LUIS MATEO DÍEZ

A Muanil hava

Valamennyi nevezetes történet, melyet gyerekkoromban Manuel nagyapámtól hallottam, akkor hangzott el, amikor a szakállát borotváltam. A szalon kanapéi között élt, oda száműzte őt a fokozódó vakság, órái fátyolos félálomban teltek, s a tudat tespedt vizein lavírozva az idő már-már nem is létezett.

Minden hétfőn, csütörtökön és vasárnap összepakoltam borotvát, pamacsot, borotvaszappant, majd serényen nekiláttam, hogy elvégezzem a rám rótt feladatot; karistoltam a nagyapa összevissza nőtt sörtéit, és ő békésen tűrte az én kétes értékű borbélykodásomat, melyben külön attrakció volt, amikor kölnivízzel bőségesen meglocsolt forró kendőt borítottam az arcára.

A néma kanapék fölött, a céltalanul tékozolt, nyugalmas órák magányában keringtek a nagyapa emlékei, mélyén, és ő hagyta, hadd fusson az idő, csak a botját markolta, meg a fekete baszk sapkájához ragaszkodott. Amint nyaka köré kötöttem a törülközőt és ő fölemelte az állát, előbújtak az emlékei, talán valami távoli fuvallat hatására, ami végigsimított a homlokán, s fejében fényt hintett a múlt képeire.

- Ej, tudod-e, hogy Santiago öcsémről soha többet nem hallottunk? - mondta; így szokta bevezetni a történeteit, melyekben a prímet általában egy szívének kedves személy vitte, azazhogy maga a szeretett arc volt az emlék, a története pedig a ráadás.

- Egyetlenegyszer látogatott haza, harmincnégy karácsonyán, az tán nyoma veszett.

Ő volt a legfiatalabb testvér és az egyetlen, aki nagyapa után kivándorolt Mexikóba, kalandra vágyva, még a század legelején.

A történetek többnyire "odaát" játszódtak, de sajátos módon a tájról sohasem beszélt, csak a napégette, örökösen forrongó lapályt emlegette, oda kötötte az ifjúsága, a részletek azonban elmosódtak benne, mintha soha nem emelte volna fel a fejét, hogy kifújja magát és elnézzen a látóhatárig. A legfurcsább az volt az egészben, hogy bár odaveszett egy darab élete, mégis, kis keserűséggel, de visszavágyott Mexikóba; hiába a napi tizennégy órás robot a gyarmatáru- kereskedésben vagy a vegyesboltban, a szüntelen hajszás napok, mikor vasárnap, ünnepnap egyként ott buzgólkodtak a poros, külvárosi hőségben.

- A pult volt a mi otthonunk - mondta nagyapám, és a hangjában most is benne rezgett az a kesernyés honvágy a valaha volt kuckója után, ahol soha rendesen ki nem pihenhette magát. - A pulton ettünk, kiszolgáltunk, alatta batyun, zsákokon aludtunk.

Nagyapa háromszor kelt át az óceánon - oda-vissza számítva az utat -, míg végre annyi vagyont gyűjtött, hogy hazaköltözhetett a szülőfalujába; nyitott egy borkereskedést, és egy kis időre az amerikás spanyol dicsfényében sütkérezett, látható ez a ritka családi fényképeken, melyeken a mellénye alsó zsebéből az aranyóra lánca rendre kikandikál.

Az első hajóút volt a legkeservesebb, és erről maradtak a legkuszább emlékei. Vigóból Veracruzba tartott a Morelos Társaság járata, s minthogy a nagyapám életében akkor látta először az óceánt, merő zavarodottság volt, összefolytak előtte a nappalok és a kóbor éjjelek, bűzhödt kabin és mocskos fedélzet, ahol olyasforma legényekkel, mint ő maga, egymást méregették, de szólni nem szóltak, ijedten, kialvatlanul, hányingertől fölzaklatva.

- Ha valaki azt mondaná nekem - bizonygatta -, hogy negyvennyolc órát vagy egy álló esztendőt hajóztunk, én mind a kettőt elhinném neki... Csak annyit mondhatok, hogy amikor partra szálltunk, azt hittük, megnyílt a föld alattunk, és ott, a mólón, abban a minutában összecsuklottunk.

Tizennégy év múlva ült ismét hajóra, akkoriban, amikor az első boltja már jól jövedelmezett. Meg akart házasodni itthon, de újabb tíz év telt el, mire megtarthatták az esküvőt és találkozhatott nagybeteg anyjával. Azon a visszaúton történt, hogy a hajó viharba került, és kis híján mind odavesztek.

- Volt egy éjszakánk - emlékezett nagyapa -, amikor már odalenn láttam magam, a mélyben. Ha tudnád, milyen könnyen beletörődik az ember, hogy odalenn végzi. Mondják, ez a legenyhébb halál, s hogy a vízbe fúló igen alázatos haldokló, könnyen beletörődik a sorsába...

Nagyapám harmadszor is tengerre szállt, ezúttal szükségből, hogy felszámolja a kinti üzletét. Akkor már itthon élt, nős volt, a borkereskedés is jól ment. Csakhogy kiábrándító, csalódásokkal teli utazás várt rá. Bizalmas barátja, akire rábízta az ügyei intézését, becsapta, a pénz, amit bankjegyekben, egy kis kofferben hazahozott, egy nem sokkal azelőtt történt véres kormányválság után értéktelen papírhalmazzá változott.

- Ej, az a bőrönd - mondogatta nagyapa. - Évekig a padláson tartottam, nem tudtam beletörődni, hogy az a pénz, az a tenger sok pénz semmit sem ér, és a lelkem mélyén cudarul szégyelltem magam miatta. Éppen abban az esztendőben, karácsonykor volt itthon Santiago öcsém, és kettesben tűzre vetettük a bankókat...

Erről az epizódról anyám is mesélt nekem, az ő szemében a titok varázsa lengte be mindazt, ami lejátszódott előtte; azok a ropogós, vadonatúj bankjegykötegek, melyeket a két fivér előbb a máglya fölé tartott, majd a lángokba ejtett, fennhangon számolva, mennyinél tartanak, és ezalatt nagyapa szeméből dühös könnyek potyogtak.

- Egyre megy, Manuel - szólt Santiago, és a tűz fényénél tömött bajuszát simogatta, majd egy papirossal maga sodorta cigarettájára gyújtott. - Olykor nem az a munka gyümölcse, ami belőle megmarad, hanem ami elvész... Egyet-mást tanultam odaát, például azt az alapelvet, hogy semmi sem ér többet, mint az éjszakai álom...

Santiago bátyám előzetes értesítés nélkül, december hu szonkettedikén megjelent a falu főutcáján. Jó pár éve volt annak, hogy a nagyapám hazaköltözött, s a család beletörődött már, hogy a legkisebb fiú, azzal a kalandos természetével visszavonhatatlanul elkallódott a tengerentúlon, hiszen annak idején sokszor a nagyapa sem tudta, merre kóborol.

- Sehol sem volt maradása - mondta -, továbbá nyakig benne volt bizonyos forradalmi zendülésekben, éspedig az Emiliano Zapata seregével. Többször bújtattam magamnál, egyszer két hónapig lakott nálam, csak nőnek öltözve mert kilépni az utcára. Szerzett magának tanyát, ezüstbányát, szeszfőzdét, és odavolt mindenféle szerencsejátékért...

Mintha csillogó üveglencse volna, úgy vonta be a hályog nagyapa szemét, s úgy tetszett, folytonos csodálkozással tekint a világba. A borotválásban éppen a nyakához értem, óvatosan kerülgettem a ráncokat, húztam az időt, vártam, mi következik. Ő hallgatott, látszott rajta, hogy egy percre elvesztette a történet fonalát, ajkára dermedtek a szavak, még mielőtt kimondta volna őket.

- Hallhattad anyádtól - mondta -, még kicsi lány volt, de Santiago érkezését, akivel utóbb olyan jól megértették egymást, ő sem tudja elfelejteni... Az volt életünk legszebb karácsonya...

Anyám az úton ugrándozott, a háztól nem messze. Dél felé járt az idő. Az éles téli napsütésben körös-körül szikrázott a havas táj.

- Azt hiszem - mondta anyám -, soha azelőtt nem láttam olyan makulátlanul hófehér lovat. És persze a legrendkívülibb látomás, amit elképzelni is alig tudtam, az a fehér lovon ülő férfi volt, abban a szokatlan öltözékében, amint a havon közeledik felém.

Amint anyám magához tért abból, amit pillanatnyi varázslatnak hitt, a testvéreit meg a nagyapát szólongatta. A lovas éppen vele szemben, az országúton jött, ügyesen táncoltatva a lovát, és miközben végighaladt a főutcán, az emberek sorra kiálltak a házak kapujába.

- Manuel Rodríguez háza merre található? - mondják, hogy ezt kérdezte a délceg lovas, és megemelte széles karimájú kalapját.

- Ott, az a lányka az övé - felelte valaki.

- Hé, leányka - rikkantott Santiago -, gyere csak ide! Gyere ide, báránykám, mutasd magad; hisz te vagy a legszebb virágszál, akit életemben láttam...

Anyám nem bírt megmozdulni, és amikor nagyapa kidugta a fejét a boltból, csak azt látta, hogy a tulajdon testvéröccse leugrik paripája nyergéből és a szívéhez szorítja az ő lányát.

- Egy percig sem kételkedtem benne, hogy ő az. Elegáns mentéjében, kackiás bajuszával, kalapban, ami már röpült is a levegőben, ahogy felém rohant, hogy megöleljen. Már csak ilyen volt Santiago - mondta elismerően a nagyapám. - A saját lován akart hazajönni, és két hétre rá azon is távozott... Nemsokára befutott a poggyásza is, egy kétkerekű hozta, rajta volt minden vagyona: három bőrönd tele ruhákkal és ajándékkal...

A ritka családi fotográfiákról sorra hiányzik Santiago bátyám. Mi örökké fiatalnak láttuk őt, mert mindig távol volt; a személyét a legkisebb fiúnak kijáró rajongó szeretet övezte, hiszen a testvérek közül ő volt a legtalpraesettebb, a legdaliásabb és a legszeretetreméltóbb.

Az idő persze megfakította az emlékeinket róla, de később, futó látogatása után újra megszínesedtek. Santiago bátyánk bevonult a családi emlékek közé, és fokozatosan a legendák rejtelmes íze járult alakjához; valahogy kilépett a valóságból, eltűnt belőle az élet elevensége, ahogy a múltban elsüllyedni készülő dolgokkal és emberekkel történni szokott, még mielőtt végleg átsiklanának a feledésbe.

- Egyre újabb és újabb nyakláncok kerültek elő a csomagjából. Karácsony és vízkereszt között olykor befogta a szememet, és újabb gyöngyöket akasztott a nyakamba. Csupa izgalomban éltem, sírtam a karjában a boldogságtól, ő meg csak dicsért, becézett, báránykája voltam, a szeme fénye, akit elvisz magával. Színes kövekkel volt tele a házunk, és attól fogva az ilyen ajándék egyet jelentett nekem a boldogsággal...

Nagyapa összehívta a családot, és ünnepi lelkesültségben egyre érkeztek a rokonok; az ünnepek egyetlen folyamatos lakomába torkollottak, melyen Santiago elnökölt, a konyhában és az ebédlőben egyaránt, a puly ka, a kukoricalepény, a csilipaprika kitűnőségeit zengve, és citrommal, sóval fűszerezett tequila ivására oktatva az atyafiságot.

Minden délben összesereglett a házunk előtt a falu apraja, hogy végignézze, amint a bátyám kilovagol. Kicsípve, lószerszámokkal a karján kilépett az ajtón, meghajolt, megemelte a kalapját, majd a közeli istállóba ment, ahonnan hallatszott már a szürke nyerítése, mert felismerte a gazdája lépteit; s kisvártatva rávetült a lovas alakja a hóra, ahogy ide-oda hajladozott a nyeregben.

- Szilveszter körül én már azt gondoltam, hogy itthon marad - mondta nagyapa -, mert elárulta nekem, hogy van egy komoly ügye, fülig szerelmes, és ez a szerelem megváltoztatta az életét. De elég hamar megtudtam, hogy nem egy, hanem több komoly ügye is van, majdnem annyi, mint ahány napja megérkezett a faluba... Santiago bejárta az egész környéket és nem túlságosan figyelt rá, hogy férjes asszonnyal vagy lánnyal akad dolga...

Nagyapa fátyolos szemében még most is valami hitetlenkedő ámulat látszott, a fejét lassan ingatta, balról jobbra, mint aki nem tud napirendre térni a dolog fölött.

- A szoknyák - mormolta -, mindig a szoknyák után futott...

Ragyogó, verőfényes téli reggelekre ébredtünk, tükörként vakított bennünket a fehér hó. És a nem mindennapi lovas el-eltünedezett a magányos dombok kanyarulatainál, hol elhagyott ösvényeken látták, és akkor csak azok tudták, merre jár bizonyos éjszakákon, hol pedig a befagyott folyó mentén vagy fogadók, szérűk közelében.

- Ha egyszer a szívemre hallgatok, édes bátyám - mondta Santiago, és rágyújtott -, akkor nem megy a munka. Azért jöttem haza, hogy kiszellőztessem a fejem, s a szívem újra megtréfált. Az a kis fekete, a híd mellett, Melquiadeséknél, az Otilia nem hagy nyugodni, egy szemhunyásnyit sem alszom miatta...

- Na de Santiago, légy belátással - kérlelte a nagyapa -, az a lány hivatalosan jegyben jár valakivel.

- Lárifári, semmi sem végleges az életben - és kifújta a füstöt -, van úgy, hogy egy lánynak nincs is más lehetősége, mint hogy eljegyez ze magát. Ha óvakodunk elfogadni azt a csekélységet, amit egy ilyen szegény lány adhat nekünk, bizonyos, hogy ő nem lesz boldogabb, legföljebb férjhez megy, és beletörődik a sorsába. De a választás lehetőségét meg kell adnunk neki. Az egyik elfogadja, a másik nem, és én tiszteletben tartom, hogy a másik fél hogyan döntött. Tudod, nem jön be a kakas a házba, ha nincs nyitva az ajtó, egyszóval, aki szeret, kétszer él.

Amikor nagyapa végre rászánta magát és előkereste az öreg bőröndöt, mely egykori vagyonát, tehetetlen dühét és szégyenét rejtette eddig, a bankókkal együtt máglyára kerültek szép sorjában bizalmas vallomásaik is. Még most is volt valami álságos csillogása annak a semmi papirosnak, a pénz fogalmához tapadó hamis értéke, pedig soha nem szolgált jóra.

- Mennyit gürcöltem érte - mondta nagyapa egy köteg bankjegyet lobogtatva a lángok fölött.

- Tűzbe vele, Manuel - biztatta Santiago -, csak a rosszra emlékeztetnek, a bajra, küszködésre, csak a munkát, a folytonos robotolást juttatják eszedbe.

Anyám kimeresztette a szemét. Az ő képzeletében ez a halom pénz éppen azt a távoli, meseszerű világot jelentette, ahová Santiago bátyánk talán őt is magával viszi egyszer.

- Hogy fog neked ott tetszeni, báránykám. A Muanil havas csúcsa, ahol a hó százszor fehérebb és szikrázóbb, mint az itthoni dombokon. És ahogy itt nyúlra vadásznak, ott csapdával énekes rigókat fogunk magunknak...

Nagyapám itt szertelen sóhajtozásba kezdett, mint aki elvesztette a vaksággal a külvilág iránti mértéket és tapintatot. Tulajdonképpen már jó ideje minden mozdulata erről árulkodott. Van a vakokban valami fura ártatlanság, amiből árad a különcség, mintha látásuk elvesztésével eltűnne belőlük a mások iránti jóérzés is.

- Vajon milyen ott a hó? - szólt eltöprengve, amikor borotvámmal a barkójához értem.

A kezem megállt a levegőben, és egy pillanatra én is elábrándoztam, vajon milyen is lehet az a másik világ, azok a dús, mesés tájak és illatok, melyeket Santiago bátyám oly szemléletesen lefestett anyámnak, aki valósággal a szeme fénye volt, akinek színes és fénylő gyöngysorokat fűzött a nyaka köré.

Könnyű volt felidézni a tiszta téli délelőttök látványát, a nyalka lovast, elképzelni, amint megy, mint a villámlás a mezőn, ahol rendesen csak a nyulak szoktak déltájban rémült cikcakkban átvágni.

- Soha többé nem hallottunk felőle - mondta nagyapa, és a szék támlájára ejtette a fejét, én pedig arcára nyomtam a forró kölnivizes kendőt. - Fogta magát és eltűnt...

Nem mondták meg neki, s a család megőrizte a kegyes hazugság titkát, miszerint húsz éve immár, hogy Santiago bátyánk Mexikóvárosban búcsút mondott a világnak.

Távozott a hadseregből, miután elismerték a forradalmi küzdelmekben szerzett katonai rendfokozatát, s megkapta a nyugállományú ezredesnek járó nyugdíjat. Ahogy a vele együtt élő asszonynak rövid búcsúlevelében írta, a gyomrában keletkezett rosszindulatú daganat vitte rá, hogy végezzen magával.