|
|
|
|
|
||
14. füzet
14 [1]
Valami újdonság ez a mostani zenében, ahogy hallottam épp az imént! Érzelmeket reprezentál, de többé már nem kelti fel őket - beéri azzal, hogy megértésükhöz hozzásegíti az embert. Minő szerénység!
14 [2]
Milyen ridegek és idegenek maradtak számunkra mindeddig a tudomány fölfedezte világok! Mely igen különbözik pl. a mi érzelmeink, látásunk, érzékelésünk, félelmeink, csodálatunk szerint való test attól a "testtől", amelyet az anatómus tanít! A növény, a táplálék, a hegy, vagy bármi, amit a tudomány megmutat - mindez vadidegen, újonnan fölfedezett világ, szöges ellentétben érzelmeinkkel! "Az igazságnak" pedig lassacskán mégis bele kell szövődnie álmainkba és - álmodnunk is igazabban kell egykoron! - - -
14 [3]
Merőben új helyzet állt elő - megvan a maga fensége, föl lehet fogni heroikusan is: jóllehet ilyet még senki nem tett. Legkevésbé a tudomány emberei: a legszokványosabb lelkek, szellemi tevékenységük birodalma el van zárva érzelmeiktől: nekik mindenekelőtt valami szigorú, rideg, józan dolog a tudomány - nem megrendítő kitekintés, nem merény, nem helytállás démonok és istenek ellenében. Semmi közük a tudományhoz - ebből fakadnak tudományos képességeik! Hogyha ismernék a félelmet, vagy megcsapná őket az iszonyat szele - föl is hagynának vele nyomban. Eleddig csakis az ilyesfajta tudományt támogatta az állam! - heroizmustól mentes törekvés a megismerésre, mint valami üzlet, az értelmi képességek hasznosítása stb.
14 [4]
Éjszaka, a csillagos ég alatt fölébred bennünk az érzés, micsoda szánalmas hallási képesség adatott nekünk. Ó, ez a halotti csöndű lárma! -
14 [5]
Úgy érzem, mostanra megtanultam, hogy bármely szelet a vitorlámba fogjak - röpítsen arra, amerre én akarom! Ma teljesen eluralkodott rajtam genovai vakmerőségem, és alig férek a bőrömbe, olyan mehetnékem van -: mintha túl szűkös volna nékem a lét, és újat kellene fölfedeznem vagy alkotnom helyette. Tér kell nekem, roppant nagy, tágas, ismeretlen szűz világ, máskülönben eluralkodik rajtam az undor.
14 [6]
Miért nem találom meg az élők között azokat az embereket, akik magasabbra tekintenek nálam, és le kell rám nézniük? Talán bizony csak rosszul kerestem? - Pedig úgy vágyom Rájuk!!
14 [7]
Félvak és alig munkára fogható szemeimmel immár olyan utakon járok a legszívesebben, ahol lábaim nem kényszerülnek gondolkodásra - nem bírok és nem is akarok többé a hegyek között és elhanyagolt kisvárosokban lakni, ahol élni és elbotolni egy és ugyanaz.
14 [8]
Ezt az egész világot, amelyhez valóban van némi közünk, amelyben szükségleteink, vágyaink, örömeink, reményeink, színeink, vonalaink, fantáziáink, imáink és átkaink gyökereznek - mi, emberek alkottuk ezt az egész világot - azután elfeledtük, úgyhogy utólag kitaláltunk az egésznek még egy alkotót is, avagy a honnét? problémáján tépelődtünk hasztalan. Ahogy a nyelv egy-egy nép őskölteménye, úgy az emberiségé az egész érzékek adta, szemmel látható világ, sőt az állatok elkezdték már ezt a költeményt. Ezt örököljük egyszerre mind, mintha csak maga volna a valóság.
14 [9]
Ó, hogy' szerettük ezt az egész, magunk alkotta világot! Mindaz, amit műveik iránt éreznek a költők, semmiség a boldogság számtalan kiáradásához mérve, amelyet ős-ős időkben éreztek az emberek, midőn föltalálták a természetet.
14 [10]
Hol találunk, magányosak legmagányosabbjai, mi, emberek - mert azzá leszünk egykor biztosan, a tudomány hatására -, hol találunk az embernek társat! Valaha királyt, atyát, bírát kerestünk minden helyett, mert nem adattak nékünk igaz királyok, igaz atyák, igaz bírák. Egyszer majd barátot keresünk - addigra önhatalmú fenségek és naprendszerek lesznek már az emberek -, ámde magányosak. Mítoszalkotó ösztönük keresni kezdi akkor a barátot.
14 [11]
Azt kívánom, bárcsak legalább egyszer találkoztam volna már olyan emberrel, aki bármi is kerül a keze ügyébe, eltűnődjön: "nem lehetne-e rajta javítani?". A táplálkozáson meg a diétán meg a napi időbeosztáson stb.
14 [12]
Nagyobb és kisebb városaink jelenlegi állapotában minden gondolkodónak értenie kell hozzá, hogyan leli meg a maga helyét két lárma között - mert hogyha meg nem leli, megszűnik gondolkodó lenni. Az ókori Róma több emberséggel viseltetett a gondolkodók iránt, mint a mi világunk! -
14 [13]
Így élünk valamennyien! - mohón magunkhoz ragadjuk a dolgokat, és szemünk nem tud betelni velük, aztán éppoly mohón kiszedjük belőlük, ami ínyünkre van és hasznunkra válik - a maradékot pedig - mindazt, amivel étvágyunk és fogazatunk nem boldogult - végül átengedjük a többi embernek meg a természetnek, jelesül mindazt, amit magunkba tömködtünk, ámde nem bírtunk elsajátítani -: exkrementumainkat. Ebbéli jótékonykodásunk kimeríthetetlen, és soha nem fukarkodunk: megtrágyázzuk az emberiséget azzal, ami megemésztetlen akad szellemünkben és tapasztalatainkban.
14 [14]
Mindenütt, ahol tisztelet, csodálat, üdvözítés, rettegés, remény, sejtelem honol, ott rejtőzik még Isten, akit halottnak mondtunk - ott ólálkodik mindenfelé, épp csak nem akarja, hogy fölismerje és nevén nevezze valaki. Attól ugyanis kihuny, mint Buddha árnyéka a barlangban - azzal a különös új feltétellel él tovább, hogy nem hisz benne többé senki. Csakhogy kísértet lett belőle! Mi más!
14 [15]
Alapjában véve az összes civilizációt áthatja az a mélységes félelem a "nagy embertől", amelyet egyedül a kínaiak vallottak be maguknak azzal a közmondással: "a nagy ember szerencsétlenséget hoz a közre". Alapjában véve az összes intézmény úgy van berendezve, hogy a lehető legritkábban támadjon nagy ember, és akkor is a lehető legkedvezőtlenebb feltételek között kelljen felnőnie: nem csoda! A kicsiknek magukra volt gondjuk, a kicsikre!
14 [16]
Kitüntetésként kellene megadni az engedélyt a gyermeknemzésre, és minden eszközzel megakadályozni, hogy az oly igen szokványos nemi érintkezés továbbra is a szaporodás eszköze legyen: máskülönben egyre inkább az alantas érzületű emberek veszik át az uralmat - a magasabb szellemek ugyanis nem valami szorgosak az erotikus dolgokban. A bátrak és a harciasak igen - és egészében véve nekik köszönhető, hogy léteznek még jobbfajta emberek. Hogyha azonban a kalmárszellem fölülkerekedik a harciasságon, akkor - Tegyünk úgy a vétkesekkel, mint a betegekkel: utasítsuk el megvetéssel a részvételt szaporodásukban. Ez az erkölcsök első általános jobbítása, amelyet kívánok: ne ismerjük el szaporíthatónak a beteget meg a vétkezőt.
14 [17]
Hadd tegyek vallomást - dühöt tettetek saját magam előtt a barátaimtól és egykori bizalmasaimtól elszenvedett alkalmankénti rideg és nemtörődöm bánásmód miatt - lelkem legmélyén nem is érint az egész, és az érintetlenség eme rendszeresen megtapasztalt érzése az, amitől olykor föltámad bennem a vágy valami igazán megrázó és fölforgató dologra. Unaloműző, hogyha dühöt tettetek ilyes dolgok miatt, és alig is sikerül - jó szívvel vagyok irántatok, szívemben nem fészkel harag! -
14 [18]
Egyike a fő felismeréseknek, hogy a dolgok értékéről ítéletet alkotó ember csekély értéket tulajdonított mindannak, ami megszokott és még inkább mindannak, ami merőben nélkülözhetetlen. A megszokottat mint "rendest" ellentétbe állították a rendkívülivel -: a nélkülözhetetlen mint kényszer annak ellentéte lett, amit a szabad ember saját akaratából vagy megszerez, vagy nem, a fölöslegnek, az élet luxusának. Így silányodott el mind, ami szükséges és mind, ami megszokott: hitványság lett mind a fátum. Szeszély, önkény, szabad akarat az uralkodó és kénye-kedve szerint parancsolgató ember arisztokratikus magatartása, a ritka, nehezen megszerezhető dolgok fölszította szenvedély - ez volt a magasabb rendű emberség ismertetőjegye: csakis ettől gondolta magát az ember az állatnál többnek. Az okosság meg a tapasztalat ugyan rákényszerítették a cselekvőre a maguk törvényeit, kérlelhetetlenül fölmutatván előtte a szükségest és a megszokottat - csakhogy a magasabb rendű érzés épp elég gyakran levált az okosságról, és a szükségtelent, a szokatlant, vagyis többnyire az ésszerűtlent részesítette előnyben. Így fosztották meg idővel minden magasabb rendű érzéstől életünk és egész életmódunk alapját - márpedig az mindétig a szükséges meg a szokásos volt és marad! Az evés meg a lakás meg a nemzés, a kereskedés, a kenyérkereső munka, az üzlet, sőt maga a társadalmi élet is levált az ideálról - az önmagunkért viselt gondnak pedig még legkifinomultabb formájára is szégyenbélyeget ragasztanak, amint az egoizmus kárhoztatása és az önzetlenség magasztalása világosan értésünkre adja.
14 [19]
Szövetségre lépni valakivel, hogy így nyomjuk el, vagy így taszítsuk a sötétbe - minden idők politikusainak bűvészmutatványa, amely még kifinomultabb, mint amikor a vetélytársunkká teszünk valakit, hogy már szilárd alapokon nyugvó ismertségét saját hírnevünk szolgálatába állítsuk.
14 [20]
A büszke nem szenvedheti a rettegést, és bosszút áll azon, akitől megrettent: ezért kegyetlen. Legnagyobb gyönyörűsége, hogyha maga előtt látja, akitől nem retteg immár, még hogyha a legszégyenletesebb és legfájdalmasabb dolgokat teszi is vele. - A büszke magának sem vallja be, ami nyomasztja, amíg föl nem merül a lehetőség, hogy bosszút álljon érte. Gyűlölete abban a pillanatban tör ki, amikor ez a lehetőség a szemébe ötlik. Az erősek, akik megtörik és valamely törvénynek vetik alá magukat, mind kegyetlenek: annak előtte hasonló élvezetet leltek mások akaratának megtörésében, meg abban, hogy kényük-kedvük szerint gyúrták az agyagot. A félreismertek, a méltatlanul mellőzöttek, az unottak mind kegyetlenek, mert folyton piszkálja valami a büszkeségüket. Kegyetlenek mind a gyöngék is, mégpedig éppenséggel abban, hogy részvétet akarnak a többiektől. Vagyis: azt követelik, szenvedjen a többi is, hogyha ők szenvednek és gyöngék. Ezért csak fél balszerencse: socios habuisse malorum. Végezetül: milyen kegyetlenek mind a művészek, mert azt akarják mindenáron, hogy élményeik hatalomra tegyenek szert felettünk, hogy szenvedésükből a mi szenvedésünk legyen! Hát még a vezeklés prédikátorai, akik abban érzik a maguk démonikus ösztönzését és elhivatottságát, hogy nyilvánosan ócsárolják a nagy hatalmat, hogy bűnbánatra és tartózkodásra akarják késztetni a leghatalmasabbakat meg a legalacsonyabb sorsúakat egyaránt - minő páratlan kegyetlensége a büszkeségnek! Egyszóval, az emberek sok élvezetet lelnek a kegyetlenkedésben, és minden élvezetek legszokványosabbika ez, akárhogy káromolják is a "kegyetlenkedőket"!
14 [21]
Ó, jaj! micsoda újmódi becsvágy fogta el a mostaniakat! Művészeik között kitört a másolt eredetiség, mégpedig nevezetesen a másolt szenvedélyek kora: még mindig bennük van ugyanis a régi félelem a külföldtől, hogy amaz nem tartja eléggé szenvedélyesnek őket, sőt alkalmasint egyáltalán nem tartja képesnek őket semmiféle szenvedélyre, ezért aztán rögtön mértéktelen grimaszokra, hangokra és gesztusokra ragadtatják magukat, nem erős indulatból, hanem hogy saját magukat is meggyőzzék indulataik erejéről. Színházi figuráik és a képeiken megfestett alakok egyaránt úgy loholnak a szenvedély után, hogy bizonnyal sült bolondnak tartanák, aki az életben így cselekedne. Félő, hogy ez a nyilvános iskola előbb-utóbb odáig juttatja a n[émeteket] is, hogy bolondok módjára viselkednek az életben, pl. a politikában. Szégyellik már, hogy valaha hajlamosak voltak a kedélyes, kényelmes nyugalomra; tudni vélik, hogy ilyes hajlamaik szellemi középszerűségre kárhoztatták őket, és nem képesek többé nagy dolgokba, pl. a boldogság kérdésébe beleszólni. Nem magát a boldogságot akarják immár, hanem a boldogság legvégső bíráinak és ítélőművészeinek kijáró büszke címet, de mindenáron - egyszerre fűti őket a szellem meg a szenvedély becsvágya. Így példának okáért a szerelmi boldogság tekintetében: a mostani német művészek valami vámpírszerű képződményt csinálnak belőle: az ő "szerelmük" az egész világot ki akarja szipolyozni, ki akarja inni boldogságában, hogy csak az üres héja maradjon: hogyha pedig balul üt ki a dolog, akkor legalább bosszút akar állni mindazon, ami a boldogságból még egyáltalán megmaradt. Csakhogy ilyen szerelem csak a bolondokházában akad - vagy legalábbis a bolondokházába való: vagy mindenből bolondokházát csinál.
14 [22]
Zongorázáskor az a fő, hogy az éneklést az énekszólamra, a kíséretet pedig a kíséretre bízzuk. Most már csak rövid közjátékként viselem el az olyan zenét, amelyben nem válik szét élesen a zene meg a kíséret, ideális lármaként fogadom, amely fölkelti vágyunkat az újrakezdődő éneklésre.
14 [23]
Az emberi hang a zene apológiája.
14 [24]
Micsoda hálával tekint az öreg Goethe arra a sokféle erotikus érzelemre, amelyekben élete során része volt! Rossz pillanat lehetett, midőn Szophoklész úgy beszélt Erószról, mintha valami dühöngő démon volna - ő, aki a legkedvesebb volt mind az athéniak között, vagy túlontúl szeretnivalónak találta saját magát, és következésképp időről időre rosszindulatú volt és gáncsoskodó és önutáló: - vagy pedig - ami még valószínűbb - káromlással akart megfizetni az istennek, amiért elhagyta.
14 [25]
Hová lett Isten? Mit cselekedtünk? talán bizony fenékig ittuk a tengert? Miféle spongya volt, amellyel eltöröltük körös-körül a teljes horizontot? Hogyan bírhattuk eltörölni ezt az örökké mozdulatlan vonalat, minden addigi vonal és mérték vissza-vonatkozását, amelyre az élet összes addigi építőmestere alapozott, amely nélkül - úgy tűnt - egyáltalán nincs perspektíva, nincs rend, nincs építkezés? Mi magunk állunk-e még a lábunkon vajon? Nem zuhanunk-e egyre? Éspedig mintegy lefelé, visszafelé, oldalra, minden irányba? Nem vetettük-e vállunkra a végtelen teret, mint valami jeges légből varrt kabátot? És nem veszítettünk-e el minden nehézkedési erőt, mivel számunkra nincs többé se fönt, se alant? És hogyha élünk még, és magunkba isszuk a fényt, látszólag ugyanúgy, ahogy mindig is éltünk, nem kihunyt csillagrendszerek szikrázó fénye alatt-e? Még nem látjuk halálunkat, nem látjuk hamvainkat, ez pedig félrevezet bennünket és elhiteti vélünk, hogy mi magunk vagyunk a fény meg az élet - pedig csak régi, korábbi, fényes életünktől, a valaha volt emberiségtől meg a valaha volt Istentől való parázsló sugarak azok, amik még mindig elhatolnak hozzánk - idő kell a fénynek is, idő kell a halálnak meg a hamvaknak is! És végezetül, élők és világlók, akik vagyunk, mindannyian: világító képességünkkel hogyan is áll a helyzet? elmúlt nemzedékekével összevetve? Több-e vajon, mint a hamuszürke fény, amely a megvilágított Földről verődik a Holdra?
14 [26]
Túlságosan korán van még, még nem hatolt el az iszonyú esemény az emberek fülébe és szívébe - a nagy híreknek sok idő kell, amíg megértik őket, a kis, napi újdonságok viszont akkora zajt csapnak, hogy egy szempillantás alatt mindenki érti őket. Isten halott! És mi öltük meg! A roppant, új érzés, hogy megöltük, ami mindeddig a leghatalmasabb és a legszentebb volt a világon, csak ezután lepi meg majd az embereket! Hol keres vajon vigaszt minden gyilkosok gyilkosa? Hogyan keres megtisztulást?
15. füzet
15 [1]
Ami tudatosult bennem: dolgok és emberek micsoda fura leegyszerűsítésében élünk! igencsak elkényelmesedtünk, jócskán megkönnyítvén a saját dolgunkat, és érzékeinket felületes megfigyelésre, gondolkodásunkat pedig a legbolondosabb, legönkényesebb bakugrásokra és téves következtetésekre hatalmaztuk föl! Nem ered más forrásból az a kép sem, amelyet a tudomány alkot meg apránként: ugyanazok az érzékek, ugyanaz az ítélkezés és következtetés, ámde mintegy átmoralizálva, sztoikus türelemmel, bátran, méltányosan, fáradhatatlanul, sérthetetlenül, szenvtelenül. Jó érzékek munkálnak a tudományban és jó gondolkodás. És ez a tudomány most végre-valahára föltárja a jó ember felületességét és tévkövetkeztetéseit is, értékítéleteinek alapját, sőt azt a babonáját is, hogy a morális ember fejlesztette idáig az emberiséget: nem volt kevesebb része abban az amorális embernek sem - és kis adagokban magában a tudományban is folyton jelen van és szükséges is az ellenségeskedés, a bizalmatlanság, a bosszúállás, a békétlenség, a fondorlat, a gyanakvás: minden bátorságában, minden méltányosságában, minden -jában ott van ez a gonosz elem. Hogyha az egyes kutatók nem volnának egyoldalúan elfogultak saját ötletük iránt, hogyha nem a maguk szórakozása volna nekik az első, és nem tartanának attól, hogy háttérbe szorítják őket - hogyha irigykedésükkel és gyanakvásukkal nem tartanák kölcsönösen kordában egymást, akkor nem volna méltányos és bátor jellege a tudománynak. Ámde a maga egészében bizonyos értékítéletekre nevel - a tudósok res publicája kikényszerít egy bizonyos morális cselekvésmódot, vagy legalábbis annak kifejezését: erénnyé szublimálja a gonoszt!
15 [2]
Bevallom, a világ, ahogy érett megfontolás nyomán úgy tűnik fel nékem, mint emberfejek tovább növekvő fantomja, amelynek teljes vaksággal megvert munkásai, költői, szerelmesei, alkotói vagyunk valamennyien - olyan eredmény ez, amely voltaképp ellenére van férfiúi ösztöneimnek: inkább kedvére való volna az asszonyoknak meg a művészeknek, ösztöneik meg mind a fantomszerű dolgokkal való rokonságuk miatt. Aggódással tölt el a látvány a férfiúi erényekért, és nemigen tudom, ugyan hol juthat érvényre még a bátorság meg a méltányosság meg a kemény, türelmes értelem, hogyha minden folytonosan keletkező, és ilyen mértékben fantasztikus, bizonytalan, alaptalan. Nos, maradjon meg legalább ez nekünk: férfiak lévén bevalljuk magunknak legalább ezt az igazságot, ha már egyszer ez az igazság csakugyan, és nem tagadjuk el! Az anatómusnak is sokszor ellenére van a tetem - ám kitartásában elválik, hogy férfi-e a talpán. Megismerést akarok.
15 [3]
Kétségbeejtő: arra tanítanak bennünket a történelemből, hogy a nagy emberek mind szerfelett méltánytalanok voltak, és soha nem lettek volna naggyá gondolatuk és tervük minden kétségtől mentes túlbecsülése, valami bensőjük legmélyéből fakadó, töretlen, ellentmondást nem tűrő méltánytalanság nélkül - Jézus sem, aki bizony igencsak méltánytalanul ítélte meg az embereket. Micsoda! Akkor hát a tőlünk megkövetelt, folyton hangoztatott méltányosságra nevelésnek kellene visszatartania az embereket attól, hogy naggyá legyenek? Elvennie tőlük nagyszerű vonásaikat meg a lendületet meg csaknem minden ösztönösséget? Azoknak pedig, akik nagyságra születtek, inkább be kellene fogni a szemét, nyakukba hurkolván az őrületet, és hálát adván, hogyha teljes vaksággal verte meg őket a sors? - Akárhogy is: méltányosak akarunk lenni, és annyira akarjuk vinni a méltányosságban, amennyire csak lehetséges. Talán becsaptak bennünket, és jó néhányan nem is voltak nagyok ama nagy e[mberek] közül, hanem éppenséggel csak méltánytalanok, mások pedig épp azzal, hogy ők is annyira vitték a méltányosságban, amennyire csak belátásuk, koruk, neveltetésük és ellenségeik hagyták. Alkalmasint szilárdabban hittek a maguk méltányosságában, mint mi a méltánytalanságukban!
15 [4]
Az emberek teremtették Istent, semmi kétség: elég ok ez, hogy ne higgyünk benne? Oly nagy szüksége van életéhez a hitre: legyünk hát könyörületesek!
15 [5]
A tenger mögé bukott immár a nap, és a sziklák, amelyeken napközben megpihent, meleg fuvallat gyanánt fújják ki lélegzetüket.
15 [6]
Sok mindent úgy kell élvezni, mint a dél-amerikaiak a teájukat - rá sem néznek, miközben isszák: mert egyre feketébb lesz. Megízleljük mind az ételek színét is - hasonlat.
15 [7]
Vajon "az igazság"-e az, amit a tudomány apránként megállapít? Nem az ember-e inkább, az önmagát megállapító - aki optikai tévedések és korlátoltságok garmadáját szüli meg vagy vezeti le egymásból, míg megtelik a tábla, és megállapíttatik az ember az összes többi erőhöz fűződő viszonyában - a tudomány csupán továbbviszi a roppant folyamatot, amely az első szerves létezővel vette kezdetét, a tudomány teremtő, alkotó, konstitutív hatalom, nem pedig ellentéte a teremtő, alkotó, konstitutív hatalomnak, ahogy a rosszul értesültek képzelik. Előbbre visszük a tudományt - barátaim! hosszú távon ez feltétlenül azt jelenti, hogy: előbbre visszük az embert, szilárdabbá és változhatatlanabbá tesszük, még hogyha időnként ellenünk szól is a látszat, még hogyha ki is rántjuk a szőnyeget sok minden alól, amiben korlátoltabb korok az ember szilárdságának és időtállóságának egyedüli alapját látták, pl. a szokványos morál alól.
15 [8]
Könnyen belátható, hogy bármely morális rendszer tönkretette volna az emberiséget, hogyha egészében az előírásai szerint éltek volna -: lebírhatatlan "amoralitása" élteti még mindig az emberiséget. Csakhogy, ami talán kevésbé kézenfekvő, pedig nem kevésbé bizonyos: az egyén is, aki hite szerint saját morális akaratának tökéletes végrehajtója volt, Jézus, Epiktétosz, Zarathustra, Buddha, még az ilyen egyént is csak a legmélységesebb és legalaposabb "amoralitás" éltette és éltette tovább, bármily kevéssé tudatosult is benne ez a tény.
15 [9]
Végső soron nem teszünk semmi többet a megismeréssel, mint a pók, amikor hálót sző és vadászik és kiszipolyozza áldozatát: élni akar mind e mesterségek és tevékenységek révén, és kielégülést akar - és ugyanezt akarjuk mi is, megismerők, midőn napok és atomok után kapdosván megragadjuk és mintegy rögzítjük őket - saját magunk felé tartunk ilyenkor kerülő úton, saját szükségleteink felé, amelyek kielégítetlenül maradván idővel szorongató szükségként telepednek reánk, hogyha hibás, embertelen és pusztán önkényes a perspektíva. A tudomány igen jól hallja a szükségletek segélykiáltását, sőt nemegyszer profetikusan. Hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogy szükségleteink kielégítése megkívánja, ki kell élesítenünk emberi optikánkat a legvégső következményekig. Te, aki ember vagy magad is, öt-hat láb magas ember - te magad is beletartozol ebbe az optikába, érzékszerveid gyöngeségének megfelelően konstruáltad meg saját magadat - és jaj lenne nekünk, hogyha még gyöngébb szerveink volnának, és még kezünket sem érné el a szemünk, vagy olyan meghatározatlan messzeségben látná lebegni maga előtt, hogy maga az ember sem volna képes egészként megkonstruálni az embert - Megismerésünk nem magábanvaló megismerés, és korántsem annyira megismerés, mint inkább tovább-következtetés és tovább-szövögetés: olyan nagyszabású, évezredek óta gyarapodó következtetés, amely merőben szükségszerű optikai tévedésekből adódik - szükségszerűek, amennyiben élni akarunk egyáltalán -, tévedések, amennyiben magában valóan véve a perspektíva összes törvénye tévedés. Saját törvényeinket és törvényszerűségeinket helyezzük bele a világba - még hogyha a látszat az ellenkezőjét tanítja is, bennünket tüntetvén fel ama világ következményeinek, ama törvényeket pedig a világ reánk ható törvényeinek mutatván. Szemünk növekszik - és azt hisszük, növekszik a világ. Szemünk, amely öntudatlan költő, és logikus egyben! Amely most olyan, mint valami tükör, nem síkok, hanem testek gyanánt mutatkoznak meg benne a dolgok - létezők és maradandók gyanánt, mintha idegenek volnának tőlünk, mintha nem is tartoznának hozzánk, mintha hatalmuk független volna a miénktől! A szemnek ezt a tükör-képét festi készre a tudomány! - ezzel pedig éppúgy leírja az ember eddig gyakorolt hatalmát, mint amennyire tovább is gyakorolja - költői-logikai hatalmunkat, hogy életben tartó perspektívát rögzítsünk minden dologhoz.
15 [10]
A szokványos gondolkodás (és mindaz, amit józan emberi értelmen értenek) azért örvend ekkora tekintélynek és azért teszik kötelezővé alapjában véve mindenkinek, mert ez a gondolkodásmód kiállt egy hatalmas próbát: nem tette tönkre az emberiséget: ez pedig elegendő, hogy arra a következtetésre indítsa az emberiséget - hisz oly nagy előszeretettel és oly igen gyorsan von le következtetéseket! -, miszerint a józan emberi értelem pártján áll az igazság. "Igaz" - ez általában véve nem több, mint: célszerű az emberiség fönnmaradásához. Ami tönkretesz, hogyha hiszek benne - így a következtetés - az számomra nem igaz - az lényem önkényes, nem megfelelő viszonyulása más dolgokhoz.
15 [11]
Van egyfajta optikája a morálnak is. Milyen csekély felelősséggel viseltetik az ember a maga közvetett és távoli hatásaiért! És milyen kegyetlenül és milyen túlzóan támad reánk, hogyha közeli hatást gyakorolunk - a hatás, amely szemünkbe ötlik, amelyhez még épp elég éles rövidlátással rendelkezünk! Micsoda teher a bűn, csak mert oly igen szembetűnő! Mennyire a távolság alapján mérjük a súlyt!
15 [12]
Egykor úgy bizonyították a nem-szabad akarat tanát, hogy minden fenntartás nélkül a jósokra hivatkoztak, akiknek még a szkeptikus filozófusok között is akadtak híveik: csakhogy a jóslás művészete olyan világot feltételez, amely csupa fátum, következésképp szilárdan hittek ebben a világban is. Amikor viszont a jósok elvesztették a hitelüket, velük együtt hitelét vesztette a nem-szabad akarat tana is: ama hamis következtetési módnak megfelelően, amely elfogadottabb a helyesnél.
15 [13]
Mi, modernek mélységesen hitetlenek vagyunk a középkor hívőihez és mélységesen amorálisak az ókor moralistáihoz képest, bármennyire hívők vagy morálisak legyünk is. Az antik filozófusokat kivétel nélkül olyan morális fanatizmus jellemzi, olyan győzedelmes megfontolatlanság a saját "lelki üdvösségükbe" vetett hitben, hogy végtére is rossz hírbe keverték az ókort, és kétségeket támasztottak benne saját maga iránt: az a túlságos érték, amelyet a "lelki üdvösségnek" tulajdonítottak, leghasznosabb előkészítője volt a kereszténységnek, amely örökükbe lépett, jóllehet háláját nemigen mutatta ki. (A vallásos emberek sohasem tűntek ki azzal, hogy különösebb hálát tanúsítottak volna valaki iránt.)
15 [14]
Ahogy az életről meg a világról elmélkedem: már-már tragikai házikellékek között üldögélek, és bárhová is pillantok, tragédiaköltésre késztet minden - alig akadályozhatom meg bizony, hogy ezek az ünnepélyes és szenvedélyes maszkok maguk kezdjenek tragédiát játszani, engem is becsalogatván a játékba: ilyen forrongás vesz most körül.
15 [15]
"És mi lesz, hogyha véget ér a morál?" Ó, ti kíváncsiskodók! Mire jó már most feltenni ezt a kérdést! De azért csak fussunk át rajta sebesen - sebesen! -, máskülönben hasra esnénk -, mert minden csupa síkos jég arrafelé.
Mindazon cselekvésmódokat, amelyeket a morál követel, hiányos emberismeret meg sok mélységes és súlyos előítélet alapján követelte: hogyha bebizonyítottuk, hogy ez hiányosság és koholmány, akkor megsemmisítettük egy s más cselekvés morális kötelmeit - semmi kétség! - már csak azért is, mert maga a morál követeli meg az igazságot meg az őszinteséget mindenekfelett, saját maga hurkolván ezzel önnön nyakára a kötelet, amellyel megfojthatjuk - amellyel meg kell fojtanunk: a morál öngyilkossága a morál saját legvégső morális követelése! - Jóllehet nem biztos, hogy ezzel máris megsemmisült a követelés, hogy valamit megtegyünk, másvalamit pedig ne, csak a morális indíttatás hiányozna attól fogva - és maga a követelés csakis abban az esetben esnék áldozatul a morállal együtt, hogyha valamely cselekvésmódra nem akadna egyéb indíttatás. Csakhogy máris színre lépnek az utilitáriusok a haszonra mutogatván, amely oka lesz ugyanannak a követelésnek - a haszonra, amely szükségszerű kerülő útja a boldogságnak; aztán az esztétikusok, akik a szép meg a magasrendű vagy a jó ízlés (ami ugyanaz) nevében ismétlik meg a követelést; színre lépnek a megismerés barátai, és megmutatják, hogy az ilyen és ilyen életmód a legjobb előkészület a megismerésre, és hogy nem csupán rossz ízlésről, hanem a bölcsesség ellen való berzenkedésről is tanúskodna, hogyha másképp akarnánk élni, ellentmondásban a morál egykori követeléseivel. - Végül pedig elözönlenek bennünket a legkülönfélébb fokozatú idealisták, és a szemük előtt lebegő képződményre mutogatnak: "ah, elérni, átölelni, pecsét gyanánt magunkra forrasztani ezt a képződményt, hogy mostantól ez a kép legyünk - mit meg nem tennénk, miről le nem mondanánk ezért! Mit nekünk haszon meg ízlés meg bölcsesség, mit nekünk ok és alaptalanság, hogyha ideálunk utáni vágyakozásunkra tekintünk, saját ideálom utáni vágyakozásomra!" - így támasztják föl újra ama követelést, ki-ki magamagának - mint vágyakozása eszközét, mint szomját enyhítő bájitalt.
15 [16]
Kifinomultabb érzékekkel és kifinomultabb ízléssel élni, rászokni mindenből a legeslegjobbra mint méltó és megszokott kosztra, erős és bátor testnek örvendeni, amely még erősebb, még bátrabb, még vakmerőbb, még veszélykeresőbb szellem őrzője és megtartója, sőt inkább eszköze: ugyan ki ne szeretné magáénak mondani ezt az állapotot, s mind, ami vele jár! Ámde ne áltassuk magunkat: aki magáénak mondhatja mindezt és ilyen, az a legszenvedőképesebb teremtmény a Nap alatt, és csakis ezen az áron lehet része bárkinek a kitüntetésben, hogy egyúttal ő legyen a legboldogságképesebb teremtmény is a Nap alatt! A szenvedés mindenféle fajtájának tömkelege végtelen hóförgeteg gyanánt szakad rá az ilyen emberre, és a fájdalom legerősebb villámai is beléje hasítanak. Csakis azzal a föltétellel nyílhat meg a boldogság legkifinomultabb és legmagasabb rendű fajtáinak, hogy folyton nyitott a fájdalomra, mindenfelől és lénye legbensejéig: mint az öröm és minden durvább meg kifinomultabb testi és lelki élvezet legérzékenyebb, legtöbb ingert befogadó, legegészségesebb, legváltozékonyabb és legkitartóbb orgánuma: már hogyha legalább egy kissé védelmükbe veszik az istenek, és nem csinálnak belőle (ahogy sajnos szokták!) villámhárítót, amelyen irigységüket meg gúnyolódásukat alábocsáthatják az emberiségre. Athén egynéhány évszázadon keresztül igen bővelkedett ilyen emberekben, más korokban egy ízben Firenze, újabban pedig Párizs. És az eddigi kultúra eme legvégső és legmagasabb rendű teremtményeire tekintvén még mindig érvényes a felvilágosítók hite, hogy boldogság, több boldogság lesz a növekvő felvilágosodás és kultúra gyümölcse, és senki nem teszi hozzá: boldogtalanság is, több boldogtalanság, nagyobb szenvedőképesség, többféle és nagyobb szenvedés, mint valaha! - Ugyan miért törtek előre oly igen hatalmas lendülettel az athéni filozófiai iskolák a IV. században, épp az addig elért legmagasabb rendű felvilágosodás és kultúra kellős közepén, és miért akarták - mindegyik a maga módján - valamiféle kemény, részben félelmetes vagy legalábbis módfelett terhes és sanyarú életmódra rábeszélni az athéniakat, amely életmód célja a fájdalomnélküliség és egyfajta merevség volt? A legszenvedőképesebb emberek vették körül őket, és közéjük tartoztak ők maguk is - mindenestül lemondtak a legmagasabb kultúra ölén élvezett boldogságról, mert ebben a "boldogságban" csakis az részesülhetett, aki elviselte a fájdalom bögölyét és annak örökös fullánkcsípéseit! Hogy mindent összevetve a megismerésnek és a nil admirarinak szentelt élet még a legkeményebb nélkülözések és kényelmetlenségek közepette is elviselhetőbb, mint a boldogok, gazdagok, egészségesek, műveltek, élvezők, csodálók, csodálatra méltók élete abban a "legmagasabb rendű kultúrában" - ezzel a paradoxonnal kezdődött Athénban a filozófia, és egészében véve jócskán akadtak hívői és követői! és aligha csupán a paradoxonok kedvelői között! - Nem lehet elég figyelmet szentelni ennek a különös ténynek. - - - -
15 [17]
Az ókorban hírnévre vágyott minden kimagasló ember - azért, mert mindegyik úgy hitte, vele kezdődik az emberiség, és csakis úgy tudott elegendő teret és tartós fönnmaradást biztosítani magának, hogy minden utókorba belegondolta magát mint részesét az örökkévalóság színpadán játszott tragédiának. Az én büszkeségem ellenben az, hogy "van származásom" - ezért nem kell nekem a hírnév. Ott élek már abban is, ami Zarathustrát, Mózest, Mohamedet, Jézust, Platónt, Brutust, Spinozát, Mirabeau-t hajtotta, és bizonyos dolgokban csak bennem jut éretten napfényre az, ami embrionálisan megvolt már jó néhány évezreden át. Mi vagyunk az első arisztokraták a szellem történetében - most kezdődik csak a historikus érzék.
15 [18]
Ne feledjük: az új ösztön - új; gyönge még, erőtlen, nemegyszer gyerekes, nemegyszer ártalmas, nincs kifinomultabb választása, úgyhogy olykor a csekélyebb természeteket támadja meg, a nagy természetektől megriad: gyakran úgy hat, mint valami betegség, száraz, keserű - nem csoda hát, hogyha rossz leírást adnak róla, mert nem bírják meghatározni gyümölcseiből a fát, és ismert növényekkel meg azok hatásaival vetik össze a legelső alakjában megjelenő új növényt: alkalmasint azt mondják, olyan, mint valami mérgező bokor.
15 [19]
Nem a megszentségtelenítés bizonyos foka-e, hogyha azt gondolja a szerető: "voltaképp nem a szeretőmre vágyom, hanem a szerelemre" - nem megszentségtelenítés-e minden általánosítása a célnak? Bizony durva és bántó már ez is: "szeretőmre vágyom" - csakhogy a szenvedély nyelve keveset, egyszerit akar csupán, jelet és szimbólumot. Megszentségtelenítés már az is, hogyha valami egészet mondunk célnak. Az ideál egésze túl nagy - nem szakíthatsz róla, csak egy-egy sugarat.
15 [20]
A szükségest mindenekelőtt - mégpedig oly szépen, oly tökéletesen, ahogy csak bírod! "Szeresd, ami szükség szerint való" - amor fati, ez volna az én morálom, tedd a lehető legtöbb jót vele, és emeld föl iszonyú származásából magadhoz.
15 [21]
A látszat két legnagyobb ellensége Copernicus és Boscovich, mindkettő lengyel és mindkettő pap - az utóbbi csak nemrégiben semmisítette meg az anyag-babonát, az atom matematikai természetéről szóló tanával
15 [22]
Chamfort - nagyszabású jellem és mélységes szellem - de még nem jött el az óra, midőn újra fölismerik jellemét és szellemét. Az erényeknek mindig párba kell rendeződniük előbb - máskülönben nem hisznek bennük. Mirabeau őt nevezte legjobb barátjának: "Chamfort egyívású velem, fejében és szívében egyaránt."
15 [23]
A hirtelen rémület gesztusaiban semmi esetre sem láthatjuk a rémület nyelvét, mintha amaz közölni akarná magát - hanem első óvatossági intézkedések ezek, és ezért igencsak különbözőek: minderre akkor jöttem rá, amikor egyszerre csak kis híján rám borult egy kocsi.
15 [24]
A csalánkiütés, amely ma már betegség, eredetileg talán a bőr védekező állapota lehetett, rovarok meg hasonlók ellen, abból az időből, amikor még hosszabb és erősebb szőrzet borította az ember testét: lehet, hogy az ember akaratlagosan elő tudta idézni bőrén ezeket az apró keményedéseket: most már atavizmus. Akkor lép föl egyes embereken, hogyha bizonyos gyümölcsöket esznek: talán mert a rovarok, amelyek ellen így védekeztünk valaha, épp az ilyen gyümölcsök körül rajzottak, a védőeszköz pedig arra szolgált, hogy meg lehessen enni a gyümölcsöt?
15 [26]
Minden szenvedély elhomályosítja 1) az objektumára, 2) az azt hordozóra vetett tekintetet. No mármost! Paradoxon! A megismerés szenvedélye, amely épp a megismerést akarja megismerni, és vele együtt azt, aki megszállottja ennek a szenvedélynek! Lehetetlen!!! Nem ez a szépséges lehetetlenség-e a legvégső varázs?
15 [27]
Vajon nem úgy kell-e, hogy a legjobb emberek legyenek egyúttal a leggonoszabbak is? Azok, akikben a legfinomabbra és legerősebbre fejlődött a tudás meg a lelkiismeret, úgyhogy bármit is tesznek, jogtalanságnak érzik, és örökös-gonosznak, örökös-méltánytalannak, szükségképp-gonosznak tartják magukat? Márpedig aki úgy érzi, az az is!
15 [28]
Aki eltévedt hegymászás közben, mindenekelőtt óvakodjék, nehogy veszélyesebbnek ítélje helyzetét, mint amilyen valójában!
15 [29]
Északon félnek a meleg színektől - közönségesnek, a csőcselék színeinek tartják őket. Jómagam tehát ebben a csőcselékhez tartozom - ámde délen már nem!
15 [30]
Az első dolog, amit bármely idegen nyelven meg kell tanulni, az idegen ország udvariassági formái - a második a szükségletek neve. De csak a második - szükség esetén elboldogul az ember már pusztán az udvariassági formákkal is: ugyan ki hagy éhezni egy udvarias embert (aki nemcsak jóravaló, de van pénze is)?
15 [31]
Aki a pokolba kívánja a lottót, rendszerint elfelejti, mennyi boldogságot, mennyi derűs horizontot jelentenek mindösszesen a játékosok jó reménységei! És mennyivel szegényebb a nép lottó nélkül - jelesül kellemes érzésekben! A csalódás egyszeri alkalom, és elég hamar lerázza magáról az ember - de hányszor kovácsolunk terveket a nyereményről álmodozva! Hogy megnöveli mindez a vállalkozó kedvet!
15 [32]
Nem, nem arra teremtettem, hogy még jobban nyomasszam az emberek lelkiismeretét! Azt akarom, hogy jobban észrevegyék boldogságukat, "mind a száz forrást" még a sivatagban is! ahogy egy német költő mondja - és hogy még boldogtalanságukat, tehetetlenségüket és hiányzó erényeiket is jobb gondolatokkal illessék, mint eddig - használnak ezzel is, sőt alighanem itt lelhetők föl gyönyör- és boldogság- és erő- és erényföltételeik.
15 [33]
Azt kívánjuk, amit szeretünk, egyetlen foltot se leljen magamagán -: így akarja az egoizmusa ennek a legkifinomultabb birtoklási vágynak, amelyet úgy hívnak: szerelem. Tegyük föl, szerelmes vagy egy énekesnőbe, micsoda aggályos fülekkel hallgatod, amikor közönség előtt énekel! Finoman ítélsz, még annál is finomabban, minden részrehajlástól, minden szerelemtől, minden elfogultságtól mentesen: sokkal inkább úgy áll a helyzet, hogy még legkisebb hibája sem kerüli el a figyelmedet, bármilyen apró kisiklásról vagy kihagyásról is legyen szó csupán; tudod, még hogyha a nézők ujjongva tapsolnak is, hogy az énekesnő számára nem hangzott és nem zajlott minden úgy, ahogy legkifinomultabb lelkiismerete megkövetelte volna - mivel pedig érzed, hogy ő maga tudatában van összes melléfogásának a legkisebbtől egészen a legnagyobbig, hát szenvedsz tőle kimondhatatlanul és meghatott hálát érzel mindazért, ami sikerült neki. Ugyanígy áll a helyzet kiváló művészbarátaiddal is; az ő kedvükért örülsz a sikerüknek, sőt föladod saját ízlésedet, mihelyt tudomásodra jut az a mód, ahogy ők maguk ízlelik saját magukat.
15 [34]
A morál alapjában véve ellenséges érzülettel viseltetik a tudomány iránt: már Szókratész is ellene volt a tudománynak, mégpedig azért, mert a tudomány olyan dolgokat tart fontosnak, amelyeknek semmi közük a jóhoz meg a gonoszhoz, következésképp csökkentik a "jó meg a gonosz" súlyát - a morál maga akar rendelkezni az ember összes erejével; a csillagok meg növények utáni érdeklődést olyasvalaki tékozlásának tartja, aki nem elég gazdag, hogy tékozoljon.
15 [35]
Ezekben a szigorú képű görög filozófusokban megvolt a választás lehetősége, hogy ragadozó állatok vagy szigorú és örömtelen állatidomárok legyenek: már Szókratészben is. Volt elég eszük, hogy felfogják: akiből emberi ragadozó lesz, az elsőként mindig saját magát szaggatja szét. Csakhogy azt hitték, velük együtt mindenkit az a veszély fenyeget, hogy ilyen ragadozó állat válik belőle - ez minden nagy moralista nagy hite, hatalma és tévedése egyben! - Azt hiszik, mindenki más bensőjében is ott leselkedik a félelmetes állat. - Aligha lehettek szép emberek.
15 [36]
Ott ül az asztalunknál szemünk és széptanunk is, és sok ínyencfalat megtagadtatik tőlünk, mert a szem így szól: "ez ocsmányul néz ki", "ezek a vonalak nem elégítik ki ízlésemet". A kagyló esetében - pedig már maga ez lehetetlenség sokak számára - a héj nemes kidolgozása az, ami szót emel az undorító, síkos massza érdekében, mintegy megkérve a szemet, nézzen félre, amíg lenyeljük. - Ugyanezen okból talán a legjobb asszonyok is megtagadtatnak tőlünk, pedig valódi ínyencfalatok volnának lelkük ereje és jósága szerint. Egypár másképp futó vonal (avagy, ahogy a pszichológusok mondják, kicsit több vagy kevesebb háj) - ez
15 [37]
Az ész a francia forradalomban: Chamfort és Mirabeau esze - és ami esztelenség benne: Rousseau esztelensége.
15 [38]
Ez a feladatom: déniaiser les savants? Nem tudták, mit tesznek, és nem is igen gondoltak bele, de ostoba fennhéjázás kísérte minden ténykedésüket, mintha ők lettek volna maga a testet öltött erény.
15 [39]
Minden morálnál erősebb az ízlés; nem tudok állandóan köpködő ember közelében élni, vagy olyannal, aki folyton levest szürcsöl - inkább laknék egy fedél alatt tolvajjal vagy esküszegővel. Egykor a gondolat megújítói váltottak ki olyan kínos érzéseket, mintha valami illetlenséget követtek volna el.
15 [40]
Gondolataim túlontúl magas, túlontúl messzi dolgokra irányulnak, csak akkor volna hatásuk, hogyha a legerősebb személyes nyomás támogatná őket. Talán évszázadok is belételnek, míg az autoritásomba vetett hit olyannyira megerősödik, hogy rábírja az embereket: mindenféle szégyenérzet nélkül interpretálják ennek az autoritásnak a könyvét, éppoly szigorúan és komolyan, mint bármelyik régi klasszikust (pl. Arisztotelészt). - Növekednie kell az emberbe vetett hitnek, hogy műve megkapja az intelligens figyelem akár legszükségesebb fokát: a hit kell tehát meg az előítélet. Ezért ragaszkodtak egykor olyannyira az "ihletettséghez": most - - - -
15 [41]
A tenger visszaszorul, az ember, a biztos szárazföld folyton növekszik - ámde mivel csak annyit lát az egészből, hogy változik minden, az ellenkezőjét hiszi és az ellenkezőjét érzi, azt gondolván, bizonytalansága van növekedőben, és végül nem bír már a tengernek ellenállni. - Az emberi történelem folyamatainak lassúsága nem felel meg az emberi időérzéknek - a növekedés finomsága és kicsinysége pedig mindegyre csúfot űz az emberi látóképességből. Ezért marad mindétig csupán hittétel: ez a valódi emberi történelem! és ezért kell oly keményen megküzdenie az összes többi hittétellel, mert szintén nem bírja ad oculos demonstrálni magát. - Igen, minden "igazságunknak" ellentmond a szemmel látható, és nem sok híja van, hogy a látszat, sőt akár a hazugság prókátora legyen belőle.
15 [42]
Kigondoltam magamnak a számomra legfélelmetesebb életet: az udvaroncét, az ügyvédét, a vámszedőét, a regisztrátorét, a pénztárosét, a királyét, a szatócsét, a háziszolgáét és mindazokét, akiknek voltaképpeni teljesítménye a várakozás - várni, amíg jön és megszólít valaki -, és nem lehet semmi jobb foglalatosság után nézni közben ("tiltja a kötelesség"). Most jövök rá, hogy a nagyvárosokban egyáltalán foglalkoztatott emberek legtöbbjének épp ilyen foglalkozása van, és épp erre képezik ki magukat - hogy tehát bizonyára nagyon is elviselhetőnek tűnik számukra ez a kötelességszerű várakozás.
15 [43]
A külföld távolából ha talán nem is fehérnek-feketének, de bizonyára sokkal kevésbé tarkának látja az ember a hazai dolgokat, mint amilyenek valójában: leegyszerűsíti a színeket. A színek nagy leegyszerűsítésének példájaként adom ezt az ítéletet: "A németek jelenleg zsidókra és zsidógyűlölőkre oszlanak: ez utóbbiak minden vágya, hogy valódi németek legyenek."
15 [44]
Hát nem nevetséges-e, hogy még szent és sérthetetlen törvényekben hisznek az emberek: "ne hazudj", "ne ölj" - miközben az állandó hazudozás, az állandó öldöklés határozza meg létük karakterét! Micsoda szükségszerű vakságot okozott eme lét valódi lényegével szemben, hogy úgy hitték, csakis ama törvényekkel lehet élni! Mennyi vakságot saját magukkal szemben! Micsoda félreértését összes szándékaiknak és tetteiknek! Mennyi patetikus hazugság, az őszintékre rámért hány gyilkos csapás - vagyis megsemmisítése mindazoknak, akiknek volt merszük gonosznak lenni és annak is látszani - árasztotta el így megint a világot! Maga a moralitás csakis saját immoralitása révén tudta ilyen sokáig megőrizni hitelét.
15 [45]
A luxus az állandó győzedelmeskedés formája - mind a szegények, elmaradottak, magatehetetlenek, betegek, vágyakozók fölött. Nem mintha maguk a luxus tárgyai túl sok élvezetet nyújtanának - mit nyer vele a győztes hadvezér, hogyha rabszolgákat láncolnak aranykerekű kocsijához! -, ámde azt élvezi, hogy a kocsi áthajt a többiek számolatlan tömegén, és elnyomja vagy eltapossa őket.
15 [46]
Rég kihalt volna az emberiség, hogyha a nemi ösztön nem volna ilyen vak, ilyen óvatlan, ilyen heves, ilyen meggondolatlan. Kielégítése önmagában véve egyáltalán nem kötődik a faj szaporodásához. Milyen kimondhatatlanul ritka a szaporodás szándéka a coitusban! - És ugyanígy áll a helyzet a harc, a versengés okozta gyönyörrel is: csak pár fokkal hűvösebbre hűlt ösztönök - és megáll az élet! Az élethez magas hőfok kell, hogy forrásponton maradjon az esztelenség.
15 [47]
Könnyen beszél az ember mindenféle immoralitásról! No de kibírja-e? Én pl. ki nem bírnék még egy szószegést sem, gyilkosságról nem is beszélve: hosszabb vagy rövidebb sorvadás és pusztulás volna a részem! teljesen függetlenül attól, hogy a gaztett esetleg kiderül, és megbüntetnek érte.
15 [48]
Hogyha látásod kifinomultabb volna, mindent mozgónak látnál: ahogy az égő papír összepöndörödik, úgy múlik el minden szakadatlanul, összepöndörödve.
15 [49]
Ez idáig Isten viselte a felelősséget minden teremtett, eleven lényért - kifürkészhetetlen volt, mi a szándéka vele; és kiváltképp, hogyha az eleven lény a szenvedés meg a betegesség bélyegét viselte, azt gyanították: a többieknél gyorsabban gyógyul majd ki az "élet" meg a "világ" örömeiből, és ilyenformán a kegyelem meg a remény jegyét hordozza magán. Mihelyt azonban nem hiszünk többé Istenben meg az ember túlvilági elhivatottságában, attól kezdve az ember viseli a felelősséget minden eleven lényért, amely szenvedések közepette születik és arra kárhoztatott, hogy gyűlölje az életet. "Ne ölj" - ez a dolgok ama rendjéhez tartozik, ahol valamely isten rendelése élet és halál.
15 [50]
Barátaim, mondotta Z[arathustra], új tanítás ez és keserű orvosság, nem fog ízleni néktek. Tegyetek hát úgy, mint az okos beteg - húzzátok le egyetlen hosszú kortyra, aztán küldjetek utána hamar valami édeset, fűszereset, ami gigátokat tisztára mossa, és megcsalja emlékezeteteket. A hatás mégsem marad el: hisz immáron "belétek bújt az ördög" - ahogy a papok mondják majd néktek, akik ki nem állhatnak engem.
15 [51]
Nincs-e bennetek részvét a múlt iránt? Nem látjátok-e, mennyire kiszolgáltatott, és mint valami szegény asszony, úgy függ az egyes nemzedékek kegyétől, szellemétől, méltányosságától? Vajon nem jöhetne-e bármelyik pillanatban valaki, egy szörnyeteg hatalmasság, aki rákényszerítene bennünket, hogy félreismerjük, hogy bezárjuk előtte fülünket, sőt esetleg korbácsot nyomna a kezünkbe, hogy móresre tanítsuk? Nem ugyanaz-e a sorsa, mint a zenének, a legjobb zenének, amely adatott nekünk? Bármelyik óra szülhetne valami új, gonosz Orpheuszt, aki talán képes volna rá, hogy hangjaival bebeszélje nekünk: eddig nem is volt zenénk, és a legjobb, amit tehetünk, hogy kitérünk az útjából mindannak, amit mostanáig ezen a néven emlegettek.
12 [52]
"Túl korán érkeztél!" - "túl későn érkeztél" - ilyen kiáltások fogadják mindazokat, akik örök időkre jönnek, mondotta Z[arathustra].
15 [53]
"Hogy jó véleménnyel vagy az emberekről - a te esetedben nagyon is érthető! alakoskodnak, ahol csak megjelensz, sőt talán még meg is javulnak kicsit - elég az hozzá, hogy úgy ismered meg őket, mintha tükrök volnának, amelyekből saját arcod néz vissza rád." Útra föl! ego.
15 [54]
Érzed, hogy búcsút veszel, talán már hamarosan - és az alkonyi fény, amely ebből az érzésből árad, bevilágítja boldogságodat. Ügyelj erre a jelre: azt jelenti, szereted az életet és magadat is, mégpedig az életet úgy, ahogy eddig rád talált, ahogy eddig alakított téged - és hogy szeretnéd megörökíteni; non alia sed haec vita sempiterna! Ámde tudnod kell azt is! - hogy a mulandóság újra meg újra eldalolja rövid énekét, és hogy az első strófa hallatán csaknem belehal a vágyakozásba az ember, arra gondolván: talán mindörökre vége.
15 [55]
Azt hiszem, félreismerik a sztoicizmust. A lényege ennek a kedélyállapotnak - mert az volt már, mielőtt a filozófia meghódította magának - a fájdalommal meg a kellemetlenséggel szembeni magatartás: a lehető legnagyobbra növelnek valamiféle nehézkedési nyomást és tehetetlenséget, hogy ne érezzék a fájdalmat: a dolog titka a merevségben meg a hidegségben rejlik, vagyis az anesztétikában. A sztoikus nevelés fő célja, hogy megsemmisítse a könnyű ingerelhetőséget, egyre jobban leszűkítse azon tárgyak körét, amelyek egyáltalán megindíthatják az embert, elhintse a legtöbb megindító dolog hitványságának és értéktelenségének hitét, gyűlöletet és ellenséges érzületet szítson a megindultsággal szemben, mintha betegség vagy valami méltóságon aluli dolog volna maga a szenvedély is: ügyeljen a szenvedély minden rút és kínos megnyilvánulására - in summa: kővé dermedni, hogy megszabaduljunk a szenvedéstől, és attól fogva a szobrot illetni az istenség, az erény minden kitüntető nevével. Ugyan mi nehéz van abban: átölelni télen egy szobrot, hogyha érzéketlen vagy a hidegre? - mi nehéz van abban, hogyha két szobor ölelkezik! Hogyha a sztoikus eléri azt az alkatot, amelyre törekszik - rendszerint már hozza magával, és ezért választja ezt a filozófiát! - akkor valamiféle kötés nyomatékával rendelkezik, amely érzéketlenséget okoz. - Ez a gondolkodásmód igencsak ellenemre van: alábecsüli a fájdalom értékét (ugyanolyan hasznos és előrevivő, mint a gyönyör), a megindultság meg a szenvedély értékét, végtére is azt kényszerül mondani: jöhet bármi, jó, ahogy van, nem akarok semmi mást - nem szüntet meg többé semmiféle szükségállapotot, mert kiölte magából az érzéket a szükségállapotok iránt. Mindezt vallásosan fejezi ki, mint teljes megfelelést az istenség minden cselekedetével (pl. Epiktétosz).
15 [56]
már csak futólag érintem a legmagasabb hullámok taraját - a lét, amelyben úsznom kellene, mintegy kívül van rajtam, és borzongató gyönyörrel simítom végig eleven bőrét: talán bizony repülő hal lett belőlem? -
15 [57]
Ahogy az imént fölpillantottam, azt hittem - hirtelen, mint a villám -, hogy egy mélyen összegörnyedt, sápadt embert látok az asztalom mellett: a következő pillanatban, alaposabban szemügyre akarván venni a dolgot, egy macskát pillantok meg az asztaltól pár lépésnyire: annak a színeit használta képzeletem, és szintúgy másik perspektívát föltételezett. Egy-egy eleven beszélgetésben gyakorta a legnagyobb élességgel látom magam előtt a személy arcát, a legfinomabb arcizomrándulással és szemrebbenéssel együtt, mindig az általa kifejezett vagy általam benne valószínűleg életre hívott gondolatok szerint: valódi látásom egyáltalán nem is láthatja ezeket a finomságokat, amelyek ilyenformán csakis koholmányok lehetnek. A személy alkalmasint egész más arckifejezést ölt, vagy éppenséggel semmilyet. -
15 [58]
Soha, egyetlen pillanatra föl nem ötlött bennem a gondolat, hogy bármi, amit írtam, néhány esztendő múlva egyszerűen halott lesz, és következésképp gyors sikert kell aratnia, hogyha egyáltalán sikeres akarna lenni. Jóllehet soha nem gondoltam a glóriára, kétség sem volt bennem afelől, hogy írásaim túlélnek. Hogyha valaha is olvasókra gondoltam, mindig elszórt, évszádokon át szórványosan fölbukkanó egyénekre: és nem vagyok olyan, mint az énekes, akinek csak a telt háztól lesz a hangja hajlékony, a szeme kifejező, a keze beszédes.
15 [59]
Ami a gyakorlatot illeti: úgy tekintek az egyes morális iskolákra, mint a kísérletezés helyszíneire, ahol alaposan begyakorolják és végiggondolják az életbölcsesség bizonyos számú műfogását: mindegyik iskola tapasztalatai és eredményei ránk szálltak, nem fogunk elutasítani egy-egy sztoikus műfogást csupán azért, mert elsajátítottunk már epikureusokat is. Az iskolák emez egyoldalúsága igen hasznos volt, sőt nélkülözhetetlen a kísérletek elvégzéséhez. A sztoicizmus pl. megmutatta, hogy az ember képes szándékosan bőrvastagodást, úgyszólván egyfajta csalánnyavalyát előidézni: tőle tanultam meg azt mondani szükség és vihar közepett: "mit számít ez?", "mit számítok én?" Az epikureizmustól kaptam készségemet az élvezetre, meg hogy mindenütt észreveszem a természet terített asztalát.
15 [60]
Túlságosan rosszul látok ehhez, fantáziám pedig (álmomban és ébren) olyan dolgokhoz szokott és lehetségesnek tart olyan dolgokat, amelyekre mások nem mindig volnának képesek. - Röpülök álmomban, tudom, hogy előjogom ez, egyetlen olyan álombéli állapotra sem emlékszem, amikor ne tudtam volna röpülni. Könnyed mozdulatokkal kivitelezni mindenféle íveket és kanyarokat, röpülő matematika - oly sajátos boldogság ez, hogy számomra minden bizonnyal hosszú időre átitatta a boldogság alapérzetét. Mikor teljesen jól érzem magam, mindig ilyesfajta szabad lebegésben vagyok, szabadon föl és alá, feszültség nélkül az egyik és leereszkedés, megaláztatás nélkül a másik. "Nekirugaszkodás" - ahogy többek leírják ezt, az nékem túlságosan izmoskodó és izzadságszagú. - A koribanthuszokat meg a dionüszoszságot is úgy tudom a legjobban megérteni, mint szárnyatlan állatok próbálkozásait, hogy szárnyakat képzeljenek maguknak, és fölemelkedjenek a földről. A hatalmas szárnycsapásokhoz hasonló heves mozdulatok zaja - végtére is csaknem úgy hat ez, mintha a magasba emelkedtek volna.
15 [61]
Nincs maradásom, ahol udvart tartanak: minek ácsorogjak órákon át a sekély vízben, mint a flamingó! Az udvaroncok mind a "halál utáni élet" boldogságának tartják az ülést.
15 [62]
Egyetlen hanggal együtt érzőnek, gúnyosnak és csábítónak lenni - ehhez csak a nők értenek.
11 [63]
A kicsinyes és szánalmas életből mégiscsak előcsendülnek múltbéli emberek hatalmas életének akkordjai: minden értékítélet egyes lelkek hatalmas mozdulásaiból fakad.
15 [64]
És miként a szerető azt mondja: hidegsége megdermeszti emlékeimet: vajon éreztem-e valaha is izzón keblemen dobogni ezt a szívet? - éppúgy - - -
15 [65]
Manapság talán a kereskedőkben lelhetők föl azok a tulajdonságok, amelyek egykor naggyá tették az embereket - gátlástalan becsületesség, vállalkozó szellem stb., szintúgy az összetartás.
15 [66]
Európa moralitása a maga egészében zsidó - még mindig mélységes idegenség választ el bennünket a görögöktől. Csakhogy míg a zsidók egyfelől megvetették, gonosznak és egyszersmind nyomorultnak érezték az embert, éppúgy minden népnél tisztábbnak és távolibbnak alkották meg a maguk istenét: őt táplálták mindazzal, ami csak jó és magasrendű az emberi kebelben terem - és ez a minden önfeláldozások legfurábbika lassanként olyan szakadékot nyitott isten és ember között, amelytől iszonyodtak. Csakis a zsidók között volt lehetséges, mi több, szükségszerű, hogy valaki végül is belevetette magát ebbe a szakadékba - és aki megtette, annak megint csak "az istennek" kellett lennie, mert egyedül őt tartották képesnek bármi magasrendűre: a magát közvetítőnek érző ember előbb rákényszerült, hogy istennek érezze magát, csakis így vállalhatta a közvetítés feladatát. Ahol nem volt ekkora a szakadék, ott héroszként közbeléphetett egy ember is anélkül, hogy az emberinek teljesen fölébe nőtt volna, kiváltva azt a jó érzést, amely talán a legmagasabb rendűt jelentette a régi emberiségnek: látni isten és ember összhangját és egymásba való átmenetét.
15 [67]
Miért hatalmasodik el rajtam már-már rendszeres időközönként a Gil Blas meg a Mérimée novellái utáni vágyakozás? Vajon nem jobban elbűvölt-e a Carmen, mint bármely másik opera, amelyben visszacseng nekem ez a szeretett világ (jóllehet alapjában véve csak egy-egy fél évre hagyom el)?
15 [68]
Minden tragédia mögött valami szellemesség és fonák képtelenség lapul, a paradoxon élvezete, pl. a legutóbbi tragikus opera zárszava: "igen, én öltem meg őt, én Carmenem, én imádott Carmenem!" Az eposznak nincs ilyesféle sava-borsa - az eposz ártatlanabb, gyermekibb és bárdolatlanabb szellemeknek szól, akiknek nem való még a savanyú, a keserű és az erős. A tragédia az előjele annak, hogy valamely nép szellemessé akar lenni - hogy megjelenik körében az esprit.
15 [69]
"Használni, hasznos": ennek hallatán manapság mindenki a józan számításra, megfontolásra, hidegségre, önmérsékletre stb. gondol, egyszóval olyan lelkiállapotokra, amelyek ellentétesek az indulattal. Pedig minden bizonnyal voltak roppant időszakok, amikor az ember csak indulataitól hajtva tette meg, ami hasznos volt neki, és még teljesen hiányzott belőle a józan számítás, az ész hidege. A legfőbb hasznos akkoriban még a szenvedély, az őrület, az iszonyat nyelvét beszélte: eme hatalmas ékesszólás nélkül aligha lehetett volna bármi "hasznosra" - vagyis a "kellemes" kerülő útjára, a kellemetlen időleges előnyben részesítésére - rábírni az embert. A morál akkoriban még nem az ész sugalmazása volt - időlegesen mintegy el kellett felejteni az észt meg az akarat szokásos ténykedését, hogy valami ebben az értelemben morálisat lehessen tenni.
15 [70]
Heraldikát akarok magamnak, szellemem egész nemesi családfáját ismerni akarom - ezt csakis a történelem adja meg. E nélkül egynapi legyek és csőcselék vagyunk valamennyien: emlékezetünk az öregapánkig ér - ott aztán vége is az időnek.
15 [71]
"Aki 40 évesen nem embergyűlölő, az soha nem szerette az embereket", szokta mondani Chamfort.
15 [72]
Balzac: pour moraliser en littérature, le procédé a toujours été de monter la plaie. -
KURDI IMRE fordítása
