|
|
|
|
|
||
Remete a barlangban
a barlang az orrában
az orra az arcában
s az arca tágra nyílt keservesen
Az arca nagy bánatban
a bánat odabenn
ott benn, ott benn; ott benn a kétségbeesés
elemében a kétségbeesés
A kétségbeesés belül
belül, egyedül, legbelül
szétrepül, összegyül, szinte táncot
jár sok ránc ott, szárad feketülve
S Halott! és még egyszer Halott!
s amott kívül Halott! Halott! Halott!
Ama hatalmas, páratlan és szinte még felfedezetlen országban, amelynek egyetlen és pótolhatatlan királya vagyok, nap mint nap látom, amint egy mindig ugrásra kész és ellentmondást nem tűrő tengerár újra és újra felbukkan a főváros útjain, elárasztva a külvárosokat, a várost és a palotákat.
E forgószéltenger különös módon parttalan önmagát bekebelezve, még nyugalmas pillanataiban is mértéktelenül, legtöbbször óriási gomolygással száguldva előre, a rombolás lázában égve özönlik népes, ám cseppet sem aggódó, sohasem meglepett fővárosunkra.
Szüntelenül visszaverjük - ámbár az első ütközetben óvatosságból, taktikából meghajoltunk előtte -, mégis szüntelenül visszatér, és fenséges, egyszersmind remegő, ám korántsem végzetterhes szárnyával suhint országomra.
A lakosok a roppant vízgörgetegek alatt mosolyogva, könnyű szívvel adják át magukat elfoglaltságaiknak, bizakodón, derűs békével, szájukban szivarral, ráérősen terveket szőnek, ünnepelnek, találkozókat adnak egymásnak; nyugodtan, tökéletesen, tökéletesen rábízván magukat bölcsességemre és hozzáértésemre.
*
Még egyszer jöjjetek
jöjjetek, nyomorult szavak
elmondani még nyomorultabban
elmondani az elbukottat, a kifosztottat, a felismerhetetlent
a sötétben keszülődő háromszor félelmesebbet
Elmondani a hirtelen támadt szégyen-hegyeket
elzárják a láthatárt
a rácsok mindenütt, elmondani Júdást,
Elmondani a megsokszorozódott Júdást, Júdás társul szegődik
az ezüstök hamar a Júdások után gurulnak
Elmondani a levél hull
a homlok reccsen
az állomás kihúny
az út elapad
szíjával a tél korbácsolja a nagy csordát
Elmondani karokat, gyomrokat, ítéleteket a satuban
és millió és millió egész embert a satuban
és milliót és milliót gyötrődve a sebben
a sebtől, az esés sebétől
vagy mozdulatlanul, némán szemlélve jövőjük összezúzott ölét
Szemlélve főképp a magas szobrot, mely övéi vesztén
talapzatára roskadt
roncsai fájnak. Roncsai kínoznak. Roncsai üldöznek.
Az éjszaka közeleg. A visszhangok távolodnak. A hideg egyre nő.
Egy roppant karmos test teljes súlyával elterül.
Ebben az országban
és az országokban e körül az ország körül
és az országokban a másik oldalon
és az országokat körülvevő országokban
ennek az országnak a másik oldalán
jelenvaló
tömeg
mindenütt tömeg
Betegségük közös
Az áradás kora
Tömeg dagad
Gondolják, gondolatuk közös
Városok
Városok
Megint városok
Emeletek. Emeletek
Vég nélkül emeletek
de ezek az emeletek kiegyenlítődnek
Zaj
Zaj dagad
a csöndet felzabálja
hogy nem marad belőle semmi sem
A csönd vére
folyik szüntelen
Magas falak között
talicskázzuk gondjaink
amíg e világon vagyunk
apagyilkosok
testvérgyilkosok
Életünk felén
felvonjuk lobogónk
Nem változhat az ár.
Az áradat, mely sehová sem vezet
jön mindenfelől
A fejben
özvegy istenség
A világ minden sarkán
kutyák járják a farkasok pusztáit
kutyává tenni őket
A homlok mögött nem tudnak már szétfoszlani
a világító növények
A legapróbb csoda egy rándulás
Még a szavanna oroszlánjai is
megtanulták, hogy többé nem királyok
Kémek! Rendőrség! Résnyi szemhatár!
Hát ti, hitvány kis hősök,
fura idegenként hazátokban bolyongók
hűvös e haza ahhoz, aki megvédené
És lám, most megvagytok,
s az élet hátulról felgombolyítva...
Sár és ecet
a test gyöngesége
áthághatatlan gépezet...
és vallottál, boldogtalan!
Pörög
pörög
pörög
búgócsiga pörög
pörög és egyre búgja
"mondd"
"mondd"
"mondd"
pörög a fej
a láb
az idő
a falak, a nap, az éj...
és vallottál, boldogtalan!
A megfeszítés hosszú volt
a megfeszítés hüvelykről hüvelykre
karokon, körmökön
az ideg pattan, a penge mélybe szánt
morzsolva csontot
akaratot
az áhított nevek sírját tebenned
és a smasszer a kínt feszítve röhögött...
Alagút
alagút
alagútja annak, ki beszélt mindhiába
vádolva önmagát
távol övéitől
hosszú-hosszú alagútja a börtönnapoknak
alagút, amely tegez
beléivódik a megkínzottak jajgatása.
Holnap
holnap, ahogy a víz emelkedik
holnap jön.
Szegény kicsim,
holnap
RÁD TALÁL, A FAL ÁLL, A HALÁL!
VAJDA LŐRINC fordításai
