TONY BOURG

Teke és tekézők

Mikor este hatkor az irodák kiürülnek, és tollak, ceruzák mozdulatlan tétlenségbe dermednek, mikor a kereskedők az egész napos kedvességtől kifáradva kulcsra zárják mindeddig hívogatóan kitárt kapuikat, mikor a gondos anyukák gyengéd dalaikkal altatni kezdik álmos kisbab áikat, az ország jó erőben lévő férfiúi, feledve a nap fáradalmait, a másnap gondjait és az asszonyok házsártosságát, őseik szenvedélyéhez hűen, csoportosan, sebes léptekkel útra kelnek a nagy játék színterei, a tükörfényesen csillogó hosszú pályák felé, melyek végén egyenesen és engedelmesen ott áll a minden valamirevaló luxemburgi által jól ismert kilenc tekebábu. Boldog, lelkesült órák veszik kezdetüket ilyenkor, a mozgalmas kikapcsolódás, a zajos nemzeti egyetértés órái, amikor is legegészségesebb, legerőteljesebb és legharciasabb honfitársaink feltűrt mandzsettával, szőrös alkarral felhevülve állnak a nagyhercegség nyolcszáz tekepályája végén, s mindnyájan ugyanazokat a mozdulatokat végzik, ugyanazokkal az érzésekkel telítődnek és ugyanazok a szavak hagyják el ajkaikat anélkül, hogy belefáradnának vagy ráunnának. Ó, mindenütt jelen levő játékok, a Beilertől Rumelange-ig vezető út menti füstös kávézók tartozékai, képes lesz-e valaha valaki megfelelően leírni a lelkesedést, amit keltetek, a szerelmet, amit ébresztetek minden férfiszívben? Demokratikus golyóitok nagy zajjal gurulnak a gazdag Liberté sugárúton,1 az Arbed2 büszke és hatalmas gyárkéményei alatt, a világ fővárosa körül, felborított tekebábuitok zaja éppúgy hozzátartozik kaszinóinkhoz, mint a zongoraszó és az ízletes házikoszt, mozgásba hozzátok a forradalmi karokat a szakszervezetek épületeiben, s pályáitok még az olyan épületekben is elnyúlnak a földön, melyek eredetileg kifejezetten vallásos és metafizikai szárnyalások számára épültek. Minden társadalmi rétegnek és korosztálynak kellemes kikapcsolódást nyújtotok, éppúgy uraljátok a városokat és a falvakat, mint a világos sör és a füstölt disznónyak! És követelőző emlékekkel eltelve azok sem tudnak majd felhagyni veletek, akik elkerülnek innen, még ha csak rövid vakációra utaznak is el. Felidézhetném tanúságtevőként azokat a hazámból érkezett turistákat, akik a Szent-Gothárdon, több mint kétezer méter magasban, az örök jég és hó birodalmában, messze visszhangzó, vég nélküli, mozgalmas tekejátszmá ikkal törték meg a végtelen terek csendjét, akik a szálló fából faragott királyai és dámái kedvéért megfeledkeztek a környező tájról, mely pedig rémisztő magaslataival, más helyen és más korszakban istenérvként szolgált Rousseau-nak és savoyai káplánjának.

*

Családom hosszú idő óta két vasat tart a tűzben: műveli a földet bő és szűk esztendőben egyaránt, valamint egy kávézót működtet, mely neki hasznot hajt, a falusiaknak pedig nagy örömet szerez. Így lehetséges, hogy egy elvadult tekepályától néhány méterre születtem és nőttem fel, melynek szabad ég alatti, naptól repedezett, eső puhította, hó párnázta földes csíkja kettészelte a házunk mögött elterülő szőlőskertet. Sokat köszönhetek neki, egyrészt, hogy tisztességgel fel tudtam venni a versenyt a város játékosaival, másrészt - hiszen szezon idején jó haszonnal járt - talán azt is, hogy költséges tanulmányok révén megismerkedhettem Arisztotelésszel, Descartes-tal, Voltaire-rel és másokkal. Elég sok gondot okozott nekünk ez az időjárás viszontagságaival hősiesen dacoló pálya. A tavasz megérkeztével, mikor a vastag, évszázados ágait a pálya fölé nyújtó fenséges körtefát levelek és virágok borították el, és körülötte a friss szellőben hajladozó fiatalabb almafák és szilvafák mind vetekedtek vele szépségükben, akkor tudhattuk, hogy eljött a nyitás ünnepi időszaka. Ilyenkor a szüntelen munkával telő napok egy héten keresztül olyan hosszúra nyúltak családom számára, mint soha máskor. Hajnalban indultunk útnak a nyikorgó taligán, melyet lassú, elővigyázatos marhák húztak egy keskeny, hepehupás, a külvilágtól sűrű sövénnyel elválasztott úton. Menet közben az ágak friss harmattal mosdattak bennünket, s fél óra elteltével elvadult helyre érkeztünk, ahol rengeteg káka, két kis tavacska, néhány csenevész fenyő, csönd és egy darabka magányos égbolt várt ránk. Apáról fiúra szállt az a szívós hagyomány a családomban, miszerint minden tavasszal erről a helyről hordtuk a terméketlen agyagos földet a pajta, de főként a tekepálya felújításához, melyet igencsak megviseltek az elmúlt szezon gurításai, a tél viszontagságai és a disznók, amelyek pillanatnyi figyelmetlenségünket kihasználva szentségtörő orrukkal széttúrták az ázott földet. Miután mindezeket a bántó sebeket begyógyítottuk, s alaposan kitakarítottuk a pajtát, mely enyhelyül szolgál majd a játékosoknak, míg októbertől áprilisig nagylelkűen befogadta a farakásokat, nyúlketreceket, hidegtől megrémült tyúkokat, és miután a fűrész, a fejsze és bátyám kézügyessége néhány nagy nyírfarönkből új, masszív bábukat varázsolt elő, elérkezett végre a nagy nap, az a vasárnap, mely boldogabb, szebb volt, mint a többi, hiszen újra gurulni kezdtek a golyók a házunk mögött, s nagy zajjal nekicsapódtak a pálya végén álló, tölgyfa törzséből készült ütközőnek, majd dübörögve görögtek vissza a golyócsatornán, mely mint hosszúkás teknő húzódott a pálya mentén. A falubeliek ilyenkor mind eljöttek - még azok is, akik az Úr egyéb napjain elkerülték a kávézókat, és kútjuk vagy a közkút tiszta vizével oltották szomjukat -, itt voltak a ráncos arcú, hajlott hátú öregek, kik durva vászonból varrott fehér ingük fölé fekete ünneplőt öltöttek, a fiatalok világos nadrágban, sárgás cipőben, amit kíméletlenül elkoptattak a játék közbeni csúszkálással. Ami a kezeket illeti, kétféle vélemény létezett: az egyik tábor a nedves kéz pártján állt, és mindig beleköpött a tenyerébe mielőtt megragadta volna a golyót, a másik csoport a tökéletesen száraz tenyér mellett tette le a voksot, és kezüket behajlított térdükhöz vagy a meszelt falhoz dörzsölgették, mikor rájuk került a sor. Azok számára, akik a sikeres vagy sikertelen gurítások után vissza akarták nyerni erejüket, családom tagjai minden oldalon söröshordókkal alátámasztott fenyődeszka padokat állítottak föl, amelyek alá biztonságosan le lehetett tenni a pálinkáskupicákat és söröspoharakat is. Amikor a plébános vecsernyére kondított a hagymakupolás harangtoronyban, az emberek majdnem mindnyájan elmentek, kivéve néhány szabadgondolkodót, akik azért ez időre biztos, ami biztos, felfüggesztették a játékot. Később , miután megadták az égnek, ami neki jár, az emberek folytatták a játékot, egészen addig, míg árnyékok özönlötték el a pályát és a réteket. Mindez idő alatt - hej, jó öreg hagyomány! - az asszonyok nem merték háborgatni hozzátartozóikat. Mikor azonban a szükség megkívánta, ha a ló hirtelen megbetegedett, vagy egy tehénnek váratlanul megindult az ellése, szemérmesen kopogtattak a hangár ajtaján fiukat, férjüket keresve, de soha be nem léptek a férfiak ezen szent övezetébe...

Gyermekkorom tekepályája nem létezik már. A haladás áldozatává vált, újabb, városi mintára épült pálya helyettesíti már. Sűrűn benőtte a fű a helyet, ahol valaha a játék zajlott. Az öreg körtefa minden évben újra kivirágzik halhatatlanul. Bizonyára neki is hiányoznak, akárcsak nekem, a tekebábuk, a golyók és a régmúlt időkbeli parasztok.

*

A leideni egyetemnek volt egy Huizinga nevű rektora, aki igen bölcs könyvet írt arról, hogyan születik meg a civilizáció a játékokból, s hogy játékos hajlamunk és az általa diktált törvények nélkül nem létezne se demokratikus politika, se irodalom, se tudományok, se művészetek. Nagy hatású védelme ez a homo ludensnek, s népi tekejátékaink felmagasztalása, ahol a bábuk szabályok szerinti feldöntése és visszaállítása arra hivatott - akárcsak a görög olimpiai játékok vagy a lovagi tornák -, hogy az emberiséget civilizálja, szocializálja, megszelídítse egy kicsit. Hiszen erejük teljében lévő férfiaink - akik amúgy, mint minden hatalommal bíró lény, hajlamosak lennének az erő anarchiájára - hol tanulhatnák meg máshol, kevesebb fájdalommal a fegyelmet, a konvenciók elfogadását, a zökkenőmentes beilleszkedést valamely folyamatba, amely messzebbről jön, mint ők, meghaladja őket, s túlmutat rajtuk? Itt egy mások által kijelölt pályát kell követniük pontosan, kivárva engedelmesen a sorukat, s megtanulva azt is, hogy az ember gyakran rászorulhat valaki nála kisebbnek a segítségére, így például ama fiúcskáéra is, aki szolgálatkész Sziszüphoszként gurítja vissza a golyókat, s harag nélkül tudniuk kell veszíteni egy olyan közegben, ahol az érdemek hierarchiája uralkodik, ahol a legjobban irányított, legjobban megcsavart golyótól függ a dicsőség, ahová rangjukat, foglalkozásukat tudatosan elfeledve léptek be, hogy értéküket kizárólag a gurítás minősége határozza meg. És ahogy a golyók pusztító haraggal gyökerestül tépik ki a tekebábukat, hogy azok visszhangos zuhanásukba magukkal rántsák társaikat is, ahogy király, dámák és inasok bukfencezve, pörögve, nagy lármával egymásnak csapódnak, a férfiakkal veleszületett, s máshol birodalmakat összedöntő rombolásvágy az ártatlan kielégüléstől jóllakottan lassan elcsitulhat, a versenyszellemmé szublimálódott agresszivitás kiengedhet anélkül, hogy halált vagy fájdalmat okozott volna, s a sors közbenjárásával szerzett dicsőség hatására megszűnhetnek a kisebbrendűségi érzések is. A játékkal járó katarzis, melyet a cimborák kirobbanó nevetése, dicséretek és becsmérlések, valamint a dámák feldöntőinek hagyományosan kijáró vaskos tréfák kísérnek, felszabadít és gyógyít, odaföntről pedig a Coca-Cola-plakát fiatal leánya szívélyes mosolyával, hegyes mellével és meztelen combjával figyelemmel követi a szórakozást, míg a játékosok letett kabátjai csendben lógnak a sarokban a fogason, és isszák be a sörszagot. A teljesség kedvéért tegyük hozzá még mindehhez a szellemi csatározásokat, az eltérő vélemények vitáit a gurítások minőségéről, a bukásokról és győzelmekről, melyek még a hazafelé vezető úton, a felhős vagy csillagos ég alatt is gyakran a végtelenségig folytatódnak...

Ó, Malherbe, kétszeresen tévedtél annak idején, mikor úgy gondoltad, hogy a költők és a tekézők az államnak egyaránt haszontalanok!

*

Művelt embernek illik gőg vagy álszerénység nélkül az ország határain túlra is tekinteni. Utánanéztem máshol is a szokásnak, és felfedeztem, hogy bizonyos országokban tekéző kollégáink éppoly hatékonyan szerveződtek össze, mint nálunk a bélyeggyűjtők, focirajongók, a politikát kedvelők és mások. Mennyi felismerést, mennyi új ötletet nyújtott nekem a tökéletes tekéző német kéz ikönyve, mely pontos, metodikus, és semmit nem hagy a szeszélyes véletlenre! Így a bajnokságok, ahol kötelező az egyenruha viselése és ahol a legtöbbet hivatkozott szavak a Kameradschaft, Ritterlichkeit és Ehre,3 a kimerítő mérkőzések során (melyek előtt, a szabályzat szerint, érdemes az orvos engedélyét kérni) elnyert tiszteletbeli bronz, ezüst, arany kitüntetések; Bundesversammlung, Rat der Ältesten, Landesfachwart,4 halál esetén virágcsokor a sírra, vigaszajándék a síró özvegynek. Ilyen ünnepélyes és látványos versenyekkel, egy ilyen hatalmas és elsöprő egyesülettel szemben mennyire csökevényesnek tűnhetnek a mi kis bensőséges klubjaink bizonytalan státusukkal, elnökükkel és pénztárosukkal, akik az éves kirándulás megszervezéséért felelősek, mennyire lehatároltnak és korlátozottnak tűnhetnek az Egyesült Acélművek hagyományos bajnokságai, bármiféle hivatalos közlemény vagy újságírói mozgolódás és az Általános Sportfelügyelőség támogatása nélkül. Ám én, aki hű vagyok hazámhoz és az itt dívó kikapcsolódási formákhoz, semmi rosszat nem tudnék mondani a mi tekejátékosaink szabad, természetes, oly egyszerűen emberi szokásai felől. Tősgyökeres parasztok ők, s az erő és a lármás ügyesség szerelmeseiként azóta játszanak, mióta fűrészelhető fa van erdeinkben, úgy, ahogyan lélegeznek, ahogyan az Alzette és a Sure is folynak völgyeinkben. Őszintén boldogok, a sportfelügyelőkre fittyet hányva saját maguk dönthetik el, hogyan vegyenek lendületet és hogyan gurítsanak, nincsenek beszervezve, katalogizálva, sorszámozva, s egy napon kártyajátékosainkkal együtt úgy tekinthetünk majd rájuk, mint a szakszervezetek és szövetségek korszakának utolsó szabad embereire.

*

Ismerik a tekés Simon Gnu történetét, akit a szenvedélye tett tönkre, s aki az övéit kínzó hidegről és éhségről is megfeledkezett a játék kedvéért? Hőstetteiről és kalandjairól hosszú ballada található Franz Karl Ginskey antológiájában.

Langyos nyári éjszaka volt,

Különösen jól gurigált,

Megkopasztott mindenkit ott< p>Sárga földig itta magát,

Most magában tekézik

Míg a holdfény fehérlik.

Váratlanul és titokzatosan felbukkan egy idegen, és kihívja őt egy mérkőzésre, ahol a tét egy arannyal teli buksza a férfi lelkéért cserébe. Simon Gnu belemegy az alkuba, gurít, kilenc bábut felborít, és az éj leple alatt sietve visszaállítja őket.

De nyolcat állít fel csupán,

Gondolja: hol nyolc bábu áll,

Kilencet nem dönt senki már.

Most az idegenen van a sor. Mily borzalom, a golyó egy halott ocsmány koponyája, mely torz vigyorral gurul, felborítja a nyolc bábut, dühödten pattog és porrá zúzza a király figurájának fejét!

Kacag amaz: nyolc bábu állt,

Mégis kilenc ledöntve már!

Döglött egér a padlaton,

Isten nyugosszon, Gnu Simon,

Ne nyomjon a sír!

Kevésbé ördögi és kevésbé tragikus városunk ama valóban létezett és tiszteletre méltó tekejátékosának a története, aki egy hűvös májusi éjszaka, az árnyak és a csillagok társaságában élete nagy játszmáját játszotta le...

Az este borgőzös volt, a játék mozgalmas és izgalmas. A férfi hajnali négykor még nem ért haza. Felesége és barátai, akik aggódtak e szokatlan késés miatt, elkezdték mindenfelé keresni. Végül a Merl csendes rétjein bukkantak rá, amint egyik karján kabátját, gallérját és nyakkendőjét hozta, míg a másikat neki-nekilendítette a világosodó hajnali ég, a virágok, a füvek és a hold utolsó sugarai felé, ugyanúgy, ahogy a jobb és bal oldali inasokra, hátsó és első tekebábukra szokott gurítani...

1 A luxemburgi bankszféra központja. (A szerk.)

2 A legnagyobb, világjelentőséggel bíró luxemburgi vasszerelvénygyártó cég. (A szerk.)

3 Bajtársiasság, lovagiasság, becsület

4 Szövetségi gyűlés, vének tanácsa, tartományi szakellenőr