V. S. Naipaul

Aranyfog nagynéném

Sose hallottam az igazi nevét, pedig nagyon valószínű, hogy volt neki, bár sose hallottam másként szólítani, mint Aranyfognak. Csakugyan aranyfogai voltak. Tizenhat aranyfoga. Korán ment férjhez, mégpedig jól, és nem sokkal az esküvő után kicseréltette tökéletesen ép fogait aranyfogakra; ezzel adta tudtára a világnak, hogy férje gazdag ember.

Nagynéném aranyfogak nélkül is figyelemre méltó nő lehetett. Alacsony termetű volt, alig öt láb magas, és kövér, rettentően, szörnyen kövér. Ha az ember csak a körvonalait látta, aligha tudta megállapítani, szemben áll-e vagy oldalvást.

Keveset evett, és sokat imádkozott. Szülei hinduk lévén, férje pedig pundit, ő is ortodox hindu volt. A hinduizmusról, a szertartásokról, tabuktól eltekintve, keveset tudott, de ennyi elég is volt neki. Istent Aranyfog Hatalomnak látta, a vallási szertartásokat pedig eszköznek, hogy a Hatalmat kihasználja valami jó cél érdekében, mondjuk a maga javára.

Attól t artok, azt a benyomást keltettem, hogy Aranyfog csak azért imádkozott, mert szeretett volna megszabadulni a kilóitól. Az igazság ezzel szemben az, hogy Aranyfognak nem voltak gyerekei, noha már majdnem elérte a negyven évet. A gyerektelenség, nem pedig a kövérség szorongatta tehát; és azért imádkozott, hogy elmúljon róla az átok. Meg akart próbálni minden eszközt - minden szertartást és imát -, hogy fölfogja és szolgálatába állítsa ama természetfölötti erőt.

Így történt azután, hogy kezdett belemerülni a tilalmas keresztény ájtatosságokba.

Ekkoriban egy kis faluban, Cunupiában laktak, Caroni megyében. A kanadai misszió itt régóta hadat viselt a hindu pogányság ellen, és sokakat megmentett. De Aranyfog szilárdan ellenállt. A cunupiai lelkész rá is kiterjesztette presbiteriánus áldását, hasonlóképpen a missziós iskola igazgatója is. Mindez hiábavalónak bizonyult. Aranyfogat nem lehetett még csak arra sem rábírni, hogy egyáltalán gondoljon a megtérésre. Iszonyodott a gondolattól is. Apja a maga idejében egyike volt a legismertebb hindu punditoknak, és férje hírneve, aki nemcsak pundit volt, hanem írt-olvasott szanszkritül, messze túlszárnyalta Cunupia határát. Az asszonynak semmi kétsége sem volt afelől, hogy a hinduk a legjobb emberek a világon, és a hinduizmus felsőbbrendű vallás. Idegen szokások közt válogatni, efféléket alkalmazni és meggyökereztetni a maga áhítatában - igen, erre kapható volt, de saját hitét megtagadni - soha!

Nem a presbiterianizmus volt az egyetlen veszély, mellyel a jámbor hindunak szembe kellett néznie Cunupiában. Mert amellett, hogy persze ott a nyílt muzulmán támadás örökös fenyegetése, a katolicizmussal is számolni kellett. Röpirataik mindenütt ott voltak, és bizony nehéz volt egyet-egyet kikerülni. Aranyfog kilencedekről és rózsafüzérekről, szentek és angyalok seregeiről olvasott bennük. Ezek olyan dolgok voltak, melyeket megértett, sőt rokonszenvesnek érzett, és amelyek arra ösztönözték, hogy tovább ismerkedjék velük. Olvasott hát misztériumokról és csodákról, bűnbánatról és bűn bocsánatról. Szkepticizmusa engedett, és átadta helyét a föléledő, bár vonakodó rajongásnak.

Egyik reggel fölszállt a megyeszékhelyre, Chaquanasba vivő vonatra. Chaquanas három mérföld, kétállomásnyira, húsz percre van Cunupiától. Szent Fülöp és Szent Jakab temploma impozánsan áll a Caronai Szavanna út végén; és bár Aranyfog jól ismerte Chaquanast, a templomról mindössze annyit tudott, hogy van egy órája, melyre föl szokott pillantani a vasútállomásra menet. De ez idáig sokkal jobban érdekelte a szemközti rendőrőrs okkersárgára festett épülete.

Saját vakmerőségétől megijedve becipekedett a templomkertbe. Úgy érezte magát, mint valami fölfedező a kannibálok földjén. Megkönnyebbülésére a templom üres volt, s nem is látszott olyan félelmetesnek, ahogy várta. Az aranyozásban, szentképekben és ragyogó szövetekben sok minden a hindu templomokra emlékeztette. Szeme megakadt a diszkrét föliraton: A GYERTYA DARABJA KÉT CENT. Kibontotta a csomót a fátyla csücskén, ahol a pénzét tartotta, kivett három centet, bedobta a dobozba, kihúzott pár szál gyertyát, aztán elmormolt egy imát hindusztáni nyelven. Röpke fölbuzdulását a bűntudat érzése követte: hirtelen pánikszerűen menekült ki a templomból, már amennyire a termete engedte.

Hazafelé busszal ment, és otthon a fiókos szekrénybe rejtette a gyertyát. Kicsit félt, hogy látnoki képességű férje rájön, miért járt Chaquanasban. De mikor négy nap után, amit valóságos imaeksztázisban töltött, férje nem szólt semmit, Aranyfog elérkezettnek látta az időt, hogy a gyertyát meggyújtsa. Éjjel, titokban gyújtotta meg a hindu szentképek előtt, és imái, legalábbis úgy képzelte, kétszeres hatással szálltak fölfelé.

Vallási tudathasadása napról napra fokozódott, úgyhogy már feszületet is kezdett hordani. Mindebből se a férje, se a szomszédok nem vettek észre semmit. A lánc beleveszett nyaka kövér hullámaiba, és a feszületet betemette gargantuai kebleinek völgye. Később vett két szentképet, egyet Szűz Máriáról, egyet a keresztre feszítésről, és gondosan ügyelt rá, hogy férje elől elrej tse. E keresztény kegytárgyaknak mondott imák új reménységgel és buzgalommal töltötték el. Így lett rabja a kereszténység szenvedélyének.

Ekkor megbetegedett a férje, Ramprasad.

Ramprasad hirtelen, minden előzmény nélküli betegsége megrémítette Aranyfogat. Tudta, hogy nem közönséges betegség, és azt is, hogy az ő vallási hűtlenkedése okozta a bajt. A chaquanasi körzeti orvos szerint ugyan cukorbajról volt szó, de Aranyfog ezt jobban tudta. Biztonság kedvéért beadatta az inzulint, amit az orvos rendelt, a még nagyobb biztonság kedvéért azonban elhívta Ganes punditot, a hitgyógyítóként ismert misztikus hajlamú masszőrt.

Ganes minden akadályt legyőzve érkezett meg Feunte Grove-ból Cunupiába. Nagy alázattal állított be; tele buzgalommal, hogy Aranyfog férjét szolgálja, mert Aranyfog férje brahmin volt a brahminok között: panday, vagyis olyan ember, aki mind az öt Védát ismerte; míg ő, Ganes csupán chaubay, mivel csak négy Védát ismert.

Folttalan fehér koortahban, dhotiját gondosan megkötve, és az eleganciának tett engedményeként bojtos, zöld nyakravalóval Ganes a hivatásos misztikus biztonságát árasztotta. Szemügyre vette a beteget, megállapította a sápadtságát, és fürkészve szippantott a levegőből. - Ez az ember - mondta vontatottan - meg van rontva. Hét szellem szállta meg.

Semmi olyat nem mondott, amit Aranyfog ne tudott volna. Kezdettől érezte, hogy szellemek vannak a dologban; annak viszont örült, hogy Ganes meghatározta a számukat.

- Mindazonáltal ne aggódjék - tette hozzá Ganes. - Meg fogjuk kötni a házat - szellemi kötéssel -, és nincs az a szellem, aki ide bejöhetne.

Erre anélkül, hogy bárki kérte volna, Aranyfog takarót vett elő, kibontotta, leterítette a padlóra, és megkérte Ganest, foglaljon helyet rajta. Ezután vörösréz korsóban friss vizet, mangólevelet és parázsló faszénnel rakott tálat tett eléje.

- Kérek egy kevés olvasztott bivalyvajat - szólt Ganes, és miután Aranyfog teljesítette a kérést, munkához látott. Mangólevelet szórt maga köré, a vörösréz k orsóból vizet fröcskölt szét, s eközben hindusztáni nyelven szüntelenül mormolt valamit. Aztán a vajat bedobta a tűzbe. A faszén olyan hevesen sziszegett, hogy Aranyfog nem tudta kivenni Ganes szavait. A férfi ekkor fölállt, és azt mondta:

- Kenjen e tűz hamujából a férje homlokára, de ha ő nem akarná, keverjen az ételébe egy csipetet. A vizet tartsa ebben a korsóban, és a korsót éjszakánként állítsa a bejárati ajtó elé.

Aranyfog megigazította fátylát a homlokán.

Ganes köhintett.

- Ennyi az egész - mondta helyresimítva nyakravalóját. - Ez minden, amit tehettem. A többi Isten dolga.

A szolgálataiért járó fizetséget visszautasította. Elég megtiszteltetés, jelentette ki, hogy olyan egyszerű ember, mint ő, pundit Ramprasad szolgálatára lehetett, és hogy Aranyfogat nyilván a sors szemelte ki ilyen becses férfi hitvesének. Aranyfognak az volt a benyomása, hogy Ganes beavatottként beszélt sorsról és rendeltetésről, és ettől még a szívverése is elállt a petyhüdt, több hüvelyk mélységű, romlandó hústömeg alatt.

- Baba - mondta habozva -, tisztelendő atyám, valamit el kell mondanom önnek. - De több hang nem jött ki a torkán. Ezt látva Ganes szeme megtelt jósággal és szeretettel.

- Mi baja, gyermekem?

- Nagy hibát követtem el, Baba.

- Miféle hibát? - kérdezte Ganes, és hangjában érződött, hogy Aranyfog semmiféle hibát sem követhetett el.

- Keresztény bálványokhoz imádkoztam.

Aranyfog meglepetésére Ganes jóindulatúan mosolygott.

- És azt hiszi, lányom, Istent ez sérti? Csak egy Isten van, és a különféle népek különféleképpen imádkoznak hozzá. Nem számít, hogyan imádkozik; Istennek tetszik, ha egyáltalán imádkozik.

- Akkor nem én vagyok az oka, hogy férjem beteg lett?

- Nem, nyugodt lehet, lányom.

Hivatalos hatáskörben Ganes különféle vallású embert látott el jó tanáccsal, és a misztika szabadosságával kihasználta a hinduizmus tág lehetőségeit; kitárta a kaput mindenféle hit előtt. Ilyen módon sok hívet szerzett, ahogy ő mondta, sok megelégedett hívet.

Ettől fogva Aranyfog nemcsak Ramprasad s ápadt homlokát kente meg a szentelt hamuval, ahogy Ganes előírta, hanem jócskán kevert az ételébe is. Ramprasad étvágya, mely betegsége idején is óriási volt, visszaesett; a beteg szinte szemlátomást olyan ijesztő módon leromlott, hogy rémületbe ejtette feleségét.

Több hamuval etette, mint addig, és amikor a hamu elfogyott, és Ramprasad veszedelmesen lesoványodott, a hindu asszonyok végső mentsváraként hazavitte férjét az anyjához. A tiszteletre méltó hölgy, nagyanyám, velünk élt együtt a Port of Spain-beli Woodbrookban.

Ramprasad magas volt, akár egy csontváz, arca szürke. A férfias hang, mely teológiai kérdések ezreit magyarázta és puránák százait idézte, most bizonytalan susogássá halkult. Beraktuk őt egy szobába, melyet furcsa módon éléskamrának hívtunk. Sose használták erre a célra. Szűk kis szoba volt. Ha valaki be akart jutni, amint kinyitotta az ajtót, kénytelen volt mászva megtenni az utat az ágyig: még csoda, hogy az ágy elfért benne. A falak alsó része betonból készült, a fölső részét rácsozat védte; ablakok nem voltak.

Nagyanyám kételkedett benne, hogy ez a helyiség betegnek való. Aggasztotta a rácsozat. Beengedte a fényt meg a levegőt, hisz csak nem tűrheti, hogy Ramprasad ilyesmiktől haljon meg. Kartonpapírral, viaszosvászonnal, kanavásszal lég- és fénymentesen betömte a rácsozatot.

És valóban, Ramprasad étvágya egy hét alatt rendbe jött, kielégíthetetlenebb és követelőzőbb volt, mint valaha. Nagyanyám ezért minden elismerést magának követelt, pedig Aranyfog tudta, hogy a hamu sem volt éppen hatástalan, amit ő etetett meg a férjével. Aztán rémülten jött rá, hogy egy nagyon fontos dologról megfeledkezett. A cunupiai ház meg volt kötve, szellem oda be nem léphetett, de a woodbrooki házat nem védték meg ezzel, a szellemek kényük-kedvük szerint ki-be járhattak. A probléma szorongató volt.

Ganes nem jöhetett számításba. Minthogy díjtalanul végezte szolgálatait, Aranyfog lehetetlennek érezte, hogy újra elhívja. De míg ilyenképpen Ganesra gondolt, eszébe jutottak szavai: "Nem számít, hogyan imád kozik, Istennek tetszik, ha egyáltalán imádkozik."

Miért ne folyamodjék akkor újra a kereszténységhez?

Ezúttal semmit sem akart kockáztatni. Elhatározta, hogy szól a férjének.

Ramprasad fölpolcolva ült az ágyban, és evett. Mikor Aranyfog a szobába lépett, abbahagyta az evést, és a szokatlan fénybe pislogott. Aranyfog megállt az ajtónyílásban, és be is töltötte az egészet; miután a szoba újra elsötétült, a férfi tovább evett. Az asszony rátette tenyerét az ágyra. Az ágy nyikorgott.

- Én uram - mondta.

Ramprasad abbahagyta az evést.

- Én uram - mondta újra angolul -, azt gondoltam, elmegyek a templomba imádkozni. Az ember sose tudhatja, és biztos, ami biztos. Végül is, a ház nincs "megkötve"...

- Nem akarom, hogy templomban imádkozz! - suttogta a férj, ugyancsak angolul.

Aranyfog erre azt tette, amit tehetett. Elkezdett sírni.

Három napon át könyörgött engedélyért, hogy a templomba mehessen, és a férfi ellenállása megtört a felesége arcán csorgó könnyek láttán. Ramprasad különben sem érzett magában erőt bármiféle ellenállásra. Mert bár étvágya helyrejött, még mindig nagyon beteg és gyönge volt; állapota napról napra rosszabbodott.

A negyedik napon azt mondta Aranyfognak: - Jól van, imádkozz Jézushoz, és menj a templomba, ha ez megnyugtatja a lelked!

És Aranyfog azonnal hozzálátott a lelke megnyugtatásához. Minden reggel eltrolibuszozott a Szent Rózsafüzér-templomba, hogy a maga saját módján ájtatoskodjon. Aztán arra is engedélyt kapott, hogy feszületet, valamint Mária- és Megváltó-képet hozzon a házba. Mi mindnyájan aggódtunk egy kicsit emiatt, de jól ismertük Aranyfog vallásos természetét, azonkívül férje képzett pundit volt, és ami a fődolog, ez most már kényszerhelyzet, élethalálkérdés. Ezért semmit sem tehettünk, csak vártuk, mi történik. Tömjén, kámfor, vaj égett most Krisna, Siva, valamint Mária és Jézus képmása előtt egyaránt. Aranyfognak olyan étvágya támadt az imádságra, mint férjének az evésre, és mi mindkettőt bámulva néztük, már csak azért is, mert sem az ima, sem az evés nem has znált Ramprasadnak.

Egy este, rögtön azután, hogy csöngők, gongok és kagylóhéjak jelezték: Aranyfog előírás szerinti imádságai mindjárt véget érnek, egyszerre jajgatás kórusa törte meg a ház csöndjét, és engem az imának fönntartott szobába hívtak. "Gyere gyorsan, valami szörnyűség történt a nagynénéddel."

Az imaszobában, mely még tele volt tömjénfüsttel, rendkívüli látvány fogadott. A hindu ereklyetartó előtt arcra borulva feküdt Aranyfog, mereven, mint egy liszteszsák, mint valami nagy, alaktalan tömeg. Aranyfogat én mindig csak állva vagy ülve láttam, most így elnyúlva olyan szokatlan és groteszk volt, egészen megrökönyödtem.

Nagyanyám, eleve ijedős természetű asszony, lehajolt, és fülét rátapasztotta a padlón fekvő test fölső részére. - Nem hallom, hogy dobogna a szíve - mondta.

Kicsit mindnyájan megijedtünk. Megpróbáltuk fölemelni Aranyfogat, de nehéz volt, mint az ólom. Aztán a test lassanként föléledt. A ruha alatt a hús megremegett, hullámzani kezdett, úgyhogy a szobában lévő gyerekek még hangosabban visítottak. Ösztönösen mindnyájan hátrább húzódtunk, és vártuk, mi fog történni. Aranyfog keze a padlót kezdte döngölni, miközben bugyborékolva nevetett.

Nagyanyám "megértette" a helyzetet. - Megszállta a szellem - jelentette ki.

A szellem szóra a gyerekek élesen sikongattak. Nagyanyám csöndre intette őket.

A bugyborgó nevetés szavakba ment át, melyeket Aranyfog hosszas, kísérteties reszketéssel ejtett ki.

- Szűz Mária, Hara Ram - susogta -, követnek a kígyók, mindenféle kígyók. Hét kígyó: Ráma! Ráma! Irgalommal teljes! Hét kígyó jön Cunupiából a négyórás vonattal Port of Spainbe.

Nagyanyám és anyám mohón figyelt; arcukon büszkeség. Számomra eléggé szégyenletes volt a jelenet, haragudtam Aranyfogra, amiért rám ijesztett. Elindultam az ajtó felé.

- Ki az, aki elmegy? Ki az a fiatal daffar, a hitetlen? - kérdezte a hang azon nyomban.

- Gyere gyorsan vissza, kisfiam! - suttogta nagyanyám. - Gyere vissza, és kérj tőle bocsánatot!

Bocsánatot kértem.

- Jól van! - válaszolta Aranyfog. - Ne m tudtad, mit teszel. Még fiatal vagy!

Aztán a szellem láthatóan kiszállt belőle. Nagy erővel ülő helyzetbe tornázta magát, és elbámult, minek vagyunk ott mindnyájan. Az est további részében úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, és látszólag semmit sem vett észre abból, hogy mindenki őt nézi, és szokatlan tisztelettel bánnak vele.

- Mindig mondtam, és megint csak azt mondom - szólt nagyanyám -, hogy ezek a keresztények nagyon vallásos népek. Ezért biztattam Aranyfogat, hogy keresztény bálványokhoz imádkozzon.

Ramprasad másnap reggel halt meg; a rádió az egyórás helyi hírek után mondta be a közleményt. Ramprasad halálhíre volt az egyetlen közlemény, és így, noha reklámszövegek közt hangzott el, mégsem maradt hatástalan. Aznap délután temettük el a Mucarapo temetőben.

Alighogy hazaértünk, nagyanyám kijelentette:

- Mindig mondtam, és most megint csak azt mondom, nem szeretem én ezeket a keresztény bálványokat. Ramprasad is meggyógyult volna, ha te, Aranyfog, hallgatsz rám és nem szaladgálsz keresztény bálványok után.

Aranyfog helyeslően zokogott. Teste meg-megszusszant és rázkódott, míg elmesélte a kereszténységgel való hűtlenkedésének egész történetét. Rémülten és szégyenkezve hallgattuk. Ki gondolta volna, hogy egy jámbor hindu, ráadásul a mi családunk tagja ilyen mélyre süllyedhet? Aranyfog a mellét verte, szétbomló hosszú haját tépte, és bocsánatért könyörgött. - Mindenben én vagyok a hibás - zokogott -, csak én, anyám. Pillanatnyi gyöngeségemben buktam el. Aztán már nem tudtam megállni.

Nagyanyám megbotránkozása irgalomba fordult.

- Jól van, Aranyfog, talán éppen erre volt szükséged, hogy visszanyerd a józan eszedet.

Aznap este Aranyfog szertartásosan megsemmisítette a kereszténység minden emlékét a házban.

- Csak magadat hibáztathatod - állapította meg nagyanyám -, hogy nincsenek gyerekeid, akik most gondodat viselnék.