|
|
|
|
|
||
Sohasem fogjuk megtudni, ki volt James Joyce. Két hivatalos életrajzírója, Gorman és Ellmann között lényegében csak stiláris a különbség: amiről az előbbi felindultan számol be, azt az utóbbi tárgyilagos és körültekintő tónusban mondja el, ami az elbeszélésnek nagyobb valóságlátszatot ad. Csakhogy azok a források - interjúk és levelezés -, amelyekből mindkettő merít, legalábbis megkérdőjelezhetők, akár annak az embernek a tanúvallomása, "aki látta azt az embert, aki látta a medvét" - azzal a súlyosbító körülménnyel, hogy a Gorman-féle életrajzban, amelyben szabadabban csapong a képzelet, a legfőbb informátor maga a medve. De ha eltekintünk Gorman forrásaitól, világos, hogy az informátorok komolysága és tisztessége kétségbevonhatatlan, és hogy figyelmünket inkább elméleti és módszertani kérdésekre kell fordítanunk.
Ebből a szempontból az oly sokra tartott ellmanni objektivitást, ahogy egyre tovább olvasunk, lassan fölváltja az a kissé feszélyező érzés, hogy az életrajzíró, ha nem is szándékosan, belép Joyce dicsfényébe, átvéve az író szempontjait, amelyek apránként összemosódnak az objektivitással. Ez a feszélyező érzés kínossá válik annál a résznél, amely az 1932-1935-ös évekről szól és nagyrészt Lucia elmebetegségét, Joyce életének legfájdalmasabb szakaszát beszéli el. Itt Ellmann sutba dobja az objektivitást, s zavaros érzelmi érvekkel, amelyek indokolatlanul keverik a kérdés elmekórtani és irodalmi vonatkozásait, szemmel láthatólag elfogadja Joyce rögeszméjét, hogy csak ő képes leányát meggyógyítani. Valahányszor egyszerű, külsőleges és adomaszerű - tulajdonképpen gyakorta mellékes - eseményeket beszél el az életrajz, meg tudja őrizni tárgyilagosságát, de mihelyt értelmezésbe csap át, meginog a tárgyszerűsége, és a tárgy problematikája belejátszik a módszertanba. Az életrajzműfaj fő követelménye, a hitelesség, ez az állítólag tudományos kellék nem más, mint egy irodalmi műfaj retorikai hipotézise, s nem kevésbé közmegegyezésen alapul, mint a klasszikus tragédiákban a hármas egység törvénye, vagy az a szabály, hogy a detektívregény utolsó lapjain ki kell derülnie, ki a gyilkos.
Bármiféle fiktív elem gondos kerülése még nem kritériuma az igazságnak. Tekintettel arra, hogy maga az igazságfogalom is bizonytalan, és definíciója különböző, sőt néha ellentmondó elemeket foglal magába, ha az életrajz vagy az önéletrajz műfajáról beszélünk, nemcsak a fiktív elemek megléte érdemel alapos vitát, hanem maga az igazság is, mint a szöveg egyértelmű tárgya. Ugyanezt mondhatnánk arról a ma oly divatos műfajról, amelyet mérhetetlen magabiztossággal non-fikciónak neveznek. Sajátossága mindennemű fiktív vonás kizárásán alapul, pedig ez a kizárás önmagában még nem kellő garancia a hitelességre. Ezért, ha őszinte lenne is az igazmondási szándék, s az elbeszélt tények szigorúan pontosak - ami nincs mindig így -, akkor is kétséges, hogy hitelesek-e a források, az értelmező kritériumok, és nincsenek-e meg a szövegben a szóbeli konstrukciókkal mindig együtt járó értelmi túlzások. Ezek a logikában mindennapos nehézségek, amelyeket széltében-hosszában tárgyalnak a humán tudományokban, mintha nem nagyon izgatnák a non-fikció szerencsés művelőit. A Truman Capote-féle nagyvilági élet tagadhatatlan előnyei nem feledtethetik, hogy ha egy állítás nem fiktív, attól még nem automatikusan igaz.
Kijelenthetjük tehát, hogy az igazság nem okvetlenül ellentéte a fikciónak, s így, ha a fikció gyakorlatát választjuk, azt nem azzal a zavaros szándékkal tesszük, hogy eltorzítsuk az igazságot. Ami igazságnak és fikciónak hierarchikus függőségét illeti, miszerint az előbbi pozitívabb volna az utóbbinál, ez itt a mi szempontunkból puszta morális képzelgés. Még ha a legjobb akarattal elfogadjuk is ezt az alárendeltséget, s az igazságnak adjuk az objektív valóság kategóriáját, a fikciónak pedig a szubjektivitás kétes kifejezését, megmarad a fő kérdés, tudniillik, hogy nincs egyértelmű meghatározás - nem is a szubjektív fikciókra, hiszen azt sutba dobjuk mint haszontalanságot és szeszélyt -, hanem a feltételezett objektív igazságra és azokra a műfajokra, amelyek azt akarják kifejezni. Mivel az önéletrajz, az életrajz és minden, ami belefér a non-fikció kategóriájába - a fikciónak hátat fordító sokféle műfaj -, állítja, hogy ők képviselik az úgynevezett objektív igazságot, az ő feladatuk, hogy bizonyítékokat hozzanak fel annak hatékonyságára. E kötelezettségnek nem könnyű eleget tenni: mindaz, ami az elbeszélésben bizonyítható, általában anekdotikus és mellékes, de mihelyt a szerző eltávolodik a bizonyíthatóság talajáról, veszélybe kerül a mondandó hitelessége és létjogosultsága.
A fikció viszont ősidőktől fogva le tudta rázni ezt a nyűgöt. Csakhogy tévedés ne essék: az ember nem azért ír fikciót, hogy éretlenségből vagy felelőtlenségből kijátssza az igazság feldolgozásának szabályait, hanem éppen azért, hogy rávilágítson a helyzet komplex jellegére, amellyel kapcsolatban csonkítás, szegényítés volna a bizonyíthatóra szorítkozni. A fikció azzal, hogy eleve a bizonyíthatatlanba helyezi magát, megsokszorozza a feldolgozás lehetőségeit. Nem fordít hátat a feltételezett objektív valóságnak: sőt fejest ugrik a zavarosba, megvetve azt a naiv magatartást, mintha első kézből ismerné a valóságot. Nem gyarlóság ez az igazság ilyen vagy olyan etikával szemben, hanem egy kicsit kevésbé földhözragadt igazság keresése.
A fikcióval nem a hamisnak követelünk jogot. Még azok a fikciók, amelyek szántszándékkal tartalmaznak hamisítást - hamis forrásokat, valakiknek tévesen tulajdonított funkciókat, történeti és képzeletbeli elemek vegyítését stb. -, még azok sem azért teszik ezt, hogy tévútra vezessék az olvasót, hanem hogy felhívják a figyelmét a fikciók kettős voltára: tapasztalat és képzelet óhatatlan elegyítésére. Ez a keverék, amelyet csak egy bizonyosfajta fikció vállal nyíltan, amelynél azonban az elegyítés a szerkesztés meghatározó szemléletévé lép elő (mint Borges néhány novellájában és Thomas Bernhard egyik-másik regényében), kisebb-nagyobb mértékben minden fikcióban megvan Homérosztól Beckettig. A fikció sajátos paradoxon, hogy amikor a hamishoz folyamodik, azt azért teszi, hogy növelje hihetőségét. A tapasztalatinak és a képzeletbelinek az a tapadós masszája, amelyről egyesek azt képzelik, hogy tetszés szerint darabolhatják fel igazság- és hamisságszeletekre, a fikciószerzőnek egyetlen lehetőséget hagy, hogy belefulladjon. Ezt tanúsítja Wolfgang Kayser mondása: "Nem elég vonzódni egy tetthez, bátorság is kell ahhoz, hogy véghezvigyük."
Pedig a fikció nem igényli, hogy mint igazságot higgyék el, hanem inkább mint fikciót. Ez az óhaj nem művészi szeszély, hanem létezésének alapfeltétele, hiszen csak ha ilyennek fogadjuk el, akkor válik érthetővé, hogy a fikció nem valamely ideológia regényes kifejtése, hanem a világ sajátos feldolgozása, amely elválaszthatatlan attól, amit feldolgoz. Ezt itt a probléma csomópontja, s ezt mindig szem előtt kell tartanunk, ha el akarjuk kerülni a műfajok összezavarodását. A fikció egyenlő távolságra helyezkedik el az igaznak a prófétáitól és a hamisért rajongóktól.
E kérdések tisztázása végett példának hozhatnánk néhány kortárs írót. Nem fogunk szerénykedni: vegyük Szolzsenyicint az igaz paradigmájaként. Elbeszélésein szinte átüt a Végre-Kimondott-Igazság, s bár kétségtelen, hogy világgá kell kiáltania, ugyan mi szükség van rá, hogy ezt a fikció felhasználásával tegye? Ha az ember megismerte az igazságot és mellé szegődött, semmi sem kényszeríti rá, hogy fikcióval éljen. Ilyen felhasználásban az igazság és a fikció kölcsönösen viszonylagossá teszi egymást: a fikció kiszáradt, lecsupaszított csontvázzá satnyul, amelyre egymást helyettesítő különböző igazságok nagyon is relatív húsa rakódik. Ugyanezek egy más esztétikának, a szocialista realizmusnak az alapelvei, amely tovább él Szolzsenyicin elbeszélői koncepciójában. Szolzsenyicin felfogása igazságkoncepciójában különbözik a sztálinizmus hivatalos irodalmától, de egybevág vele abban, hogy a fikciót az ideológia szolgálóleányának tekinti. Munkájához kétségívül elegendőek lettek volna az információk és dokumentumok. Az ilyen vállalkozástól azt kell megkövetelnünk, hogy tudatosan és éberen kötődjenek az ellenőrizhetőséghez. Szolzsenyicin esztétikai elkalandozásai és próféciára való hajlama első látásra ugyancsak fölöslegesnek látszanak. Más szóval nem elég szakállt növeszteni ahhoz, hogy Dosztojevszkijjé legyen valaki.
Umberto Ecóval kapcsolatban a világ összes háziasszonya megértette, hogy semmi veszély nem fenyegeti őket: akit olvasnak, középkorkutató, szemiológus, professzor, jártas a logikában, a számítástechnikában, a filozófiában. Ez az igaz szolgálatába állított nehézfegyverzet el is ijeszthette volna őket, de Ecónak - mint vitéz zsoldosnak, aki csata közben áll át a másik táborba - azért sikerült elkerülnie a megriasztást, mert önfenntartási ösztöne a hamis szolgálatába állította. A professzor maga mondja, hogy azok a menedzserek, akik két repülőtér között olvassák a regényeit, úgy gondolják: nem kell hinniük bennük, hiszen jellegüknél fogva a hamisság szférájába tartoznak, elolvasásuk röpke időtöltés, amely nem hagy nyomot bennük, egy kis felszínes bizsergetés, amelyben a szerző tudásával csak egy jelentéktelen tárgyat szolgál, igaz, hogy azt leleménnyel konstruálta meg az ars combinatoria segítségével. Ebben az értelemben, de csak ebben, Eco Szolzsenyicin szimmetrikus ellentéte: Szolzsenyicin nagy kinyilatkoztatást kínál, mire Eco azzal válaszol, hogy nincs új a nap alatt. Összemosódik a régi és a modern, a detektívregény áthelyeződik a középkorba, amely viszont a jelen metaforája, s a történelemnek egy szervezett összeesküvés ad értelmet. (Ecóval szemben önkéntelenül egy Barres-mondat jut az eszembe: "Semmi sem torzítja el jobban a történelmet, mint ha tervszerűséget keresünk benne.") Történelemértelmezését olyan látványosan adja elő, hogy ne lehessen nem hinni neki. Művészi helyett művi megoldásait úgy tálalja folyton, hogy semmi kétértelműség ne maradjon.
Bár a regényes műfaj lényegéből fakadó hamissága felhatalmazza Ecót, hogy a hamis apológiáját hirdesse - amihez demokratikus rendszerben joga van -, arra már nem hatalmazza fel, hogy hamisítóként lépjen fel. Így aztán az, hogy Borgest teszi meg könyvtárosnak A rózsa nevében (ez a cím egyébként tisztán borgesi), nem puszta tiszteletadás vagy szövegközi utalás, hanem inkább kísérlet egyfajta leszármazás biztosítására. Viszont Borges, mint nem egy írása bizonyítja - Ecótól és Szolzsenyicintól eltérően -, nem úgy nyúl sem a hamishoz, sem az igazhoz, mint egymást kizáró ellentétekhez, hanem inkább mint problematikus fogalmakhoz, amelyek a fikció legfőbb létjogosultságát testesítik meg. Nem azért jelentette meg Fikciók címen egyik alapművét, hogy a hamis apológiáját hirdesse az igazsággal szemben, hanem azt akarta sugallni vele, hogy a fikció a legalkalmasabb eszköz komplex összefüggéseik feltárására.
Eco egy másik híres hamisítása, hogy úgy állítja be Proustot, mint aki módfelett érdeklődött a tárcaregény iránt. Van ebben valami, ami szemet szúr: Proustnak a tárcaregény iránt tanúsított érdeklődéséről beszélni Eco számára afféle színpadias eszköz saját regényeinek az igazolására. Úgy tesz, mint helyi választásokon azok a kétes jelöltek, akik megjátsszák, hogy a köztársasági elnök támogatja őket. Megállapításának ugyanis nincs semmi elméleti vagy irodalmi értéke, és ebből a szempontból ugyanolyan csekély a jelentősége, mint annak, amit mindenki tud Proustról, hogy szerette a teába mártott süteményt. Az viszont jellemző, hogy nem azt írja: Agatha Christie vagy Somerset Maugham szerette a tárcaregényt. No persze, azért hivatkozik Proustra a tárcaregény dicsőítésére, mert ő írta Az eltűnt idő nyomában című regényt. Napnál világosabb, hogy Eco Proust művével akar takarózni, nem pedig a tárcaregény-szeretetével. Egyébként elég egyetlen Eco- vagy Somerset Maugham-regényt elolvasni, hogy észrevegyük: szerzőik szerették a tárcaregényt. S hogy meggyőződjünk arról: Proust nem is olyan nagyon rajongott érte, elegendő elolvasni Az eltűnt időt.
Nem célom, hogy megjátsszam a moralistát, vagy bárkit is kárhoztassak, de még a legvadabb piacgazdaságban is joga van a vevőnek tudni, hogy mit vásárol. A más vonatkozásban gyakran oly osztatlan törvény is hajthatatlan, ha egy termék összetételéről van szó. Nem hagyhatjuk tehát figyelmen kívül, hogy korunk s talán minden kor nagy fikcióiban állandóan hat az igazság és hamisság kritikus összefonódása, ez a titkos és döntő feszültség, amelytől nem idegen sem a komikum, sem a veretesség, mint a kettő központi rendje, hol kifejezett témaként, hol mint a szerkezet implicit alapja. A fikció célja nem az, hogy állást foglaljon ebben a konfliktusban, hanem, hogy anyagává tegye, a maga módján alakítva. Igenlés és tagadás egyaránt idegen tőle, és természeténél fogva több köze van a tárgyhoz, mint annak elmondásához. Sem Don Quijote, sem Tristram Shandy, sem Madame Bovary, sem A kastély nem papol a szöveggé formálódását megelőző feltételezett valóságról, de nem érik be a szórakoztatás vagy az elkápráztatás funkciójával sem: ha vállalják is fikció voltukat, igényt tartanak rá, hogy szó szerint vegyük őket. Ez az igény talán jogtalannak, sőt botrányosnak tűnhet mind az igazság prófétáinak, mind a hamisság nihilistáinak a szemében, akiket mellesleg paradox módon közös nevezőre hoz egyazon pragmatizmus, hiszen az utóbbiak, tételes igazság híján, azért adják át magukat lelkendezve a hamisnak, mert nincs meg bennük az előbbiek meggyőződése. Ebből a szempontból a fikció igényét lehet eltúlzottnak ítélni, viszont mindnyájan tudjuk, hogy Cervantest, Sterne-t, Flaubert-t vagy Kafkát éppen azért érezzük teljesen hitelesnek, mert az ellenőrizhetőség határán túl dolgoztak.
A fiktív elbeszélés eme leglényegesebb aspektusa miatt, meg szándékai, gyakorlati megoldásai miatt is, valamint szerzőjének az objektív tudás imperatívuszai és a szubjektivitás féktelensége között elfoglalt sajátos helye következtében a fikciót globálisan spekulatív antropológiaként határozhatjuk meg. Nem merem állítani, de talán ez a látásmód semlegesíthetne sok redukcionizmust, amivel a múlt század óta konokul próbálják befogni. Ilyen értelmezésben a fikció képessé válik nem arra, hogy ne vegyen tudomást a redukcionizmusokról, hanem arra, hogy magához hasonítsa, lényegítse őket, megfosztva őket abszolutizáló törekvéseiktől. De ez más téma, s talán jobb volna máskorra hagyni.
PAP GÁBOR fordítása
Gdansk
