|
|
|
|
|
||
(1981)
I
Nagycsütörtök. A Frankfurtból Varsóba tartó repülőgép üres. Amikor bemutatom jegyemet és útlevelemet, a meglepetés rebbenése suhan át a Lufthansa pultjánál ülő nő, a hordár, a német vámtiszt arcán. Hosszú várakozás. Egy német magazint olvasok, amelynek leghosszabb cikke szexkutatással foglalkozik - öt-hat szakember biztosítja a német férfitársadalmat, hogy ne aggódjanak a péniszük hossza miatt, nyolc és fél centitől kezdve bármi megteszi. Előttem két német, bajor vadászöltönyben, szélfútta, vérmes Holbein-arcú, kék szemű; sörétes puskát visznek, szép bőrtokban. Manapság olcsó a vadászat a szegény Lengyelországban. A gép átrepül Csehszlovákia fölött, Kelet-Németországot elkerüli. Prága fölött irányt vesz északkelet felé.
Még földet sem értünk, már látszik, mennyire szegény Lengyelország. Ahogy a gép egyre lejjebb ereszkedik, füst feketítette tanyaházakat látok, fakóvörös, rozoga tetővel; imitt-amott az udvaron egy-egy rozoga teherautót. A busz koros német repülőtéri autóbusz, nyilván használtan vették. A repülőtér az 1950-es évekre emlékeztet: zsúfolt, mocskos hangár. Előttem egy lengyel asszony, aki az Egyesült Államokból vagy Kanadából jön, kinyitja a bőröndjét: narancs és grépfrút van benne, semmi más. Átengedik. Nekem az egyetlen kézitáskámmal fél órába telik, mire átjutok az útlevél- és vámellenőrzésen. A rozoga acél ajtón át kibukkanok az előcsarnokba, ahol rengetegen várják, hogy szeretteik átvergődjenek a hivatalos szűrőn.
Menten közrefog két fiatalember. - Taxi? - Igenlően válaszolok. Hová? Megadom a szállodám címét. - Tíz dollár - mondják. - Váltunk pénzt. Taxiban. Adunk sok zlotyt. - Lerázom őket, magam keresek taxit.
Szürke ez a város, sok az elnyűtt arc. Átsuhanunk a széles kelet-európai körutakon, ide-oda cikázva a villamossínek között. Mocskos hamuszürke betonépületek. Elhajtunk egy sztálini felhőkarcoló, a Kultúra és Tudomány Palotája mellett; harminc esztendeje sózták rá a szovjetek Varsóra. Félig a Woolworth Ház, félig moszkvai csiricsáré, irtózatosan rút, ragyaverte a piszoktól, mintha az idő kérlelhetetlen tüzérsége alakítaná valami történelemelőttivé, stalaktitba olvadó torony; idő hajlította és torzította beton, sokkal inkább élő példa, mint Dalínak az az ostoba órája. A szálloda elé hajtunk. A vezető kiveszi a táskámat, a külső zsebben meglát egy könyvet, elolvassa a címet (Maisie Ward Chesterton-életrajza). - Á - mondja. - Nagyon jó. - Két dollárt adok neki, láthatólag jóval többet a kelleténél.
A szálloda amerikai tömb a város közepén, csupa beton és üveg. Olyan, mint egy irdatlan tengeralattjáró, partra vetve. Hogy megkapjam a vízumot, előre ki kellett fizetnem több mint napi száz dollárt a szobámért. Az előcsarnok egy nemzetközi szálloda minden kellékével rendelkezik, a szobám úgyszintén, plasztik zuhanysapkától minibárig. Megfelelő inkább, mint kényelmes, és a tetejébe ronda. És most kora délután van, és én kilépek a szállodából ennek az idegen nagyvárosnak a végtelen üres pusztaságába.
Látok egy húszas évekbeli romos szállodát... közönyös arcú katonákat szovjet stílusú, csizmába gyűrt nadrágban... hamuszínű arcát a városnak, mely többet szenvedett, mint századunkban bármelyik más város, beleértve Leningrádot és Sztálingrádot, Hirosimát és Nagaszakit.
Varsó 1939-es ostroma alatt minden negyedik épületet lerombolták. Az 1944-es felkelés idején a maradékból minden harmadikat. Azután a németek a lengyelek iránti dühükben a maradék legnagyobb részét a földdel tették egyenlővé: ha a lengyelek nem álltak volna ellent, a második világháború nem kezdődött volna úgy, ahogyan kezdődött, és a németek és Hitler lettek volna Európa urai, ahelyett, hogy szembe kellett volna nézniük a vereséggel. Mire a szovjet hadsereg végre bevonult Varsóba (miután négy hónapig állt és nézte a város és népe tönkretételét), minden tíz épület közül kilencet felégettek vagy leromboltak a németek. Én egy másik közép-európai fővárosban éltem át a második világháborút; most, közel negyven év múltán, emlékezetem orrcimpája még érzi a háború maradék szagát.
Varsó még nem épült újjá teljesen. A templomokat és az Óvárost újjáépítették. Szent Wizytek barokk temploma tele van, végére jár a délutáni mise. Nincs itt semmi az olasz vagy spanyol barokk templomok meleg, fűszeres sötétségéből, ahol az emberek nyüzsögnek az előcsarnokban; itt végtelen komolyság uralkodik. Olyan, mint egy ősi és sokat szenvedett, elszegényedett család dédelgetett kincse, szomorú és mélységes büszkeség színhelye.
Kimegyek a széles körútra - oly nagyon közép-kelet-európai, az empire homlokzatokkal és ablakokkal; de mind alig egy-két emeletes. Bemegyek az egyetem területére: nem tudok ugyan lengyelül, de megpróbálom olvasni a plakátokat, kitűzött cédulákat, és itt-ott megpillantom a szabadság és a szolidaritás kifejezését a szavak szó szerinti értelmében. Beesteledett. Visszatérek a szállodába és megpróbálok aludni.
Nagypéntek. Korán ébredek, belebámulok a szürke aszfaltsivatagba, ahol pontban minden órakor három lengyel katona, köpenyben, átmenetel és őrséget vált az Ismeretlen Katona emlékművénél. Ötven lépéssel az emlékmű előtt díszlépésre váltanak - ez emlékeztet a német és az orosz díszlépésre, talán egy árnyalatnyit kevésbé brutális -, karjukat lengetve.
Nekikezdek a telefonálásnak. Négy-öt embert szeretnék felkeresni. Lengyelül nem tudok, de a telefonközpontos segítségével elboldogulok valahogyan. A hívottak a hagyományos, régi kelet-európai vendégszeretettel válaszolnak, döcögő angolsággal, tört németséggel. (Lengyelország hajdani franciául beszélő felső osztálya jószerint eltűnt.)
Nyolc körül elered a hó, a szél átlósan kergeti óriási ablakom előtt. Valahogyan illendőnek érzem a télies elhagyatottságnak ezt a jelenetét.
Szabad a délelőttöm, vékony esőköpenyem alá pulóvert húzok, és nekivágok a városnak. Végigmegyek a Krakowskin és a Nowy Swiaton.
Mindent átható szegénység városa ez. De ennek a szegénységnek nem savanyú a szaga, hanem fanyar, mint egy ócska bundájában emelt fővel járó asszony büszke szegénysége. Itt is érződik egy elmúlt idő: ilyen lehetett Bécs az 1940-es évek vége felé, vagy Budapest az 1950-esekben, és mégis más. Ezeket az arcokat nem legyőzöttek viselik.
Hosszú sorok kígyóznak a boltok előtt: hentesüzletek, pékek, cukrászdák, halpiacok, még az újságosbódék előtt is. (Később megtudom, hogy ez utóbbinak megvan az oka: az emberek nemcsak cigarettáért állnak sorba, hanem azért, mert a ma már viszonylag szabad újságokat érdemes olvasni.) A sort állók nem taszigálódnak, nem tolakodnak, mint Moszkvában vagy Belgrádban; a háború alatti angol sorok sztoicizmusára emlékeztetnek.
Sok boltban árulnak szuvenírt - többnyire baltikumi borostyánt -, de valójában szinte semmi vásárolnivaló nincsen. Ezek magántulajdonú üzletek: áttörőben a szabad vállalkozás, akárcsak Kelet-Európa sok más helyén. Itt is feltűnik az emberek higgadtsága: amikor én meg a néhány más turista (jobbára németek) a pulthoz lépünk és kérdezünk ezt-azt, nyoma sincs a szegény országok boltosai aggályos szolgaiságának.
Már nem havazik, az ég palaszürke; néhány felhő iramlik, és olykor-olykor megmutatja arcát a nap, de ez az arc távoli, fényt ad, meleget nem. Északnak indulok, az Óváros felé.
Varsó sohasem volt különösebben szép, még csak nem is csinos város, számos okból, többek között mert a lengyel arisztokrácia, kevés kivétellel, nem óhajtott itt élni: kastélyaik vidéken álltak. Az Óvárosnak mégis megvan a jellege, akárcsak a szász Drezdának. Canaletto és Bellotto festették látképeit. Varsó mélyen ül a lengyel síkságon, de építészetének nincsenek orosz vagy keleti jegyei: baltikumi, Hanza-városi, északkelet-európai jellegűek az oromtetős homlokzatok, akárcsak Lübeckben vagy Danzigban (Gdańskban) vagy Tallinnban. A háború előtt az Óváros lakossága a XVIII. század komforttalanságában, zsúfoltságában, szennyében élt, csatornázás nélkül, gyakran földes padlójú házakban.
Az Óváros volt 1944-ben a hősies felkelés középpontja. A németek lerombolták, de a háború után a kommunista rendszer elhatározta, hogy újjáépíti, végtelen gonddal (némelyik homlokzatot állítólag a Canaletto-festmények aprólékos tanulmányozása után rekonstruálták). Most, huszonöt év elmúltával, az épületek öregszenek, nem viselik már a felületes vagy mesterséges rekonstrukció jegyeit. Fázom, mégis sajnálom, hogy már nem havazik ezeken a néma utcákon a támpilléres falakkal és hirtelen fordulatokkal és ólomüveges ablakokkal, a polgári erődítménynek és kereskedőházaknak ebben az egyidejűleg katonás és polgári kerületében.
Visszamegyek a szállodába, amelynek egyik étterme Canaletto nevét viseli: szakasztott mintha egy amerikai repülőtér étterme volna, amit három nap alatt ütött össze egy drága New York-i tervező.
Délután lengyel ismerőseimmel beszélgetek. Sok érdekeset hallok tőlük; például, hogy az 1980-ban történtek közül sok már 1979-ben kezdődött, ebben az aszfaltsivatagban, ezen a minden betonnégyzetek legsivárabbján, itt az ablakom előtt: itt mondott misét annak az évnek júniusában II. János Pál. Ötszázezren jöttek el. A kormányzat nem avatkozott be, a rendőrség-katonaság félreállt; az óriási tömeget tulajdon önkéntesei terelték, irányították, szervezték; az önfegyelem szelleme nemcsak meglepő és imponáló volt, de kezdeti megszilárdulása lehetett a nemzet jelenlegi egységében rejlő néma és irdatlan erőnek.
Este van, egy lengyel családhoz indulok látogatóba, egyesült államokbeli lengyel barátaim rokonaihoz. Zoliborzban élnek, egy külvárosban, az 1944-es felkelés egy másik központjában. Zoliborz egy francia kifejezés, joli bourg - csinos kisváros - lengyel változata. Szó ami szó, nem valami csinos. De mint Lengyelországban annyi mindenben, itt is az enteriőr megható: a romba dőlt ház, amelyet tégláról téglára épített fel a család, és akármennyire megviselik őket napi gondjaik, életük dédelgetett meghittsége, a gyerekeik iránti szakadatlan védelmező gondoskodás. Beszélgetünk (nehézkesen) és iszogatunk (könnyen). Étellel kínálnak, de én böjtölök ezen a napon. Amikor elindulok, a villaszerű házak betonkockái sötét, szögletes cézanne-i idomok; az ablakokból itt-ott halvány fény szűrődik ki. Melankolikus, de nem lehangoló, és érezni, hogy az élet - egy igen nehéz, sebzett élet - megy tovább.
Nagyszombat. Most sem tudok aludni, és már minden lehetőt elolvastam. A betonnégyzet üresebb, mint valaha. Délben egy amerikai barátommal reggelizem. A nemzetközi kapcsolatok professzora, igen járatos a politika számos részletében; de én valahogy tudom, hogy amit itt látok, az nincs a Nemzetközi Kapcsolatok szintjén.
Délután megint járom a várost. Ismét hosszú, hosszú embersorok. (Kezdetben kérdem magamban: ugyan miért? Hiszen húsvétkor minden bolt bezár.) Sorban állnak a templomok előtt, mindegyik templom előtt: mindenfajta ember, bebugyolálva, férfiak, nők, öregek, fiatalok. Végtelen türelemmel haladnak, hogy a templomban megcsókoljanak egy feszületet, vagy egy pillanatra letérdeljenek egy szobor előtt, vagy a sírban fekvő Krisztust ábrázoló festmény előtt. Meg akarom ezt örökíteni; felemelem fényképezőgépemet, de kissé zavarban vagyok. De az emberek nem bánják. Gondolataikba mélyednek, végtelenül komolyak, mint azoknak az embereknek a sorai, akiket tizenhat esztendeje láttam Londonban, Winston Churchill temetése előtt.
Egy öregasszony lép hozzám. Zlotyt kínál márkáért vagy dollárért. Apáca volt, mondja. A sorok délután még hosszabbak, néhol félmérföldnyiek. Az utcán még a hajdani Lengyelország halovány érzése: néhány koldus; a szálloda modern barlangjában fiatal prostituáltak. Nyersek, csúfak. Egy lengyel barátommal vacsorázom; igen drágán (lengyel pénzben, amely sokat veszített csereértékéből), és igen rosszul. Most nagy csönd települ a városra, habár kora este van és kora tavasz.
Húsvétvasárnap. A Szent Kereszt-templomba megyek húsvéti misére. Ez a lazaristák temploma, a XVII. század végén épült, 1944-ben a németek lerombolták, csak a külső falai maradtak meg, a keresztet hordozó Krisztus szobra és a nagy salzburgi orgona. A templomot újjáépítették. Falát márvány emléktáblák borítják, egyikük Sikorski tábornok emlékét őrzi: a háború alatt az antikommunista lengyel kormány feje volt Londonban, nemzeti hős, akinek a neve a legutóbbi időkig tabu volt Lengyelországban.
Ha miséről ír az ember, nehéz elkerülni az érzelgősséget. Íme néhány megfigyelés, amitől a régi vágású katolikusokban nosztalgia ébred: a mise részben latinul hangzik, részben lengyelül. Az orgonazene kimondhatatlanul megható és gyönyörű. A papok régi reverendájukat viselik, az apácák régi öltözetüket. A jelenlevőknek alig tíz százaléka áldozik - a gyermekkorunkban tanultakra emlékeztet: csak az járulhat a szentáldozáshoz, aki a kegyelem állapotában van.
Örömteli ünnep, a keleti feltámadás, de az emberek mélységesen komolyak; ebben a misében semmi sincs az ortodox egyházak érzelmes, közösségi, tobzódó ujjongásából, a Krisztus feltámadását ünneplő felkiáltásokból. Mennyi nyomorék, mennyi elnyűtt arcú ember: a maguk tapasztalatából ismerik a Kálváriát, hogy Krisztus elesett és felkelt, elesett és felkelt, újra meg újra…
Az áldozási zsoltár különlegesen gyönyörű; mélységesen meghat. Azt írnám, hogy szépsége "nem e világról való", csakhogy van benne valami világias, ennek a jelzőnek a mély és őszinte értelmében; Bonhoeffer mondására emlékeztet (1944-ben, vértanúsága árnyékában): Nicht von der Welt zu Gott, sondern von Gott zur Welt geht der Weg Jesu Christi. Krisztus útja nem e világból vezet Istenhez, hanem Istentől ehhez a világhoz.
Minden népnek olyan a liturgiája, amilyet megérdemel.
Tudom, hogy valami mélységesen történelminek vagyok a tanúja: ennek a nemzetnek a léte, itt, Európa keleti mezsgyéjén, szétválaszthatatlanul összebogozódott egy hittel, amely nyugati, katolikus, római... és, különös módon, modern. Akárcsak a híres Czestochowai Madonna, első látásra igen sötét, akár egy bizánci ikon, de az arca érzékeny, európai arc; nincs benne semmi a bizánci és ortodox szentek kerek tésztaképéből, mely nagy szemű, mégis kifejezéstelen, halott és halálos.
A tömeg kitódul a fakó napfényre. Papok róják a körutat hosszú reverendájukban; fejükön francia módi baszksapka.
Zoliborzba megyek, újdonsült barátaimhoz. Az egész család üli körül az asztalt, szám szerint tizenketten, az év két legnagyobb ünnepének egyikén. Az asztal roskadozik az ennivalótól. Pár percenként újabb és újabb étekkel jelennek meg az asszonyok; pohárkából isszuk a vodkát. A beszélgetés tört németséggel és angolsággal folyik. A szoba túlsó végében a színes televízió közvetíti a misét. Ezután egy pap olvassa fel a pápának Lengyelország népéhez intézett húsvéti levelét.
Indulnék vissza üres szállodámba, de nem engednek. Kimegyünk a Powazkowski temetőbe. Mécseseket vásárolnak szüleik sírjára. A temetőben az európai sírkertek zsúfolt sötétsége, mintha a holtak előbb-utóbb kitörnének sírjukból, mintha a föld sűrű fekete rozsdából volna; a márvány sírkövek közt sok a repedt, törött. Családok és mártírok temetője ez. Egymás mellett nyugszanak az antikommunista és a kommunista földalatti hadseregek tábornokai. Hátul, fal mögött a zsidó temető, ahol még a gettó ostromának szörnyű hónapjai során is temettek. A temető - múzeum; a holtak élő múzeuma.
Már sötét van, vissza kellene mennem a szállodába; de foglya vagyok ezeknek a vendégszerető embereknek. Magukkal visznek; újabb lakoma. A színes televízió villózik: az esti hírek. Az első híradás megint a pápa, a második: római képek. A híradó után egy érzékeny lengyel filmet nézünk; ha nem értek is lengyelül, követni tudom; Wajda filmje: fátyolos képek egy vidéki házról, szelíd fiatalemberek és nők háború előtti álmodó arca; lappangó nosztalgiájukra utal a Második Köztársaság után.
Kilépek Zoliborz és egy üres város házainak sötét kockái és idomai közé; az utcán alig akad ember. Visszatérek szállodámba, a fényes borítású, üres előcsarnok hamis rezei közé.
Húsvéthétfő. Ez is ünnep: minden zárva. Megint szállingózik a hó. Külföldi újságírókkal reggelizem. Ők is, a szomszéd asztalnál ülők is nyíltan tárgyalják az orosz invázió lehetőségét. Közbelépnek-e vagy sem? Az elmúlt négy nap során lengyel ismerőseim ritkábban beszéltek erről. A politikai információ és pletyka számos foszlánya ellenére érdektelennek találom a beszélgetést. Minden a kormányok és államok viszonyáról szól, nem a nemzetekről és népükről.
Utoljára járom Varsó utcáit. Órákon át. Látom a gettó síri pusztaságát. Mennyivel élettelibb volna ez a város, ha lengyel zsidók is élnének benne. A lengyelek is alighanem érzik ezt. Ősi antiszemitizmusuk eltemetve fekszik a gettó romjai alatt. Hogy megkönnyebbültek-e zsidó kisebbségük távolléte miatt - szomorú és kegyetlen lehetősége egy óhatatlanul felötlő gondolatnak -, nem tudom. De azt talán tudják, hogy a maguk golgotájának közepén, még nagyobb tragédiának voltak tanúi, aminek irdatlansága az övékét is meghaladta.
Üresek az utcák; de a templomok körül emberek rajzanak. Bemegyek a Szent Kereszt-templomba. Micsoda szerencse: a mise a vége felé jár, és az orgonista megint azt a gyönyörűséges zsoltárt játssza. Lenyűgözve állok. Vége a misének. Papot próbálok keresni, a karzatra vezető lépcsőt, az orgonistát, hogy elkérjem a zsoltár kottáját. Nem találok senkit, de a zene sokáig zsong a fülemben. Visszamegyek a szállodába és leírom. Íme:
Késő délután a repülőtérre visz az autó. Ott, és talán csak ott, az a benyomásom, hogy rendőrállamban vagyok: sok katona, komor és gyakran értelmetlen szabályok. Egyenruhás őrmesterek, kezükben aktatáskával, kelet-európai módra. A repülőtér teraszán lengyel tömegek intenek búcsút rokonaiknak, barátaiknak.
A Swissair gép zümmögni kezd, néhány pillanat, és e kietlen város meg a csűrök rozoga teteje meg a földutak fölött vagyunk. Két óra Zürichig. Közel egy hete nem láttam nyugati újságot. A svájciak csodálatosan hatékonyak; mellettem az állványon a legfrissebb amerikai magazinok. Felveszem az elsőt, az Esquire legújabb számát. Szemem megakad az általam is használt arcszesz reklámján. A szöveg szégyentelenül pornografikus. A következő cikk, egy jeles irodalomkritikus műve, egyebek között szintén a pénisz méretéről értekezik. Egy cikk arról, hogy mi és ki a divat - még közönségesebb, mint a pornográfia. A magazin fényes lapjai ragadnak a szellemi mocsoktól. A svájci gép tiszta, az étel még a repülőn is kitűnő. De én megint Nyugaton vagyok.
II
Ami Lengyelországban történt, ami Lengyelországban történik - lassú földrengés, döbbenetes arányú fejlődés. Alig száz esztendővel Marx halála után magába foglalja a kommunizmus halálát, nemcsak Lengyelországban, de egész Európában - csakhogy Lengyelország ebben a vonatkozásban egész Európát megelőzi: Lengyelországban ugyanis nemcsak meghalt a kommunizmus, de el is temetik.
Egy eszme, egy ideológia, egy kormányzati rendszer temetése nem történik meg egyik napról a másikra. Az első néhány lapát földet már rég megforgatták, de 1980. szeptember 1-jére már nyitva van a sír, kezdődhet a szertartás.
1980. szeptember 1-je nagy esemény volt: Gdańskban aláírták a megegyezést a kormány és a Szolidaritás között, a kommunista kormány minisztere kezet fogott Lech Walesával, egyezségük gyakorlatilag azt jelentette, hogy a párt hatalmi monopóliuma az államban egyszer s mindenkorra véget ért, mivel új, a nemzetet képviselő erő támadt fel Lengyelországban. Ez történt szeptember első napján, és Gdańskban: az esztendőnek ugyanazon a napján, és ugyanabban a városban, Danzigban, ahol a rettenetes második világháború és Lengyelország szörnyű modern tragédiája kezdődött - jeléül talán annak "az epikus teljességnek, amelyet a kritikusok a véletlen hosszú karjának, a próféták pedig Isten ujjának mondanak".
Ami 1980-ban történt Lengyelországban, nem ugyanaz, mint ami 1956-ban történt ugyanott, mint ami Magyarországon történt 1956-ban vagy Csehszlovákiában 1968-ban. Ez nem értelmiségiek vagy reformkommunisták által kezdeményezett forradalom volt, hanem egy öntudatos munkásosztály teljesítménye, akik Marxot és Lenint a fejükre állították. 1956-ban Lengyelországban is, Magyarországon is bőséges bizonyíték volt arra, hogy a munkások megelégelték a kommunizmust és hogy ha kell, harcolni fognak a szovjetizált állam ellen; de 1980 Lengyelországában a munkások - egy ifjabb nemzedék, amely a kommunizmus alatt született és nevelkedett - egy egész nemzetet vezettek és képviseltek, közte a kommunistákat is.
Néhány hét múlva emlékművet emeltek Gdańskban - a kormányzó párt tagjai is megjelentek és fejet hajtottak a szertartáson - azoknak a munkásoknak az emlékére, akik 1970-ben haltak meg a kommunista kormány elleni tüntetésben. Minthogyha a kronstadti felkelés - a szovjet kormány elleni egyetlen lázadás - után néhány évvel Lenin vagy Sztálin kénytelen lett volna képviselőket küldeni, hogy megünnepeljék azoknak a kronstadti munkásoknak a mártíromságát, akiket Lenin (és, a New York-i értelmiségiek kedvéért hadd tegyem hozzá, Trockij) parancsára legéppuskáztak 1921-ben.
A lengyel munkások vezére, Lech Walesa, egyszerű villanyszerelő, mondotta egy alkalommal: - Mi nem a szocializmus ellen vagyunk... Hová vezetett bennünket az elmúlt 35 év? Piti bűnözők, csalók, szélhámosok, opportunisták társadalmába. Helyre kell állítanunk a nemzet erkölcsét. Nekem nincsen hatalmam, nekem csak szívem van és hitem. Minden reggel misére megyek és a szentáldozáshoz járulok. Miért? Mert ebből a forrásból merítek erőt. - Leírtam már máskor is, leírom újra: De Gaulle óta Walesa a legimpozánsabb európai személyiség. 1944-ben született, Lengyelország tragikus történelmének abban a legtragikusabb esztendejében, mikor az ország az események tehetetlen áldozata volt, s ami most nagy történelmi fejlődés előfutára lehet.
Tavaly szeptemberben a The New Republicban idéztem egy mondatot, amelyet Charles Péguy, a nagy francia katolikus látnok és költő vetett papírra hetven esztendeje: "A XX. században a keresztény családapák lesznek az igazi forradalmárok." Ezen azt értette, hogy Franciaország polgári állama és a Nyugat annyira rothadt és korrupt, hogy kereszténynek lenni különleges bátorságot igényel, szembeszállást szinte mindennel a modern világban. És most, amikor a Nyugat intézményeit, köztük még az egyház némelyik hierarchiáját és bürokráciáját is ellepik az opportunisták, akiknek lelkében kihunyt a meggyőződés lángja, a hatgyermekes Walesa az "igaz forradalmár" - ahogyan az volt De Gaulle is, Péguy tanulmányozója, aki 1940-ben magányosan kelt fel a szörnyű áradat ellen, Franciaország korrupt megadása ellen.
Lengyelország jelen történelme egymagában elegendő Nietzsche cáfolatára.
A közgazdászoknak nincs ehhez semmi közük. "Személynek lenni - írta a jelenlegi pápa sok évvel ezelőtt, krakkói perszonalista teológus korában - annyit jelent, hogy több legyünk, nem pedig, hogy többünk legyen."
Hogy több legyünk... Ez ma a lengyelek legfőbb törekvése. Az a nagy, a súlyos kérdés: meg tudják-e tenni egymagukban? A XVIII. század során Lengyelországot három ízben szállták meg és szabdalták fel a szomszédos uralkodók, mivel egyedül volt. Napóleon veresége után a britek és a franciák nem tudták helyreállítani a lengyel függetlenséget a cár elhatározása ellenében; Lengyelország egyedül volt. A XIX. század során a lengyelek kétszer keltek fel Oroszország ellen; leverték őket, mert egyedül voltak. Az első világháború után Lengyelország elnyerte függetlenségét, mert Németországot és Oroszországot legyőzték és feldúlták, és mert a győzelmes nyugati szövetségesek támogatták a lengyel ügyet. Húsz év múltán a lengyeleket megint szétzúzták, és huszonöt év múltán megint csak szétzúzták - mivel a nyugati demokráciák nem tudtak vagy nem akartak nekik segíteni. Most a lengyelek még inkább egyedül vannak, mint valaha. Tudják, és az oroszok is tudják, hogy ha orosz tankok dübörögnek be a lengyel városokba, a nyugat-európaiak és a britek és az amerikaiak aligha tesznek többet, legfeljebb kijelentik, hogy - átmenetileg - felfüggesztik Moszkvának szánt búza- és pelyvaszállítmányaikat.
Más értelemben is egyedül vannak. Ami Lengyelországban történt az utóbbi tíz hónap folyamán, nem terjedt át más kelet-európai országokra, akármennyire tartottak is ettől az oroszok - és kiváltképpen a keletnémetek meg a csehek. Ami azt illeti, mindmostanáig a többi kelet-európai munkásosztály nemigen rokonszenvezett a lengyelekkel. Tudtunkkal a népi érzés a többi kelet-európai országban, beleértve a hagyományosan rokonszenvező magyarokat, ilyesmi lehet, hogy "A lengyelek már megint bajt kevernek. Megbillentik az egyensúlyt. Nem fogják megúszni."
Rosszabb az ukránok és az oroszok reakciója. Az ukránok gyűlölik és irigylik a lengyeleket. Az oroszok nemkülönben. Az orosz tömegek nem mozdulnak. Maguk között ilyesmit mondanak - és erre sok a bizonyíték, amit nyugatiak hallottak és hallgattak ki Moszkvában -: A lengyelek megint bajt kevernek. Hálátlan nyomorultak! Felszabadítottuk őket a háborúban, és segítséget kapnak tőlünk. Mi itt sorban állunk, közben minden húsunk Lengyelországba megy. - Mit számít, hogy ez nem igaz, legalábbis rövid távon: mert így gondolkodnak az orosz nép tömegei.
Nagy és mély tisztelettel viseltetem Alekszandr Szolzsenyicin iránt, ezt meg is írtam; ami azonban jelenleg történik Kelet-Európában, bizonyítja, hogy egyik alapvető véleménye képtelenség - valahol az érzelmes képtelenség és az abszolút képtelenség között. Szolzsenyicin számtalanszor elmondta, hogy a szovjetek zsarnoksága idegen tehertétel az orosz jellemen; hogy az orosz nép akarata ellenére került rabszolgasorba. Hogyan lehet hát, hogy egyetlen lengyel - és egyetlen orosz disszidens - sem vár egy szemernyi részvétet vagy segítséget az orosz néptől; hogy az orosz lakosság reakciója a lengyelországi eseményekre legrosszabb esetben ellenséges és legjobb esetben közömbös? (Összhangban Szolzsenyicin XIX. századi előfutárával, Dosztojevszkijjel, aki utolsó leheletéig gyűlölte a lengyeleket.)
A szovjet vezetés egyébként megosztott. Dilemmájuk igazán súlyos. A "felvilágosult" XVIII. században uralkodók cinikus döntése lefokozhatott egy szomszédos államot. A mai szovjet uralkodók azonban nem egy államapparátussal, még csak nem is egy hadsereggel, hanem egy teljes néppel állnak szemben. Azt mondani, hogy a szovjet megoldás egy "ozmózis" által létrejött invázió lesz, ahogyan Reagan védelmi minisztere, Caspar Weinberger áprilisban ismételten kifejtette, ostobaság.
A történelem szövete változik; mindennek kevés köze van az államoknak ahhoz az elvont tanulmányozásához, amelyet - pontatlanul és helytelenül - "nemzetközi" kapcsolatoknak neveznek. Az első világháború után az amerikai elnök szavai hozzájárultak egy független Lengyelország megalkotásához. A második világháború alatt és után az Egyesült Államok hozzájárulhatott volna egy független Lengyelország helyreállításához - azzal a kockázattal, hogy háborúba keveredik a Szovjetunióval. Ma már, hogy űrrakéták és hidrogénlövedékek állnak a rendelkezésére, az Egyesült Államok keveset vagy semmit sem tud és akar tenni. Helyesen; a lengyeleknek maguknak kell megtenniük. Ne feledjük, hogy Európa nemzetei közül kevesen, a kelet-európai nemzetek közül mindenesetre igen kevesen nyerték el függetlenségüket idegen segítség nélkül. Még egy olyan nagy ország, mint Olaszország, amelynek vezetői több mint egy évszázaddal ezelőtt kijelentették: L'Italia fara da se - Olaszország maga fogja megtenni - sem tette meg. Olaszországnak francia seregek kellettek, és Bismarck segítsége, és a nyugati szövetségesek támogatása az első világháború alatt. De hadd ismételjem: a történelem szövedéke már nem a régi.
A lengyelek talán megteszik egyedül. Nem provokálják a szovjeteket, legkevésbé hazafias pózból. Nem úgy, mint 1956-ban Magyarország, nem nyilvánítják ki "semlegességüket" vagy azt, hogy kilépnek a Varsói Szerződésből, és nem csupán politikai előrelátásból. 1956-ban a szovjetek elfogadták a kollektív mezőgazdaság végét Lengyelországban, engedélyezték a föld magántulajdonát. Idővel beleegyezhetnek a független szakszervezetek létébe is. Őket egy újabb lépés aggasztja: a lengyel kommunista, pontosabban szólva a lengyel kormánypárt demokratizálása. Meglehet - nem mondom, hogy biztos -, hogy ezt is elfogadják.
A lengyelek egységesek, és a szovjet vezetés megosztott. Nem érdekünk vajon, hogy több figyelemmel, sőt talán több tisztelettel adózzunk a Szovjetunió azon vezetőinek, köztük valószínűleg Brezsnyev elnöknek, akik vonakodnak rávetni magukat Lengyelországra, akik ellenállnak tábornokaik és rendőri apparátusuk ösztökélésének, mert talán tudják, hogy ezek kiszámíthatatlan és megjósolhatatlan elemek a történelem természetében?
Akárhogyan is, ami Lengyelországban történik, merőben más, és más is lesz. A kommunizmus visszavonulása nem jelenti majd a kapitalista demokrácia automatikus diadalát. Helyesen; miért is szenvednének messze hangzó vereséget a szovjetek, amikor a Nyugat nem érdemel győzelmet?
És egy fontos értelemben - ami nem mérhető, sem népszerűségi mutatókkal, sem a hadosztályok számával - a lengyelek nincsenek egyedül.
"Aki engem követ, nem jár sötétségben", mondotta az Úr. Három fontos ember van ma a világon: Reagan, Brezsnyev és a pápa; és legalábbis lehetséges, hogy mindőjük közül a pápa a legerősebb.
Lengyelországban sokan mondják, hogy a pápa jelenléte kristályosította ki a nemzeti eltökéltségnek ezt az új fajtáját. Ebben sokfajta jól értesült ember egyetért - köztük az oroszok, akik nagyon tisztelik a pápát és Lengyelország bíboros érsekét, aki, fájdalom, most nagyon beteg. (Amikor a pápa elleni merénylet megdöbbentő híre elérkezett Varsóba, a templomok azonnal megteltek, és aznap este bezárt valamennyi színház, étterem és szórakozóhely.) Az elmúlt eseménydús hónapok során Lengyelországban számos alkalommal ismertek el katolikus politikai személyiségeket és a katolikus pártot mint mérsékelteket, akikben bízik és akikre hallgat a párt is, a Szolidaritás is, sok lengyel, sőt még némely oroszok is.
Két esztendeje, 1979-ben, jó egy évvel a gdański események előtt, Tychy lengyel város várostervezői és városi vezetői elhatározták, hogy az egyik térről eltávolítanak egy feszületet. Azonnal ellenállás támadt; a népi tüntetések hatására meghátráltak a hatóságok. 1980 elején - hónapokkal a Szolidaritás sztrájkja előtt - felszólították az embereket, hogy tíz napig böjtöljenek a Varsó környéki Podkova Lesna templomában, tiltakozásul a polgári és személyiségi jogok megnyirbálása ellen. Maroknyi emberre számítottak: százak jöttek, köztük munkások és értelmiségiek, fiatalok és öregek, néhányan külföldről. Ők, közöttük nem titkolt ateisták, tíz napig böjtöltek és mindennap misét hallgattak. Egy magányos magyar katolikus zarándok így írt: "Akik részt vettek a misén, tökéletesen egyesültek szellemükben. Az ember érezte a Szentlélek valóságos jelenlétét. Természetesen ennek a mi kis időszakos gyülekezetünknek a fontossága eltörpült az egyesült lengyel munkások óriási mozgalma mellett néhány hónappal később…"
Ami 1980-81-ben történt, az nem tavasz, nem olvadás, hanem egyfajta szellemi aratás. Egy nép felkelése, akik átélték a Kálváriát, és akiket nem lehet elpusztítani. Nem olyan, mint az a másik húsvéti felkelés, amelyből, Yeats szavaival, szörnyű szépség született. A lengyelek szörnyű szépsége múltjukban rejlik. Golgotájuk fája élettel, új élettel zöldell.
Utóirat. Május 1. A felvonulás alatt, első ízben, pártvezetők vonulnak a néppel. Egy helybeli újság így írt: "A tömeg tudatára ébred, hogy a nemzet vezeti a pártot, nem megfordítva." Május 3. A nemzeti függetlenség ünnepét első ízben ülték meg a háború óta. A Szolidaritás kiállította az 1791-es alkotmányt Varsó egykori királyi palotájában, és az egyház a napot újra a Szűzanyának, a Regina Poloniae-nek szentelte. Május 5. Kaptam egy levelezőlapot Owen Barfieldtől, aki korunknak talán legnagyobb élő angol gondolkodója. Képeslapot küldtem neki Varsóból. Barfield így ír: "...irigyeltem látogatásáért Lengyelországban, amely e pillanatban mintha ugyanolyan kulcspozícióban volna, amilyet Nagy-Britannia foglalt el egy darabig 1940-ben."
Így is van.
BORBÁS MÁRIA fordítása
