A pápa október első napján érkezett az Egyesült Államokba.
     Pontosan negyven évvel ezelőtt, 1939 októberének első napján, Lengyelországban elhallgatott az ágyúdörgés, a puskaropogás. Aznap tették le a fegyvert, mocskosan, rongyosan, az utolsó lengyel katonák. Halotti csend terült arra a melankolikus országra. A németek, egy új, kegyetlen fajtája a németeknek, legyőzték. Akkori szövetségeseik, az oroszok, egy új, kegyetlen fajtája az oroszoknak, zúdultak be kelet felől. Egymás között felosztották Lengyelországot. Krakkóban a szentségi város palotájába telepedett be udvartartásával Lengyelország német helytartója, Hans Frank. Az oroszok majd ezrével deportálják a lengyeleket. A németek majd tudatják velük, hogy rabszolgák, bezárják iskoláikat és legtöbb templomukat, hogy a lelkük, nem csak a testük kiéheztetésével kényszerítsék őket megadásra. Karol Wojtyla, egyszerű Krakkókörnyéki fiú is ott volt a leendő rabszolgák milliói között.
     Negyven év elmúltával ő a pápa, a katolikus egyház feje, Róma püspöke, a világ egyetlen megmaradt igaz uralkodója. Németország bíborosai dolgoztak a megválasztásáért a konklávéban. A németek eltűntek Karol Wojtyla hazájából, de Oroszország fegyveres hatalma még ott van, miután kommunista kormányt erőltetett az országra. Az a kormány kénytelen volt fogadni ezt a pápát, Krakkó egykori érsekét, amikor elhatározta, hogy meglátogatja szülőföldjét. Milliók gyűltek össze az országból a köszöntésére. A kommunista uralom egy nemzedéke elmúlt. Hitler és Sztálin halott.
     Most az Egyesült Államokba érkezik diadalmas látogatásra. Bostonban ér földet, az amerikai értelmiségi hagyomány tengely-városában, a földkerekség leggazdagabb s leghíresebb egyetemének székhelyén, letéteményesénél és képviselőjénél a világ tudományos szemléletének, amely meghatározza az ember gazdaságát, amely szerint biológiai fejlődése szükségszerű, a demokrácia az oktatás haladását jelenti, férfiak és nők beprogramozhatók, és történelmük végső soron előre meghatározható. Ó, ti Conant elnök, Holmes bíró, Skinner professzor szellemei - nézzétek csak, hogyan repül be keletről a lengyel pápa.
     Történész vagyok, nem teológus. "Hány hadosztálya van a pápának?", tette fel egyszer Sztálin a szónoki kérdést. A mondatot Napóleontól lopta. Qui mange du Pape en meurt. Aki a pápából eszik, belehal. Ez gyakran igaz volt, talán még Napóleon esetében is. De engem nem vigasztal. A katolikus egyház nagyon ért látványosságok rendezéséhez. Hogy mi lesz a következményük, nem tudom.
     Emlékszem az 1938-as budapesti Eucharisztikus Kongresszusra. Micsoda dicsőséges májusi hét volt az - fényes misék, embertömegek a ragyogó kék ég alatt, a nap aranya bezúdult a márványoszlopok közé, Pacelli bíborosra, aki egy év múlva már XII. Pius pápa lesz, a díszmagyart viselő méltóságokra, a kormányzóra, a magyar ruhás lányokra, a cserkészekre, kórusokra, a büszkeség, az érzés, a zsoltárok, a hit áradó ünnepén. Pedig: 1938 Hitler éve volt. A Kongresszus megnyílt és bezárult, két hónappal azután, hogy Hitler legyőzte Ausztriát, négy hónappal müncheni messze hangzó diadala előtt. A vendég hívők küldöttségei között németek is voltak, szent lobogóikat hordozták, s itt-ott egy horogkeresztes zászlót. - Ezek a német katolikusok a gyomromra mennek - mondta anyám; vagy valami ehhez hasonlót.
     De mindez régen történt; és családunk vendégeinek még egy mondatára emlékszem. Aznap egy rokonunk volt nálunk, Anna néni, az apáca.
     - Nem adatik meg nekünk a mindentudás - mondta Anna néni.
     Szent Ilona-i töprengése közepette Napóleon azt mondta, hogy a jövő az Egyesült Államoké és Oroszországé lehet. Tocqueville, halhatatlan Az amerikai demokráciájának első kötetében, továbbfejlesztette ezt a jóslatot. Kilencvenkilenc esztendővel Napóleon halála után született meg Karol Wojtyla. A jóslat láthatólag megvalósult. A XX. század világának két vezetője a két nagy próféta volt: Wilson és Lenin. Egyikük sem táplált nagy tiszteletet a pápák iránt. Amikor a diadalmas Wilson 1919-ben Rómába látogatott, nem csinált belőle titkot, hogy nem óhajtja felkeresni Őszentségét. Negyven év múltán minden amerikai elnökjelölt rutinszerűen meglátogatja a pápát; és a Szovjetunió vezetőjének veje is levizitel nála. Hatvan évvel 1919 után egy óriási pápafigura lép be a Fehér Házba, hogy találkozzék egy ideges és szorongó amerikai elnökkel, aki négy évvel fiatalabb a pápánál, de valahogy természetellenesen öregnek látszik.
     A látogatás mérföldkő. De vajon fordulópont-e? Csúcsvezetők kölcsönös látogatásainak, a repülőgépnek, a píárnak a korát éljük. Az Elnöki Különgép találkozik a Pápai Különgéppel. Egyes Szám az Egyes Számmal. Angol király és angol királynő az elmúlt negyven év során háromszor látogatott az Egyesült Államokba. Mit változtatott a látogatásuk? 1965 októberében egy pápa, VI. Pál, volt az első, aki New Yorkba látogatott. Egyesektől azt hallom, feledhetetlen volt az esemény; aznap New Yorkban megállt az élet. Talán. Más New Yorki-akat megkérdünk: emlékeznek 1965-re? Mi történt 1965 októberében? - Hát persze - vágják rá. - A nagy áramszünet. - Az elektromos áram első ízben mondott csődöt az egész városban, s ez sok mindent elfeledtet, köztük az első pápalátogatást. Milliók számára ez volt a modern kor végének, a világ biztosnál is biztosabb technológiai rendje végének első fuvallata.
     1979. szeptember 25-én, egy héttel II. János Pál New Yorkba érkezése előtt, az Associated Press közöl egy sztorit, amelyet én a helyi pennsylvaniai újságomban olvasok, egy lengyel-amerikai egyházközségről a Staten-szigeten. A plébánia nagytermében rendezett heti tombola előtt a lelkész kisorsolt hetvenöt jegyet a pápának a Yankee Stadionban tartandó miséjére. A több mint kétezer lelket számláló egyházközségből kétszáztizenhárman jelentkeztek jegyért. - Tudják - magyarázta a lelkész -, legtöbben inkább televízión nézik. - A lelkész kétszáztizenhárom számozott golyót tett a drótkalitkába, és kihúzott hetvenötöt, néven szólítva a nyerteseket. Sokan még csak fel sem néztek. Buzgón helyezték el tétjeiket a tombolatáblán. Ahogy a sorshúzás folytatódott, a játszók egyre hangosabban fecsegtek. H. atya végül már nem is mondta a neveket. A cikk nagybetűs címe: "Első a tombola, második a pápalottó."
     Ez a realitás egyik szintje, televíziós fejlődés a tömegek korában. Míg azonban a fejlődés megjósolható, a történelem nem. Ki látta volna előre - ötven éve, száz éve, kétszáz éve -, hogy a mi 1979-es világunk óriás alakja a pápa lesz, egy lengyel pápa, aki Európa elsötétedett és kommunizált keleti gyepűjéről került az események közepébe, egy nép közül, amelyet az amerikaiak vicceik céltáblájává tesznek? Nem Hitler, nem Sztálin; nem Lenin, nem Wilson; nem Napó-leon; nem Robespierre, nem Jefferson, nem John Adams, nem XVI. Lajos. Poe talán megsejtette, Edgar Allan Poe, a mi tragikus, amerikai, befejezetlen Poe-nk:
     "…de ekkor páralepelbe burkolózó emberalak kél utunkban, nagyobb, hatalmasabb termetű minden más földlakónál. És bőrének színe a hó makulátlan fehérsége."**
     Ezek az Arthur Gordon Pym nantucketi tengerész elbeszélése utolsó mondatai; egy krisztusi alak áll a világ végén. És most a modern világ végén Krisztus helytartóját fogadjuk.
     A modern világból, fájdalom, nem az egyház emelkedik ki, fénylő ellenhatásaként. Hanem a pápa. Pontifex triumphans, nem ecclesia triumphans.
     II. János Pál a világ utolsó uralkodója. Maradt még imitt-amott néhány király és királynő, szinte valamennyi az északnyugati, protestáns, polgári Európában: de őszintén szólva ma már puszta cégtábla mindahány. Köztiszteletben álló maradék figurák, hatalmuk jóformán nincs, már nem uralkodnak, ritkán kormányoznak, szertartásos alkalmakkor ők az állam feje, hagyományos híresség, már nem népük családjának atyja és anyja; készek lemondani bármelyik pillanatban, ha népük követeli; akárcsak a mondabeli szász király, nem bírják megragadni a gyeplőt, népük élére állni nagy válság, iszonyú fenyegetés idején.
     Holott a monarchiának ez az önkéntes trónfosztása akkor következett be, amikor a demokratikus tömegek vezetőre várnak, apafigurára, akit csodálhatnak, akiben bízhatnak, akit követhetnek. Arisztotelész kétezer-négyszáz esztendeje meglátta ezt: hogy a monarchia természetes vonzóerőt gyakorol a demokráciára. Ez vonatkozik az Egyesült Államok demokráciájára, legendás republikanizmusa ellenére. Ez az ország gyakran hasonlított választáson alapuló monarchiára, amelynek népe állandóan apafigurát keres meg annak a családját, hogy úgy ünnepelhesse őket, ahogyan modern korunkban kevés uralkodót ünnepelnek. Amikor Franklin Roosevelt meghalt, az emberek térdre hullottak az utcán; egy pap azt mondta, hogy az elhunyt elnököt boldoggá kellene avatni. John Kennedy sokak szerint mártírhalált halt, néhányan úgy vélték, mártíromsága szent kötelezettség volt. A király szentségi figura, nem csupán szertartásos, és az atomizált individualizmusnak, a tömegdemokráciának, a családok felbomlásának, a megbízhatatlan politikusoknak korában az emberek egy atya jelenlétére vágynak.
     Nézzük az írországi képeket; még televízión át is végtelenül megindítóak: óriási tömeg, ameddig a szem ellát, abból az ősi, göcsörtös fajtából fakadt ifjonti tömeg, ifjonti, mert öröm tölti el őket. Nemzedékük történelmének legnagyobb eseménye ez, és több, mint szertartásos. Távoli királyuk jött meglátogatni őket, megérinteni őket, megcsókolni a földjüket. Legutoljára 1851-ben történt ilyesmi, amikor Viktória királynő, három esztendővel annak a szörnyű katasztrófának, az éhínségnek elmúlta után meglátogatta az ő ír népét. Feljegyezték, hogy ennek az elgyötört és elnyomott földnek a népe, még az angol érzéketlenség és elnyomás évszázadai után is, még annak a legnagyobb katasztrófának a nyomában is, amelyet az angolok, ha akaratlanul is, hagytak rájuk szakadni, csendes melegséggel fogadta a királynőt. Aki, végtére is, anya; talán nem a vér szerinti anyjuk, de nem is egészen más, egy kedves mostohaanya, aki mégiscsak jobb, mintha nem volna anyjuk egyáltalán. És most megint ez történik, ha másképpen is. Az íreket meglepi az öröm, hogy távoli atyjuk egy-két napos látogatásra iderepült hozzájuk, egy nagy acélmadár gyomrában. Értem én, milyen fagyos komorság hatolt bizonyos ulsteri protestánsok szívébe, ahogy nézik ezt a látványosságot. Tartok tőle, hogy ez már nem az ősi megvetés, a büszke elutasítás, a Nem Kérünk a Pápaságból, ahogy az ünnepélyes ornátust, a pápista bálványimádatot szemlélik, a tiara kétcsúcsú katedrálisát annak az embernek a fején. Tudniuk kell, hiszen láthatják, hogy ez az ember uralkodó, hatalmasabb még a királynőjüknél is; ő Írország népének Távoli Királya, és talán azon kívül is még sok minden.
     Amerikai protestáns barátaim és rokonaim - mennyire különböznek az érzéseik a nagyapáikéitól! Oly nagy, oly szomorú a pápa iránti tiszteletük. Őseiktől eltérően már nem vonják kétségbe tekintélyét, kegyességét, jóságát. Nem az szomorítja el őket, hogy a katolikus egyház túlságosan merev vagy túlságosan tekintélyelvű, hanem hogy a képviselői oly gyakran látszanak anyagiasnak, hogy igyekeznek világiasak lenni, polgártársaikban azt a benyomást kelteni, hogy ők is mindennapi fickók, televíziót néznek, vendéglőben vacsoráznak, zsebükben a hitelkártya, konferenciákra járnak, ügybuzgó üzletemberek, kosárlabdaedzők, labdarúgó-szurkolók - elfogadják a mise televíziós angolítását, levetkezik vallásos öltözéküket és szokásaikat és hagyományos meggyőződésüket. Amerikai protestáns barátaim és rokonaim olyan férfiak és nők jelenlétére vágynak, akiknek a meggyőződése abból a szellemből fakad, melyet örökösnek és igaznak hisznek, akik jelentőséget tölthetnek ebbe a világba, mert nem egészen e világról valók. És ezt látják ők a pápában.
     Mily különös és csodálatos is ez! Egy évszázaddal ezelőtt a pápa még a Vatikán foglya volt, Olaszország kormánya gyanakvással nézte és széles ívben kerülte; egy ember, akit Rómában aranykalitkába zártak. A második világháború alatt senki nem mert hozzányúlni, még Hitler sem. 1943-ban Hitler azt mondta bizalmasainak, hogy Rómában három hatalom van: Mussolini, a király és a pápa, és hogy mindőjük közül a pápa a leghatalmasabb. A háború közepén Mussolini kénytelen volt megengedni a szövetségesek, az ő ellenségei jeles polgárainak, amerikai diplomatáknak és New York bíboros érsekének, hogy a Vatikánba jövet-menet áthaladjanak Rómán. Hitler Európájának közepén a Vatikán biztonságos ház volt, és a pislákoló fény szigete. Hochhuth német író, aki hosszú, kritikus történelmi drámát írt XII. Piusnak a háború alatt játszott szerepéről, nem azért bírálta a pápát, mert túlságosan hatalmas volt, hanem mert nem gyakorolta kellően a hatalmát. Nagy várakozások! Szép remények!
     A civilizációk történetében hasonlít valami az ember életéhez. A civilizációnak is van ifjúsága és öregkora. Az élet vége és kezdete két szélsőséges állapot; és egy korszak végén valami ismét feltűnik a kezdetéből. Ezerötszáz esztendeje ókori őseink civilizációja az utolsókat rúgta. Már a színfalak mögött várakozott a Római Birodalom vége. A császárok rég elvesztették hatalmukat, az uralkodó kaszt a fensőbbségét. Sápadt és gyenge volt a római monarchia s a római arisztokrácia. És amikor a halál mennydörgése robajlott az Alpok fölött, amikor Attila megjelent seregével Itália északi részén, senki sem volt, aki tekintéllyel fogadhatta volna - csak Róma püspöke, a pápa, a választott uralkodó, aki néhány évtizeddel azelőtt csupán egy kicsiny szekta feje volt.
     Valami ilyesmi történhet megint. Nem tudom. De azt gondolom, jelen van valami ilyesminek az eleme, bizalomnak és reménységnek és várakozásnak az eleme annak a sok embernek inkább a szívében, mint az elméjében, akik a pápában a világ utolsó igaz uralkodóját látják, a Nyugat utolsó királyát.
     És ő Keletről jön el Amerikába, bizonyos igazságok tanúja, akárcsak Alekszandr Szolzsenyicin - a hajdani lengyel sorkatona és a hajdani szovjet kapitány. Ex oriente lux - keletről a fény -: a világnak egy részéről, ahol nem olyan régen sok értelmiségi megpillantani vélte a tömegeket szolgáló egyenlő igazságszolgáltatás új fényét. Sztálin, ez az ázsiai uralkodó, aki megvetésnél alig többet érzett irántuk, ezeknek az értelmiségieknek néhányát, önkéntes emigránsokat és száműzötteket a moszkvai koszfészek Hotel Luxban helyezte el. Kevés volt a lux a Szovjetunióban, azokon a sötét, félig keleti utcákon. Az igazi fény mostanában jelentkezik, merőben másfajta fény, amikor a bekormozódott izzók és a pimasz neonok vibrálni kezdenek Nyugaton, amikor a Nyugat gyötrődik amiatt, amit az emberek az "energiakimaradás" ostoba nevével illetnek, holott valójában a szellem kimaradása.
     Bementem a Philadelphiai Érsekség hivatalába - felhőkarcoló - a sajtójegyemért. A hivatal zsibongott, akár a méhkas, titkárnők csiviteltek, divatcsizmácskában, szűk pulóverben, vörös rúzzsal, kék szemfestékkel. Egyik emeleten nyílt a liftajtó; mielőtt becsukódott, egy villanásra láttam azt a bizonyos folyosót. A falon réztábla: "Intézeti Ellátószolgálat". Furcsa tárgyakat pillantottam meg polcokon, mögöttük egy géperejű szobakerékpárt - kétségtelenül igen hasznos jószág egy plébánián.
     A földszinten vaskos dossziét nyomtak a kezembe, az Érsekség Kommunikációs Központja által kibocsátott sajtóanyagot. (Kezdetben vala az Ige. Végezetül van a Kommunikációs Központ.)
     Mindenféle nyomasztó dolgot találtam abban a csomagban. Az első kommüniké ezzel a két mondattal végződik: "1979 októberében Krol bíboros volt a II. János Pál pápának az Egyesült Államokban tett történelmi látogatása tiszteletére rendezett philadelphiai ünnepség házigazdája. Körülbelül egymillió ember gyűlt össze a philadelphiai Benjamin Franklin Parkwayn, hogy lerója tiszteletét a négyszázötvenöt esztendeje első nem olasz pápa előtt." És ha megrendezik az ünnepséget, és csak ötvenezren jelennek meg? Nem számít: ha benne van a sajtóközleményben, meg kellett történnie, meg fog történni. Az Ige testté lett; a propagandagépezet ennél is többre képes: közzéteszi a jövőt.
     Jaworowski tisztelendő úr, a Szent "Addlebert"-templom (a sajtóanyag következetesen tévesen írja) lelkésze "nagy szeretettel beszélt a Szentatyáról".
     "Vezetői karizmája révén az ember úgy érzi magát, mint aki megnyerte a főnyereményt." Ezután következik annak a lengyel-amerikai bankettnek a leírása, amelyet néhány pap és barátaik adtak Wojtyla bíboros tiszteletére, amikor legutóbb meglátogatta az Egyesült Államokat. "A híveknek töltött garnélarákot szolgáltak fel, borjúfilét, valamint lengyel csemegéket, köztük golubkit, pirogot és kielbasát. A vacsorát a >>Casbah<< nevű helyi vendéglőben rendezték."
     Az "A pápalátogatás erősíti az ökumenizmust" című közleményben bizonyos Dr Rufus Cornelson, Philadelphia Városi Keresztény Tanácsának ügyvezető igazgatója imigyen szól: "Úgy gondolom, a látogatás roppant fontos lesz ökumenikus tekintetben. Pluralisztikus kultúrák világában élünk... Úgy gondolom, hogy ő, és az általa viselt hivatal képes az egyházat igen hatásosan összekapcsolni egy pluralisztikus világgal." A szerző ezen vélhetőleg azt érti, hogy a katolikus egyház, a szent hempergők, a buddhisták, bolsevikok, Krisna-hívők, leszbikusok, Billy Graham, a guru - mind ugyanannyit jelentenek.
     Egy bizonyos Dr John C. Stetler, a Krisztus Egyesült Egyháza Pennsylvaniai Délkeleti Konferenciájának konferencialelkésze és elnöke a következőképpen nyilatkozik: "Úgy tekintjük a Szentatya látogatását, mint aki apa módjára gondoskodik az éhező emberi családról." Akármit ért ezen dr. Stetler (nem könnyű megállapítani), legalább nem azt mondta, hogy "szülő módjára".
     A teljes sajtóanyagban az 1. számú cikk John Krol bíboros életrajza, a 2. számú cikk "II. János Pál pápa kapcsolata Krol bíborossal". Van egy cikk Kopernikuszról, egy másik Kosciuszkóról, és két lap sorolja fel Philadelphiának és környékének lengyel-amerikai egyházközségeit.
     Teréz anya, aki nem ökumenikus, ezt mondta egy ízben: "Minden szavunk haszon nélkül való, hacsak nem belülről fakad - szavak, amelyek nem Krisztus fényét ontják, a sötétséget növelik."
     Az arisztokrácia korát nem követte igazán a demokrácia kora. A bürokrácia kora követte. Ez a bürokrácia napjainkra megfertőzte, áthatotta, beburkolta az egyházat. Most már létfenntartási szerveit falja fel, nagyjából ahogyan a cukor elbomlasztja a cukorbeteg izomzatát. Több bürokrácia lehet egy amerikai érsekségben, mint a teljes Vatikánban. Ebben a felhőkarcolóban ugyanaz folyik, mint ami az óriási üzleti vállalatok felhőkarcolóiban. A bürokrácia kultusza a demokratikus korban - és ez más, mint az ókori római vagy a kínai vagy a cári vagy a porosz bürokrácia - a népszerűség kultusza; és a népszerűség kultusza egyenlő a gyávaság kultuszával. A szellem rothadását leheli.
     Ez a bürokrácia alacsonyítja le a mise nyelvezetét, nem a világi személyek. A pápa így beszélt Dublinban: "A haladás által ajánlott anyagi javakat illető hamis látszatok kiüresítik a legszentebb elveket, amelyek egyének és társadalom biztos iránymutatói voltak: a szabadságot, az élet szentségét, a házasság felbonthatatlanságát, az emberi szexualitás igaz értelmét." "Mindenki teljes szabadságot akar az emberi viselkedés minden területén, és az erkölcsiség új modelljeit tűzik ki az állítólagos szabadság jegyében." Bürokráciák, figyeltek? "Mi jöhet még? A papok házassága?" - kérdezte egyikük néhány héttel ezelőtt. Ez a felhőkarcoló tele van emberekkel, holott mindössze harmadannyi papnövendék van az országban, mint húsz évvel ezelőtt. Az utóbbi tíz-tizenöt évben sok katolikus már nem jár templomba; számos pap és apáca civilbe öltözött. Az emberek még felbukkanhatnak megint a templomokban. De vajon ezek a papok és apácák is felöltik megint szerzetesi öltözéküket? Aligha.
     Hány hadosztálya van a pápának?
     Ez az uralkodó ma kevéssé vagy egyáltalán nem irányíthatja arisztokráciája valóságos hitét. Mint más uralkodók a történelem nagy és tragikus korszakaiban, a népnek még ihletet ad, de bürokratáinak és báróinak már nem. Ismeri hatalma korlátait azok felett, akik úgy tesznek, mintha hinnének benne. Akárcsak egy uralkodó. Hű marad azokhoz, akik hisznek benne. Apa módjára.
     A sötétedő estében hallgatom azt a rádióadót, amelyik a pápa philadelphiai napjának híreit összegezi. A bemondó megemlíti, milyen sokáig tartott a mise, és milyen hosszú volt a pápa prédikációja. - Igen, valóban nagyon hosszú volt. Mindent felemlített, igaz? Kissé nehéz volt az embereknek, akik órák hosszat álltak ott.
     Hát a pápa? Neki nem volt nehéz? Én ott voltam, kissé kimerülten, feszülten figyeltem, hogy halljam szentbeszédét, ahogy recsegve, el-elhalkulva közvetítették a megafonok. Valóban sok mindent felemlített: Philadelphiát, a Függetlenségi Nyilatkozatot, a Liberty Bellt. A hallgatók olykor megtapsolták - fura szokás, szentbeszéd alatt. Néha én is arra gondoltam, talán nem kellett volna annyi mindenről beszélnie; kissé emlékeztetett egy külföldi méltóságtól elvárható rutinra philadelphiai látogatásán; és idézte az Élet és Szabadság és A Boldogság Keresése triászát, belefoglalva a triász utolsó mondatát, amelyet én mindig is a jeffersoni ostobaság pöffenetének tekintek, a legüresebb frázist, amelyet valaha is leírtak egy függetlenségi nyilatkozatban, forrását sok mindennek, ami rossz ebben az országban. De aztán meggondoltam magamat. Az a távoli alak az emelvényen - fehér, de korántsem fantomszerű, erőteljes és atyai - beszélt és beszélt a maga zengő, lassú, óvatos módján. Most ehhez az ezer meg ezer emberhez az ellen a szabadság ellen beszélt, amely valójában a rabszolgaság egy fajtája, szöges ellentéte az egyén csorbítatlanságának és függetlenségének; az anyagi boldogság kergetése ellen, a szexuális szabadosság kergetése ellen, az önmagunkat lealacsonyító foglalkozás ellen.
     Mennyire fáradt lehetett a végtelen, hosszú órák után; utazás, prédikálás, imádkozás, utazás, prédikálás, újra és újra! De kénytelen volt folytatni, beszélni mindezekről, buzdítva az embereket, hogy éljenek jobb és becsületesebb életet, s minduntalan vissza-visszatérve erre a témára. Nem követelte mindezt a hallgatóitól; a szívem mélyén éreztem, hogy ezt az erőfeszítést önmagától követeli, értünk áldozva maradék erejét, ez az Apa.
     Voltak nem szép dolgok is ezen a napon: a rendezők rút, narancssárga baseballsapkát viseltek, amit legtöbbjük elfelejtett levenni a mise alatt; a televíziós stáb egyik üdvöskéje - aki vihogva ült egy férfi vállán, míg a másik a fenekét támogatta -, a csinos, eleven arcával, a tökéletes frizurájával, amint dühödten rágózik; a sok suhanc a mocskos tornacipőjében meg a hasukig nyitott, még mocskosabb ingében; valamennyien rágóztak és nyilvánvalóan unatkoztak - ámbár ezt a "nyilvánvalóan"-t ki kellene húznom, amiatt, amit a feleségem mondott, mikor ezt otthon elmeséltem: - Végtére is ott voltak - mondta a feleségem.
     Szép dolgok is voltak aznap: hirtelen beköszöntő aranyló őszi délután a sötét, nyúlós, esős délelőttöt követően; az áldott szellőben szelíden hullámzó tiszta és ragyogó ornátusok az emelvényen; a kék ég boltozatát a mise alatt hirtelen átszelő tizenhárom vadliba néma délnyugati röpte, miután a rendőrségi helikopterek zúgása elhalt; mindenekfelett az a fehér alak a beszédes két kezével, Krisztus helytartójának személyes jelenléte.
     És hangjának zengése is: az az erős, megfontolt, európai dikció; óvatosan használt angolsága, amelynek hangzása más, mint az általunk megszokott beszéd hangjai, de valahogy nem igazán idegen. Sarkos ellentéte azoknak az idegenes akcentusoknak, mint a Henry Kissingeré például, amely arra vall, hogy használója eltökélten igyekszik a nyelv mélyére hatolni, hogy a maga szellemi céljaira használja, de ettől nem kevésbé idegen. Ennek a pápának az akcentusa nem jelentett semmit. Nem önmagának beszélt. Ő hozzánk beszélt.
     Hozzánk... de kik vagyunk mi? Az ő hadosztályai, az ő szabadcsapatai, az ő gerillái? Alattvalói, hívei, gyermekei? Közülünk hány fogja hallani, hallgatni, emlékezetében megőrizni? És vajon a számoktól függ-e ez?
     Nem adatik meg nekünk a mindentudás.


     BORBÁS MÁRIA fordítása

* A szerző Visszafelé… című könyve az Európa Könyvkiadó gondozásában az ünnepi könyvhéten jelenik meg.
** Bart István fordítása.