Lehet, hogy van, aki szépnek találja, én azonban csak vállvonogatással tudtam nyugtázni az Alpok vonalának ellenszenves fenségességét: túl sok Stifter! Nem békítettek meg a finom szikrák sem, melyek a kékeszöld falakon föl-fölvillantak: síkságot nekem, tágas láthatárral (itt mintha zacskóba dugták volna az embert!); fenyőerdőket, édeseket és egyhangúakat, borókát és erikát; oldalra pedig puha, poros nyári utat, hogy tudjam, Észak-Németországban vagyok. Előkelően emeltem (tudtam jól: szürke) szemöldököm, és inkább újra töltöttem magamnak a számosziból, olaj és tűz olyan keverékéből, amilyet ritkán kóstoltam.
     Matiné Ederer asszonynál. Hiányzó fogait elefántcsontdarabkákkal, fogyatékos idomait habszivacsdombokkal pótolta, kereplőjét kárminnal húzta ki: bólintottunk egymásnak; harminc éve ismerjük egymást.
     Tehát azonnal megértettem magam. Ott volt még a festő, aki "Női akt sérvkötővel és szemüveggel" című képéért megkapta az utolsó díjat. Aztán Basse kisasszony: az elbűvölő megilletődöttség, melyet annyiszor és oly ravaszul tudott produkálni, ha mi, férfiak oly nagyon bölcseket mondtunk, megszépítette arcát. Két textilkereskedő a férj miatt volt jelen; egyedül az ő szájukból hallatszott valami értelmeshez hasonló. No igen, és még az ifjú geológus.
     A tudósok mármost külön kategória. Jómagam személy szerint a kelleténél is többet érintkezem írókkal; már itt is tudni kell, hogy a Szerző szabadidejében Hannover államigazgatási kézikönyveit gyűjti, Nejének pedig tabu az ő fekete-fehér-sárga-barna-mittomén-milyen mintás macskája (vagy: a Szerző az asztrológiára esküszik, Neje meg Thomas Mannra; vita difficilis est). Ez sem hagyta ám, hogy nyugodtan üldögéljünk a rövidre nyírt füvön, hanem belefogott a kontinensek távolodásának elméletébe: hogy Grönland újabban már megint harminchat métert távolodott (Dél-Amerika és Afrika pedig pontosan illik egymásba); szüntelenül folytatódik az Alpok gyűrődése is: a Zugspitze a legújabb mérések szerint százévenként jó néhány méterrel közeledik München derék városához.
     Basse kisasszony elragadó riadalommal sandított a legközelebbi hegyfalra: mintha egy kicsit megint közelebb jött volna? A textilszakértők megvetően lánc- és vetülékfonalakról értekeztek; Molly Ederer pedig esdeklően nézett rám: már csak az hiányzik, hogy alatta is minden inogjon és ússzon!
     Bevezetés gyanánt levertem szivaromról a hamut és hozzákezdtem:
     - Ez akkor történt, 1946-ban - tehát huszonöt évvel ezelőtt -, tolmács voltam a lüneburgi rendőrkapitányságon, és talpon éjjel-nappal. Hol Médzsör Billingham akart lőgyakorlatot tartani az ő tommyjaival, hol DP-k - Displaced Persons: lengyelek meg effélék - ütöttek rajta egy magányos tanyán, és kegyetlen éhüknek föláldoztak néhány tehenet. Szép idők voltak azok; fiatalok voltunk és keszegek, előítélet-mentesek és villámfürgék.
     A rendőrfelügyelő, akihez beosztottak, az elővigyázatosság kedvéért minden útjára magával vitt; és már megint eltelt egy fél év: a német rendőrségnek tudniillik, egyebek mellett, feladata volt az is, hogy ütemterv szerint félévente egyszer jelentse valamennyi, a körzetében található TP "meglétét".
     - Trigonometriai pontok - magyarázta izgatottan a geológus: - Földrajzi tudásunk alapjelölései. - Dicsérőleg bólintottam felé, és lustán folytattam (és egyszerűen megfordítottam a pillanatnyi tájat; hisz oly mindegy):
     - Egy szeles és hideg őszi délután Schwarstedtbe érkeztünk. A helyi elöljáró elkísért a cementcsonkig, és sirámba fogott, hogy kegyetlenül az út közepén áll az az izé; csak a múlt tavasszal is két kerék tört el ezen a helyen: nem lehetne-e kicsit kijjebb rakni a k-követ?
     A rendőrtiszt, öreg katona és a gyors döntések embere, elgondolkozott, aztán előítélet-mentesen bólintott ellenzős sipkájával: neki csak a "meglétet" kell jelentenie, egyebet nem. Ergo, a lúdvérces alkonyatból, kezében ásóval, előtűnt négy hallgatag alsószász; kiásta az 1577-es számú TP-t, és három méterrel jobbra, az út szélére helyezte át: a kő meglétét ütemterv szerint jelentik mind a mai napig. - Azóta nem hiszek semmilyen elméletnek, így az ön által imént elő-adott Wegner-félének sem!
     A geológus feljajdult, kezét tördelte; fohászkodott Helmerthez, Wilhelm Jordanhoz (vagy valami hasonlóhoz; nem ismerem a geodéták isteneit). Én még meggyőzően ecseteltem az éjszakai vihart, mely nyomban azután kerekedett, szelet-villámot-mennydörgést mint az ég kies, bosszúálló szerszámait; hiába - a csúszkáló kontinensek elvesztették vonzerejüket.
     A hölgyek megkönnyebbülten mosolyogtak; Molly térde - mint egykor, májusban - sietve mondott köszönetet; a textilszakértők amúgy sem figyeltek ránk, hanem már a szanforizálásnál tartottak. Csak a geológus simítgatta hátrafelé gyér haját; pedig még csak huszonnyolc volt! - Én merengve emeltem a számoszi poharat: olaj és tűz; hol van már az idő, amikor még földrészeket tologattunk?!
     
     
     
     Egy szürke kisegér
     
     
     - Igen. Förtelmes!
     Az idő hirtelen olyan rosszra fordult, hogy rosszallóan-fejcsóválva nyomban újra a kandalló irányába, karosszékeink felé indultunk. A lángok kórusa táncolt és énekelt (egy piros hasú primadonna választófejedelmien felfuvalkodott festett kék hajcsúcsa alatt), aztán máris megint egy szélripők bömbölte közbe karlorffi motívumait. Míg odakint vigasztalhatatlan-nőiesen zokogott az eső - mennyivel találóbb volna az "enő": nyelvünk rosszul és csöppet sem meggyőzően van együvé szerkesztve!; ezüsthaja végigcsapott az ablakokon, ó, the Dead they cannot rise; és már tért is vissza elszörnyedve: and you'd better dry your eyes; an you'd best go look for a new love!
     Stürenburg szolgálaton kívüli földmérési tanácsos határozottan ütötte össze tenyerét. Hagemann kelletlenül megjelent és vette a suttogva kiadott utasítást. Néhány perc múlva láttuk, amint az ablaktól közel-távol embernyi fáklyát szúr le a kert földjébe, és néhány elvetélt kísérlet után meg is tudja gyújtani: a csapzott láng pirosan izzott és homályosan az alkonyatban (nagyon figyelmes: már csak ez a vérfolt hiányzott!).
     Özv. dr. Waring asszonyságnak e hússzín láttán azon nyomban legutóbbi állatkerti látogatása jutott eszébe: ragadozóetetés, lacipecsenye (és retiküljében megvolt még a "Kalauz" is: 80 nyugatnémet bundespfennigbe került, hihetetlen!).
     - És? - De a kérdés, amint szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, alattomos: - Melyik állat tetszett önnek a legjobban? - A hölgyek azonban Dettmer patikus és von Dieskau kapitány kíséretében jártak ott, ennyi sok bűnrészessel a hátukban pedig viszonylag támadhatatlannak érezték magukat.
     Von Dieskau?: - A hiénák! - recsegte amaz komisz-őszintén; aztán még: - A keselyűk: csatatereken szerfölött hasznosak, "a hallgatás tornyai", tökéletes szanitécszemélyzet, hehe. - Kórusban vontuk fel szemöldökünket, és szempárjainkat a következőre irányítottuk: ?
     Dettmer, a kövér patikus előbb tétován sóhajtott; bocsánatkérően félkörbe mosolygott, és egymásba fonta csinos ujjspárgáit; lába csücskétől még egyszer elnézést kért (Dieskau már kezdett röfögni): - A zsiráfok! - vallotta meg szakállacskásan-elpirulva. - Olyan karcsúak és hajlékonyak - (két keze toronyként meredt a szobamennyezet felé) - és olyan? olyan világosbarnák!
     Emmeline kisasszony? (- Meg kellene nősülnie! - vetette oda még Dieskau könyörtelenül a patikusnak). Neki a "kecses flamingók" voltak; mire általános helyeslés-rosszallás következett. Az illetlenül biológiai fáklyafolt odakint olyan terebélyesen reszketett, akár egy kitágult szív: étvágylohasztó!
     Dr. Waring asszonyság? Csücsörített szájjal mosolygott; arca a fakón elkent szőrzet alatt előbb a szokásos librációt mutatta: - Az elefántok!: micsoda erejük lehet! - Jobb szemem röviden találkozott Dieskau baljával! ("Erő": nő a hatodik X elején.)
     Stürenburg jóindulatúan regisztrálta valamennyit, nil humani. A beszédszünetbe Hagemann közbekínálta szendvicstornyát; Dieskau zúdította a borsot és sót; Emmeline miért eszik annyi szardellapasztát? (Salacitas?)
     - No, Hagemann? - Stürenburg röviden elmagyarázta: - Melyik a legkülönösebb állat, amit te valaha láttál? - Feltűnően hosszasan rakta le a szendvicstálat (már-már kihívóan? Én pedig mohón nyitottam emlékezetemben egy fehér jegyzetlapot).
     - Eggy'egér, tanácsos úr: e'ccürke kisegér.- Ilyen komiszul szikrázott Hagemann ürgeszeme, amint félkörünk mögé lépett, és mesélt (alnémetül; ezt fordítom, gondosan, megbízható krónikásként - több nem vagyok).
     - Régen volt ez, 19 száz 4 táján - arcának redői elefántian terültek szét; nagy keze az állához. - Vagy 5-ben? - kezének tárcsája kicsipkézve; már-már túl hihető. - Éppen az "oldenburgi koszorút" mértük újra, és régi jelölések után kutattunk (- ehh, a hannoveri földmérés, amit annak idején Gauß végzett el - kapcsolódott be Stürenburg ingerülten-magyarázólag: ez aztán az érdekes, ez a mai differencia úr és szolga közt!).
     - Egy nagy teodolittal voltunk odakint a pusztán. A kronométer éppen delet mutatott; és már jött is ránk előírásszerűen az álom. A tanácsos úr keble föl-le járt (keze nyomban demonstrálta a szunyóka taktusát). - Én meg persze igyekeztem ébren maradni. (Helyeslően bólogattunk; szóval hű cseléd tetőtől talpig.)
     - E-egyszer csak elállt a lélegzete. Arca m-megfeszült: és félig nyitott szájából egyszer csak egy egészen pici szürke egérke ugrik elő! Szikrázó szemecskével körbenéz a fűben; besurran a növendék fenyők közé; én persze követem, és szüntelenül szemmel tartom mind a kettőt, gazdámat és a csöppnyi jószágot is.
     - Ez kisvártatva megállt; ugyanis vízérhez ért, egy olyan kicsihez, hogy bármely gyermek át tudna lépni rajta: ámde az egérnek f-folyam volt, talán még szélesebb, mint, ó, a Weser. Riadtan szaladgált föl és alá, hol balra, hol jobbra, hogy nem tudna-e átugrani. Végül megszántam, fogtam a mérőrudat, és leraktam neki így. - (Mutatta: így!) - Az egér először meglepődöttnek látszott, de aztán nagyon óvatosan rálépett a piros-fehér csíkos útra, és átkelt, majd beleveszett egy mohapárnába, a tanácsos úr még holtra váltan feküdt a buckák között.
     - No de Hagemann?! - kiáltott fel Stürenburg megdöbbenten. - Hisz én erről semmit sem tudok!
     - A nagyurak sok mindenről nem tu'nnak! - felelte amaz szipogó-nyeglén; és már folytatta is: - Már-már félni kezdtem; mer' ki hitt vó'na el nekem egy ilyen egérmesét! Ekkor a kicsinyke jószág, szemecskéje most még fényesebben csillogott, előugrott a gaz közül. Futva körülnéz. Parányi lábacskáival újra ellenőrzi lakkozott skálánkat, és óvatosan a nulláig lépdel; én nyomban felkapom a rudat és megyek utána. Az már-már illetlen volt, ahogy az a teremtés az úr ábrázatán matatott; én meg már azon tanakodtam, nem kén'-e elkapnom és foglyul ejtenem. De még mielőtt rászánhattam vó'na magam, már vissza is
s-sétált a szájába. (- No de Hagemann! - kiáltotta Stürenburg tiltakozólag; amannak azonban csak egérszeme szikrázott: tovább!)
     - Alighogy az egér bent volt, a kebel újra lélegzett; egész arcára mosoly terű'tt; s az úr nyomban aztán fő'kel, körülbírájja magát, megrázza a fejét, mintha csak egy álom utolsó pelyheit akarná kirázni a hajából, és aszongya nekem: "Hagemann - mondja -, űjj ide mellém; e'meséllek neked valamit"!
     - Mégpedig a legfurcsább álmot, ami emberi agyat valaha is meglátogatott. Alighogy elaludtam itt a Feneketlen mellett (- Egy kis tó.. Vagy inkább csak tócsa - kapcsolódott be Stürenburg szaporán: úgy kell neki! Hagemann pedig mély értelműen bólintott: ja-ja; úgy vótt, pontosan úgy!), azt képzelem, hogy nekivágok, és jó mélyen besétálok a sűrű erdőbe. A fű irtó magas, és hamarosan összecsapódik a fejem felett; egyszerre pedig iszonyatos zúgást hallok, mintha hatalmas vízáradat zúgna: egy széles folyam, melynek alig láttam el a túlpartjára. Szaladtam erre, futottam arra; valami leírhatatlan ösztön ugyanis azt diktálta, hogy mindenáron át kell jutnom. Riadtan kémleltem valamilyen jármű után; egyszer csak azonban egy széles, piros-fehér csíkos hidat láttam meg - se korlát rajta, se mellvéd -, amint káprázott, csillogott a napsütésben. Óvatosan ráléptem a síkos útra, s csak lassan araszoltam előre, nehogy megcsússzam és a hatalmas erdei folyóba zuhanjak. Szerencsésen átértem. Hosszas barangolás után hirtelen egy árnyas barlanghoz értem a sűrű rengetegben - és mit láttam ott?
     Szünet. Tátott szájak a sziszegő lángkórus körül. Stürenburg szájsarkai csüngtek. (Pedig nagyon is megérdemli! Különben mindig, mindent ő élt meg jobban!) - Nos, mit látott ott? - recsegte Dieskau a kíváncsiságtól dühösen.
     - Egy hatalmas négyszögletes tömböt fényes aranyból! - (Lassan és ünnepélyesen): - Szentül elhatároztam - mondta az úr -, hogy pontosan megjegyzem az ismertetőjegyeket, hogy később visszatalálhassak a helyhez; és távoztam a mohos boltívek alól. Aggódtam, ott lesz-e még a híd. Aztán a zöldben és növénycsillogásban egyre homályosabbá vált az út. És szomorúan ébredtem: mindez csak álom volt!
     Hagemann diadalmasan nézett körbe. Alattomosan hajladozva még egyszer körbekínálta a szendvicstálat. Dünnyögve: - Akkor én elvezettem tanácsos urat a helyhez, így, kerülő utakkal. Le is ástunk, és megtaláltuk Carl Friedrich Gauß úr réztábláját. - Gúnyos-szerényen: - Ez volt a legkülönösebb állat, amit én láttam vót'.
     - No de Hagemann: hiszen mérés által találtuk meg azt a pontot! - kiáltotta Stürenburg felháborodottan. - Vagyis az álomra most már én is emlékszem! De az az egér! Hagemann, te hazudsz! Hisz én erről még semmit sem tudok!
     A szél fütyült, akár egy tőzeghajós. - A nagyurak sok mindent nem tu'nnak - dünnyögte Hagemann. Kiment; hangos léptekkel visszajött: - Tessék, a régi
TP réztáblája: amit az egér talá'tt meg. - Szótlanul adtuk kézről kézre.
     Később finom eső szemerkélt. A fáklya piroslott az alkonyatban. Fölkerekedtünk, ki-ki más irányba.
     
     Adamik Lajos fordításai