|
Olvasni rettenetes!
Ha a hősről hallok, aki gondolkodni készül: "?összeráncolta homlokát, és ajkait szorosan egymásra préselte?" - már érzem is, ahogy az arcom, elöl, ugyanilyen panzív grimasszá torzul! Vagy: "?szája jobb sarka körül gőgös mosoly bujkált?" - Istenkém, milyen idétlenül nézhetek ki közben; mer'hogy először is képtelen vagyok kimondhatatlanul gőgösen mosolyogni, külön a szám jobb sarkával pedig még kevésbé; még egy adomány, amelyet megtagadott tőlem a sors.
És ezzel sokan lehetnek így! Reggel a villamoson világosan látni a pusztítást, amit az írók végeznek közöttünk; ahogy gondolatmeneteiket, legelvetemültebb mimikáikat ránk erőltetik. Minap a velem szemben ülő fiatalember - a Műszaki Egyetem hallgatója, aki egy számomra mellesleg ismeretlen Tennessee Williamst olvasott (az én ifjúságom idején legfeljebb az egzotikus bűnözőalakokat, Alaska Jimet meg Cölöp Emilt hívták így) - fölemelte a fejét, és olyan leplezetlen öldöklésvággyal mért végig, hogy reszketve húztam fejembe a kalapomat; sőt egy megállóval előbb szálltam le (és kis híján elkéstem a boltból. Ha jól sejtem, hosszában, alulról fölfelé szeletekre vágott; vagy bekötözött egy zsákba, és ólomlábbeliben toporzékoló bolondok által táncoltatott agyon!).
Ó, jaj, a folytatásos regény, ó, jaj! Nemrég a következő silány fordulatocska állt egy szövegben: "?elfordította fejét, lassan, ahogyan az oroszlánok szokták?" - másnap reggel utastársaim fele olyan benyomást tett, mintha nyakmerevedése volna; megvető vontatottsággal hunyorogtak és horkoltak. Aznap a bakfisokkal se lehetett kijönni; mintha mind otthon felejtették volna zsebkendőjüket, s bennünket, férfiakat a legarcátlanabbul méregettek. Csak utólag tudtam meg, hogy a konkurens lapban az állt: "?a lány illetlenül szortyogott?"
Kiskorom óta üldöz a sors! Mikor Henschelnél és társánál tanonckoskodtam, olvastam egy fiatalemberről, aki bátor szókimondásával annyira megnyerte főnökét, hogy az később társtulajdonossá választotta; másnap kis híján repültem!
Második barátnőmet - olyan alakja ma már senkinek sincs! - ugyancsak emiatt veszítettem el. Ő a döntő napokban - a lehető leghelyesebben! - Heinse fülledt "Ardinghelló"-ját olvasta; miközben nekem "Gautama Buddha középhosszú beszédeinek gyűjteményé"-t játszotta botor kezembe a sátán: következésképp nyomban nekiláttam, hogy étadagomat az ott előírt napi egy rizsszemre (illetve a mifelénk elterjedtebb magnum bonumra) vigyem le, s azt reméltem, hogy e diéta révén rövid idő alatt eljutok tér és idő térítésmentes legyőzéséig. Fejem persze olyan fordulatokkal volt tele, mint: "?magányosan, ahogyan az orrszarvú jár?"; és sorvadó akarattal igyekeztem barátnőm blúzába betekinteni - csak megvetni tudom magamat, ha azokra a napokra gondolok!
Pedig mindmáig ugyanezekkel a problémákkal küszködöm. Nem tehetek róla, de suttyomban ellenőriznem kell feleségem olvasmányait, csak hogy tudjam, mit gondol. Ezt azóta végzem el rendszeresen, amióta egyszer nyolc napon át olyan hideg és gyűlölködő volt velem, hogy már magam is a válás gondolatát fontolgattam - míg aztán rájöttem, hogy folytatásos regényében a hős éppen megcsalta a hősnőt, és mindenféle gyűlölet meg harag volt műsoron. Próbáltam már nejemet (persze titokban!) irányítani is: buja könyveket csentem a keze ügyébe; vannak, ugye, szerzők, akik képesek olyformán leírni egy bőrharisnyát tartalmával együtt, hogy még ősz szakállas prokuristák is bevadulnak. (De ezzel aztán óvatosnak is kell lenni, nehogy túladagoljunk; már nem vagyok húszéves! A főbérlőmnek egyszer valami nemes lelkű hitelezőkről szóló történetet kellene a postaládájába csúsztatnom.)
Ezek a fickók - az írók - végeredményben azt csinálnak velünk, amit akarnak; akár úgy, hogy a rendszeres szanellaélvezet áldásos hatásait mesélik be nekünk, akár úgy, hogy már csak az ő fordulataikban, kifejezéseikben, szólá-saikban vagyunk képesek habogni. Egy nyári utamat képes voltam elhalasztani csak azért, mert előtte egy vasúti szerencsétlenség zseniálisan borzalmas leírását olvastam. Másfelől elutaztam az emsi lápokhoz - micsoda vidék, atyaisten!: a lakókkal csak jelek révén lehet érintkezni; a lábad örökké vizes; az eső meg mindennap esik -, csak mert egy író szerelmi jeleneteket helyezett oda; szerelmi jeleneteket!: a levegő ott állítólag eleve olyan forrón hullámzott, akár a folyékony üveg; a lányok pedig önként olyan pózokat vettek fel, amilyeneket különben csak az Ezeregyéjszakából ismerni -: nem akarok többet olvasni!
Saját gondolataimnak engedjem át magam? Attól Isten óvjon!: ilyenek nekem jobbára nincsenek is; s ha csakugyan, azok sem éppen első osztályúak. Megpróbáltam én mindent; lettem tudományos; a Marsról szóló művek egész gyűjteményét szereztem be, csupa igazi tekintély Schrötertől Schiaparellin át Antoniadiig és Graffig: s ha aztán képzeletben Thyle I vagy Thyle II rozsdabarna sivatagi talaján kóboroltam, és zuzmókérges sziklalabirintusokba tértem be - a következő sarkon, magányosan és sandán, nem Hillerné kóricált-e máris?! (Vagy ami még rosszabb, a sarki patikus romlott leánykája!) Történeti művek? Lelkiismeretesen elmélyedtem Cromwell korában; és kollégáimat tüstént szilaj és elvadult viselkedéssel leptem meg; különös esküket hallattam: "Istenre és a Covenantre!"; beszerzőnknek pedig azt ajánlottam, hogy fiát "Obadja-bind-their-kings-in-chains-and-their-nobles-with-links-of-iron"-ra keresztelje.
Altatókönyvek, azok kellenének: a legszívósabb stílusban, nehezen rágható szavakkal, rőfnyiekkel, melyek végül kibogozhatatlan szótag-jojókká csavarodnak; mássalhangzó-bolondériák (legfeljebb itt-ott egy-egy mély magánhangzó, "ú"-ra): könyvek gondolatok ellen.
Jaj, mitévő legyek?!