|
|
|
|
|
||
Céltalan járom a vidéket, egyetlen ráncát
sem bolygatom az időnek. Miféle halálos
napszúrás veri át testemet éjjel-nappal,
hogy kigyúlnak sorra az ikonok fejemben -
a parttalan szürkeségben valaki ismeretlen
mosolyog rám a messzeségben, a víz lepedője
lángra lobban, déli verőfény, romok, törmelék
körülöttünk roncsolt műanyag halomban -
jelentéktelen dolgok örök részletei
töprengő szélben szirom csillanása, mindezt
az emlékezet zsákjából egy név halássza elő -
falak csendje, rózsa szégyenlőssége,
melyről időmélyi szagok susognak,
az elhagyott szobákban mezítláb a tenger
billegés-barázdálta levegő
gyökértelen kiterjedés hol szakadatlan
világok foszlanak szét állnak össze
éjszakában táncoló hópihe
szívünk fülében az ittlét
oly közeli szavainak dobogása -
hó emléke a bőrön
tűnt képek olvadt kristályai
kerítetlen éj emlékeket bekerítő
sűrűdő táguló fellegek
fénybe hajított szalma
szélben kavargó aranyposzáták
még hallgatom egy pillanatig mindazt amit
fül hang agy és ujjbegy kiszálazhat a dolgok
végtelen-hosszan vonszolódó folyamából
sodor a víz még morzsálló szavakat
melyeket kézről kézre szájból fülbe
csipetnyi fénnyel gyásszal adunk tovább -
nagyon halkan beszélünk léptek nesze terjed
féktelenül görög egy élet parazsa
újabb reggel új alkony vöröse
torkokban porló kőzúzalékon -
valaki bennem hallgatja szüntelen
a dolgokból a fülnek nem hallható dobogást -
*
hittük érintjük a medret
de az éjszakának alja nincsen
se teteje fala se ablaka -
(Nem igaz tán hogy a lélek
érzékelte kevéske fényre szükség
van ha meg akarjuk ismerni a sötétet?)
És emlékszem távoli (megújra
háborútól lángoló) éjszakákra
lámpa törékeny fénye mellett
három nő és egy férfi
testeket próbáltak összevarrni
melyeket odakinn mások szaggattak szakadatlan -
*
éjszaka hátrahagyta áthatolhatatlan szavak
ahogy a láng serceg a tengeren -
őriznek valamicskét a vízsusogásból
talán az anyamell lágyságából is -
rejtélyüket a köveken hátrahagyják
látom amint a mélyből kormorán bukik fel
csőrében szikrányi élet rúgkapál -
*
újabb árnyak s mindig újabb napok
testek illenek össze vágdossák késsel egymást
varrják bontják a varrást meg is gyógyulnak néha
vájják még egymást hogy hallhassák gondolatban
sűrű sötétben az egyszerű színeket -
hajlatban erővonalak ráncai
fogadják be azt mi mindig is ott volt
sugár gyullad levélen
testetlen hontalan meztelenség -
*
Istenem milyen lágy tapintású a levegő
Milyen jó is látni a fényt
Milyen gyengéden irgalmatlanul
Ölel körül
Az éjszaka -
Nem nem ki ne oltsátok a tisztábban látni
tapintani hallani akarás szomjúságát
mely a sötétet több fény felé sodorja
hagyjátok nyitva ajtómat örökre
mert ott elegyedik kint s bent lélegzete -
s van-e léleknek bármi tisztább
mintha az elképzelhetetlenre nyílik
mintha mindaz mit nem tudok s a kevéske
mit értek egy lesz és megszámlálhatatlan
mint hogy az egyazon nedv erő
mozgatta testek és füvek
meg a szemek kezek fényfuvallata nélkül
soha nem gondoltam volna semmire -
s nem éreztem volna a jázmint az éjszakában.
LACKFI JÁNOS fordításai
