A kommunizmus 1989-es összeomlása az emberi történelem egyik legnagyobb eseménye volt - egyike az emberi történelem leghirtelenebb, legváratlanabb, legdrámaibb és legteljesebb változást hozó eseményeinek. Túlságosan közel vagyunk még az eseményekhez, ahhoz, hogy értelmezni tudjuk. Ugyanakkor a kommunizmus egy bizonyos jellegzetessége döntőnek bizonyult - ez pedig különleges ateizmusa és ennek az ateizmusnak az emberek erkölcseire és az emberek gazdasági teljesítményére tett hatása.
           Hetvenkét éven át a kommunizmus Oroszországban csendes háborút vívott az emberi lélek ellen. Néha hallatszottak sikolyok a kínzókamrákból, börtönök mélyéről és büntetőintézetekből, bár a kommunizmus a háborút legtöbbször eszmékkel és szüntelen nyilvános propagandával folytatta. A felszín alatt az alapokat ásta alá. A háttérben arra tanította az embereket, hogy ne tartsák magukat sokra, mintha nem rendelkeznének a lélek nemességével. A kommunizmus kigúnyolta a léleknek azt a képességét, ami képessé teszi a tisztánlátásra és fogékonnyá az igazságra. Évről évre a kommunizmus csöndes tüzérsége lerombolta a lélek belső tájait.
           Egyszerűbben kifejezve azt mondhatjuk, hogy a kommunizmus az emberi tőkét akarta tönkretenni. Megkísérelte például kiirtani a felhalmozott tudások, szokások, kultúrák évszázadait - el akarta törölni a "polgári kultúrát", fölszántani és sóval behinteni hazugságok, tüntetések és propaganda segítségével. Mindeközben tönkretette a vállalkozásokat, a befektetéseket, az újításokat, még a nyereség és veszteség közötti különbségtétel képességét is. Megsértette a becsületesség és a bizalom, az önbizalom és a saját szó hűségének szokásait. Ennél is mélyebbre hatolva eltompította a legjellegzetesebb emberi jegyeket: a lélek eredendő kreativitásának tehetségét, a személyes felelősség érzését, az embernek mint szubjektumnak a tudatát.
           Az egyén méltóságának tagadása, az embernek pusztán anyagi elemekre való lefokozása eltörli annak tudatosságát, hogy olyan személyek vagyunk, akik reflektálnak és választanak, akik a történelem új és kreatív tetteit indítják el, és akik elfogadják felelőségüket a tetteikért. Szemben egy lóval vagy tehénnel az ember cselekvő személy, cselekvő erő - kutakodó és megértő, szándékok vezetik, mérlegelő, választani képes. Pontosan ennyiben teremtetett az ember Isten képére.
           A kommunizmus megkísérelt mindent és mindenkit tárgyiasítani. Alapvető elve a materializmus volt. Az ember - csak hús. Lehet, hogy valamennyi ideig életre kel, de alapvetően nem több kémiai anyagok összességénél. Eszköz. Erőforrás. A "dialektikus materializmusból" a "dialektikus" jelző a "proletariátus" dinamikus osztályhelyzetéhez kapcsolódott. A "materializmus" pedig az emberekhez. Az egyén arra számíthat, hogy elhasználják, feláldozzák, felélik, mint valamilyen anyagot.
           Feláldozni - ebben az utóbbi vonatkozásban, a kommunizmus a judaizmus és a kereszténység szimbolikáját használta ki, mint amilyen az Új Jeruzsálemre való várakozás és az egyénnek a másikért való áldozathozatala. A kommunizmus materialista elméletének, önmagában és önmagától, nincsenek ilyen felhangjai. Puszta dolgok nem hoznak áldozatot nemes célokért, illetve nem tekintik az áldozathozatalt nemes tettnek. A kommunizmus legmélyebb érzelmei tehát kölcsönzöttek. Köztudott, hogy az Istenbe vetett hit kínzáshoz vezethet, mint például az eretnekperek szörnyű kihallgatásai során. Kevésbé köztudott, hogy az ateizmus egy bizonyos formája is kínzáshoz vezethet. Ez a két, kínzáshoz vezető út meglehetősen különbözik egymástól. A hívők kísértése erkölcsi arroganciából ered, vagy annak tükörképéből, mint Dosztojevszkij Nagy Inkvizítora esetében, aki "szánalomból" érezte úgy, hogy kínoznia kell, abból az ostoba meggyőződésből, hogy a legtöbb ember nem annyira bölcs, mint ő, ezért hát "kötelessége" távol tartani az embereket a szabadságtól. Ez az út erkölcsi gyengeséggel kezdődik. Az ateizmus kommunista fajtájával egész másképp áll a dolog. A kínzás ott az emberi létezőről vallott premisszából következik. Semmilyen embernek sincsen értéke, azon túl, hogy az ügyet szolgálja - a dialektikát, a párt dicsőségét (a párt a történelem élharcosa, az emberi sors gyámja). Ha valaki nem szolgálja önként a történelmet vagy (ami ugyanazt jelenti) a párt kollektív akaratát, akkor nem jelent értéket, és meg lehet tőle szabadulni - sőt veszélyt jelent a pártra, és ezért meg is kell tőle szabadulni.
           A kommunista ateizmus tagadja a lét bárminemű transzcendens dimenzióját, minden olyan elhivatottságot, amire az emberek szabadon reagálhatnak, az igazság, bizonyíték, erkölcsi integritás és jóság mindenféle mértékét, ami szerint pedig az embereket minden pillanatban megítélik. A kommunista számára mindez nem létezik, csupán a történelem dialektikája létezik, ami előtt és aminek nevében leborul. A kommunista a kereszténységtől és a judaizmustól egyfajta bizonyosságot kölcsönöz, azt ugyanis, hogy leborulása által az igazság és könyörület oldalára kerül. Ezt a bizonyosságot ugyanakkor nem kapja meg, mivel ez olyan elveken alapul, amikben meggyőződése szerint nem hihet. A kommunista számára ugyanis egyetlen erkölcsi elv létezik: ez pedig a párt kollektív akarata. Minden egyebet meg lehet tenni ennek nevében: gyilkosságot, kínzást, bebörtönzést, áldozathozatalt, merényletet. Más erkölcsi kérdést viszont nem lehet tudományosan feltenni. A méltóságnak nincsen az emberben belső forrása. A személyes szabadságot és a személyes felelősséget nem lehet elméletileg igazolni, bár természetesen az egyénekben ezek még tovább éltek. Az elmélet szerint ezeket a realitásokat polgári érzelmességként utasították el. A kommunisták az erkölcsi vigaszt máshonnan lopták.
           Paradox módon ugyanakkor a börtönök, kínzások és nyilvános vallomások kommunista rendszere létrehozott, önmaga ellenére, egy via negativát, ami áldozatai közül sokakat Istenhez vezetett, és annak újbóli megérzéséhez, hogy olyan egyéni létezők, akikben van méltóság. A kínzások alatt ugyanis felfedezték saját létük mélyén Isten jelenlétének bizonyítékát. Korunk börtönirodalma számos ilyen esetet ismer.
           Általában, ha jól látom, valahogy a következőképpen festett a dolog. A KGB kézikönyvei a kínzásnak több mint húsz különféle fokozatát sorolta fel, amelyeket többé-kevésbé tudományos módszerekkel kutattak és finomítottak. Az eljárás egy adott pontján a vallató azt mondja az áldozatának, hogy nincs értelme az ellenállásnak, minek hát fájdalmat okozni mindenkinek. "Soha senki nem fogja megtudni, mi történik itt. Nincs jelentősége. Akár ellenszegül, akár vallomást tesz, igazán egyik sem befolyásolja a történelem kimenetelét. Legyen hát pragmatikus. Mondja el nekem, amit hallani akarok, írja le, amit kérek, s tegye mindezt inkább hamarabb, mint később. Miért is ne? Polgári előítéletei vannak? Maga annál intelligensebb. Soha senki nem fogja megtudni, hogy maga vagy én mit csinálunk itt. Aktákba zárjuk, amelyek millió másik akta közé kerülnek, és ezer év múlva, amikor a szocializmus valójában megvalósul, az emberek észre sem fogják mindezt venni. Tekintse magát elfeledett embernek. Legyen gyakorlatias. Írja le azt, amiről tudja, hogy tény. Én még segítek is magának. Minél hamarabb tudok hazamenni, annál jobban járok - és maga is. Csak akarat kérdése. Legyen gyakorlatias."
           És akkor az áldozat agyában valami megvilágosodott: "A vallatóm azt mondja, hogy az ő kezében van minden hatalom. Ám valójában valami mást vall be. Valami olyasmit akar tőlem, amivel ő nem rendelkezik. Tehát mégsem az övé minden hatalom. Azt akarja, hogy alkalmazkodjam. Szüksége van az akaratomra. Szükség van arra, hogy megtagadjam az igazság létezését. Csak ekkor igazolódik be a filozófiája.
           Mindaddig, amíg hűséges maradok saját eszemhez és akaratomhoz, mindaddig, amíg nem veszek részt hazugságában, addig létezésem kizökkenti őt. Nem fogok hazudni. Mindaddig, amíg képes vagyok tartani magamat ehhez az elvhez, addig létezésem azt bizonyítja, hogy az ő filozófiája hamis.
           Természetesen le fog győzni. Meg tud törni fájdalommal. Elveheti az eszemet és a szabadságomat gyógyszerekkel. De kapcsolatunkban a valódi hatalom az én kezemben van. Nem kaphatja meg azt, amit akar, mindaddig, amíg nem én adom neki szabad akaratomból. Nem elég, ha kényszerít, ha elpusztít - ez csak egy pillanat műve volna. Teljesen a hatalmában tart - kivéve a tudatom menedékét, a fényhez való hűségemet. Mindentől megfoszthat, csak őszinteségemtől és csupasz akaratomtól nem. Ezeket nem adhatom neki oda. El kell, hogy pusztítson, és akkor nem kapja meg ezeket. A halál most a barátom. Ha meghalok, akkor nem fog tudni használni sem ő, sem a drága pártja."
           Ezen az úton, hasonlóan ahhoz az úthoz, amit Keresztelő Szent János jelölt ki a lélek sötét éjszakájában, áldozatok ezrei ismerték meg önmagukat olyan mélységekig, amit soha nem tapasztaltak még meg azelőtt. Elkezdtek különbséget tenni saját lelkük mozgásai között - emlékek, képzelet, vágy, félelem, megértés, akarat között.
           Sőt, amikor a testük sajgott a verések és az áramütések fájdalmától, vagy attól, hogy kicsavarták tagjaikat és órák hosszat kínzó fájdalmat okozó testtartásban tartották őket, mindekkor valami mást is megtanultak. Megtanulták, hogy a belsejükben lévő fényről, amihez igyekeztek hűek maradni, az igazság (vagy legalábbis a hazugságban való nem részvétel) fényéről nem mondhatják igazán, hogy önmaguk része volna.
           Eredendő érzésük természetesen az volt, hogy önmagukhoz hűek, saját elméjükhez vagy akaratukhoz ragaszkodnak. Ám amikor a fájdalom eléggé erőssé válik, akkor az ember látni kezdi, hogy ezt nem igazán önmagáért szenvedi el. Ha csak önmagáért tenné, akkor miért ne adná fel magát és vetne véget a fájdalomnak? Miért ne lenne az ember gyakorlatias?
           Inkább úgy tűnt, hogy azáltal, hogy hűséges az igazsághoz, azáltal, hogy ragaszkodik az akarat makacs bátorságához, az ember valami olyasmire válaszol, ami nem tartozik hozzá, valamire, ami felszólította (bár nincs hangja) az elméjén és akaratán kívülről, valami olyasmi, ami semmiképpen sem szűkíthető le saját elméjére. Saját elméje és akarata úgy cselekedtek, hogy az ellentmondott mindannak, ami jó lett volna a teste, kényelme és nyugalma számára. De miért? Miért menekült saját szűk értelemben vett érdeke elől?
           Az önérdek kérdésében a vallatójának természetesen igaza volt. Ám éppen az önérdekhez való ragaszkodás (a vallató részéről) mutat rá egy olyan gondolatmenetre, amely megmagyarázza, miért is tévedett a vallató.
           Az elmémben lévő fény (ami előtt igyekszem becsületes maradni) olyasvalami, amiben részesedem, ám ami nem szűkíthető le rám. Ez a fény megerősíti szabadságomat, és egyre fényesebbé válik, amint felelősséggel viseltetem iránta. Ez a fény nagyon hasonlít ahhoz, amire az emberek akkor gondolnak - olyan emberek, akiket egy ateista korábban nem volt képes megérteni -, amikor Istenről beszélnek. És mégis (amint azt Keresztelő Szent János hangsúlyozza) ott, ahol azt szeretnénk, hogy Isten legyen, "nem tűnik föl senki". Csak csönd. Üresség. Nemlét. De az ürességből erő árad kifelé, amitől az ember egyre erősebbnek érzi magát. És nagyobb vigaszt érez a kínzó fájdalom és fáradság és unalom ellenére, mint bármikor korábban. Igaznak érzi magát.
           A via negativa alatt az utazó nem lát semmit, nem hall isteni hangokat, nem érez semmilyen misztikus "jelenlétet". Nincs több "bizonyítéka" Istent illetően, mint akkor, amikor ateistának vallotta magát. De már nem vallhatja magát annak. Megtanulta, hogy többé pontos értelemben nem nevezhető ateistának. Egy sötét és ismeretlen tudás Isten lakhelyének küszöbére vezette, és ez a tudás olyan bizonyosságot hoz magával, ami félreismerhetetlen mindazok számára, akiknek részük volt benne. Vagy képes azt mondani, hogy hisz "Istenben", vagy nem, de most részesült abból a tapasztalatból, ami által tudhatja, hogy a többiek miről beszéltek. Nem mintha ezeket a "tapasztalatokat" izolálni lehetne, vagy mintha ezek "különleges tudást" jelentenének, amelyből egyesek részesülnek, mások viszont nem. Valami egyszerűbbről van szó.
           A fényhez való hűség aktusa során - azzal az elhatározással, hogy akarattal nem vesz részt egy hazugságban - az ember tudatába kerül létének egy olyan dimenzióját illetően, amit ilyen határozott tisztasággal még sohasem látott. Ebben a tudatosságban tudatába kerül erőteljes személyes méltóságának. Ami lenyűgözi, az ennek a méltóságnak az elidegeníthetetlensége. Mindaddig, amíg egyszerűen el nem pusztítják, addig ezt nem lehet tőle elvenni az ő beleegyezése nélkül. Igaz, hogy később meggyengülhet, és megadhatja magát. Ám később már nem kell harcolnia, csak most. Csak ebben a szaggatott másodpercben, egyik másodpercről a másikra kell a sötétségben látható fényre koncentrálnia.
           A kommunizmus összeomlása arra kényszerít bennünket, hogy szembenézzünk a legkomolyabb tanulságokkal, melyekre az emberi fajt érintő hetvenéves veszedelem megtaníthat minket. Maga a puszta akarat, hogy ne forduljunk el a fénytől, ne vegyünk részt a hazugságban, az még ebben az űrben is annak az ürességnek a megismeréséhez vezet, ahol Isten a sötétségben lakozik. Minden a fogékonyságon múlik. Mintha kereső szívünk már eleve Isten alakú volna, az Ő képére lenne formálva, úgyhogy amikor őszinték és bátrak próbálunk lenni, igazak szeretnénk maradni önmagunkhoz, akkor ez az igyekezet már a részvétel egyik formája.
           Mielőtt a kommunizmus 1989-ben összeomlott volna, csendes tüzérségét népeinek emberi tőkéjére is irányította, különösen arra az emberi tőkére, ami személyes gazdasági kezdeményezésekre képes. Karl Marx ugyanis óriási hibát vétett a kapitalizmus természetének meghatározása során. Úgy gondolta, hogy a kapitalizmust három alapvető intézmény alapozza meg: 1. a magántulajdon, 2. a piac alapú gazdaság és 3. a haszon magánkézben való felhalmozódása. Ez a három intézmény azonban mind a kapitalizmus előtti időkből való; bibliai időkből származnak (vagy még korábbról), míg a tudósok szerint a "kapitalizmus" valami nagyon új, valójában modern dolog, és egészen másmilyen, mint a magántulajdonon, piacon és hasznon alapuló hagyományos rendszerek. Max Weber a protestáns reformáció utánra helyezte a kapitalizmus születését (ami ugyan szintén tévedés, de az időzítést tekintve jellemző). A XVIII. század folyamán Adam Smith, David Hume és mások Skóciában egy olyan új rendszer mellett érveltek, aminek hajtóerejét a találmányok és a vállalkozás jelentette. A kapitalizmus a képzelőerőt és a gyakorlati intelligenciát használta arra, hogy olyan új javakat és szolgáltatásokat teremtsen, amelyekkel a korábbi, mezőgazdasági, feudális és merkantilista rendszerek nem rendelkeztek.
           A kapitalizmus mindenekelőtt emberi szokások sora - a régi értelemben vett erények ezek, természetes és tanult jellegzetességek. A vállalkozás erénye intellektuális és erkölcsi szokásokból is áll. Az intellektuális rész azt jelenti, hogy észre kell venni, gyakran mások előtt, az új, kreatív gazdasági lehetőségeket, az új megtermelhető javakat, vagy a termelés új módjait - ez az újítás, a leleményesség. Az erkölcsi hozzáállást az a realizmus, az a gyakorlatiasság, az a szaktudás és az a makacs kitartás jelenti, amivel az elképzeléseket valósággá alakíthatjuk - ez tehát az ötletek megvalósításának vonatkozása. Sokan, akik rendelkeznek a két tulajdonság egyikével, nem rendelkeznek a másikkal. Egy vállalkozásnak mindkettőre szüksége van. A vállalkozások hasonlítanak a művészek kreatív teremtő munkájához, akik szintén olyasvalamit hoznak létre, ami azelőtt még nem létezett. A gazdasági vezetők nemritkán éppannyira önteltek saját eredményeiket illetően, mint bármelyik primadonna.
           Miként a Massachusetts Institute of Technologyban dolgozó David Landes rámutatott gazdaságtörténetében, az 1998-as The Wealth and Poverty of Nationsban (Nemzetek gazdagsága és szegénysége), a Nyugat gazdasági vezető szerepének egyik okát a "felfedezés örömében" kell keresni, amit a zsidók és a keresztények merítenek abból a tanításból, hogy minden nő és minden férfi Isten, a Teremtő képére teremtetett, és így maga is teremtőnek nevezhető. Mondani sem kell, hogy a kommunizmus igyekezett kiirtani ezt a képet az emberi lélekből, és megfosztotta a társadalmat mindattól a szociális segítségnyújtástól, ami az idők folyamán kezdett kiteljesedni. A gazdasági kezdeményezés tiltva lett. A jó szocialistától elvárták, hogy fogadja el a kollektív akaratot, és ezen belül süllyessze el egyéni kreativitását. A magántulajdont eltörölték. (Még 1986-ban is a következő felirat izzott éjszaka hatalmas vörös betűkkel Moszkva belvárosában, a sötét folyó partján: A SZOCIALIZMUS LÉNYEGE A MAGÁNTULAJDON MEGSZÜNTETÉSE.) A piacgazdaság rendszerét a nemzeti tervgazdálkodás rendszerével váltották fel, amelyben minden hónapban hivatalnokok állapították meg több mint húszmillió áru árát, figyelmen kívül hagyva az egyéni vásárlók vagy eladók kiadásait, vágyait vagy fáradozásait. (A korszak alapvető problémái megoldhatatlanok, miként azt Ludwig von Mises már az 1920-as években megjósolta.) És mintha ez még nem volna elegendő baj, a kommunizmus elvágta a gazdasági törekvések és a jutalmak közötti kapcsolatot is. Megtiltotta a javak magánkézben való felhalmozódását, a hozzá hűségeseket pedig a javak felhalmozódása helyett politikai előnyökkel jutalmazta (beleértve a lakóövezeteket, dácsákat, autókat és "hivatalos" áruházakat).
           A kommunizmus mindezeken túl az ősi hagyományokat, szokásokat és a jogok és erkölcsök szokásait is el akarta törölni. Úgy akarta besározni, eltorzítani és eltemetni a múltat, hogy azt ne lehessen többé föltámasztani. Kétségbeesetten igyekezett kicserélni a "polgári erkölcsöt" (ami valójában a judaizmus és kereszténység erkölcse, és talán fontosabb a szegények, mint a gazdagok számára) egyfajta "szociális erkölccsel", amelyben az emberi személy sohasem cél, hanem mindig eszköz. A kommunizmus a kritikus gondolkodás, a személyes ítélet és az igazság szeretetének elutasítását tanította, annak érdekében, hogy helyet teremtsen a párt ideológiája és a propaganda számára.
           Végső gyalázatként akár a legegyszerűbb javakat is visszatartották - amilyen a WC-papír, a hús vagy a narancs -, amiért aztán alázatos állampolgároknak kellett órákat sorban állniuk csak azért, hogy megéljenek. Így aztán szinte hálásnak érezhették magukat a legkisebb diadalokért. Azt is megtanulták, hogy lenézzék önmagukat, mint akik méltatlanok bármire, kivéve, amit megadnak nekik. A hiányok lealjasítják az embert, a kommunizmus pedig a társadalmi felügyelet szolgálatába állította ezt a tapasztalatot. A "lét" nem fokozható le "birtoklásra"; ugyanakkor egy emberi lénynek joga van személyes tulajdonra, annak érdekében, hogy szabadon cselekedhessen. A "magántulajdon megszüntetése" egyben a szabadság és méltóság megszüntetését is jelentette.
           Ezért van, hogy Oroszország jogi és erkölcsi hagyományai egy helyben állnak. A vallási és humanista igyekezet évszázadai által felépített emberi tőkét kiégették az egymást követő nemzedékekből - összesen egy, kettő, három, négy nemzedékből -, és semmi sem került a helyébe, csak cinizmus. Eszközök és célok. Célelvűség.
           Csak kevés elemző figyelt fel a kommunizmus pusztító erejének erre az aspektusára. Azáltal, hogy elpusztította a vallás és a jog örökségét, és azáltal, hogy elpusztította a bizonyosságon alapuló igazság elképzelését, a kommunizmus elpusztította azt a társadalmi tőkét, amitől a szabadságon belüli minden emberi fejlődés függ. Még egy olyan társadalomban is, ahol a szabadság eleven és erős, bizonyos fokú hősiességre van szükség ahhoz, hogy erkölcsösen cselekedjünk, ha a többiek nem ugyanezt teszik. Ha az egész társadalom minden pillanatban gátolja cselekedeteidet, akkor úgy tűnik, mintha az erkölcsös cselekedet hiábavalónak bizonyulna, és az embernek naponta meg kellene küzdenie a kétségbeesés szellemével.
           Maguk a nyugati közgazdászok is gyakran adottnak veszik az erkölcs és a kultúra területeit. A George Mason Egyetemen dolgozó Jennifer Roback leírt egy amerikai házaspárt, akik örökbe fogadtak egy három év körüli román kisfiút, egyikét azoknak az árváknak, akiket tömegtermelési körülmények között neveltek, akiket soha sem tartott kezében emberi kar, akiket egy gép etetett üvegből. Amíg el nem hagyta az árvaházat, addig ez a gyerek teljesen el volt zárva a felnőttek emberi közelségétől. Mostanra fiatal férfivá serdült, aki csinos, okos, kedves - de teljes mértékben képtelen emberi kapcsolatok létesítésére, kizárólag saját akaratát és saját vágyait képes követni. Retteg az emberekkel való közeli kapcsolattól, s csak annyira tesz úgy, mintha szeretne, amennyire szükséges. Ügyesen narcisztikus, hazudik, lop, csal - megtesz bármit, hogy elérje azt, amit akar. S mindeközben mosolygásával, látszólag nyílt viselkedésével elbűvöli az embereket. Egyszer már letartóztatták bolti lopásért, tanárai pedig, akik egykor szerették, kénytelenek voltak ismételten jelenteni, hogy lopott az osztálytársaitól.
           Roback professzor szerint az a teljesen önközpontú impulzus, ami ezt a gyermeket mozgatja, az, hogy saját fizikai önérdekeit követi minden más nemes érdek kárára, kifejezetten hasonlít ahhoz, amit a közgazdászok "gazdasági önérdeknek" neveznek. Roback föltette a kérdést más közgazdászoknak, hogy vajon ennek a betegesen egyoldalú és teljesen narcisztikus fiatalembernek a viselkedése mennyire különbözik a közgazdászok elméleteinek "gazdasági szereplőjéétől". Roback tapasztalata szerint maga a kérdés dühíti a közgazdászokat, de nem képesek választ adni, csak dadognak.
            Aztán, ha gondolkodnak rajta, felismerhetik, hogy elméleteik homo economicusa valójában erkölcsös lény, aki a judaizmusból, a kereszténységből vagy valamilyen ezekkel rokon hagyományból eredő, fejlett humanista erényekkel rendelkezik. Ugyanis amikor a közgazdászok azt írják valakiről, hogy "ésszerű", akkor azzal egyben arra is gondolnak, hogy "törvénytisztelő" vagy legalábbis minimálisan "becsületes" és "erkölcsileg megbízható". Határozottan nem csaló, hazudozó, manipuláló vagy narcisztikus személyre gondolnak, akivel lehetetlen bizalomra épülő kapcsolatot kialakítani. A megállapodás, az megállapodás kell hogy legyen. Az olyan társ, akiben az ember nem bízhat komolyan, megemeli az eredményesség költségeit, és megnöveli az esetleges bukás lehetőségét. A kapitalizmus valódi antropológiája, az egyetlen alapelv, ami alapján valóban működni képes, jóval gazdagabb erkölcsiséget feltételez, mint amit ez a szerencsétlen árva gyermek példáz.
           Hasonlóképpen, az a szerencsétlen árva, aki hároméves koráig emberi kapcsolatok, szeretet és érzelmi kötődés nélkül nőtt fel, nem megfelelő hasonlat azokra a közönséges emberekre, akik az erkölcstelen kommunizmus terheit kellett hogy elviseljék évtizedeken át a saját bőrükön. Ugyanakkor pontosan jellemzi a kommunizmus céljait és gyakorlatát. Ebben a fiatalemberben az "én" helyén űrt találni. Gyermekként megtanulta saját irányát annak alapján meghatározni, hogy azzal elkerüljön minden olyan ellenállást, ami meggátolná, hogy elérje azt, amit akar; félreugorva és félrelökődve, mint egy robot, képtelenül a belső önirányításra. Saját személyes történetét az ellenállást jelentő tárgyak dialektikája jellemzi, amelyek kijelölték azokat az erőket, amelyek rá lettek kényszerítve: egyfajta miniatűr dialektikus materializmus, vak és ellenállhatatlan.
           És embertelen is.
           Jóval a második világháború vége előtt közgazdászok és filozófusok egy csoportja Németországban már elkezdett azon a novus ordon, új renden gondolkodni, ami a nácizmus helyébe léphet majd, mihelyst Hitler ideje lejár. Fölismerték, hogy amennyiben új emberi társadalmat akarnak építeni, akkor új politikai, gazdasági és erkölcsi/kulturális rendet kell fölépíteniük. Egyetlen ilyen rend felépítése is óriási feladat, de mindhárom rend egyszerre való felépítése - ráadásul mindhármat egyidejűleg - szinte emberfeletti feladatot jelent.
           Ennek az önmagukat "ordo-közgazdászoknak" nevező csoportnak a reményei szerint Németország nem szenvedett teljes kulturális és erkölcsi pusztulást, figyelembe véve, hogy a rendszer csak tizenkét évig élt. Abban is bíztak, hogy a humanista múltnak komoly hagyományai maradtak, amelyekre ismét építeni lehet majd, bár sokkal óvatosabban. Filozófiájuk és a "szociális piacgazdaság" látomása lett a háború utáni Németország "csodájának" gyakorlati irányítója. Óriási sikerük azt mutatja, hogy nem lehetetlen felépíteni azt a három egymástól függő szociális rendszert - a politikai, gazdasági és erkölcsi/kulturális rendszert -, amely a szabad egyénekből és szabad közösségekből álló szabad társadalom alapja, ráadásul mindezt aránylag rövid idő alatt. Az ő sikerük reményt adhat mindenkinek, akinek valami hasonlót kell elérnie, még akkor is, ha ez még nehezebb.
           Ráadásul az ilyen feladat sohasem ér véget végérvényesen, hanem gyakran újra végig kell élni. Minden nemzedéknek újra fel kell ismernie, miért olyan a szabad társadalom, amilyen, és hogy miért követel meg annyi áldozatot és annyi nehéz fáradozást. A szabad társadalom vagy erkölcsös, vagy nem létezik. Ezért annyira bizonytalan. Bármelyik nemzedék, amely úgy dönt, hogy nem éri meg a fáradságot, fölboríthatja ezt a társadalmi rendet.
           Az egykori kommunista országok erkölcsi helyzete azonban jóval elkeserítőbb, mint Németországé 1945 után. Az erkölcsi pusztulás, amit a kommunizmus hetvenkét éven keresztül Oroszországban véghezvitt, jóval rombolóbb kellett hogy legyen a hagyományos intézmények, gyakorlatok és társaságok tekintetében. Az emberi tőkét ért pusztítás előreláthatatlan volt.
           Ennyit tudunk. A legjobb feltételek mellett is hihetetlenül nehéz létrehozni olyan szabad társadalmat, amely működőképes, tartós és tanul a hibáiból. A kommunizmus csöndes tüzérsége, amellyel az emberi lelket és az emberi tőke minden belső idegszálát pusztította több mint hetven éven át, megtette a maga hatását. A kommunizmusból a szabad társadalomba való átmenet ennek megfelelően különlegesen megterhelő erkölcsi feladat. Egy olyan társadalomra való átmenet ez, amely mentes a kínzásoktól, merényletektől, zsarolástól és zsarnokságtól politikai rendszere tekintetében; amely gazdasági rendszerében a rendszerezett és kreatív vállalkozásokat ösztönzi, és megszabadítja a szegényeket szegénységüktől; és amely kulturális rendszere által azokat a szokásokat ösztönzi, amelyek a szabad gazdaságot és a szabad politikát lehetségessé és egyben érdemessé teszik.
           Korunk talán legnagyobb kérdése, hogy ez az átmenet miként megy végbe. Minden attól függ, hogy az emberek hogyan használják fel a rájuk ruházott szabadságot, miközben még mindig van idő a végeredmény befolyásolására. Mi ennek a drámának a szereplői vagyunk, nem az elszenvedői.
           Thomas Jefferson, aki nem volt ortodox hívő, így fogalmazott: "Isten, aki életet adott nekünk, egyben szabadságot is adott." Céljaink számára nem jelent akadályt, ha megértjük, hogy a szabadság a Teremtőnek a Gondviselés által kedvelt ékszere. A teizmus elképzelése nem jelenti a személyes méltóság gátját. Ellenkezőleg, ez a forrása.
           
           NEMES PÉTER fordítása