|
|
|
|
|
||
Kállay Géza: Nem puszta szó. Shakespeare Othellója nyelvfilozófiai megközelítésben című könyvéről írott recenziójában Kékesi Kun Árpád megfogalmazza a horizontváltás igényeit a hazai Shakespeare-recepcióval kapcsolatban, példaként említve a kortárs angolszász kritikai irodalmat, melyben "a liberális-humanista irodalomkritika előfeltevéseit ugyanis rendre megkérdőjelezték olyan >>új<< értelmezési eljárások (...)", melyek "már nem a jellemek és a cselekmény (szálak) motivációja felől közelítik meg a shakespeare-i szövegeket, sőt nem is tekintik őket bizonyos morális problémák irodalmi lecsapódásainak, sokkal inkább olyan nyelvi képződményeknek, melyek értelmezésekor elsősorban esztétikai karakterük (poétikai megalkotottságuk) kerül előtérbe egy erősen nyelvi (retorikai) irányultságú szöveganalízisen keresztül" (Alföld, 1977/7., 84. o.)
Az alábbi Paszternak-kommentárok magyar nyelvű közlésével a magyarországi Shakespeare-kutatók látókörének bővítéséhez szeretnénk hozzájárulni, azt bizonyítandó, hogy bár a neves orosz író 1956-ban megfogalmazott Shakespeare-reflexiói tartalmaznak néhány "humanista" kijelentést, fejtegetéseinek megközelítése alapvetően nyelvi-retorikai. Ez a nézőpont szinte természetesen következik a fordítói szerepkörből; Borisz Paszternak nemcsak több Shakespeare-drámát ültetett át orosz nyelvre, hanem az angol költő szonettjeiből is lefordított néhányat. Vannak ugyanakkor a Feljegyzésekben esszéisztikus passzusok is, így például a metaforizált nyelvoktatást az idő szorításával, a lelki gazdagsággal összekapcsoló, vagy a drámahősök magatartásának mozgatórugóit taglaló gondolatmenetek.
Ha vannak is a szövegben olyan részek, melyekben a szerző a fordítói munka nehézségeit ecseteli, Paszternak munkáját elsősorban a Shakespeare-drámák írásmódját boncoló részletek teszik érdekessé, melyek nemcsak a költői eljárások prózanyelvvé alakulását, a különböző nyelvi regiszterek kedvéért mutatják be, hanem a szövegek "kaotikus", ellentmondásos jellegét, a shakespeare-i stilisztika "szeszélyeit" is előtérbe állítják, illetve azt, hogy a versformákra ezzel egyidejűleg lakonikusság, "féktelen és zabolázatlan változatosság" jellemző. A poétikai elemek módosulását és vegyítését Paszternak az egyes drámahősök beszédmódjában vezeti le, a Shakespeare-szövegekkel bíbelődő fordító igen pontosan elemzi a megnyilatkozások, önfeltárulkozások egymásra következésekből is fakadó dinamizmusát, szenvedélyességét. Paszternak egy szabad, besorolhatatlan személyiségű, szabályellenes nyelvhasználatú alkotót lát Shakespeare-ben, hasonlóan ahhoz, ahogy a Schlegel testvérektől kezdődően a romantikus iskola is fölfedezte a maga klasszicizálódásra alkalmatlan, öntörvényű Shakespeare-jét. Ezzel Paszternak Shakespeare műveinek újraolvasására készteti a befogadót. A szöveg ugyanakkor érdekes orosz művelődéstörténeti vonatkozásokat is tartalmaz, elsősorban Shakespeare munkásságának befogadástörténetével és párhuzamaival kapcsolatban.
Megjegyzendő, hogy a Feljegyzések fentebb említett felemássága ellenére Paszternak a shakespeare-i drámanyelv ritmikáját, rímszerkezetét, valamint metaforizmusát és az ebből következő többértelműséget előtérbe állító megfigyelései közel állnak a formalista iskola kutatási eredményeihez. Az orosz alkotó a költői nyelv lényegi jegyének tartja a metafora, az ambiguitás uralkodó voltát, s ezzel bizonyos értelemben megelőlegezi, igaz, kevésbé tudományos nyelven, Roman Jakobsonnak a költői nyelvvel kapcsolatos kutatásait (vö. Roman Jakobson: Nyelvészet és poétika. In: vö,: Hang jel vers. Gondolat, Bp. 1969, 223-226., 241-248.).
A Feljegyzések egyébként a regényíró Paszternakról alkotott képünket is árnyaltabbá teheti. Ebből a szempontból különösen figyelemre méltó az, hogy a fordítás funkciójáról szóló bevezetésben az átültetés életszerűségével kapcsolatos eljárás fogalmazódik meg, és ezzel párhuzamosan elutasítódik az "irodalmi színlelés", vagyis a stilizáció fogalma, ami, mint tudjuk, egyik központi kategóriája Bahtyin regényelméletének. Az orosz író Shakespeare realizmusáról szóló megjegyzésein túl talán ez az "elszólás" is bizonyítékául szolgálhat arra, hogy Paszternak nagyregénye, a Zsivago doktor, a "monologikus" tolsztoji nagyregényformát viszi tovább, melyben a szociologikusan, ideologikusan s olykor nyelvileg is többszólamú szerkezet végső soron felolvad egy, a szerző nézőpontjához közel álló, uralkodó szemléletben. A Zsivago doktor és a tolsztoji epikus/eposzi forma közötti kapcsolatot a szakirodalom is hangsúlyosan említi (lásd erről: Szilágyi Ákos: Borisz Paszternak "objektív lírája" - uő.: Hamu és mamu, Holnap Kiadó, Bp., 1989, 124-134. o.). A rokonságra utalnak továbbá a Zsivago-könyvben a főhős "style indirect libre"-formában közreadott elmélkedései Tolsztoj történelemszemléletéről, illetve az alkotás és a "létöröm" összefüggéseiről, valamint arról, hogy "a forma organikus kulcsa a létezésnek" (Pór Judit fordítása). Ezek a regény II. kötetének 14. részében megjelenő, szintén az élet érzéki elevenségének megörökítésével összefüggő gondolatok rímelnek Paszternak Tolsztoj megfigyeléseiről, "alkotói szemlélete szenvedélyéről" írott értékelő, ars poeticaszerű soraira is (idézi Szilágyi Ákos, i. m., 98. o.).
Csupán az érdekesség kedvéért említem meg, hogy az írásmódja, szemlélete alapján mindkét orosz alkotótól látszólag igencsak különböző Jorge Luis Borges véleménye szintén "a feldolgozott téma iránti szenvedély határozza meg leginkább az írót", s nem elsősorban stlisztikája (vö.: J. L. Borges: Az olvasó babonás etikája; in: Az örökkévalóság története, Európa, Bp., 199, 37. o.).
Ugyanakkor a fordító munkája közben, tetszik, nem tetszik, folyton-folyvást stílusváltásokra kényszerül, miként erre egyébként Paszternak fordításai is bizonyságul szolgálnak, máskülönben lehetetlenség lett volna orosz nyelven megszólaltatni Shakespeare drámanyelvének változó dinamikáját, "stilisztikai végleteit", amelyekre maga Paszternak hívja föl a figyelmet. Sőt Shakespeare orosz tolmácsolója úgy gondolta, Hamlet-fordításának köszönheti, hogy levetkőzte azt a "modorosságot", mely korai korszaka prózastílusát 1940-ig jellemezte (vö.: Szilágyi Ákos, i. m. 96. o.). Stílusának "tisztulása" persze nem jelenthette a gyakorlatban az "irodalmi színlelés" teljes tagadását. Annál is kevésbé, mert feladatát a szimbolizmus folytatásában látó Paszternak saját költészetével kapcsolatban ezt a megjegyzést tette: "Az újat nem a régi eltörlése céljából alkottuk... ellenkezőleg: a modell lelkes utánzásából született meg" (idézi Roman Jakobson: Széljegyzetek a költő Paszternak prózájához című tanulmányában, lásd uő: A költészet grammatikája, Gondolat, Budapest, 1982, 219. o.). Különös, hogy éppen az az alkotó utasítja el a "színlelés" formáit, aki egyik költeményében is fölveti az "utánzás", az elődökkel folytatott irodalmi párbeszéd, igaz, "életszerű", de a bahityini elmélethez mégis közel álló témáját:
"no barátaim, milyen itt
ezer év a mi udvarunkon?
Az ajtómhoz ki taposott
ösvényt a pillangózó hóban,
míg velem Edgar Poe ivott,
amíg Byronnal szivaroztam?
Amíg barátként fogadott
a Darjal pokol-arzenálja,
s Lermontovval borzongtam ott,
mintha számat vermutba mártva."*
Végezetül arra hívnám fel az olvasó figyelmét, hogy a Feljegyzések Hamlet értelmezésének mintegy kísérőszövegeként olvasható a Zsivago doktor Hamlet-verse. Szemben Turgenyevvel, aki a Hamlet és Don Quijote című írásában (vö.: uő: Visszaemlékezések, levelek, Gondolat Kiadó, Bp., 1963, 85-107. o.) tétovázása és önzése miatt marasztalja el a "csak önmagának élő" Hamletet, a Shakespeare-drámákat elemző Paszternak véleménye szerint a Hamlet éppen az akarat drámája, minthogy a királyfira ruházott tulajdonságok és a trónörökös helyzetéből következő felelősségtudat kizárják a tétovaság lehetőségét. Paszternak/Zsivago Hamlet-versét szintén a felelősség súlya alatt gyötrődő és imádkozó lírai én vallomásaként értelmezhetjük, igaz, a Feljegyzésekhez képest a költeményben a feladat elodázásának vágya is erőteljesen fogalmazódik meg.
