeneti vértolulás következett be, mely különben a kezdeti időskornak elmaradhatatlan kísérőjelensége, amikor is hirtelen nagy üregek képződnek a gondolatbarázdák hurkaiban, ahogy sajnos kénytelen megállapítani, mivel semmi sem mozdul, az egyik szem például hirtelen elfelejti szabályszerűen kivitelezni a szemhéjjal való pillantást, amiből sajnos apoplexiára kell következtetnie, szélhűdés tehát, a túl nagy izgalmak miatt, túl zsíros és túl bőséges étkezés mellett, és egyébként a túlzott alkoholfogyasztás is számba jöhet.
           Négy hónapig élt testének csak a felével, a másik, érzéketlen fele gyámoltalanul hevert mellette az ágyban. Így önkéntelenül is saját, állandóan jelen levő, könyörtelen börtönőre lett, aki lakat alatt tartja őt, de a lakathoz a kulcsot elvesztette.
           Egy szó, egy hang nem hagyta el lefittyedő ajkát, elhalt keze egyetlen jelet sem vetett papírra. Csak néha, ha barátok jöttek, hogy muzsikáljanak neki, akkor tűnt úgy, mintha a hangok visszatükröződnének a szemében, mintha a pupillák a fejébe szívnák a dallamláncokat, miközben testének mozgékony fele reménytelenül próbált kilebbenni az ágyból s talán a házból is, mintha a betegszoba homályából követni akarná a harmóniákat, amelyek odabent megébredt éjjeli lepkék módjára keresték az utat az ablakon át a napfénybe.
           Az orvos - elsősorban azért, hogy ebbe a vigasztalan bénultságba némi változatosságot hozzon, nem pedig valamiféle javulás reményében, gyógyulásról nem is beszélve - azt javasolta Händelnek, hogy vitesse magát Aachen gőzölgő gyógyfürdőibe, ahol talán a mester szenvedései találnak egy kis - sürgetően szükséges - enyhülést.
           
           Ez a mozdulatlant megmozgató utazás talán alkalmat adott egy kis utazásra emlékeinek reménytelenül romló képei között is, megidézve évtizedekre visszamenő állandó utazásait.
           Például azt az utazást Lübeckbe. Az ország leghíresebb orgonistáját kereste fel, Dietrich Buxtehudét, hogy a segédorgonista állásáért folyamodjon a világ akkor legnagyobb orgonáján, és azt a legnagyobb szívélyességgel meg is kapta és át is vette volna, ha az állás átvételéhez nem kapcsolódott volna az a megkerülhetetlen kötelezettség, hogy öreg elődjének leányát is átvegye házastársul; amikor azonban első és utolsó alkalommal szemtől szembe találkozott a hölggyel, olyképpen, hogy annak sajnálatosan ártatlan csúnyasága tragikus leheletként súrolta arcát, akkor kijelentette, hogy halaszthatatlanul fontossá vált ügyei máshová szólítják.
           Vagy röviddel utána a számára oly döntő utazás Itáliába, ahol hamarosan a legelőkelőbb és legnagyvonalúbb mecénások adták a kezébe visszautasíthatatlan módon a nyaralójuk, villájuk és palotájuk kilincsét, azzal a kéréssel, hogy maradjon, ameddig csak tud, és muzsikáljon, amennyit csak akar.
           Alkalmasint Händel volt az első muzsikus, aki elérte, hogy kérjenek tőle, ne pedig parancsoljanak neki. Ő nem a személyzeti asztalnál ült, mint még később is Haydn, őt a legnagyobb urak is maguk közül valónak tekintették, aki ugyanúgy ért az articsókák, tengeri pókok, fácánok, homárok és kappanok feldarabolásához, mint az akkordok és skálák boncolgatásához. Itáliában majdnem mindent kitaláltak már, ami Händel számára életfontosságú volt. Valószínűleg Itália maga is az volt. Már évszázadokkal azelőtt feltalálta egy bizonyos Arezzói Guido a kottaírást, amely többek között Händelnek is lehetővé tette, hogy lejegyezze a zenét, és amelynek révén az úgynevezett európai zene megszülethetett. Itáliában a hegedűk szinte a fával együtt, annak kérge alatt nőttek ki a földből, miáltal az ottani, mai napig felülmúlhatatlan hangszerkészítőknek nem okozott nehézséget, hogy kifaragják a fából mai napig felülmúlhatatlan hangszereiket. Kevéssel később néhányan, az "eredetiség", illetve az antik elvek megszállottjai, megpróbálták előadási módjában is minél pontosabban rekonstruálni az antik tragédiát. Ebből a sokak által kínosnak nevezett félreértésből származott aztán az úgynevezett "opera". Amiből azt a következtetést lehetne levonni, hogy az abszolút eredetiséghez és a példaadó elvekhez való nagyon makacs ragaszkodás vagy kínos félreértéshez, vagy pedig évszázadokra ható, korszakos újításokhoz vezet, de az is lehet, hogy az évszázadokra ható, korszakos újítások ugyanígy pusztán csak kínos félreértések. Az eredeti módon előadott, "opera" nevű itáliai félreértés évszázadokig azt eredményezte, hogy az embereknek akkor is - vagy akkor főleg - olaszul kellett meghallgatni egy színpadi zeneművet, ha egyáltalán nem tudtak olaszul. Biztosan akadtak akkoriban olyan zeneszerzők is, akik halomszámra komponáltak olasz librettókat anélkül, hogy akár egyetlen szavát is megértették volna saját művüknek. Olyan volt ez, mint a katolikus misében a latin, ami némelyeket esetleg arra a gondolatra csábít, hogy az operát a mai napig valamiféle magasabb rendű világi liturgiának tartsa. Aki Itáliából jött, azonnal elismert és világhírű volt. Ezért aztán mindenki, aki egy kicsit is többre tartotta magát, Itáliából akart jönni vagy olasz akart lenni. Fél Európa többre tartotta magát, a legszívesebben Itáliává keresztelte volna át magát, és ezért egész Európában bevezette az olasz operát. Händel például Londonban. Ő Velencében vált ismertté az Agrippinával.
           Azokon a zenei versenyeken, amelyekbe belekényszerítették, egyedül ama vele egyenrangúnak tartott Domenico Scarlatti múlta őt felül a zongoránál.
           Az olasz zenész áttekinthetetlenül sokszínű drágakőcsillogással iramló szonátái egyszerűen maguk mögött hagyták a német zongorista tereket kitöltő-lezáró passacagliáinak félelmet keltő telthangúságát.
           Merész szökelléseit, terzinafutamait és oktávváltásait azonban, melyeknek során az ujjai a billentyűkre patakzó fénysugaraknak tűntek, később az orgona, amelyen Händel jobb volt, a fújtatóján keresztül valósággal beszívta a sípjaiba.
           A mecénások legemlékezetesebbje amaz Ottoboni volt, egy bíboros, aki nehezen összeszámolható barátnőit az ország akkoriban legjobb festői által ismert női szentekként, de meglehetősen hiányos ruházatban megfestetve, olajképek formájában egységes kórussá gyűjtötte össze hálószobája falain, a katolikus egyházi naptár szerinti elrendezésben.
           Ez az úgynevezett bíboros hívta meg őt azokba az árkádikusnak nevezett, parkokban tartott mulatságokba, melyek során az ország akkoriban legelőkelőbb emberei illatosított pásztorjelmezekbe bújtak azoknak a frissen mosott és gondosan bodorított birkáknak az ostoba bégetése kíséretében, amelyeknek nemcsak az őrzésére éreztek késztetést, hanem mindig száraz helyre is menekítették őket; a szolgáik által naponta herkulesi munkával kitisztogatott Augiász-istállója-imitációkban és a dilettáns epigonoknak az egyszerű, vidéki élet elérhetetlen szépségéről szóló, vergiliusi mértékkel igencsak gyenge énekét hallgatva úgy érezték magukat, mintha a múlt évezredekből visszamaradt, hátrahagyott félistenek lennének az antik természet ölén, amelyben bármikor felbukkanhatnak a nimfák a patakok csobogásából, vagy amelyben egy rejtett Kirké álnok varázslatai elől kéne menekülniük a bokrok között botladozva, nehogy őket is disznóvá változtassa, mely alakban egyébként semmiképpen sem igényeltek volna gondos őrizetet, a főnökisteni bika azonban, aki a leküzdhetetlenül szép Európához közeledett s már-már fel is emelte a hátára, feltehetőleg sohasem jutott el addig, hogy a tenger habjai közé vesse magát a terhével, a Tiberisről nem is beszélve, hanem hamarosan ökörként, kibelezve forgott a tűz fölött egy közeli réten.
           Ami Händelnek mindebből később az emlékezetében megmaradt, az nyilvánvalóan szerepet játszott egy daljáték, az Acis és Galathea ötletének megszületésében, amelynek a története szerint a pásztor szereti a pásztorlányt, aki a maga részéről szintén szereti a pásztort, de közbejön a pásztorlány iránti olthatatlan vágytól hajtott Polüfémosz őrjöngő féltékenysége, aki a két szerelmes egyöntetű boldogsága láttán a végsőkig elkeseredve egy napon egy jókora sziklát dob a pontosan alatta felállított pásztorra, aki a halálos ütés nyomán, a lezúduló hegy által eltemetve, a kövek alól továbbra is egyre csak folytatja panaszdalát, mely a sziklából panaszos forrást fakaszt, a forrás pedig frissen továbbpanaszkodva a vidéken át patakká duzzad, melynek a hullámai azonban nem állnak másból, mint a tőle elszakított pásztort énekével egyre csak sirató pásztorlánynak a mind hosszabban a környék széléig nyúló ruhájából, melynek hullámait követve a lány egészen addig megy a víz mellett, míg az bele nem ömlik vagy a következő nagyobb folyóba, vagy pedig a tengerbe a megbékélést hozó végkifejlet során.
           
           Miközben Händel magához hívta az énekeseket a csembalóhoz, hogy tovább próbáljon velük, a táncmester kérte, engedtessék meg neki, hogy a reá bízott színitanoncokkal elkezdhessen próbálni, és ezután úgy viselkedett, mint egy udvari vadász, akinek bolha ment a kapcájába, miközben a koreográfiai szerepet játszó tanoncoknak az utánzásra vonatkozó felszólítással kezdte bemutatni, hogyan kell szisztematikusan, mindenféle hektikusságot kerülve mozogni, oly módon tehát, mintha mindeközben egy táblaképre rajzolnák fel őket éppen, kiegyensúlyozott elrendezésben, tekintetet állandóan a nézőkön tartva, az uralkodó dramaturgia megkerülhetetlen szabályai szerint lehetőleg teljes összhangban belépve jobbról és balról egyazon időpontban, jobbról mintegy a jó megtestesüléseként, balról gonoszként, és középen mint maga a deus ex machina személyesen, és hogy az elkerülhetetlen párbaj során miképpen szúrhatjuk le a tőrrel vagy más éles szerszámmal, mely éppen a kezünkbe akad, szépen és szabályosan az ellenfelünket, milyen helyzetből kiindulva, milyen mozdulatok végrehajtásával és milyen előre meghatározott ütemben.
           Händel lényegében arról akart megbizonyosodni, hogy az énekesnő az előbb, amikor egy rövid időre elfordította róla a tekintetét, maga énekelte-e ki a magas c-t, vagy már megint a szeretőjének a heréltje halászta elő a hangot a torkából, mert annak jobban ment, mígnem Polüfémosz horkolásától, akinek még a homlokára festett szeme is lecsukódott (a napi nyolc-tíz órás próbák okozta kimerültségtől), dührohamot kapott, mely a színház elhagyására kényszerítette, és ami talán azt az eszméletvesztést is előidézte, amely később a testét megfelezte.
           Hogy mennyi zene volt belezárva, amely egyre erőszakosabban ki akart törni, de úgy tűnt, most már örökké foglya marad ennek a megbénult testnek, egyre sűrűbb és szinte már fenyegetően polifonikus harmóniái ott fognak keringeni benne és megtöltik őt az összes hallható hangok egyre kuszább halmazával, mintha egy mindenkinek felfoghatatlan messzeségű idegen nap szétvetődéséből eredő őshang robbanásainak visszhangja zendítette volna meg a fejét, és mintha a haldokló csillag több millió alkonyévig tartó kihunyásának zajárnyéka befészkelte volna magát a homloka mögé. Igyekezete, hogy végre ismét megnyílhasson és ismét rendet tegyen a belső hanguniverzumban, mind hevesebbé és fájdalmasabbá tette ugyan a panaszát, ugyanakkor az elszántságát és az erejét is növelte, hasonlóan szinte azokhoz a hőforrásokhoz, amelyek a bolygók gomolygó keringése folyamán hosszabb-rövidebb időre elalvó vulkánok szívverése által a magasba hajtva kitörnek a föld belsejéből.
           Kezdettől figyelmen kívül hagyta az orvosok aggodalmaskodó intését, hogy naponta három óránál többet ne izzadjon a vízben, mert különben agyonnyomja testét a föld izzó középpontjának a titokzatos hatalma, melyet a bolygó centrumán áthaladó víz sodor fel magával. De mivel ennél nyomasztóbb neki már úgyse lehetett, teljesen átadta magát a hőforrásoknak, alávetette magát erejüknek, és oly odaadással burkolózott a gejzírek gőzébe, mintha a bolygó belsejének ölelésétől várná, hogy elsodorja és lerántsa róla a testkalitkát, mintha legalábbis le akarna merülni a világ ismeretlen felszíne alá, hogy azt a maga egészében forró borogatásként a teste köré csavarja.
           Naponta kilenc órát áztatta magát a vízben, és úgy tűnt, mintha fokról fokra leoldódott volna róla a láthatatlan börtön, mintha a kénes gőzök lassanként szétmállasztották volna a börtön falait. Egy hét elteltével már segítség nélkül vonszolta magát a fürdő pompásan csempézett csarnokain át, mert hervadt kezébe visszatért a mozgás, és az ernyedten lefittyedő ajka is feszesebbé vált a lassanként újra meglelt szavak és mondatok megformálása közben, melynek során hálás csodálkozása álmélkodó megvilágosodássá változott, mintha az újra kifejezhető érzésekkel és benyomásokkal sok olyasmi is felszínre került volna, ami még soha azelőtt nem merült alá az emlékezetébe, amit érzett ugyan, de eddig nem tudott megnevezni.
           Az elutazása előtti napon a dóm csarnokain át felhágott a számára megnyitott orgonához. Először csak bal kézzel, óvatosan, csak néhány ujját használva siklott végig a felső billentyűzeten, és csak utána tette a jobbját, kissé félve, az alsó manuálra, és csak amikor annak az ujjai is maradéktalanul engedelmeskedtek a parancsainak és megfeleltek az igényeinek, akkor zengette ki hálásan az egész műből a kőhajó egész belső terét, elárasztva hangokkal egészen a tetőzetig, hogy a kőből való oldalpalánkok is megremegtek, miközben ő úgy érezte, hogy új, eddig ismeretlen mozgékonyságra ébredt teste az orgonától kifeszül az egész csarnokon át amaz emberfeletti hangvilágnak a részeként, amely a megnyitott harmóniagátakból kiáradva szinte szétfeszítette a márványhajót, és ez a templomépület majdhogynem mozogni látszott, egészen finoman és enyhén ingadozva, mintha a hatalmas, téglából ácsolt teherhajó teteje fölött, odakint a tornyon felvonták volna a vitorlákat egy kezdődő utazáshoz, át Flandria síkságain a part felé, át a tenger csatornáján, hogy visszaszállítsa őt a sziget fővárosának kellős közepébe.
           
           Azonnal dolgozni kezdett, oly sokat, mint még soha azelőtt, hogy mindazt, amit a kárba veszetten béna idő alatt elmulasztott, lejegyezze, végre rászabadítsa kottapapírja rendszerének felszínére, hogy mindazt, ami feltorlódott, zenei rendben, dallammá alakítva kisimítsa.
           Hogy a fél örökkévalósággal ezelőtt, az érvényes szerződés ellenére Hannoverben cserbenhagyott hercegi munkaadóját kiengesztelje, aki egyfelől kedvező rokonsági fejlemények miatt és másfelől az angol királyi gyermektelenség miatt a sziget jövendő királyának volt kijelölve, a Temze áramló vízizenéjének kötelezte el magát; hogy csak a folyó ritmusának s nem a meg-megújuló széllökéseknek veti alá magát, hogy hullámait, pontosan az ő furulyájára táncoltatva, a parti bozótnak és a vízen sikló hajók falának hajtja.
           
           Hamarosan azonban visszatértek hozzá a rossz idők. Előbb a királynő halála miatt szakadtak meg az előadások. De azután se jöttek a nézők, mert meglepte őket a spanyol örökösödési háború miatt kitört pénzhiány, vagy mert megelégelték a merev, olasz, számukra vagy nem elég előkelő, vagy túl előkelő operahőseinek és hősoperáinak ama válságidőben egyre érthetetlenebbé váló magasztosságából szárnyaló nyílegyenes komolyságot. A színház üres maradt, és így hamarosan a többiek is elhagyták őt, köztük természetesen a mélyen tisztelt arcátlanok, az úgynevezett herélt urak, akik az áriák gyakran igencsak hiányos eléneklésének fejében tőle húzott csillagászati, őt kivéreztető keresetükből egyre-másra építették a legkülöncködőbb palotáikat; és talán azért akartak így megfizetni, amit fiú korukban tettek velük a felelőtlen miskárolók az énekkultúra fennmaradását ily módon elősegíteni szándékozó, rettenetes gyerekkórus-vezetők parancsára, akiknek csonkoló hatalmától egyetlen szép, de sajnálatosan kamaszodó hang sem érezhette magát biztonságban.
           De elhagyták a zenei ötletei is az érzékeket elvarázsoló hatalmukkal együtt, ugyanis mindabból, amit növekvő makacssággal komponálni próbált, haloványan csak erőtlen hangindák kunkorodtak elő, míg aztán, végleg elveszítve a kedvét, fel nem hagyott az írással.
           Vajon miért nem tartották meg maguknál a hévforrások, és vajon miért kellett neki egy ilyen kétséges megszabadulást megélnie, ezt kérdezte magától, amikor este fáradtan a zsúfolt, de számára üresnek tűnő utcák kietlenségében bolyongott, amely mintha belső kétségbeesésének érzéseitől hajtva a fejéből ereszkedett volna a tetőkre, utcákra és terekre, és mintha az ötlettelensége határtalan gyászként fedte volna be a házakat. De ez főként gonosz gyász volt, ugyanis a régi kontárkonkurencia ragyogóan keresett, még ha részben az ő kárára is, mert néhány művét nyílegyenes komolyságától megfosztva, szatirikus gúnydarabbá torzítva és durva viccekkel megtömve vetették a randalírozó nyilvánosság elé.
           Ő ugyanis a hanyatlását túlnyomórészt John Gay ama koldusoperájának köszönhette, amelyre özönlött a publikum, és az emberek növekvő lelkesedésével a Händel iránti érdeklődés elapadni látszott egy olyan színház közreműködésével, amelyben a lezüllött grófok nemes gőgje a mélyre süllyedt utcalányok agyafúrtságával ülte nászát, és mellékesen még néhány melódiáját sem átallották színre vinni, persze utcai nótává silányítva, de olyan csodálatraméltóan alattomos őszinteséggel, hogy az még neki is képes volt megnyerni a tetszését egy kis időre.
           
           Most már elegünk van, jelentette ki John Gay, az ide-oda röpködő istenekből, a levegő országúti csavargóiból, az ég légi csavargóiból, ezekből a kitömött urakból, akik mintegy gólyalábakon jönnek a zsinórozott padláson át, és elegünk van a nemesített farkasprém kabátba öltöztetett jóságos pásztorokból és pásztornőkből, mert most az általános érdeklődés átpártolt a közönséges tolvajokhoz, csavargókhoz, csalókhoz, koldusokhoz, szajhákhoz és orgazdákhoz, és az a nyelv, amelyet ők használnak, semmivel sem kevésbé előkelő, hanem igenis udvari igényességű, még akkor is, ha csak a hátsó udvarok homályos sarkaiban lehet feltalálni.
           Mindazt, amit az ünnepelt operákban keresnek, azt nála ugyanúgy meg lehet találni, és a megkínzott fogolykórusok éneke ugyanúgy megrázóan könyörtelennek hagyja a börtönfalakat, mint egyébként, nyugodtan lehet tovább sírni.
           Nyilvánvalóan nem venné szívesen a kedves közönség, ha az éppen felbukkanó miszter Machbethet kivégeznék.
           De természetesen, válaszolta a hóhér, hogy a darabot hozzásegítsük a költői befejezéshez, mint ahogy az amott miszter Händelnél szokásos, kedvezőbb lenne, ha felakasztanánk, hiszen a történet többi pojácáját is valószínűleg mind felakasztották vagy elégették vagy deportálták vagy más módon eltüntették a színről.
           Csak amiért kitört a börtönből, mint láthatjuk, panaszkodott ekkor ez a szökött széltolókapitány, azért ítélték azonnali kivégzésre. Ezért mindenkinek azt a tanácsot adja, hogy senkiben sem szabad bízni, saját embereinkben sem, még azokban sem, akik megnyerték a legteljesebb bizalmunkat, ugyanis akkor néhány hónappal valószínűleg tovább élhetünk.
           És ő még saját legjobb barátnőiben sem bízott, akik nem bírták elviselni a nyaka köré tekert kötél látványát, hanem inkább azt választották, hogy akasszák fel őket is, mintsem hogy egyedül maradjanak, hanem csak azt az önzetlen tanácsot adta nekik, hogy hajózzanak el Nyugat-Indiába, ahol bizonyára részük lesz abban a szerencsében, hogy rátalálnak legalább egyre, de lehet, hogy kettőre vagy háromra a férjeik közül.
           De amikor aztán legkevesebb négy felbukkant az asszonyokból a házasságon kívül született gyerekeikkel együtt, és lehetőleg még fel is akarták akasztatni magukat, vele akartak menni, akkor elszörnyedt a szükségképpen esedékessé váló földöntúli megélhetési költségektől és a kozmikus tartásdíj-követelésektől.
           Az égről nedvesen és porosan lecsüngő szürkületrongyok között Händel minden éjjel visszament a házához, ahol már mindenki aludt. A szobában rátört a fájdalmas emlékezés a régi időkre, amikor éjjeli sétáiról mindig egy új dallammal tért haza, amelyet a folyó halk monológjából dobott partra egy locskán felugró hullám, vagy néhány emlékezetes akkorddal a háztetőkre terült éji főn redőiből, hogy otthon ezeket gyorsan papírra vesse. De ezekben a hetekben és napokban az éber éjszakának a lélegzete is kezdett kiüresedni a számára, mintha nem találtatna méltónak, hogy kisilabizálhassa a sötét zajok titkát. Vagy rajta múlott, a hallásán, az érzékein, melyek beletompultak a hűtlen közöny-közönségtől elszenvedett megaláztatások miatt érzett csalódásba?
           Az íróasztal üres volt, mint mindig.
           De volt ott még valami, ott csillogott a reszketeg gyertyafényben még az ő lassú tanácstalanságban úszó szemének is hívogatóan. Egy csomag, egy levél attól a szövegköltőtől, aki a Saul és az Izrael Egyiptomban című műveket használhatóan kiszabott versekké ácsolta össze.
           The Messiah, ez volt a címe a megkomponálásra javasolt szövegkönyvnek. Ez most már maradéktalanul bolondot akart csinálni belőle, ráadásul egyike volt azoknak a mindenféle zenebetegségeknek és harmóniatévesztéseknek kitett oratóriumoknak, amelyek ide juttatták őt.
           Az első sorok olvasásakor azonban Händelt a jelenlegi állapotában megmagyarázhatatlanul jóleső, megnyugtató izgalom fogta el, rendíthetetlenség kerítette körül, mintha egy pillanat alatt minden megváltozott volna. Vigasztalódjon, olvashatta, és legyen nyugodt, és mostantól semmi sem háboríthatja vagy zavarhatja, ugyanis az életnek ettől a pillanatától kezdve védve vagyon, olyannyira, hogy semmiféle baj hozzá el nem ér.
           Olyan volt, mintha egy hirtelen hárfazápor száraz hangesőt zúdított volna házának tetejére, nem is, hanem a város minden házának tetejére és minden városra és falura, és mintha tűz tört volna be Händel szobájába, ahol ő még mindig az asztala fölé hajolt, és már egy egész köteg kottapapírt teleírt, és ki tudja, vajon azt a tüzet és a hálaáldozatnak a fejét hűsítő lángjait szólaltatta-e meg, vagy a kezdődő virradatnak a tüze volt az, amely már előre, az éjszaka közepén elérkezett hozzá, s majdan meg fogja gyújtani a hajnali szürkület száraz bokrait, melyeknek fényében a kelet lobogva magasba özönlik az óceán pereme alól? Olyan volt, mintha személyesen az étert terítette volna átlátható megvonalazott kottapapírként az asztalára, és kapkodva pontosan a napszakok hullámverését jegyezné le végig az éjszaka árapályán át.
           A belépő és elhallgató kórusok, melyeket átsepert minden horizontok mérhetetlen koncerttermein, az erdők felpezsdülő suttogásától kísért hangjukkal és dallamos csendjükkel madárrajokként zúdultak át az ég nyitott zuhatagjain, hogy birtokba vegyék és benépesítsék az atmoszférát, és az útjukba hulló felhőket apró csíkokra és fecnikre szabdalták szárnycsapásaikkal, és azok messze belógtak a mélyföld mezői fölé, hogy aztán alásikló fényesőtrillák barátságos ragyogásává oldódjanak.
           Felfoghatatlanul magától értetődő boldogságvillanás járta át Händelt újra és újra, és valami öröm heves hamuesőként hatotta át, mely belőle kelt erőre, és utolsó nyomait is elmosta benne a kiégett romárnyaknak, messze az emlékezete lelkiismeretesen leülepedett lagúnáinak elérhetetlenül mély feledésébe, mintha az újbóli felébredésével egy teljesen új érzés és tudás eddig ismeretlen tartományai is felbukkantak volna, melyeket érezni ugyan már érzett, de megnevezni nem tudott; mégis, megnevezni, hangokká formálni, és a legrejtettebb talányoknak is szorosan a nyomában volt az épp újonnan komponált zenéjének hangjaival, hogy felcsendüljön általuk hallhatóan a megoldás, valami eddig érthetetlen, kimondhatatlan és elgondolhatatlan most világosan érthető és pontosan észlelhető alakzatokban.
           Három hét alatt kész volt a munkával. De még hiányzott fölüle egy mindent éjihang-átívelő, messze fel az atmoszférán áthajló, hallható tető, amelyet minden elérhető, emberi hallásnak először elénekelt fénysugárhangokkal a sziget minden sarlósfecske-rajából összehangzó kupolaként a mű hatalmas tája fölé akart emelni, hogy végre olyan legyen, amilyennek lennie kell.
           
           A mű először április 13-án hangzott el Dublinban. Azóta semmi sem tudta kihozni őt a sodrából, bár gyakran került a korábbiakhoz hasonlóan nehéz helyzetbe. De minden nehézség legyűrhető volt, az összes őt ért csapás csak sérülés nélküli sebeket okozott, és a számára bezárult ajtókon könnyedén áthaladt.
           A napok és hetek és évek lépcsőházai kisimítva feküdtek a lábai előtt az évszakok ragyogásában a tarkára festett légtemplomhajókban tett még mindig gyakori utazásai során, melyeket a mozgalmas belső tájképeihez kapcsolódó vágyainak még mindig áttetsző kavargása kísért, a belső képeknek azonban olyan erős volt a kisugárzásuk a környezetre, hogy egyre jobban elszíneződtek, mígnem környezete olyannyira hasonult a belső képek vidékeihez, hogy azok a képek, amelyeket maga előtt látott, részletről részletre megegyeztek a belső ábrázolásokkal.
           Amikor időskorára megvakult, akkor is látott, mégpedig roppant hallásával, és legbelső szemének ablakán át hallott mindent.
           Ha nehezen összeszámolható műveit az idő múlásával már maga sem tudta áttekinteni, s kezdte őket fokozatosan ugyanúgy önmagába feledni, ahogy évtizedekkel ezelőtt kiáradtak belőle, a Messiás mégis mindig jelenvaló volt a számára, mindenhová elkísérte. Szerette a művet, mert az teremtette őt újjá. Ezért azzal akart elbúcsúzni a nyilvánosságtól, mielőtt végleg visszavonult volna.
           Április 6-án utoljára vezették fel a súlyos beteg, hetvennégy éves férfit a Covent Garden pódiumára. Személye már régen önálló intézménnyé vált, akinek megjelenésére két gyertyát állítottak a csembalóra.
           Úgy ült ott, mint mindig egész életében, még most is, egyedül a tömeg közepén, amelyet nem látott, de amikor az erősödő csembalózivatarban a visszatérő vándormadárfelhők áthatolhatatlanul sűrű kórusai betörték a ház ablakait és beözönlöttek és a viharos tetszésnyilvánítások ujjongásában máris feloldódva meglegyintették a szemhéját, akkor a végtelenül gyakori ébredésektől fáradt arca beragyogta a termet.
           Riadtan vezették vissza a házba, ahol lefeküdt, hogy azután már soha többé ne keljen fel.
           
           És április 13-án érezte Händel, ahogy a horizont messze a város mögül az utcákon vándorol és leül az ágyára, miközben az utca kívülről az ablakon át a szobába zúdult, és ő már a saját teste fölött lebegett, amelyet eddig még soha nem hallott hangok áttetsző tükröződésének érzett, mely hangok a kontinens valamely síkságához hasonlóan tágassá vált szobájából áramlottak vissza, miközben a horizont Händellel már vissza is húzódott a város széle mögé, a kezdődő óceán látható végtelenjébe, messze-messze az állva maradt, a város mögött ezen a szakaszon egyszerűen elakadt folyó mögé.
           
           SZIJJ FERENC fordítása