|
|
|
|
|
||
I
A magas falak fölé emelkedő vékony platánfa próbált levegőhöz jutni az iskolaudvaron, ahova éppen kiengedtek minket. Ezen a napon azonban Garouste úr síphangjára nem a megszokott zsivajjal válaszoltunk, ahogy egyébként a szünetekben szoktunk. A Fiú születésének előestéjén voltunk. Aznap arra ítéltek bennünket, hogy ködben sétáljunk a külvárosi sárban, így olyan fáradtak voltunk, amilyen fáradtak csak hétéves fiúk lehetnek tizenöt kilométerrel a lábukban.
A kollégisták papucsba bújtak. A többiek a kijárat felé fordulva várták, hogy értük jöjjenek, és kiszabadítsák őket mindennapos börtönükből. Nem túl nagy étvággyal haraptam bele egy kiflibe, lélekben már máshol jártam, a karácsonyeste misztériuma foglalkoztatott, melyben hamarosan elmerülhetek, az örök érvényű szertartás gondolata. A fogadószoba ajtaja mögött kell majd várakoznunk, míg meggyújtják a betlehemi jászol gyertyáit... Mama így kiált majd:
- Bejöhettek!
Mi pedig beszaladunk a szobába, mely egyedül e zen az estén kel életre. A parányi lángok odavonzanak bennünket a gyermeket körülálló pásztorok és állatok kis csoportjához. A lámpácska, mely Heródes csomagolópapír hegycsúcsra épült palánkvárában ég, titokzatos és tiltott ünnep illúzióját kelti bennünk. Térden állva énekeljük a kedves kis dalt:
Istálló volt a szállása,
Szalma volt a fekhelye,
Istálló volt a szállása,
mIsten oda alászálla.
Isten leereszkedése a lelkünkbe hatol majd... A jászol mögött lesz mindegyikünk számára egy ajándékcsomag és egy levél, melybe maga Isten írta be fő bűnünket. Már el is képzeltem a lakatlan szoba mélységes sötétjét a jászol körül: egyetlen tolvaj sem tarthatta vissza többé a lélegzetét az alkóv és az ablakok levélmintás függönyei mögött. A falakon a halott emberek arcképei az örökkévalóság mélyéről hallgatják vékony hangunkat. Aztán este lesz, és a gyermek elalvás előtt még egy utolsó pillantást vet vasalt orrú cipőjére, összes cipője közül a legnagyobbikra - arra, amelyik a kandalló hamujában részese lehet annak a titoknak, amit minden karácsonykor mindhiába próbálok leleplezni. Az alvás ugyanis olyfajta zuhanást jelent, amit egyetlen gyermek sem kerülhet el.
Így hát előre átéltem ezt az áldott estét, fejemet a kapu felé fordítva, amelyen hamarosan belép a szobalány. Kezdett alkonyodni. Bár még négy óra sem volt, izgatottan vártam, remélve, hogy előbb jönnek értem. Hirtelen üvöltözés hallatszott az udvar egyik sarkából. Az összes gyerek kiabálva rohant oda:
- Kislány, kislány!
A kis Jean de Blaye-nak hosszú, göndör hajfürtjei miatt kellett kiállnia a kínzatást. Lányos fürtjei kivívták a leborotvált fiúfejek megvetését. Csak én csodáltam őket titokban, mert a kis Lord Fautleroy hajfürtjeire emlékeztettek, akinek imádtam a történetét, melyet a Saint Nicolas 1887-es számában olvastam. Ha kedvem támadt elérzékenyülni és sírni, elég volt rápillantanom az anyja karjában ülő kis Lord képére, s elolvasni a képaláírást:
Igen, mindig is édesanyja volt a legjobb, legmeghittebb barátja...
Ám a többi gyerek nem ismerte a Saint Nicolas 1887-es számát, s nem tudták, hogy Jean de Blaye hasonlít a kis Lordra, így aztán kínozták. Én pedig gyáván távol maradtam az egésztől, annyira gyengének éreztem magam.
Ezen a napon mégis megdöbbentem, hogy a falka nemcsak azt kiabálja: "Kislány, kislány!", hanem más szavakat is, amiket először nem is értettem. A fal mellett osontam oda, hogy magamra ne vonjam a kíméletlen bandavezér figyelmét, aki Jean de Blaye esküdt ellensége volt. Campagne-nak hívták, két évvel idősebb és egy fejjel magasabb volt nálunk, valóságos óriás a szemünkben, csaknem isteni erővel megáldva. A gyerekek körbeállták Jean de Blaye-t, és ezt kiabálták:
- Elhiszi! Elhiszi! Elhiszi!
- De mit hisz el? - kérdeztem egyik osztálytársamtól.
- Elhiszi, hogy a Jézuska jön le a kandallóból...
Gondolkodás nélkül rávágtam:
- És?
De társam közben újra üvölteni kezdett a farkasokkal. Még közelebb mentem: Campagne megszorongatta a kis de Blaye csuklóját, miután jól a falhoz nyomta.
- Elhiszed, igen vagy nem?
- Fáj!
- Valld be, és elengedlek...
Erre a kis de Blaye hangos és erőteljes hangon, mint egy hitét megvalló mártír, így szólt:
- A mama mondta, a mama nem hazudik.
- Halljátok? - üvöltötte Campagne. - A kisasszony mamája nem hazudik!
Alázatos nevetésünk közepette Jean de Blaye megismételte:
- A mama nem hazudik, a mama nem csapott be engem... - E pillanatban észrevett, és hozzám fordult:
- Frontenac, te nagyon jól tudod, hogy igazat mondok. Az előbb beszélgettünk erről séta közben!
Campagne felém fordult, én pedig hebegni kezdtem kegyetlen macskaszeme láttán:
- Csak azért csináltam, hogy gúnyt űzzek belőle...
A hétéves kor a gyengeség, a gyávaság kora. Ekkor Garouste úr közeledett felénk, a banda szétszéledt. Indultunk felöltőinkért és táskáinkért.
Jean de Blaye utolért az utcán. A szobainas, aki hazakísérte, szívesen szegődött a szobalányom társaságába.
- Tudod jól, hogy igaz... csak megijedtél Campagne-tól, ugye? Csak mert megijedtél tőle?
Zavarba jöttem. Tiltakoztam az ellen, hogy megijedtem volna Campagne-tól... Nem, nem tudom, hogy igaz vagy sem... Végül is az egésznek nem sok jelentősége van, hiszen megkapjuk a játékot, amit kértünk... De honnan tudta a Jézuska, hogy Jean ólomkatonákra és szerszámosládára vágyik, én pedig játék istállóra és játék farmra?... És hogy lehet, hogy a játékok a Magasin Universel Áruházból valók?
- Ki mondta ezt neked?
- Láttam tavaly az árcédulákat...
Jean de Blaye ugyanazt ismételgette:
- Ha egyszer a mama mondta...
Éreztem, hogy megzavartam.
- Figyelj, mondtam, ha úgy döntenénk, hogy egyáltalán nem alszunk, akkor csak meg kellene gyújtani a gyertyát, fogni egy könyvet vagy beülni egy fotelbe a kandalló mellé, hogy biztosan ébren legyünk, mire megjön...
- A mama azt mondja, ha nem alszunk, nem jön el...
A boltok fényesen ragyogtak a párától nedves járdákon. A Cours des Fossés sétálóutcát ellepték az árusok bódéi. A gázlámpák megvilágították a rózsaszín cukorkákat, s kedvünk támadt beléjük kóstolni, mert túl rossz minőségűek voltak ahhoz, hogy vásároljunk belőlük.
- Úgy is tehetnénk, mintha aludnánk...
- Akkor tudni fogja, hogy csak úgy teszünk, mert ő mindent tud...
- Igen, de ha a mama az, ő elhiszi majd, hogy alszunk.
Jean de Blaye megint rákezdte:
- Nem is a mama az!
Elértünk az utca sarkára, ahol el kellett válnunk a téli szünet végéig, Jean ugyanis másnap vidékre utazott. Könyörögtem neki, hogy ne aludjon majd el karácsonyeste, én pedig elszántan készültem nyitva tartani a szememet. Majd elmeséljük egymásnak, mit láttunk... Megígérte, hogy megpróbálja. Utána néztem. Néhány másodpercig még láttam a vállán himbálózni hosszú göndör lánytincseit, azután kicsiny árnyéka eltűnt az esti ködben.
II
Házunk a katedrális közelében volt. Karácsony estéjén a Pey-Berland-torony nagyharangja hatalmas zúgással töltötte be az éjszakát. Ágyam hajókabinná változott, s a hangok zápora elragadott, elringatott a harangviharban. A vibráló fényű éjjeli lámpa ismerős kísértetekkel népesítette be a szobát. A függönyök, az asztal és a karosszékre rendetlenül lehajigált ruhák már nem fenyegetően vették körül ágyamat: megszelídítettem ezeket a vadakat. Ők pedig vigyáztak álmomra, ahogy a dzsungel népe vigyázott a kölyök Maugli álmára.
Nem kellett félnem, hogy elalszom: a nagyharang ébren tartott. Belekapaszkodtam az ágy rácsaiba, olyan erős volt az érzésem, hogy testestül-lelkestül ki vagyok szolgáltatva ennek a jó viharnak, mely nem akar nekem rosszat. Mama benyitott az ajtón. Nem nyitottam ki a szemem, de megismertem ruhájának selymes hangjáról. Ha tényleg ő az, aki leteszi a játékokat a cipőm mellé, akkor még most megteszi, gondoltam, mielőtt elmegy az éjféli misére. Megpróbáltam úgy lélegezni, mint egy alvó gyermek. Mama hozzám hajolt, éreztem a leheletét. Ez minden elhatározásomnál erősebb hatással volt rám: gyorsan átkaroltam a nyakát és szenvedélyesen megöleltem.
- Jaj, kis bolondom! Kis bolondom! - ismételgette, miközben csókolgatott. - Hogy akarod, hogy eljöjjön, ha nem alszol? Aludj, kicsi Yves, aludj, szeretett fiacskám, aludj szépen, kicsiny gyermekem...
- Mama, úgy szeretném látni!
- Azt akarja, úgy szeressük, hogy nem látjuk... Tudod, hogy amikor a misén leereszkedik az oltárra, mindenki lehajtja a fejét...
- Mama, ugye nem haragszol meg, de hát, szóval egyszer nem hajtottam le a fejemet, felnéztem és megláttam...
- Hogyan? Csakugyan láttad?
- Igen! Vagyis... egy fehér szárny végét láttam...
- Ezen a mai éjszakán nem szabad nyitva tartani a szemünket. Ha alszol, akkor fogod a legjobban látni őt. Meg ne próbálj ébren maradni, mire hazaérünk a templomból...
Becsukta az ajtót, léptei lassan eltávolodtak. Meggyújtottam a gyertyát, és a kandalló felé fordultam, melyben az utolsó parázsló fadarab is elhamvadt. A cipőm ott állt a kandallórácsok között, ennek a mélységes, sötét négyszögnek a szélén, ebben a koromra és hamura nyíló süllyesztőben. Innen süvített be a nagyharang öblös hangja, szörnyűséges dallal töltve be a szobát, egy dallal, mely mielőtt elért volna engem, a tetők fölött kószált, a Tejúton, hol egybemosódik a karácsonyéj, ezernyi angyal és csillag. Nem az lepett volna meg, ha megjelenik a gyermek a kandalló sötét mélyén, ellenkezőleg, az, ha nem történik semmi. Egyébként máris történt valami: két üres cipőm, e két szegény - mindennapjaimhoz nőtt - nagydarab lábbeli hirtelen különös, valószínűtlen jelleget öltött, mintha ide, szinte az időn kívülre helyezték volna őket, mintha egy kisfiú cipőjét hirtelen megérinthetné a nem látható világból áradó fény. A titok oly közel volt, hogy elfújtam a gyertyát, nehogy elriasszam az éjszakák éjszakájának láthatatlan népét.
Ha rövidnek tűnt számomra az idő, az minden bizonnyal azért volt, mert az időn kívül kerültem. Valaki benyitott az ajtón, én pedig behunytam a szemem. Ruhájának selymes hangjából, a papír zizegéséből tudtam, hogy ez csakis a mama lehet. Ő volt az és mégsem ő, úgy tűnt nekem, hogy valaki anyám alakját öltötte magára. Tudtam, hogy az éjféli misén, amit el sem képzelhetünk, s amire engem nem vittek el, mama és a fivéreim biztosan megkapták már az ostyát, s összetett kézzel és olyan erősen behunyt szemmel mentek vissza helyükre, hogy nem értettem, hogyan találhatták meg székeiket. Persze mama volt az, aki, miután a kandallónál tett-vett, odalépett az ágyamhoz. De Ő ott élt a mamában: nem választottam el őket egymástól: a hajamba fújt lehelet olyan mellkasból származott, melyben ott pihent még Isten. Ebben a pillanatban egyszerre hullottam anyám karjába s mély álomba.
III
A szünet utáni első reggelen fölvettem a cipőmet, a cipőt, mely részese volt a csodának, de mostanra nem volt más, mint közönséges, vasalt orrú lábbeli, akár egy csacsi patája, amely a vékony platánfa körül tocsog az udvar pocsolyáiban a nyolcórás becsöngetésre várva. A kiabáló, kergetőző gyerekek tolongásában hiába kerestem Jean de Blaye lányosan göndör tincseit. Megvárakoztatott, nem tudtam neki rögtön elmondani a titkot, amit lelepleztem... Miféle titkot? Megpróbáltam elkép zelni a magyarázathoz szükséges szavakat, hogy majd megértsen.
Jean de Blaye fürtjei láthatatlanok maradtak. Megbetegedett volna? Talán sokáig nem fogom megtudni, mit látott karácsonyeste? A tanteremben megkerestem Jean de Blaye helyét. Idegen gyerek ült ott, egy sima hajú. Először nem is értettem, hogy ő az. Nem ismertem volna meg, ha nem emeli rám kék szemét. Ami igazán meglepett, az a megkönnyebbültsége, a felszabadultsága volt. Haja kevésbé volt rövidre nyírva, mint osztálytársaié. A fodrász elég hosszú hajat hagyott neki ahhoz, hogy baloldalt elválaszthassa.
A tízórai nagyszünetben, ahogy kiengedtek minket az udvarra, Jean de Blaye keresésére indultam, és meg is találtam, amint kis Dávidként a nagy Campagne előtt állt, mintha a hajával nem az erejét, hanem a gyengeségét veszítette volna el. A megzavart Campagne szabad utat engedett a fiúnak, aki leült a bejárat egyik lépcsőfokára, hogy becsatolja görkorcsolyáját. Messziről néztem, nem mertem közelebb menni, meghatározatlan szomorúsággal gondolva arra, hogy többé sosem láthatom a napon ragyogni, Jean de Blaye vállán himbálózni a kis Lord Fautleroy hajtincseit. Végre elhatároztam magam:
- Nos hát? Betartottad a szavad? Ébren maradtál?
Jean de Blaye a következőket mormolta anélkül, hogy fejét fölemelte volna:
- Tényleg azt gondoltad, hogy elhiszem... hogy ennyire hülye vagyok?
És miután megint rákezdtem:
- De emlékezz vissza... alig két hete - a fiú még jobban ráhajolt a korcsolyájára, és biztosított róla, hogy színlelte az egészet, hogy gúnyt űzzön belőlünk:
- Nyolcévesen mégsem kölyök már az ember!
Minthogy még mindig úgy beszélt hozzám, hogy nem nézett rám, nem tudtam tovább magamba fojtani az égető kérdést:
- Szóval akkor a mamád becsapott?
Egyik térdével letérdelt a földre, hogy megszorítsa korcsolyaszíját. Zefírszárnyakként elálló füle elvörösödött. Nem tágítottam:
- Mondd csak, de Blaye, a mamád... Szóval beugratott?
Egy mozdulattal felállt és rám szegezte tekintetét. Ma is magam előtt látom a mogorva kis piros arcot, az ö sszeszorított ajkakat. Kezét végighúzta a fején, mintha eltűnt fürtjeit keresné. Megvonta a vállát:
- Többet nem fog beugratni.
Szinte akaratom ellenére azt válaszoltam, hogy anyáink nem hazudtak nekünk, hogy minden igaz volt, és hogy láttam... Félbeszakított:
- Láttad? Igazán? Láttad? Hát én is láttam!
Majd talpra ugrott, és a szünet végéig megállás nélkül a platánfa körül korcsolyázott. Megértettem, hogy kerül engem. Attól a naptól fogva nem voltunk többé barátok. A rá következő évben a szüleivel elköltözött Bordeaux-ból, én pedig nem tudtam, mi történt vele azután.
IV
Fiatal éveimben csupán egyetlenegyszer fordult elő, hogy karácsony szent éjszakáját nem a szeretteim között töltöttem vidéken. Egyetlenegyszer fordult elő, minden bizonnyal néhány évvel a háború előtt. Hagytam magam elcsábítani valami éjszakai mulatóhelyre. Csábítóim nevét is elfelejtettem, annál elevenebben emlékszem rettenetes szomorúságomra. Ebben a "mulatós" hangulatban a Pey-Berland-torony nagyharangja nagyobb erővel zúgott bennem, mint a város tetőin, ahol születtem. Rettentő hangjával elnyomta a cigány zenészek hegedűjátékát. Az élet azon pillanatai közé tartozott ez is, amikor egészen biztosak lehetünk abban, hogy elárulunk valamit. Társaim nem árultak el semmit, mert nem kellett dönteniük. Elképzelhető, hogy néhányuknak az enyémhez hasonló gyerekkoruk volt, de már régen elfeledkeztek róla. Én voltam az egyetlen ebben az ételszagban s az idióta refrének hangzavarában, aki képzeletben újrateremtette a jászol csodálatos kis szigetét a fogadószoba mélységes sötétjében, az egyetlen, aki visszaemlékezett a régi dalra, mely Isten leereszkedését és alázatát énekli meg. Noha még igen fiatal voltam, a gyertyák egy oly távoli múlt messzeségéből lobogtak felém, hogy ezerévesnek hittem magam. S mégis éreztem, hogy égetnek. Nem, nem volt semmiféle mentségem, hiszen költő voltam, a költőben pedig olyan lélek lakozik, melynek mélyén semmi nem érhet véget. Hova hurcoltam, hova merészeltem elhurcolni ezen az éjszakán a gyerekkoromat, mely nem hagyott el?
Ittam, hogy elfeledkezzem a vétkemről. Mennél többet ittam, annál jobban eltávolodtam társaimtól. S annál jobban zavart a nevetésük. Felálltam az asztaltól, és elindultam a bárpult felé, egy olyan zugba, ahol kevésbé vakított a fény. Odakönyököltem, és rendeltem egy whiskyt. Abban a pillanatban, amikor a Jean de Blaye nevű kisfiúra gondoltam, megpillantottam magát Jean de Blaye-t, mellettem ült egy bárszéken. Nem kételkedtem benne, hogy ő az. Ugyanaz az örökzöld szem világította meg ezt az elhasználódott fiatal arcot, melyet magamban felragyogni láttam, s most meg tudtam volna érinteni. Megszólítottam:
- Nem kellett volna levágni a göndör fürtjeidet.
Nem tűnt meglepettnek, de kásás hangon megkérdezte:
- Miféle fürtöket?
- Amit 1898 karácsonyi szünetében vágtak le.
- Valakivel összekeversz, világos!, de nem baj... Olyan távol vagyok önmagamtól ma este!
- Én viszont tudom, hogy te vagy de Blaye.
- Honnan tudod a nevem?
Sóhajtottam egyet, fellélegeztem: ő az!, tényleg ő az! Megfogtam a kezét:
- Jean, emlékszel a platánra?
Felnevetett:
- A platánra? Milyen platánra? Egyébként nem Jeannak hívnak, hanem Philippe-nek. A bátyámat hívták Jeannak... Talán vele tévesztesz össze?
Micsoda fájdalom! Szóval ez csak az öccse, akiről Jean de Blaye akkoriban mesélt... Hogyan is tévedhettem ekkorát? Philippe arcában nem volt semmi fény. Egyszer csak megszólalt:
- A göndör fürtök... Jean hajfürtjei... Erről eszembe jut egy történet...
Elmesélte, hogy anyja szobájának komódján volt egy kulcsra zárt ezüstszelence. Jean azt állította, hogy kincs van benne. A két fiú a kincsről álmodozott, ám anyjuk nem akarta megmutatni nekik, s megtiltotta, hogy a szelencét kinyissák. Anyjuk és Jean között folytonos küzdelem volt, folyton egymás ellen ágáltak.
- Jobban szerette, mint engem - mondta Philippe. - Sőt azt hiszem, a lelke mélyén csak őt szerette... De valami elválasztotta őket egymástól, nem is tudom, mi... Egy napon Jean felfeszítette a szelence zárát. .. az első zár volt ez, amit felfeszített, de sajnos nem az utolsó! A kincs nem volt más, mint az ő gyerekkori hajtincsei, hihetetlen, nem? Olyan volt, mint egy halott haja. Jean rettenetesen méregbe gurult... Tudod, milyen volt ezekben a pillanatokban. Tajtékzott, s akkor nyugodott csak meg, amikor látta elégni gyermekfürtjeit a kandallóban. Este az anyám... Nem is tudom, miért mesélem el neked mindezt...
Folytatta az ivást. Arra gondoltam, hogy múlt időben beszél a bátyjáról. Előre tudtam a választ a kérdésre, amit közömbös hangon tettem föl:
- Meghalt?
- Tavaly, a saigoni kórházban... Közöltük a hírt az újságban, de nem küldtünk partecédulát... Gondolhatod! A botrányos ügyletei után, azok után, ahogy élt...
Megkérdezhettem volna: "És milyen életet élt?" Inkább csak ennyit mondtam:
- Igen, igen... tudom... - És valóban tudtam, hogy Jean rossz fiúként végezte, tudtam, hogy elveszett.
Emlékszem, gyalog mentem vissza diákszállásomra. Vékony platánok ágaskodtak rácsaik fölé, a koszos beton fölé, hogy ágaikat megfürdessék a hajnali ködben. Sokan járkáltak még az utcán. Magam előtt látom fiatal fiúk egy csoportját, amint egy részeg nőt tuszkolnak be egy taxiba. Szemem, ennek a karácsonyéjszakának a káoszától igen távol, a háztetők feletti jeges térségeket kereste, ahol az angyalok laknak, kiket éppen most ébresztett a Pey-Berland-torony nagyharangja. Van tisztán látó részegség is. Miközben úgy éreztem, fölemelkedem, nem is gyerekkorom emléke által, hanem a bennem élőként jelen lévő gyerekkorom által, csodálatos könnyedséggel alkottam magamban újra Jean de Blaye történetét. Ha költőnek születtem, ezen az éjszakán lettem regényíró, de legalábbis ekkor tudatosult bennem ez a képesség, ez a hatalom. Gyors és könnyű léptekkel haladtam, az alkotás hatalma repített. A két végén ragadtam meg Jean de Blaye sorsát: a lányos hajú kisfiú, aki szívében vad szenvedélyeket hordoz, és anyja iránt hatalmas, szenvedélyes érzelmeket táplál, majd a férfi, aki szinte gyermek még, és Saigonban, egy kórházi ágyon agonizá l.
Újrateremtettem magamban az iskolás fiút, akinek szent volt az anyai szó. Magam előtt láttam a tekintetét abban a pillanatban, amikor rájön, hogy anyja képes hazudni, a hangsúlyt a levágott tincsekre helyeztem: levágásuk jelentette a fiúi odaadás végét... Itt végződött regényem prológusa, és itt vágtam a téma elevenébe: a fiatal hím és az anya összecsapása. A csúcspont a szelencejelenet: Jean de Blaye gyűlölte az őt világra hozó anyában a makacsságot, mellyel életre akarta kelteni a gyermeket, aki nem ő volt már, a makacsságot, mellyel gyermekkora foglyává tette őt, hogy biztosabban maga mellett tudhassa. Alig született meg benne a férfi, az anyával folytatott harc tragikusra fordult: az első barátság, az első szerelem, az első nem otthon töltött éjszaka, a pénzkövetelések, a be nem vallható társaság, az első súlyos kihágás...
Ott álltam ajtóm előtt. A születő nappali fény fehérre festette erkélyemet. A harangok a hajnali misére hívtak. Bár álmos voltam, felöltözve, begombolt kabáttal leültem asztalomhoz, tollat és papírt ragadtam, annyira féltem, hogy elfelejtem a bennem támadt gondolatokat! Regényíró született, s felemelte szemét erre a szomorú világra.
SZÁVAI DOROTTYA fordítása
