Műhely

Lackfi János

Luxemburg - bennem

Ez a napló tizenkét Luxemburgban töltött nap krónikája, de több is, kevesebb is ennél. Azt a titkot kerestem, amitől egy ország ország, egy város város: az identitás, az "olyan-amilyenség" titkát. Szerencsére nem találtam meg, így továbbra sincs semmiféle előre gyártott képletünk, hogy egy országot papíron rekonstruálhassunk. Oda kell menni, meg kell nézni. Addig is, íme egy kis előzetes.

Április 18.

Luxemburg azon kevés országok egyike, amelyekkel kapcsolatosan még egy magyart is elfoghat a nagyhatalmi gőg. Mert hát ugye hogy is lehet komolyan venni négyszázezer lakost? A politika persze más szemüvegen át nézi a méreteket: az Avenue de la Liberté (vagyis Szabadság sugárút: lám, a pénz szabaddá tesz!?) impozáns banképületeinek széfjeiben Európa egyik legnagyobb aranytartaléka lapul, az ország maga pedig az uniós alapítótagok egyike. Amúgy, bár 1835 óta függetlenek, ez idő óta a poroszok egyszer, a németek háromszor is lerohanták őket. Napóleon franciának, a Reich németnek tekintette az ittenieket, a hadseregbe is besorozták őket (már aki meg nem szökött). Luxemburgi ismerőseim panaszkodnak, amiért külföldön magyarázni kell: nem, ők nem németek és nem is belgák. Vigasztalom őket, hisze n egy franciának legtöbbször egyre megy Bukarest és Budapest, fiatal orosz ismerősöm pedig a maga szentpétervári madártávlatából következetesen és nagyvonalúan leosztrákozott engem.

Félix Molitor kalauzol Luxemburgban, a reptérről beszállít, s már a kocsiban faggatom. Az utóbbi időben erősödő emigráció növeli a francia nyelv szerepét, hisz a bevándorlók (feketék, arabok, portugálok) általában nem értik a helyi dialektust. A frankofon írók viszont inkább "francia tollúnak" s nem "francia ajkúnak" emlegetik magukat ("francophone" helyett "francographe"), a gall idiómát ugyanis csak a papír előtt ülve, no meg az iskolában, tanárként használják. Kulturális nyelv a francia, hétköznap, otthon, munkában (a minisztériumban is) mindenki luxemburgiul beszél. Ez a dialektus körülbelül olyan "távolságra van" a némettől, tudom meg, mint a holland.

A kultuszminisztérium minden szobájában vallásos rendszerességgel mosolyog Henri nagyherceg, olykor felesége, Maria Theresa oldalán. Alkotmányos monarchiáról lévén szó, a nagyhercegnek (akit mindössze két hete iktattak be) sok tevőleges szerepe nincs: reprezentál. Trónra lépése hatalmas fiestával járt, aki élt és mozgott, kiment az utcára. A luxemburgiak nagy része nagyhercegpárti és patrióta, de nem szélsőségesen, és főként megszokásból, avat be Félix. Ha egy napon arra ébrednének, hogy nincs többé nagyherceg, nem történne semmi különös. Az angolokra jellemző kultusz itt nem nagyon létezik. A nagyherceg az állam egységének szimbóluma, s erre igencsak szükség van, hisz ahogy Guy Rewenig írja, "három hatalmas kapitalista segg" közé szorult be ez az ország. (Igaz, hogy kapitalizmus tekintetében nincs mit mások szemére vetnie.)

A nagyhercegi palota szépen faragott reneszánsz épület, rendhagyó módon nem külön kis "sziget" közepén áll, mint a brüsszeli vagy a londoni királyi palota, hanem belenőtt a város közepébe. Vagyis a nagyhercegnek közvetlen szomszédai vannak. A palota munkahely, ormán zászló hirdeti, ha éppen ott tartózkodik a fenség, ilyenkor két katona silbakol a bejár atnál. Ha pedig a nagyherceg elvonul a rezidenciára, a zászlót bevonják, s a katonák egyike is eltűnik. Egy belga ismerősöm azt mondta, a monarchia azért jó, mert némi állandóság jár vele, s nem kell például minden elnökváltáskor újratapétáztatni a palotákat és rezidenciákat.

Luxembourg város "homorú", hatalmas horpadás a belseje, ívelt hidak visznek át a mélység fölött, odalenn erecske csordogál. Az egyik partoldal bevehetetlen erőd, melyet Napóleon "északi Gibraltárnak" nevezett, ide vonult fel a völgyből a lakosság ostrom idején.

Április 19.

A Nemzeti Könyvtár lerakatába megyünk, ahonnan könyveket vihetek majd magammal. Marco Leurs a részleg mindenese, leltározója, raktárnoka, olykor még takarítója is; banánosdobozok ezrei közt jutunk be a közönség előtt is nyitva álló raktárba, mely tele van a minisztérium által finanszírozott vagy egyenesen kiadott könyvekkel. Kedvemre turkálhatok. Kalauzom ötven körül jár, rögtön összetegeződünk (ez itt könnyen megy, közvetlen emberek a luxók). Van egy nagy terve, már a költségvetés is készen van, egy regényfejezetet íratna valamelyik neves helyi íróval, s azt aztán különböző iskolák osztályai szőnék tovább, persze némi szakmai átfésüléssel. Mindenki csak az előző fejezetet ismerné, meg azt, amelyen társaival dolgozik. Így talán, ha mást nem, legalább a közös művet biztos elolvassa kíváncsiságból minden gyerek, s lehet, olyan is lesz, aki nem teszi le később a tollat. Marco kesereg, egy közvélemény-kutatás épp most mutatta ki, hogy a 15-30 év közötti fiatalok kilencvennyolc százalékának van mobiltelefonja itt. S általában nem is csak afféle mezei, amellyel SMS-t küldöz és telefonál az ember, hanem már bonyolultabb ketyerék, filmet néznek, interneten barangolnak, vendéglői asztalt foglalnak, éjszakai programot keresnek rajtuk az emberek. A legröhejesebb, mondja Marco, amikor valakin csak fülhallgató van, készüléket nem használ, s az utcán hadonászva beszél magában. Ilyenkor két lehetőség van: vagy beteg, vagy csak simán hülye. Derülünk.

Marco szíve csücske a bány avidék. Édesapja gyárban dolgozott, ő maga felüt most egy könyvet, egy archív fotón ott a szülőháza, afféle munkássorház, amilyeneket szocdem nyomásra vagy lelkiismeretük könnyítésére építtettek az iparbárók. Rengeteg vasércet bányásztak itt anno, tudom meg, vasgyártásban pedig ma is élen jár az ország. A legnagyobb vaskonszern, az ARBED, hamarosan egyesül egy német és egy spanyol céggel, s együtt világmonopóliumra tesznek szert.

Egy másik kép, rajta holdbéli, öreg gyárépület. Múzeumban lenne a helye, de az állam Kínának ajándékozta, azzal a feltétellel, ha a népi antidemokratikusok szétszedik és elszállítják. Ezerötszáz kínai munkás jött ide, kész táborral vették körül, téglánként szedték szét, tisztogatták áhítattal a kincset érő üzemet. Nekünk múlt, nekik jövő, szomorkodik Marco. Megígéri, hogy elvisz bányanézőbe, már tervezgeti is az útvonalat. Mikor a selmecbányai türelemüveg-múzeumról mesélek neki, mondván, hogy bányászok faragták és rakosgatták az üvegbe a bonyolult jeleneteket, nevetve azt mondja: errefelé a bányászok nem töltögették, inkább csak ürítgették az üvegeket. Olykor ő is eltűnik a hátsó traktusban, s vidámabban, cseresznyeillatúan kerül elő.

Délután a fővárosban csavargok: a kíváncsiak mint a hangyák araszolnak a kétfelől magasodó ormok oldalában kígyózó, girbegurba ösvényeken. Odafenn csupa remek kilátóhely, magas bástya, a falak alól szürreálisan kitüremkedő, kibuggyanó sziklák vájatai mögött folyosók, kazamaták szövevénye, lenn a völgyben pedig az óváros, kanálisaival, meredeken lejtő vagy emelkedő sikátoraival, restaurált öreg házaival. A Mária-kultusz az egész országban igen elterjedt, s itt, e kis utcákban számos sarkon kis bemélyedések, bennük a Szent Szűz szobrai. A Bonaparte vendéglő adja a profán analógiát: Napóleon ott áll egy fülkében, felette az újjászületést jelképező kagylómotívum.

Ez az elképesztően szeszélyes domborzat, a járatokban szorosan összetorlódott házak, a lejtőn kapaszkodó faóriások és a csendes völgyben, a város kellős közepén póréhagymát, kelbimbót, káp osztát termő kiskertek annál is elképesztőbben hatnak, minthogy odafenn Luxembourg egyéb részei teljesen átlagos német-németalföldi városképet mutatnak. Rendben tartott, tipp-topp homlokzatok, sok homokkő, a belgánál, hollandnál testesebb, kiegyensúlyozottabb, önelégültebb építészeti vonalak. Bankok sora, ahol a vagyon halmozódik: egy kis ország tőkesúlya.

Lehetetlen, hogy az ember, bárhol járjon, magyarokkal ne találkozzék. Képeslapot veszek egy újságárusító helyen, s látom, hogy egy Magyarországra, Monsieur László Szabónak címzett boríték várakozik a pult mögött. Nem állom meg, és visszafelé bekukkantok megkérdezni, merről fúj a szél. A kasszánál lévő hölggyel magyarul folytatjuk tovább. Férje ötvenhatos, még otthonról ismerték egymást, s ő utána jött, idestova huszonöt éve. Ma már gyermekeik többet járnak haza, mint ők maguk. Jó itt, de jó a tudat is, hogy volna hova hazamenni, bár nem vágynak el. Egyébként az úr is magyar, mutat egy ravaszkás öregemberre, aki épp a szokásos újságját fizeti ki. Dzsesszgitáros volt otthon ötvenéves koráig, egy vendégszereplés után kinn maradt, s miután a Kádár-kormány vészjósló hangnemben hívogatta haza, lányának pedig azt mondták, az apja hazaáruló, az emigráció mellett döntött, de a vonzóbb, mert tágasabb Németország helyett itt rekedt. Kilenc év múltán állampolgárságot kapott, akkor már szívproblémái voltak, alig várta, hogy nyugdíjba mehessen, nem kalandra vágyott. Istenhitét már gyerekkorában, tudományos alapon kikalkulálta, s azóta is tovább kalkulál. Figyeli a világot, s nem túl sok jót jósol neki. A sci-fi filmek egész valószínűen képzelik el a jövőt, mondja, s az égre mutat, ahonnan, áprilisban szokatlan módon, időnként hópelyhek szállingóznak.

Április 20.

Szabadtéri kiállítások színtere a város. Pár éve Moore jó pár szobrát tették közszemlére, ám ez szállítással-őrzéssel együtt roppant költséges mulatság. Sebaj, idén Chicago és New York után itt is rendeztek tehénkiállítást. Minden sarkon fröccsöntött, életnagyságú tehenek álldogálnak, helyi művészek és iskolás gyerekek festették ki őket. Vannak cérna pókhálóval beszőtt, vaslemezdarabkákkal kivert, párducmintás, aranyszínű, pöttyös, csíkos tehenek. Bárki megrendelhette a százhat állat valamelyikét, s dönthetett kidekorálásáról. A sajtboltnak sajtmintás, a kocsmának söröskupakokkal kirakott, a tőgy alá helyezett, poharakkal teli tálcával ellátott állat jutott, a pénzügyminisztérium előtt falnak megy a marha, s a túloldalon bevakolva bukkan elő, miközben hangszóróból hamisítatlan bődülések hangzanak. A Természettudományi Múzeum előtt páva-, zebra-, párduc- és egyéb mintás állat, az utazási iroda előtt állót világtérképbe öltöztetették.

Egy parkban a régi nagyhercegek archív gyermekkori fotói: kinagyítva, műhóval behintve szórták szét őket a gyepen. Hangfalakból gyermekzsivaj hangzik, dalocskák, kiszámolós mondókák, minden arra járó megtorpan, s lenéz a mellvéden a lejjebb elhelyezkedő pázsitnégyszögre.

Helyenként egy-egy kortárs költőnek a városról szóló versrészlete olvasható, világos négyzetben, az aszfalton. A szöveget lábnyomok, kutyaszar, csikkek színezik.

Mindez nem rossz, csak kicsit multi-kulti, Michel Deguy szavával szólva a "kulturalitás" és nem a kultúra körébe tartozó ravaszkodás. Nehéz ilyenkor eldönteni, melyik az erősebb: a szándék, hogy a művészetet megértessék az utca emberével, vagy hogy emészthetővé, ártalmatlanná tegyék, az utca emberét pedig jó lelkiismerettel ajándékozzák meg, hiszen különösebb erőfeszítés nélkül "művelődhet"...

A Szent Zita-kolostorral s a hozzá tartozó kórházzal szemben többemeletes egészségcentrum, szoláriummal, konditeremmel, mindenfélével. A kirakatban fitneszruhába öltözött nők gyalogolnak a végtelen futószalagon. Ha elfáradnak, majd nyilván megpihennek a túloldalon.

Hotelszobámmal szemben, az ablak kalickájában változatlanul piros pólóba öltözött fiatal anyuka tesz-vesz, rakosgat, mosogat, főz a konyhában. Három kisgyerek ugrándozik (pontosabban a legkisebb csak császkál) körötte. Egyik nap pár emelettel feljebb, nyitott ablaknál valaki vad dobszólóba fogo tt. A négyévesforma középső testvér ekkor felállt a belső ablakpárkányra, s egész ügyesen, ritmusra vonaglott, mint egy dél-amerikai táncos. Többképernyősen zajlik az élet, mint egy vágószobában. Merthogy az eggyel s a kettővel feljebb lévő emeleten is tevékenykedik egy-egy kirakatba zárt asszonyka (véletlenül épp mind fiatalok), s ugrándoznak gyerekek. Csak épp a két anyuka a fehér pólót részesíti előnyben. Ez a póló olyan, mint valami sportszerelés, csak a színe változik csapatonként. Ezek a jelenetek, ez a szemközti élet lehetne bárhol a világon. Este vendégek jönnek, aztán a kicsi lefektetése, rendrakás a konyhában, lámpaoltás, tévénézés egész későig. Mondhatni Luxemburgban nem történik semmi. Mondhatni sehol a világon nem történik semmi. Nyilván ezért a semmiért, ezért a lassú rituáléért érdemes élni. Az ember, ha utazik, legalább levetkőzi saját beidegződéseit, látja a másokéit, s így más szemmel nézi talán majd megszokásait, ha visszatalál közéjük.

Április 21.

Benézek a katedrálisba, aztán ráakadok az evangélikus templom klasszicista épületére, benyitok, leülök, jó érzés fog el. Részben a beeső napfény, részben a szikár belsőépítészeti vonalak teszik, legfőképpen pedig a magány a katedrális nyüzsgése után. Kedves evangélikus szokás szerint a nyitott Szentírás ott áll az oltárasztalon. A felette magasodó feszület Krisztusa két lábon áll, valósággal a földön. Jólesik ez a talaj menti nyugalom.

Az igazi nekem azért mégiscsak a (kanyargós utcák végén, mintegy véletlenül fellelt) Szent Mihály-templom. Gótikus falak, a főoltáron aranytövissel átfont, sebzett szív, szúette barokk szentek. Elképesztő, hogy lehasználták mára a szív motívumát Valentin-naptól Barbie babáig oda és vissza. Koncentrálni kell, hogy megtisztítsa az ember. És koncentrálni, azt itt lehet. Nepomuki Szent János egy nyitott, fából faragott Biblia-kötetre mutat, melyet lebegő angyal tart neki. Levegőbe emelkedő, színes angyal húzgálja ki Szent Sebestyén sebeiből is a nyilakat. Sebestyén maga ezúttal se nem érzéki, se nem feldúlt, nyug odt, gyermeki derűvel tűri.

A templomból kijövet az elképesztő bástyasorokon át a kazamaták bejáratához jutok. A belépő mérsékelt, megveszem, és jól teszem. Már csak sportnak sem utolsó a járatok, egyemberes csigalépcsők, hideg verejtéket izzadó falak során végigcaplatni, időnként kikukkantva a lőréseken, ablakokon. Minden ponton más látvány fogad. A várat fokozatosan építették ki ekkorára, minden kor csákánynyomait magán viseli. Csigalépcsői mint egy lidérces álomban: sosem érnek véget.

Hirtelen elhatározásból felhívom Anne Schmittet, csak mert novelláskötete tetszett, az írószövetségi névsorból tudom a számát. Azt mondja, éppen Merschbe, az Irodalmi Központba igyekszik, ahol egy Ingeborg Bachmann-kiállítás megnyitója lesz felolvasással tarkítva. Én is kaptam meghívót, úgy döntök, vele tartok. Kiderül: nem tréfált, negyedóra múlva értem jön. Életrajzából tudom, hogy érdekes alak lehet, tánckritikákat ír, van három gyereke, és farestaurálással foglalkozik. A Nagyvilág-számban, amit mutatóba felmarkolok, épp van egy Bachmann-vers is.

A kiállításon egy kéziratoldal fakszimiléje, rajta magyar sorok, "az istenfáját", "gólya-gólya, gilice", hasonlók. Kiderül, Bachmann egyik regényhőse magyar figura, nyilván valaki "szállította" neki a kifejezéseket. Az est, miután a németet egyáltalán nem értem, kellemesen telik. Odaköszönök Nico Helmingernek, aki német ajkú luxemburgi költő, s akivel tavaly egy költőfesztiválon összebarátkoztunk. Kissé zavaros tekintettel viszonozza a köszöntést, s most majd, ha egyáltalán felismert, nyilván a felolvasás végéig azon töri a fejét, én vagyok-e én, s hogy kerülök ide. Kiélvezem a helyzetet, hátradőlök, s a német előadás és felolvasás kedélyes ritmusára Nagyvilágot olvasok, Hartmut Lange novelláját. Az összhatás olyan, mintha tudnék németül. Az est után sokaknak bemutatnak, azt mondják, a tény, hogy magyar vagyok, önmagában imponál. Már ezért érdemes volt idejönni.

Az irodalmi pofafürdők olyanok, mint nálunk. Mindenki itt van, megmutatja magát, közben fű alatt ki- ki csípős megjegyzéseket tesz a másikra. Élvezem, hogy kívül állok rajta. Zimbabwéból jöttem, mondhatok bármit.

Visszafelé Anne-nak egy ötlete támad, csupa szikra nő, szívesen nevet, úgy tűnik, kívül áll a klikkeken. Azt mondja, errefelé minden kastélyból "jugendherberge" lesz a cserkészeknek, s a jó papok kiakolbólítják az ugyan nem muzeális, de szép régi bútorokat, s kicserélik élfóliázott pozdorjacsodákra, csak mert az korszerű. Ha rajta múlna, rendezne egy-két bútorégetést... Szóval beugrunk kertész ismerőséhez, aki korombeli fiú, s valami elképesztő kertet nyesett magának szülei hétvégi telkén. A dombról természetes forrás jön lefelé, ennek vizét bozótlabirintusokon, kagylóval kirakott platókon át vezeti lefelé. Mini franciakertje elképesztő folyosóival, fordulóival, angol és svéd kertészeti lapokba is bekerült. Anne azt mondja, Csehov és Greenaway világának keresztezése ez. A kert végébe érve fiatal nyírfaerdő, mintha Wajda filmjét látnám újra. A kertnek egész Luxemburgban nincs párja.

Április 22.

Felderítjük a bányavidéket. Kísérőm az első falu után kiszáll a kocsiból, azt mondja, addig csodáljam a természetet, mert ő tegnap egy kicsit sok spárgát evett, az pedig köztudomásúlag vízhajtó növény. Vizeletének egyenletes zubogása mellett nézegetem a valóban hatalmas fenyőket. Ismerkedem Luxemburg biológiájával.

Marcóból árad a szó, azt mondja, a bányavidékiek szeretnek fecsegni, ami a szívükön, az a szájukon, meg hogy kenyérre lehet őket kenni. Becsületesek is, annak idején csak az apró dolgoknak kelt lába errefelé. Fát, edényt, szöget, kötelet, létrát, ilyesmit szokás volt elemelinteni. Nem szép szokás, de szokás. Amúgy tisztelték a másét, s főleg a sajátot, meg kellett becsülni mindent. A falvak máig tiszták, rendezettek, itt-ott bányászszerszámok közszemlére téve, s a kertekben bányásztörpék vigyorognak az emberre.

A bányamúzeumban kiöregedett bányász kalauzol minket, s ez látszik is rajta: mániákus szenvedéllyel beszél még a fúrógépek fordulatszámáról is. Nagy respektusom van, mert Marco min denütt hangosan elmondja: a Kulturális Minisztériumtól jöttünk, a magyar professzort érdeklik a bányák. Az öreg odalenn elmeséli, hogy kétszáz éve lengyeleket hoztak ide, tőlük tanulták a bányászatot. A járatokat fenyőfával dúcolták alá, nemcsak mert olcsó volt és jól lehet vele dolgozni, de mert a bányász idejében meghallotta a recsegést, és megerősíthette a gerendázatot vagy elmenekülhetett. A keményebb fáknál ha reccsenést hall az ember, akkor már késő.

Többen panaszkodtak már: fárasztó egy ünnep errefelé az első áldozás. A szülők a jeles nap közeledtével megbolondulnak, s a lázas készülődés idejére befogják a szűkebb-tágabb rokonságot. A ceremóniára egész napos dajdaj következik, melyet lehetetlen otthagyni. A bányamúzeum melletti restiben épp egy ilyen ünnep folyik, mindenki eszik kegyetlenül, a sarokban egy legényke nyekergeti a harmonikát, s pár dupla tokás, vörösödő fejű férfiú óbégatja a sramlinótákat nagy meggyőződéssel. Cicomás selyemruhába öltözött, kövér kislány kering a teremben fel-alá. Nem úgy néz ki, mint aki tudna mit kezdeni ezzel az elvileg neki rendezett ünnepéllyel.

Marco mutatja a csilléket, amelyek gyerekkorában még ott közlekedtek a fejük fölött. Rendszeresen le is szakadt egyik-másik, s ők mégis voltak olyan marhák, hogy beleugráltak a kocsikba, és körülvitették magukat a környéken.

Iszunk egyet egy szomszédos kis faluban, ahol a bányászházakon kívül csak egy paplak, egy fűszeres volt meg a kocsma. Az ivó, melynek mindenkori főnöknőjét "keresztanyunak" becézik, ma is vonzza az embereket; ki-ki benéz egy kortyra. A mennyezet alacsony, minden a bányászathoz használt anyagokból készült. Ma a minisztérium tulajdona, turisták sokasága látogatja. A bányajáratokat pedig nemzetközi cégek vásárolják fel, restaurálják és üzemeltetik. Reneszánsza van az ipar hőskorának. Pontosabban: a múzeum, mint "mederbe terelt" szórakozás, maga is a fogyasztói társadalom része. Ami már elmúlt ötvenéves, azt összegyűjtik, elrendezik, felcímkézik, katalógusba szedik, épületet kerítenek neki, azt rendbe hoza tják, igazgatót neveznek ki, és személyzetet verbuválnak, megszervezik a csoportos látogatást. Mindez az európai (vagy tán globális) gondolkodásmód része. S nem mellékesen a gazdaságot is működteti, mert az új állások új fogyasztókat "szülnek".

Megtudom, hogy itt kötelező a választásokon való részvétel. Aki nem megy el, elvileg több százezer frankos bírsággal, felfüggesztett börtönbüntetéssel sújtható. Más persze azt is panaszolja, ami Nyugat-szerte érzékelhető: az emberek elég jól élnek, a pártok nagyjából egyformák, nincs igazi tétje a választásnak. Lehet persze, teszem hozzá gondolatban, hogy a demokrácia célja éppen ez: menjenek a dolgok nagyjából, akármelyik oldal kerül felülre.

Érdekes, hogy míg a helyi sör (pedig közel Németország és Belgium, a két sörnagyhatalom) meglehetősen híg, gyenge és karaktertelen, fehérboruk viszont finom és erős, erről megbizonyosodhattam. Kevés helyen terem igazán jó szőlő, ezért a gazdák megbecsülik, és maximális gondoskodással veszik körül, óvakodnak felcukrozni a mustot, mint például a németek teszik sokszor. Olvasom egy brosúrában, hogy a moseli lankák nemcsak az államilag ellenőrzött fehérborok alapanyagául szolgálnak, de egyszersmind "kitűnő hashajtó hatású" szőlőlé is készül belőlük. Ezek a luxemburgiak mindenre gondolnak...

Nemrég csöppet megemelték a sör árát (ez az ár a nagyon puccos helyek kivételével szimpatikus módon mindenütt ugyanannyi, s a borravalót is tartalmazza, akárcsak a belgáknál), épp csak annyira, hogy az itt szokásos egység, a pohár éppen egy euróba kerüljön, merthogy közeleg az átállás időpontja. Rend a lelke mindennek.

Április 23.

A Nemzeti Könyvtár igazgatóhelyettese, Émile Thoma, maga is a bányavidékről jött, akárcsak Marco. Két öles termetű, testes, dohányszagú fickó, jó kedélyűek, szemmel láthatólag nagyevők. Úgy ugratják egymást, mint az iskolás gyerekek. Mintha azért nőttek volna ilyen szálmagasra, hogy felegyenesedhessen bennük a sok tárnában meghajlott hátú nemzedék. Thomát kérdezem, nem rokona-e véletlenül a hasonnevű írónő. Azt mondja, csodálkozna, ha nem lenne az, mert itt mindenki rokon. Akárkivel elegyedjen is szóba, általában két keresztkérdés után kiderül, hogy ez és ez a nagynéni vagy unokatestvér közös. Mi több, még külföldön is állandóan luxemburgiakba lehet botolni. Akárcsak mi, felszabadultan használják nyelvüket a határon túl, mondván, úgysem érti senki. Aztán persze mindig kiderül, hogy az idegen úr, akinek az orrán vagy a tokáján gúnyolódnak, éppen luxemburgi...

Kis beszélgetés Anne Schmit-tel az egyik hotel bécsies hangulatú kávéházában. Gipszangyalok, fújtüveg burájú rézlámpák, tapéta, félköríves támlájú, apró mintás bársonnyal bevont székek, kanapék. Utólag látom, hogy a hely a "Le Trianon" névre hallgat. Az írónő panaszkodik a tanárlobbira. Ő maga nem tanár, így aztán nem tartozik az egymást menedzselő, gimnáziumaikba egymást meghívogató, fontos posztokon csücsülő "rendes" emberek, a tanerők közé. Amúgy is megvan a véleménye a "luxókról", ahogy csúfolják őket: pénz pénz hátán, gyerek nem kell, mert csak zajt csap, és hasznot nem hajt, továbbá minden olyan tevékenység, amelyben a fantáziának némi szerep jut, felesleges a helyiek szemében.

Április 24.

Tegnap este könnyesre röhögtem magam Claude Frisoni humorista könyvén. A pasas francia, s bár erősen beledorongolja a földbe "Luxusországot" és lakóit, mégis itt telepedett le. Itt például nem akarja senki tengerbe dobálni az idegeneket, először is mert nincs tenger, másrészt pedig mert nem sok mindenki maradna a parton... Csúfolódik a Républicain Lorrain, a helyi francia nyelvű napilap (valójában egy francia napilap helyi kiadása) címén, hiszen Lorraine Franciaország egyik megyéje, s a köztársaságot is hasonló sikerrel kereshetné itt az ember. Azt mondja, olyan ez, mintha Párizsban adnák ki a Belga Monarchista című világrevüt... Képzelhető, ki volna rá kíváncsi!

Én viszont kíváncsi lettem a Loire-menti köztársaságpártiak itt megjelenő lapjára. A közbiztonságról és az anyagi helyzetről mutat valamit, hogy a Talált tárgyak osztályának az újságban megjelen t (!) közleményében kisebbfajta vagyont képező óra-, ékszer- és mobiltelefon-halmokra hívják fel a figyelmet. Úgy látszik, túl sok itt az érték. Az ember legszívesebben átvenne ezt-azt, hogy könnyítsen a terheken... A napilap közli még, hogy a taxis szakszervezet tiltakozik, amiért a diszkók előtt parkoló sofőrjeiket a rendőrök továbbterelik, hogy ne akadályozzák a forgalmat, holott az illetők csak az ittas vezetés elleni harcban kívánnak segítséget nyújtani a részegek elszállításával. X. Y. néni most lenne kilencvenöt éves, unokái és dédunokái rá emlékeztek; Z. dilettáns tájképfestő (nyilván jó pénzért) végigfestette a helyi borvidéket, s még volt képe kiállítani, amit csinált. És így tovább, akár egy kicsit testesebb községi hírlevélben...

Érzékeny búcsú könyvraktáros barátomtól, aki még rám akarja tukmálni a szép, nagy, majdnem asztalnyi méretű nyelvi atlaszt, amelynek táblái a különböző, elképesztő ékezetekkel ellátott luxemburgi hangzók területi elterjedését illusztrálják (bár hogy egy magyar szidja bárki ékezeteit, az enyhén szólva skizofrén dolog...). A könyvmonstrumot határozottan visszautasítom, hiszen már az az egy-két felesleges dolog is idegesít, amit eddig elhoztam: például a "Luxemburg, Európa dobogó szíve" című kis hetvenes évekbeli "kapreál" füzetecske, tele rémes betonépületek és bazsalygó üzletemberek képeivel. Azért, biztos, ami biztos, kapok egy kis brosúrát a luxemburgi himnuszról, zászlóstul-címerestül, kottástul, az Európai Unió tizenkét nyelvére lefordított szöveggel egyetemben. Mellékelten olvasható az alkotmány vonatkozó cikkelye is, amely egyebek közt rögzíti, hogy amennyiben a nemzeti ünnep vasárnapra esne, s így a dolgozók megfosztatnának az ünnepnap örömétől, törvényi kötelesség a következő hétfőt szünnappá nyilvánítani. Frisoni azt írja, azért is jó "luxónak" lenni, mert Franciaországban, ha július 14-e épp vasárnapra esik, és az ember vasárnapra tartogatta a nappali plafonjának kifestését, július 14-én pedig a vécére kerített volna sort, az egyik ünnepi terv óhatatlanul kútba e sik. Nem így Luxemburgban, ahol mind a plafon, mind a vécé ünnepélyesen sorra kerülhet.

Április 25.

Jókor érkeztem a városba, most dúl ugyanis a helyi élet emberemlékezet óta legnagyobb botránya. Egy horvát szobrásznő a minisztérium felkérésére ideiglenes szobrot állított, mégpedig az itteni függetlenségi szobor módosított másolatát. A Gëlle Frau névre hallgató eredetit 1923-ban emelték, a németek pedig leverték a talapzatról. Az új változat, Lady Rosa az eredetileg karcsú, lenge öltözékű, koszorút tartó hölgyike várandós mása. A talapzaton szavak futnak körbe: SZŰZ SZŰZ SZŰZ KURVA KURVA KURVA IGAZSÁG IGAZSÁG IGAZSÁG GICCS GICCS GICCS ELLENÁLLÁS ELLENÁLLÁS ELLENÁLLÁS MŰVÉSZET MŰVÉSZET MŰVÉSZET stb. Amíg a sztorit nem ismertem, mérsékelten szellemes húzásnak tűnt az egész, didaktikusnak és érdektelennek maga a szobor. Ám itt robbant a bomba. A jó luxemburgiak, akik nagyon büszkék ellenállómúltjukra, akik kicsit Mária-szimbólumnak is tekintik a városra vigyázó asszonykát, a háború idején uralkodott nagyhercegnőjüket is látják benne, aki fiát, a későbbi János nagyherceget is kiküldte a frontra (Normandiában szállt partra az ejtőernyősökkel), nos, a helyiek elég harcias leveleket küldözgetnek a lapoknak, miniszteráldozatot követelnek vagy éppen a szobor ledöntését.

Indulataik valahol érthetőek, a provokáció felszínes, bár van, aki mélyebb jelentést lát benne (lát bele). Anne Schmitt elmeséli, hogy ő tizenhat évesen teherbe esett, pontosabban a terhességet választotta, mert egoista módon akart magának valakit, aki nem tud elmenekülni a szeretete elől, egyszerűen mert belé van zárva. Őt akkor lekurvázták, ezért a választásért. Amúgy is azt mondja, a terhesség itt tabutéma, kerülendő, mellékes állapotnak tekintik. A "luxók", amint a statisztikák mutatják, negyven éven belül ki is pusztulnak. Viszont a portugál bevándorlóknál jön a gyerekáldás. Állítólag ma minden hatodik luxemburgi polgár portugál.

A szoborügy pikantériája, hogy annak idején az eredeti felállítása körül hasonló botrány kerekedett. A túlságo san nyilvánvaló idomok miatt sokan erkölcstelennek tartották a hölgyikét. Felkutatták a modellt, aki a szobrász szeretője volt, s ráadásul belga... Amikor az emlékmű mégiscsak elkészült, a jelenlegi Nemzeti Könyvtár épületében lévő gimnázium diákjait a vezetőség kötelezte, hogy iskolába jövet nagy ívben elkerüljék a szobornak még a környékét is. A háború után talán ezért is nem került elő vagy negyven évig, örült mindenki, hogy megszabadult a botránykőtől. 1984-ben a stadion épületében, egy kupac szén alatt fedezte fel a szocialista párti lap egyik munkatársa. Most viszont, hogy megint terítéken van az ügy, a liberális lap főszerkesztője is előállt a farbával: azt állítja, igazából ő talált rá a szoborra, el is készült már a cikkel, mikor felsőbb pártkörökből utasítást kapott, várjon még a hírrel egy-két napot. Ezalatt valaki továbbította a fülest, a konkurencia pedig lecsapott rá. E felvilágosítás persze csak még homályosabbá teszi a dolgot. Senki sem érti, miért kellett várni, nem világos, végül is ki és hogyan talált rá a szoborra, illetve hogy addig miért nem kereste senki. A híresztelések ellentmondanak egymásnak, kész kabaré az egész. Már persze csak a külső szemlélőnek, hiszen az itteniek véresen komolyan veszik. Sokan, akik nem szeretik a minisztert, mégis kiállnak mellette a művészi szabadság nevében, akik pedig a miniszter szavazói, bőszen követelik leváltását. A nagy földindulás egészen a három év múlva esedékes választásig továbbterjedhet...

Találka Frank Wilhelmmel, aki valami elképesztő szorgos tudora a helyi irodalmaknak. Victor Hugo luxemburgi tartózkodásait percről percre feldolgozta. Kiderítette, hogy Hugo romantikusan, plátóian szerelmes volt a kolpach-i vár úrnőjébe, akit csak az ablakon át, kintről látott reggelente, amikor a szép hölgy csecsemőjét szoptatta. Amikor pedig Vianden, ez a ma is elképesztően szép és ép középkori város kigyulladt, s a polgármester nem volt éppen otthon, az ott tartózkodó Hugót kérték meg a polgárok a mentési munkálatok irányítására, pedig aligha olvastak, s ha igen, akkor sem irodalmat. Hugo állítólag le is vezényelt mindent, annak rendje és módja szerint.

Luxemburg gazdagsága egy hajszálon múlott: a múlt században, mikor a szegény kis ország határait meghúzták, senki sem sejtette, hogy vasérclelőhelyek rejlenek a mélyben. Ha tíz kilométerrel odébb rajzolják a vonalat, minden a belgáknak jut. A bányák megnyitása előtt rengeteg luxemburgi vándorolt ki az Újvilágba megélhetés híján. Rá úgy ötven évvel lengyel és olasz emigránsok özönlöttek az országba, mert kellett a munkaerő. A bankok csak a hatvanas-hetvenes években települtek ide, részben a (Németországban, Franciaországban és egyebütt feloldott) banktitoknak, részben a Benelux szövetségnek köszönhetően.

A kisebbrendűségi komplexussal kapcsolatosan egy cikkben olvasom: Luxemburgnak négyszázezer lakosa van, Kínának egymilliárd. Vajon elég szó esik a sajtóban Kínáról? Egy magyar festő nyilatkozata jut eszembe, aki hosszú időt töltött Mexikóban. Ott meg kellett szoknia, hogy nemhogy Magyarországról, de Európáról is alig esik szó a lapokban. A "külföld" rovat az amerikai kontinens eseményeire korlátozódott.

Április 26.

A Merschi Irodalmi Központban kutatok, ahol ritka jó kedély uralkodik. Jó példával az igazgatónő, Germaine Goetzinger jár elöl, akinek nevetését a ház másik végében is hallani. Tíz óra körül meginvitálnak a szokásos közös kávézásra, kiflievésre. Az Ingeborg Bachmann-kiállítás kapcsán derülünk a helyi kommunista lap munkatársán, aki azt írta, a rendezvényen elbeszélgetett magával Bachmann-nal. A jelenség elég általános, nemrég a szocialista lap újságírója állította, hogy a központban találkozott a rég halott helyi íróval, Batty Weberrel.

A pályaudvar előtt mindennap lejátszódó mulatságos jelenet: a munka után vonatukhoz rohanó franciák és belgák nem bírják kivárni a zöldet, tömegesen özönlik el az úttestet. Az autósok vigyorogva megállnak, mögöttem egy néger leányzó hangosan felnevet, én is röhögök. Az öltönyös-kosztümös "vendégmunkások" pedig kétségbeesett, lázas rohanástól eltorzult arccal e gyre jönnek, jönnek, mintha a föld alól... Ez az elképesztő látvány az úgynevezett "népi migráció". Minden áldott nap 60-80 000 belga, francia, német kel át a határon, s jön ide dolgozni. Ők működtetik az országot.

Április 27.

A nívós Les Cahiers Luxembourgeois folyóirat évfolyamait olvasgatom. A valóban igényes cikkek sokasága mellett akad sok mosolyogtató fontoskodás is. Rengeteg az aforizmaíró, mind meg van győződve róla, hogy érdekeseket ír a filozófia vagy az élet nagy kérdéseiről. Megdöbbentő írás beszél viszont a "bolondok temetőjéről". Ettelbruckben, egy pszichiátriai intézet mellett jeltelen sírok sokasága: őrültek fekszenek a keresztek alatt, s csak egyetlen helyütt áll felirat: "barátom emlékére".

Egy másik érdekesség: ha a menetoszlop egy hídon halad át, a katonáknak nem szabad egy ütemre lépniük, mert különben a rezgéstől beomlik az ív. A cikk szerzője, Robert Schaack, a megszállás idején, gyerekként mindig azt remélte, a németek egyszer megfeledkeznek a dologról, és beszakad alattuk a híd. A híd mint olyan amúgy is alkalmas Luxemburg-szimbólum: esti kivilágításban elképesztőek a sokezernyi kőből kirakott, hatalmas boltívek. Maga az ország is kicsike híd, jelképértékű, hogy éppen hídépítéshez használt vasgerendákat és idomokat gyártanak itt.

Az Irodalmi Központ egyik munkatársa visz át Grevenmacherbe, egy kiállításra. Egy idő után mondja: a szemben lévő domb a Moselle túlpartján már Németország. A hollandok, amikor hétvégente megindulnak a francia tengerpart felé, észre sem vennék, hogy volt itt útközben egy ország. Szerencsére kellően zsugoriak, Luxemburgban pedig olcsóbb az üzemanyag, úgyhogy kénytelenek megállni, és tudomást venni az országról...

Valaki azt mondta, nyelvtudás szempontjából többféle ember létezik, van a poliglott, a trilingvis, a bilingvis, valamint a francia. De a belgáknak, akiknél két (a nyolcvanezres német kisebbséget is tekintetbe véve három) hivatalos nyelv éldegél együtt, sem sikerült megoldani a dolgot. Igaz, ők éppolyan mesterséges állam, mint Jugos zlávia, csak kicsit régebb óta létezik, és gyilkolászás helyett kulturáltabban, egymás zászlóinak demonstratív elégetésével oldják a feszültséget. Ám épp nemrégiben történt egy jellemző eset belga földön: a vallon masiniszta látta, hogy baj van, franciául szólt flamand segédjének, hogy fékezzen. Szólt kétszer, szólt háromszor, semmi reakció. Egy flamand - gondolhatta a segéd - nem köteles tudni a másik etnikum nyelvét. Egy vallon - gondolhatta a mozdonyvezető - nem köteles tudni a másik etnikum nyelvét. A vonat pedig kisiklott, nem volt benne semmi etnikai érzékenység. És etnikai hovatartozástól függetlenül több utas meghalt.

A hetilapok mindhárom nyelven - német, francia, luxemburgi - közölnek cikkeket, kinek mi esik jobban kézre-tollvégre, azt használja. Az angolul írt cikkeket még véletlenül sem fordítják le, minek - úgyis mindenki érti. Az idegenbe szakadt luxemburgiak, például a Kanadában élő Liliane Welch vagy az USA-ban letelepedett Pierre Joris angolul közölnek az itteni lapokban, s a többi író is nyelvet cserél időnként, a feldolgozandó téma függvényében... Beszélgetőtársaim gond nélkül váltanak át a kedvemért franciára, s ott is felejtik magukat, franciául folytatják egymás között.

Április 28.

Esch-sur Alzette-ben járok, Nico Helmingernél, aki német nyelvű író-költő, de luxemburgiul is ír.

Nico itt, a bányavidéken született, aztán "dobbantott", évekig élt Berlinben, Párizsban, s most visszajött. Azt mondja, muszáj időnként eltűnni innen, mert Luxemburg mikroklímája nagyon dágványos, könnyen beleragad az ember. Mozgás kell, változás. Most már jó, mert van elegendő ismeretsége, sem Párizs, sem Berlin nincs messze, átruccanhat bármikor. Itt meg sem tudna élni az írásból, csak így, hogy német színházaknak dolgozik. Elmeséli, micsoda minőségi robbanás következett be úgy tíz éve a helyi irodalomban. Azóta van sok és jó író, eleven irodalmi élet, ki tudja, miért. Páran nekiláttak, hogy irodalmi nyelvvé, mi több, kísérletező nyelvvé tegyék az addig csak szóban létező luxemburgit. Tizenöt éve ferde s zemmel néztek Nicóra, aki kezdettől beolvasztgatott prózájába mindenféle nyelvi tarkaságot. Manapság kezd fellendülni a luxemburgiul írott könyvek piaca, mégpedig az idegenek miatt. Aki idejön dolgozni, főként az EU-hivatalnokok, reflexből elkezdik a helyi nyelvet tanulni, akkor is, ha azt nem milliók beszélik. Ha pedig már tudnak, megkérdezik a nyelvtanártól, mit lehet olvasni ezen a nyelven. A tanárok, ha nem akarnak ókonzervatív pamfletirodalmat ajánlani, az egészen kortársakat propagálják.

A szemergő, belga típusú esőben átrándulunk a Kulturfabrik nevezetű, művelődési központtá átalakított volt üzembe. Itt annak idején alternatív drámaelőadások és koncertek zajlottak, az épületek lebontását is a művészek akadályozták meg élőláncban. Az önkormányzat dühös funkcionáriusai "Patkánylyuk"-ként emlegették a központot, az alternatívok elfogadták a becenevet, ott díszeleg a büfé ajtaja felett ma is. Ma már EU-támogatást élvez a "kultúragyár", nevezetességgé vált, és mindenki jó képet vág hozzá.

A városháza homlokzatára írva a büszke jelmondat: "Azok vagyunk, akik vagyunk". Vagyishogy e kis ország polgárai nem adják be a derekukat mindenféle hódítóknak. Az értelmiség viszont az utóbbi időben gunyoros éllel, a maradiság szimbólumaként használja a jelmondatot, egyik szerző, Georges Erasme még szatirikus "kézikönyvet" is írt angolul How to remain what you are, azaz "Hogyan maradjunk azok, akik vagyunk" címmel.

Útközben, mintegy véletlenül, látjuk a nagyherceget is. Valóban kicsi ország, amelyben nem lehet eltölteni tizenkét napot úgy, hogy ne látnánk uralkodóját. A nemrég beiktatott jó Henri végigjárja Luxemburg mind a tizenkét (!) megyéjét, itt épp kissé elhízott, tizenéves jóléti mazsorettek felvonulását csodálhatta meg, majd bement a színházba díszelőadást nézni. Ez a Henri egész stílusváltást hozott. Először is rangon aluli házasságot kötött (igaz, a lány így is sokszoros milliomos, bár tudjuk, nem ez számít), azt mondta, nem baj, van otthon nemeslevél bőven, majd kap az asszony belőle. Ráadásul a fele sége (temperamentumos dél-amerikai asszony, akiről azt mondják, ő hordja a nadrágot otthon) is megszólalhatott a beiktatás utáni tévényilatkozatban. Végül pedig állandóan "elegyedik", a nép közé megy, a biztonsági testületet leépítette, most is mindössze két hivatalos kocsi álldogál a főtéren.

Április 29.

Délután Moritz Ney festőnél Anne Schmitt-tel. Telepingált, szobrokkal telefaragott, igazi művészház a főváros dombjai tövében. A csomagolópapírra festett képek, montázsok egymás hegyén-hátán, keretezetlenül. Az éppen aktuális festményt nem állványra rögzíti, hanem csak úgy a falra ragasztja fel. Éppen a híres táncoló echternach-i körmenetet festi, csak épp kendő helyett női bugyik két végét fogva állnak láncba a hívek. Moritz vad és határozott karakter, nagy kolorista, úgy fest, ahogy neki tetszik. Nem gyárt elméletet, nem tartozik iskolához, hol egészen klasszikus, csak épp hajmeresztő színekbe mártott tájképet, városi jelenetet csinál, hol pedig szörnyforma embereket, pucér nőket, antropomorf tárgyakat, egész magánmitológiát montázsol-festeget össze, beleapplikálva itt-ott egy-két vicces újságkivágást is. Máshol megint csendélet, növény, portré, dekoratív, majdhogynem absztrakt játékok. Nem finomkodik, átgázol a festészeten. Amit elad, a műhelyből adja el, ügynökkel nem dolgoztat, galériákkal nem üzletel, több kiállítást sem akar rendezni már. Elege van a szponzorokból, a fontoskodó bankárokból és hivatalos közegekből, akik után "úgy kell összesöpörni a sok elhullajtott hülyeséget".

Zöld völgyben lakik, szemben az erődítmény homokkő fala. Azt mondja, mióta a vasúti hídra plexilapokat szereltek, hogy az öngyilkosok ne tudjanak leugrálni, az életuntak átszoktak ide az ő közelébe, a nagy hídra. A pillérek közelében minigolf-pálya van, a mentők onnan szedik össze a hullákat. Rutinmunka, negyedórán belül kinn vannak, öt perc alatt végeznek. Moritz egyik hajnalban látta "edzeni" a mentősalakulatot: kitömött zsákot rejtettek el a bokrok között, azt kellett előkeríteni. Máskor német turisták csengettek be hozzá, hogy telefonálhatnának-e, mert a gyerekek játék közben egy holttestet találtak a bokrokon fennakadva.

A környék ugyan zöld, de a festőnek kezd elege lenni a zajokból. A szépen nyírt pázsiton kora hajnalban megjelenik egy pacák, hátán széles csövű, köztisztasági porszívóval (a seprű-lapát már nem elég modern), és nagy zúgás közepette összeszedi a szemetet. A füvet is zajos minitraktorral nyírják. Aztán beindul az elektromos kis nosztalgiavonat, épp csak annyi hangja van, mint egy két ablaktábla közé szorult légynek, az ember minden idegszála felborzolódik tőle. Viszonylag kicsi a forgalom, de mivel a stílszerű macskakő burkolatot meghagyták az úttesten, minden kocsi zötykölődik. Ney csendre vágyik, abszolút csendre, de azért visszajárna több évtizede látogatott törzshelyeire, a közeli kiskocsmákba. (Nemhiába írogatnak errefelé tudományos traktátusokat a bisztrókról, a luxemburgi ember valódi "homo bistrensis".)

Mikor mondom, színes illusztrációkat nem tudunk reprodukálni, gyorsan fest pár képet fóliára, külön a Nagyvilágnak. Valami articsókalikőrrel kezdődik az este, de aztán szerencsére rátérünk a remek portugál borra, amelyet Moritz egy közeli boltosnál rendel. Hosszú nyakú kristálykancsóba tölti, hogy levegőztesse. Összeüt egy remek kis vacsorát, közben (már az emeleti részen, afrikai törzsi szobrok hadserege közepette) kitárgyaljuk azt is, hogy ő nem hisz semmiben, csak a munka van, az élet, utána meg a nincs.

Április 30.

Képtelenség e naplót az ilyenkor szokásos képpel zárni, ugyanis nem láttam Luxemburgot eltörpülni a repülő ablakából. Nem mintha ennyire kicsi volna, de éppen a repülőtársaság újságját olvasgattam, s benne egy cikket, mely szerint az égetettszesz-gyártási tilalom feloldása után egy svájci gazda régi álmát megvalósítandó elkezdett whiskyt érlelni. A skótok, akik eljöttek tesztelni, állítólag meglepett hümmögéssel vették tudomásul, hogy egész jó kis ital, hamarosan hivatalos minősítést is kap. Nem kizárható, hogy pár nemzedék után a whisky helveticummá, a svájci identitás szerves részévé válik.