Műhely
|
Műhely
|
|
|
|
||
Ez a levelezés folyamatábra, s nem is mindennapi folyamat megörökítője. Az egyik koordinátapont Georges Perros (1923-1978), akiről ma már bátran kimondhatjuk, hogy a XX. század második felének egyik legjelentősebb francia költője. A másik Lorand Gaspar (1925-), aki Erdélyben, magyarnak született, a háború sodorta Párizsba, és bár költőként későn, negyvenegy évesen indult, csakhamar a francia kortárs líra élvonalába került, a legrangosabb francia költészeti elismerések (az Apollinaire-, a Mallarmé-, a költészeti Goncourt-díj, Párizs Város Díja, Nemzeti Költészeti Nagydíj) ritka sorozatának birtokosa. A protokollnál azonban fontosabb itt a rendkívüli szellemi feszültség, s az ugyanekkor minduntalan felszikrázó józan, emberi jókedély: e kettő ritka elegye adja e levelezés valódi rangját és dinamikáját.
Ez a levélváltás a szó szoros értelmében földrészeken ível át, galambpostája az azonos nyelv, az azonos kulturális beágyazottság, valamint számos alkati egyezés. Ám az összhang eléréséhez nagyon is szükséges volt még valami: a papír közvetítő semlegessége, a távolság részegítő áttétele. Lorand Gaspar ma, az idő távolából írja: Perrosnak, "ennek a remetének, mint mindannyiunknak, szüksége volt barátokra, csak éppen szívesebben tudta őket távol magától". A levél tehát az ideális távolság megőrzésének módja volt, ahogy az irodalom is, hiszen Perros nem az elvont, köntörfalazó lírikusok közül való, nagyon is nyíltan, "szemérmetlenül" beszélt köteteiben saját magáról - csakhogy megint a papír közbenjárása által. Vagyis nagy szüksége volt az őszinteségre, ám amint a szinte lüktető, még meleg szavakat sikerült rögzítenie, egy könyv vagy egy levél biztonság os távolába taszította azokat.
A levélválogatás alapja egy nemrégiben megjelent kiadás: Georges Perros-Lorand Gaspar: Correspondance, 1966-1978 (La Part commune, Rennes, 2001). Az "irodalmi pingpong" két helyszínének egyike Bretagne (közelebbről Douarnenez), ahol Perros, aki nemcsak költő, de "kiöregedett" s főként a színházi életből kiábrándult színész is, többek közt Gérard Philipe barátja és pályatársa, letelepszik. Mégpedig orosz származású felesége, Tania s három gyermekük társaságában. Frappánsabb korabeli portrét keresve sem találhatunk, mint amelyet épp Gaspar készített róla egy ízben: "Sosem feledem első találkozásunkat, miután egy éjszakán át zötyögtem az aszfalton egy kis Citroënben, én kicsit kóvályogtam, mint akinek fejébe szállt az Atlanti-óceán tömény levegője, ő pedig zömöken állt ott az ajtónyílásban, barna bársonynadrágban, matróz-szvetterben, pipával kezében, pipával szájában. Szeme barnább volt, mint a nadrágja, tekintete már első látásra gyengéd és bársonyos, mélyén pedig mélységesen sötét, metsző és rozsdás a fény. Könyvekkel telizsúfolt padlásszobájában, a kedvenc kakas társaságában, mely egyes kéziratokat - minden sarokba jutott belőle - előszeretettel látott el szignójával, dohányt és tájat cseréltünk, hallgattuk a France Musique adását, a szelet, a semmit."
Ez a közeg, a tengerpart, Perros választott hazája, bosszantó turistaözönével és a szilaj, turistamentes évszakokkal szilárd viszonyítási pont. Jobbára helyben, "tornyába" zárkózva utazik, bár nyughatatlan lázadóként a környékbeli utakat is bejárja motorján. Ekkor már ismert költő, a Gallimard kiadó és a rangos Nouvelle Revue Française szerzője, remeteségében André Bretontól Michel Butorig sokan meglátogatják, bár ez a hírnévközelség korántsem szavatolja anyagi biztonságát. "Próbálok itt helyben olyan melót találni, amely csak a délelőttömet venné el. A halkereskedőknél talán akadna ilyen. Így legalább megvolna a társadalombiztosításom, és kevésbé lennék kiszolgáltatva a párizsi kedélyhullámzásoknak" - írj a Butornak.
Az alábbi levelek közül nem egy hasonló létbizonytalanságról árulkodik. A háború után felépült francia társadalom nem igazán tud mit kezdeni ezzel a "konszolidált csavargóval". Látszatra ugyanis minden "rendben" van vele, az átlagpolgár átlagéletét éli, családja, háza van, bensejében azonban veszélyes robbanóelegyet hordoz. Az írásért, amellyel napjait tölteni szeretné, hiába nagy kiadó szerzője, vajmi keveset kaphatott. Dilettáns kéziratok köbmétereit kellett lektorálnia a megélhetésért. Mikor pedig betagozódását elősegítendő egyetemi oktatói állásba kerül, panaszkodik, szemlátomást úgy fityeg az elegáns intézményen, mint valami válni készülő gomb ("De hát hogyan lehet megtanítani azt, amit tudnak, csak épp elfelejtették, hogy tudják?" - mondja tanítványairól). Kívülállása, különállása oka nyilvánvalóan az, hogy (a lehető legegyszerűbben szólván) elege van az egészből. A háború anyagi, de talán elsősorban pszichológiai kríziséből jól-rosszul kimászni igyekvő Franciaországnak "közös ügyekre", meglovagolható szlogenekre, a jótékony feledést elősegítő címkerendszerre van szüksége. Minden logikus és összepasszol, de egy Perros típusú vadembert valahogy kifelejtettek az egészből. Helye (legalábbis hivatalosan) ott lenne a művészvilágban, melyet ki nem állhat, s mellyel alig érintkezik, s akkor is leginkább levélben.
Mi több, még a rá eső legelemibb társadalmi sejttől, családjától is elszigetelődik, kedvenc kakasa társaságában ír-olvas magányos magaslesén, s még ebédelni, vásárolni lemennie is kínszenvedés. Megoldás (igazából) nincs, illetve megoldás az is, hogy nincs megoldás. Egyik kötetének címével élve "egy átlagos élet" zajlik itt, lázongásaival, beletörődéseivel. Valamilyen szinten persze gyógyír maga Bretagne (amikor turistamentes), a végtelennel, amelyre nyílik: "Én a tenger nélkül úgy érzem, mintha be lennék zárva." A kitörés más lehetőségét az öreg motorján tett kiruccanások mellett a vers maga kínálja, a reflexió orvosi pontossága, az önrajz már-már mazochista, ugyanakkor önsajnálattól, n osztalgiától sem mentes kíméletlensége.
Adott a másik, a levelezés kezdetekor ismeretlen valaki: Lorand Gaspar, aki viszont nagyon is a helyén látszik lenni. Nem mintha magasabb véleménnyel lenne a világról, de amellett, hogy van háza, állása, családja (motor helyett tevéje), legalábbis (maga választotta) nyersebb közegben él. A jeruzsálemi kórház sebésze, vagyis hasznosan tevékenykedik - bár az idő előrehaladtával, a háborús konfliktus kirobbanásával e hasznosság nagyon is megkérdőjeleződik, elég egy vers két sorát idéznünk: "testeket próbáltak összevarrni / melyeket odakinn mások szaggattak szakadatlan". Perrosnak kezdetben mint olvasó mutatkozik be, fesztelenül, szinte azonnal mint régi ismerőshöz közelítve ahhoz, akinek - műveit ismeri. Nyugodt és derűs nomád, ha kedve tartja, egy időre eltűnik a sivatagban, éppúgy elmerül annak teljességében, ahogy Perros fürdik a tenger határtalanjában.
Tudományos elme, szemben Perros maga hangsúlyozta (vagyis gyanúsan hangsúlyozott) "parlagiságával", úgymond egyszerű észjárásával. A költészet Gasparnak "olyan belső szerkezeti kérdés, mint a növény számára a növekedés". Csakhamar kiderül, hogy sorstárs ő is: ír, s verseit megismerve Perros őszintén meglepődik, miért nem foglalkoznak vele kiadók, folyóiratok. Aztán jön mérsékelten felhős égből a villámcsapás: Gaspar első kötetéért, a Quatrieme état de la matiere-ért (Az anyag negyedik halmazállapota) megkapja az Apollinaire-díjat, műkedvelőből maga is irodalmárrá válik, aki számít, akire számítanak. A nyakkendős-öltönyös díjátadás után hol gunyorosan, hol pragmatikusan váltanak egy-egy szót az irodalmi életről, az irodalmi figurákról, akiktől az "otthon" élő Perros éppakkora távolságot tart, mint a más földrészek homokját tapodó Gaspar.
"A szünidőben a görög szigeteket rohanjuk le, halász barátaink élnek ott, olyan helyeken, amelyeket még nem fedeztek fel a turisták... Természetesen mi ragaszkodunk az őrült feltevéshez, hogy nem vagyunk azok" - önironizál Gaspar, s ebből ítélve olyan ember (mi több, ol yannak is tartja magát), aki ugyan "belül van a körön", mégis igyekszik megőrizni lelki egyensúlyát, benső függetlenségét. Ámbár ki tudja, Perros függetlensége nem éppen a csúfondárosságban, zsörtölődésben, kopott öltözetben és kopott cipőben állott-e - s emez attribútumok híján billent volna meg.
A levelek hangsúlyozott, olykor tán meglepő köznapisága minden olcsó, mitizáló, legendaképző törekvésnek elejét veszi. A kakas letojta kéziratlapok, a szamárköhögés kínjai, az (igaz, misztikusan párhuzamos) motorbaleset és lovasbaleset vagy a ház körüli kecskék viselkedése nemcsak az intimpistáskodásra, a hírességek szobáiba való bekukkantásra nyújt alkalmat, de elsősorban leszállítja e két szerző alakját holmi képzelt szobortalapzatról. Két ember cserél szót, s ha néha felizzik, elemelkedik is a társalgás, ha szó kerül is a költészet legbelsőbb titkaira, ez ugyanolyan természetesen történik, mintha csak a napi bevásárlásról értesítenének.
E két jelentős francia alkotó alább következő vallomásai egyszerre támasztják alá és cáfolják a XIX. század örökségeként visszamaradt képzetünket az éteri, mindenek felett álló próféta-költő alakjáról. Egyfelől igazolva látjuk, hogy a lírikus (szabad fordításban: a világra az átlagosnál érzékenyebb ember) nem érzi túlságosan jól magát a (mindenkori) társadalomban, másfelől nyilvánvalóvá válik, hogy e különállásnak nem feltétlen velejárója egyfajta elérhetetlenül misztikus, már-már vallásos révület. Épp ellenkezőleg: mindnyájan választhatnánk (és választhatjuk is) azt a felszínnél mélyebbre hatoló, a dolgok lelkét kereső látást, azt a szellemi szabadságot, amelyről e levelekből olvashatunk. Továbbmegyek: kutya kötelességünk, hogy ezt tegyük.
