|
|
|
|
|
||
ALBERT ZSUZSA: Erdélyi János a XIX. századi magyar művelődés meghatározó egyénisége volt. Sokirányú munkásságából egyik unokája, Zsuzsanna, a néprajzos, másik unokája, Ilona, az irodalmár feladatának folytatását vállalta. Utóbbit fia, Erdélyi Pál kezdte feldolgozni és kiadatni, de korai halála megakadályozta a munka befejezésében.
T. ERDÉLYI ILONA: Az úgynevezett Erdélyi Tár őrzi Erdélyi János kéziratait, megjelent műveit, tehát az irodalmi munkásságára vonatkozó anyagot, valamint őrzi életének személyes dokumentumait. Kéziratait, levelezését, de fennmaradt apró használati tárgyait is: az életműnek és az életnek időközben el nem pusztult dokumentumait.
Mindez azért érdekes, mert az Erdélyi Tár - legalábbis ismereteim szerint - az egyetlen olyan reformkori irodalmi hagyaték, amely egy egész életnek a dokumentumait gyűjti egybe. Volt még egy ilyen teljes irodalmi hagyaték, Arany Jánosé, amelyet Arany László, tehát Arany János fia, majd özvegye gondozott. Amikor az özvegy férjhez ment Vojnovich Gézához, aki később ismert irodalomtörténész lett, akkor az Arany-hagyaték az ún. Vojnovich-villában, a Gellérthegyen volt: a személyes tárgyak, levelek, kéziratok minden. 1945. januárban azonban olyan bombatalálatok érték a házat, hogy az a teljes hagyatékkal együtt elpusztult. Nem sok minden maradt. Így történhetett például, hogy Arany János levelezésének sem ismerjük a teljes szövegét. Ugyanis Arany László, amikor megjelentette édesapja levelezését, mindazt kipontozta a levelekben, amit túlságosan személyesnek, magánjellegűnek ítélt. Vannak tehát részletek, életrajzi részletek különösen, amikre esetleg csak Arany Jánosnak másokhoz írt leveleiből következtethettünk. Ezért is fontos az Erdélyi Tárnak és anyagának feldolgozása.
Engem eredetileg az olasz kultúra, pontosabban az irodalom érdekelt, amellyel egyéves itáliai egyetemi tanulmányaim során megismerkedtem. Rendkívül érdekes volt a "Resistenza", az ún. "ellenállás" irod alma éppúgy, mint az ötvenes éveké, különösen az akkori hazai művekkel összehasonlítva. Itthon folytatva tanulmányaimat, a velem szemben mindig jóindulatú "polgári tévelygéseimet" elnéző Waldapfel József és mások biztatására elkezdtem ezzel a hagyatékkal foglalkozni. Szakdolgozati témám Erdélyi János Úti naplója és Úti leveleinek a sajtó alá rendezése, magyarázata volt. A kötet 1951-ben meg is jelent.
A. Zs.: Milyen területei vannak Erdélyi János munkásságának?
T. E. I.: Erdélyi az az író, akinek a munkásságát nem lehet felparcellázni, mert kritikával, esztétikával és filozófiával is foglalkozott, nem beszélve arról, hogy korában rendkívül sikeres költő volt, s egyik úttörője a magyar népköltészeti gyűjtésnek. Joggal érezte, hogy Petőfi útját készítette elő. Egyébként egész irodalomkritikusi, esztétikai munkásságát a népiesség elméletére alapozta. Arra az elméletre, amellyel már 1837-ben A népköltészetről című írásában foglalkozott. A gondolatot kibontva 1841-ben vette elő újra. Korán felismerte: ahogy a magyar társadalom megújulásánál az alapokra, a népre kell támaszkodni, erre építkezni, ugyanúgy látta, hogy a népi kultúra az az alap, amelyre az egészséges, fejlődőképes, megújuló magyar irodalom épülhet.
1841-ben írta Szemere Miklósnak, hogy "Erős szándékom a magyar népdalokat valaha egy testben kiadni: azokat, melyek szerző, idő és hely nélkül, vadvízként buzognak föl a nép költészeti szelleméből, még pedig hangjegyekkel együtt..." Akkor, amikor még erről nem volt szó. Az erdélyi unitárius lelkész, Kriza János ezután bocsátott ki előfizetési felhívást, aminek nem lett visszhangja. Erdélyi az ügyet rendkívül jól készítette elő, a Kisfaludy Társaság és tagjai teljes mértékben azonosultak vele, ami Erdélyi jó szervezőmunkájának volt az eredménye. Erdélyi a gondolattal már 1837-ben kezdett foglalkozni, egész fiatalon. Később a tervet elméletileg készítette elő: 1842 novemberében A népköltészetről értekezett a Kisfaludy Társaságban, amelynek nagy sikere lett. "Akárki szerzette, igen szépek vannak a népköltemények közt, mert különben micsoda érdek kötötte volna úgy a nép nyelvére, hogy századokig énekelje azokat? Ha szeretettel vagyunk a poros levelekhez, sőt egy lópatkóhoz is, mely a régi apák idejéből való, nem arany volna-e minden szó azon dalból, mely őseink szívének is örömet szerzett? De az idő anyagi szellemet öltött, s eltiprással fenyegeti a hagyományokat; azért annál éberebbnek kell lenni azoknak, kiket Isten, adván beléjök lelkéből való lelket, a népek szívének értetőiként küldött a világra, hogy megőrizzék, mit a nép eddig megőrze, a tiszta és igaz nyelvet s annak emlékeit. A nyelv a költők gondja. Ott állunk, hogy a mesék hajnalát elűzte a komoly ész napja, s népköltészetről, minő a bárdoké, nem álmodhatni, de minek is? A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik; ilyen tenger a nép, az élet. Ha belőle merít a költő, lesz, aki őt hallgassa, seregestül találand megnyílt szívekre mindenkor, hacsak vesztét nem érzi a nemzet. Tehát tanulni a népet, az életet, beállni a tengerbe, mint Jézus, midőn a lélek kegyelmét venné a Jordánba, ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége." (A népköltészetről. Székfoglaló a Kisfaludy Társaságban 1842. nov. 30. Részlet.)
A Kisfaludy Társaság, azaz a "Szépművészeti Intézet" volt az irodalmi élet irányítója, szervezője. Mindenki ott volt azon az ülésen, aki akkor számított. 1843 végi előadásában Erdélyi kimondta, hogy a népdalokat, a népi értékeket össze kell gyűjteni. Ehhez ott helyben megkapta a Kisfaludy Társaság jóváhagyását. Így jelenhetett meg 1844 januárjában az Előfizetési felhívás.
Ennek előképe részben a Grimm testvéreknek majd harminc évvel korábbi, 1815-ös "körlevele" lehetett, de hát ez a gondolat Európa-szerte már benne volt a levegőben.
A munka jellemzéseként: a Kisfaludy Társaság adta a cégért, de, ami akkor is megszokott volt, pénzt nem adott. Erdélyi kereste meg a "szponzort", Ferenczy Lajos nevű ügyvéd személyében, aki vállalta az anyagi fedezetet, amit persze a haszonból visszakapott. Tehát még az anyagi alapokat is Erdélyi teremtette meg, ő rendezte sajtó alá és adta ki az időközben beérkezett, majd' tízezernyi népdalt.
A Népdalok és mondák három kötete '46-ban, '47-ben és '48-ban jelent meg, majd '51-ben a Közmondások könyve. 1851-ben adott ki egy újabb felhívást: Gyűjtsük a hazai népszokásokat címmel. Ezt a Pesti Naplóban adta közre. Másnap behívatták a rendőrségre, és megtiltották, hogy a gyűjtésbe fogjon: ennek 1851-ben politikai felhangja volt. Már korábban is az egész népi irodalomnak a társadalmi-politikai gondolat adott lendületet. A Kisfaludy Társaság hogyan segítette ezt? Meghirdettek különböző pályázatokat, például azt, ami a népiesség elméletének kidolgozására szólított fel. Még ennél is jelentősebb volt, hogy egy "hazai tárgyú víg eposz" megírására adott ki pályázatot 1845 elején. Ezt nyerte el Az elveszett alkotmány-nyal Arany. 1846 elején újabb pályázatot írt ki a Társaság, "a nép ajkán élő történeti személyről" írandó "költői beszélyre". Arany erre írta meg a Toldit, ami Arany nevét egyszerre ismertté tette. Mert amikor Arany a pályázatra beküldte Az elveszett alkotmányt Nagyszalontáról, jeligés levelet mellékelt, Arany János aláírással. Erdélyi, a Kisfaludy Társaság titoknoka, azt hitte, hogy ez álnév. Írt a nagyszalontai papnak, arra kérve: mondja meg, lakik-e ott Arany János, hogy elküldhessék neki a pályadíjat. (A Toldié megemelt volt, 15 helyett 20 arany.)
Tehát a népiesség elméletét Erdélyi a Kisfaludy Társaságban tartott előadásaiban, a Népdalok és mondákban közölt tanulmányaiban, az általa szerkesztett lapokban, például a Szépirodalmi Szemlében dolgozta ki. Amikor Arany '47-ben Szilágyi Istvánnak azt írta, hogy: "legyen a költészet sem úri, sem népi, hanem érthető s élvezhető közös jó... mindennek" (azaz mindenkinek), valóban "nemzeti", azt idézte, amit Erdélyi korábban írt a Szépirodalmi Szemlében.
A. Zs.: Mint tudjuk, népszerű újságokat is szerkesztett.
T. E. I.: Erdélyi János 1842 -ben Garay Jánossal együtt indította meg a Regélő Pesti Divatlapot, ami abban a korban fontos irodalmi orgánum volt. 1847-ben a Kisfaludy Társaság kritikai lapját, a Magyar Szépirodalmi Szemlét szerkesztette Toldy Ferenc és Henszlmann Imre társaságában. Csak egy évet élt a lap, 1847 végén megszűnt, mert nem volt annyi érdeklődés a kritika és az elmélet iránt, hogy a közönség péterfilléreivel eltarthatta volna. Itt jelentek meg a kor nagy kritikai és elméleti munkái: Eötvös József A falu jegyzőjének bírálata Pulszky Ferenctől, Henszlmann írása "az irányköltészetről", Berzsenyi és Tompa bírálata Erdélyitől, Erdélyinek és Henszlmannak az Egyéni és eszményi című írása, amely az ideálok helyett a való világát ajánlotta íróinak, ami a hazai romantika egyik ismérve lett.
A. Zs.: A Pesti Divatlap egyik szerkesztője Vahot Imre volt.
T. E. I.: Erdélyi kapcsolatban volt a Vachott fivérekkel: Vachott Kornélia volt a felesége. Az sem volt véletlen, hogy Petőfi a Pesti Divatlapnak lett a segédszerkesztője. A lap kiadója, szerkesztője 1844 elején Erdélyi volt. 1844 áprilisában, hosszabb nyugat-európai útjára készülődve, utazása idejére átadta a lapot sógorának, Vahot Imrének (aki h-val és egy t-vel írta a nevét). Tehát a fiatal Petőfi már olyan társaságba került, amelyiknek a népiesség elmélete és a népi költészet magától értetődő volt. A kor irodalmi atmoszférájának meghatározásában nagy szerepe volt Erdélyinek, nemcsak a Népdalok kiadójának, hanem a kritikusnak is. Felismerte, megismertette a népköltészet esztétikai értékeit: így például kiemelte az eredetiséget és az egyszerűséget, a valódiságot. Tehát az egyszerű és a valódi, azaz valós, az "egyéni" lett esztétikai normává. Mindaz, ami a népköltészetet jellemezte. A gondolatot már korábbi, kisebb-nagyobb kritikáiban megfogalmazta. Így 1843-ban a Magyar Életképekről írta, hogy novellákban, versekben maradjunk a hazainál, az itthonit ábrázoljuk. Arról írjon a magyar prózaíró, amit jól ismer. Ne kaland ozzék el külföldre, ne az idegent utánozza, s különösen ne úgy, hogy nem ismeri azt. A hazai valóságot, az általa ismert világot adja vissza.
A. Zs.: A szabadságharc után Erdélyi, mondhatnánk, száműzetésben volt.
T. E. I.: Nem volt ez száműzetés a szó szoros értelmében, mert az egész magyar írótársadalom abban volt. Ennek megértéséhez nem kell messzire mennünk, elég 1948-49 példája. Száz évvel később is összeomlott az irodalmi élet. Az addigi magyar társadalom aktív tagjai külső vagy belső emigrációba kényszerültek. Az élvonalbeli emberek kihullottak, légüres térbe kerültek. Ez történt Vörösmartyval, Bajzával, Garayval, Erdélyivel, és még sorolhatnák a neveket. Az egész irodalmi élet szétesett, mindenki "flekkes" volt. Ha akkor is lett volna igazoltatlás, ezeket az embereket nem igazolták volna.
A. Zs.: Erdélyi színházat is csinált még a forradalmi időkben, Pesten.
T. E. I.: Igen, 1848. június 1-jétől vette át a Nemzeti Színházat Bajza Józseftől, az addigi igazgatótól, ami annyit jelent, hogy ő vezette a színházat a szabadságharc és forradalom alatt, 1849. július 1-jéig. (Ráday Gedeon volt az igazgató.) Nehéz időszak volt: például a pénztáros megszökött a kasszával, és az osztrák megszállás alatt be kellett volna szolgáltatni az összes "fegyvert": azaz a kellékeket, régi puskát, pajzsot, kardot stb. Nehéz volt a műsorpolitika, mert a színészek jó része honvédként harcolt, de a politikai helyzetre is figyelni kellett. Szigligeti Ede II. Rákóczi Ferenc fogsága című színművét is az ő igazgatása alatt mutatták be.
Pestet 1849. július 4-én hagyta el a kormánnyal együtt. Míg Kossuthék Szegedre mentek, Erdélyi Felső-Zemplén felé tartott, ahol egy évig bujdosott. Pest első osztrák megszállása alatt ő tárgyalt a katonai hatóságokkal, és ő mentette meg a Nemzeti Színház kellék- és jelmeztárát. Erdélyi 1848-ban a Nemzeti Színház igazgatója volt, de a Respublika című lapot is szerkesztette (már nevében is benne van a "köztársaság"). Vörösmarty is kiállt a forradalom mellett. Mindenki kiállt. A nag yok elvonultak, senki nem maradt a porondon.
A. Zs.: Te adtad ki Erdélyi József útinaplóit meg a levelezését.
T. E. I.: Igen, a levelezését két kötetben, majd jó néhány évvel később bölcsészeti és esztétikai írásait, illetve nyelvészeti, népköltészeti, népzenei írásait, valamint irodalmi tanulmányait és pályaképeit. A Magyar Remekírók sorozatban én állítottam össze és gondoztam az Erdélyi-kötetet, a Gondolatnak pedig az Úti naplók, levelek című kötetet. Írtam egy kis Erdélyi-monográfiát, meg más egyebet is, például sok egy-két íves tanulmányt, évfordulós meg emlékező írásokat, de én rendeztem be a szülőfalu, Kis-Kapos, illetve Nagy-Kapos (Szlovákia) Erdélyi János-múzeumát. Sok időm ment el az ilyen "adminisztrációra", de a szövegkiadásokra is. Ez utóbbit nem sajnálom: így ismerhettem meg igazán a kort. Csináltam ezt akkor, amikor ez hálátlan és népszerűtlen feladat volt. A hatvanas, hetvenes években állandóan azt mondták az illetékesek, hogy nem kell szövegkritikai kiadás, hanem nagy monográfiák kellenek, "elméleti megalapozottságúak". Ennek most isszuk a levét, mert számos akkor készült monográfia közül bizony kevés az, ami kiállja az idők próbáját, míg a szövegkiadások megmaradtak, rajtam követelték, huszonöt éves fejemtől, hogy írjak Erdélyi-monográfiát. Életrajzra vállalkoztam volna, de az nem kellett. Hogy tudtam volna földolgozni egy ilyen nagy életművet, huszonöt vagy harmincéves koromban? Ahhoz, hogy az ember monográfiát írjon, az áttekintőképesség mellett élettapasztalat is kell. Nem elég a kort, az író teljes munkásságát ismerni, hanem az is kell, hogy az embernek legyen önálló koncepciója, önálló világképe. Ezzel még adós vagyok. Valóban meg kellene csinálnom. Ha a Jóisten egészséget és lehetőséget ad, akkor megírom az Erdélyi-pályaképet.
A. Zs.: Mit tartasz pályája során különösen figyelemreméltónak?
T. E. I.: Talán a többívű pályamenetet. Nagyon sikeres költőként indult, s mint költőt választották meg a Tudós Társaság tagjává 1839-ben. Ezután következett népiességen alapuló es ztétikai, kritikai munkássága. 1856-ban jelentek meg Arany "kisebb költeményei", és erről a kötetről írt Erdélyi egy nagy bírálatot a Pesti Naplóban, amelyben valóban több ponton rosszul ítélte meg Arany verselését. Már korábban is foglalkozott Arannyal, az Egy századnegyed a magyar szépirodalomból című tanulmányában is - elismeréssel. Megtámadta őt Gyulai Pál, a fegyverhordozó, magára véve a mondottakat, és Arany védelmében "Polemikus levél"-ben válaszolt. Erdélyi egy nagyon szép írásban (Én, a forma és a próza) felelt. Védelmezte a kritikus jogát, intve az egyoldalú Arany-kultusztól. Akkor is és az Arany-bírálatban is - megadta neki, ami járt, a dicséretet, de szükségesnek tartotta a kritikát is. Megrótta Arany bírálóit (Gyulait elsősorban, név nélkül), hogy bírálataikkal "szépségben a költőt, prózáikkal a verset" felül akarják múlni.
A kritikusi pálya (Vörösmarty-tanulmány, 1845) nagy művei közé tartozik az 1855-ös Egy századnegyed a magyar szépirodalomból, az 1862-es Madách Imre-bírálat, az 1859-es A legújabb magyar líra a Petőfi-epigonokról, majd ismét '63-ban a Petőfi-epigonokról ír. Ezek mindmáig alapvető munkák. Fontos a Népköltészet és kelmeiség (1853), amelyben az újabb költészet egyoldalúságára figyelmeztetett és az elburjánzó népieskedő magyar líra bírálatának az elméleti alapvetését végezte el. A bezárkózás ellensúlyozására a szomszéd népek, a "népszakadékok" dalainak, dallamainak megismerésére buzdít: Így "maholnap a Duna völgyén új, erőteljes harmóniának" vetve meg hangalapját.
A. Zs.: Akkor már Sárospatakon élt.
T. E. I.: 1851 novemberében foglalta el Erdélyi János a sárospataki professzori katedrát. Amikor megérkezett Sárospatakra, a nagy nihil fogadta, pedig nagyon nagy tervekkel érkezett. A forradalom után, 1850-ben bocsátotta ki Thun Leo vallás- és közoktatásügyi miniszter az Organisations Entwurfot. Mindent fel kellett forgatni. Bár korszerűsítették a korábbi tantervet, nemcsak korszerűsítették, hanem németesítették is. A protestá ns iskolák jó része, élükön Patakkal, felvette a harcot a császári és királyi tanügyi tanácsosokkal, akik teljesen ki akartak minden olyasmit irtani, az Entwurf szellemének megfelelően, ami a hagyományokat és a magyar kultúrához, történelemhez való kapcsolódást jelentette. Keserves harc volt: ott lebegett a főiskola feje felett a nyilvánosság megvonásával való fenyegetés. Erdélyi nagy feladatot vállalt ez időben. Mindig őt vették elő, mert egyrészt jól beszélt németül, a császári hatóságokkal tudott tárgyalni, másrészt a császáriak előtt is volt tekintélye mint országos hírű írónak. Több ízben behívatták Kassára, az volt a központ, sőt vitték is a zsandárok, jöttek érte. A főiskola létéért való harc sok idejét, energiáját vette el. A korszerűsítést szolgálta a Népiskolai Könyvtár néven ismert vállalkozás, amelyet két kollégájával indított el. A népiskolákat, az elemiket ez a sorozat látta el magyar nyelvű tankönyvekkel. Olcsón adták ki a sárospataki nyomdában, amelynek igazgatása ("nyomdafelügyelő") Erdélyi gondja volt. Amikor 1851-ben elment Patakra, feltétele volt, hogy a főiskolának legyen nyomdája. Ő vitt Pestről magával egy nyomdászt, mert a főiskola korábbi nyomdája a háború alatt megszűnt. Amikor meglett a nyomda, és 1853-ban megindult a Népiskolai Könyvtár, látta, hogy nem jó, ha csak egy szellemi központ van, a főváros, ráadásul olyan szellemű városban, amely 1850 után ismét német várossá lett. 1849 után egyébként sem működhettek a kulturális intézmények, mindent megszüntettek. Az Akadémia csak 1858-ban kezdhette újra a munkáját, miként a Kisfaludy Társaság is. A szerkesztőségek meg az ott összegyűlt, illetve ott maradt emberek jelentették a szellemi központot. 1857-ben határozta el Erdélyi, hogy a világ végén, Sárospatakon létrehoz egy másik szellemi műhelyt. Ez azért volt fontos, mert egy protestáns főiskola körül épült volna ki, amelyik pusztán azért, mert protestáns, bizonyos mértékig ellensúlya lehetett volna és lett is annak a németesítő törekvésnek, amely az ötvenes években M agyarországot át akarta alakítani. A Sárospataki Füzetek megalapításával nagy szolgálatot tett egyházának és a magyar tudományosságnak. Számosan gratuláltak, azt remélve, hogy "tudomány-patakkal árasztani fogják a hasznos egyházi ismereteket". A kéthetente megjelenő tudományos folyóirat - és milyen szerzőkkel! - nagy erővé lett.
A. Zs.: Sárospatak már korábban is kulturális központ volt. Ott tanult például Kazinczy és Kossuth is.
T. E. I.: Ez igaz, de akkor a főiskola nem volt aktív, a vidéket megmozgató szellemi központ, mint lett 1857-től. Meg aztán mégiscsak messze volt Patak. Ha az ember Pestről Patakra akart menni, Szolnokig utazhatott vonattal, ami '47-ben készült el, utána hajóra kellett szállni, menni Szolnoktól föl a Tiszán Tokajig, onnan a Bodrogon talán Bodrogkeresztúrig, és onnan még kocsival Patakig. Különösen télen ez nem volt olyan egyszerű. Ennek ellenére Erdélyi János gyakran utazott Pestre, hogy tartsa irodalmi, tudományos kapcsolatait.
A. Zs.: Amikor elment Sárospatakra, úgy érezhette, hogy egyedül maradt, mert Pest-Budán a szellemi élet középpontjában élt. Kikkel volt akkor kapcsolatban?
T. E. I.: Valóban így volt, mert a magyar írók közt - a baráti mellett - sok volt a rokoni kapcsolat, mint az előző nemzedékben is: Kölcsey, Kazinczy, Fáy András, Szemere Pál, Szemere Miklós rokonságban voltak. Ez a felső-tiszai középnemesség. Igen, zempléni, szatmári középnemesség; Erdélyi nemzedékében is sok rokoni összefonódás volt. Bajza és Vörösmarty sógorok voltak, de a Vahotokkal is rokonságban. Vachott Sándor felesége, Csapó Mária révén, a Csajághy lányokkal. A Vachottok egész közeli rokonságban voltak Kossuthékkal is. Vachott Sándor és Vahot Imre édesanyja Hercsuth lány volt, Kossuth Lajos édesanyjának testvére. Erdélyi ugyancsak a rokonsághoz tartozott felesége, Vachott Kornélia révén.
A. Zs.: Az új generáció: Erdélyi, Petőfi, Arany stb. a parasztságból jött.
T. E. I.: Részben. Petőfi a mezővárosi kispolgárságból apja révén, Erdélyi, amikor összekerült Vachott Kornéliával, olyan lehetett, mint a népmesék hőse, aki elnyerte a királylány kezét. Kornéliát unokabátyja, Kossuth Lajos "Titánia tündér-királykisasszonynak" nevezte el, valóban szőke, kék szemű, szép, törékeny és rendkívül művelt lány volt. Násznagyuk Kossuth Lajos volt, a tanúk pedig Fáy András, Dubraviczky, Pest megye alispánja és Heinrich kapitány. Szimbolikus erejű ez az esküvő, amelyen "mindenki" megjelent; a reformkornak, az érdekegyesítés gondolatának és megtestesülésének lett a szimbóluma.
A. Zs.: A polgárosodó Magyarországé.
T. E. I.: Igen, a polgárosodó Magyarországé, amelyben egybeolvadt a hazai németség, a földbirtokos osztály és az új honoráciorréteg. Egyik tagjaként Erdélyi, a "pórfiú", mint egyik korai versében írta. Kialakult, illetve kialakulni látszott valamiféle nagy társadalmi egység.
A. Zs.: Mit jelentett a jómódú polgárlányoknak a parasztságból jött értelmiségiekkel való házasság?
T. E. I.: Valójában nem jelentett törést, mert legalábbis ebben az esetben - ugyanaz volt az életformájuk. Mire Erdélyi János Vachott Kornéliát feleségül vette, addigra "hites ügyvéd", azaz felesküdött ügyvéd volt, aki több évet töltött "úri" házaknál, e családok által megbecsült "instruktor"-ként, azaz nevelőként.
A. Zs.: Vagyontalan volt.
T. E. I.: Vagyontalannak vagyontalan volt, de honorácior volt, akinek azért át kellett vennie a külsőségeket. Kornélia férjeként csináltatnia kellet egy címeres pecsétgyűrűt, jelezve ezzel, hogy ő is tagja lett ennek a körnek.
A. Zs.: Nemességet kapott?
T. E. I.: Nem kapott, nem is akart, a gyűrű címere két lúdtoll volt és egy kar karddal. Őt, a népfit, aminek mindig büszkén vallotta magát, tolla tette "nemessé". Nem volt nemes, de életmódja teljes mértékben a hazai, polgáriasult életforma lett, mégpedig igen igényes életforma. Jó ízléssel válogatta meg az őt körülvevő tárgyakat, még szegény éveiben is.
Amikor a hazai biedermeier korral foglalkoztam, átvettem Lyka Károly meghatározását, miszerint a magyar biedermeier a "táblabíróvilág" kora volt. Ez igaz, de én kiegész ítem a "polgári" jelzővel, amit el is fogadtak. A "polgári táblabíró" világ a magyar biedermeiert jól jellemzi, mert kialakult az az igen vonzó, a hazai magyarosodást elősegítő életforma, amellyel a német polgári, magyar népi és a középbirtokos réteg egészen sajátos világot teremtett magának.
A. Zs.: Ebből lett a magyar középosztály?
T. E. I.: A magyar középosztálynak az értékesebb része, amelyik nem urizált. Érdekes például a Vachott Kornélia kelengyéjét felsoroló jegyzék. Mutatja, hogy a kor az egyszerűség kora volt. Szellemiekben igényesek voltak, de szolidak az anyagi tárgyak vonatkozásában. Ez volt a magyar biedermeier: nemesen egyszerű, de jó minőségű bútoraival, hasznos tárgyaival; az otthoniasságot, a harmóniát és a kultúrát igénylő emberekkel.
A. Zs.: Ennyi feladat mellett meg tudta őrizni szellemi alkotóerejét Erdélyi?
T. E. I.: A legszebb összefoglaló tanulmányát élete végén írta. 1867-ben jelent meg a Pesti Naplóban a Pályák és pálmák, amelyben a magyar irodalom fejlődésrajzát adja meg. Áttekintést ad a korról, amelyet ő, belülről nézve mint költő, és felülről nézve mint kritikus, megélt. Ez azért volt nagyon jelentős, mert a kor nagy kritikusa és irodalomtörténet-írója, Toldy Ferenc, azt állította, hogy a magyar irodalom Vörösmartyval elérte a csúcsát. Ami annyit jelentett: a fejlődés itt megállt. Erdélyi cáfolta ezt, mondván, hogy Vörösmarty után jött Petőfi és Arany, és majd utánuk is jönnek újabb nagyok, mert irodalmunk, mint minden szellemi tevékenység, állandóan fejlődik.
A. Zs.: És a filozófiai írások hogyan kapcsolódnak a többihez?
T. E. I.: Ez a tevékenység is összefügg a népiesség elméletével, pontosabban az egészben és történetiségben való gondolkodással. Erdélyi legjellemzőbb munkája mindig az alapozás, az alapok lerakása volt. Ezt ismerte fel Arany János, mikor 1868 januárjában az Akadémián bejelentette Erdélyi János halálát. Benne látta azt, aki fel akarta építeni a magyar filozófia panteonját.
Erdélyi korábban összegyűjtötte a népdalokat, mert nagy értéknek tartotta őket. Ugyanúgy filozófusként - erre célzott Arany - A bölcsészet Magyarországon című filozófiatörténeti munkájában folytatta, amit a népköltészet terén tett: összeszedte a múlt mindazon filozófiai műveit és "bölcsészeit", akiknek a nyomára bukkant. Könyvtárakba járt, régi kéziratokat forgatott, elkészítette a magyar filozófiának az alapozását. A második kötetre már nem maradt ideje. A bölcsészetnek is meg akarta vetni az alapjait, mondván: költészet, irodalom, kultúra nem lehet meg a hazai bölcsészet művelése nélkül. Tanulmányai a Budapesti Szemlében jelentek meg, összegyűjtve csak 1855-ben.
Erdélyi kritikusi tevékenysége azért lehetett jelentős, mert "műítész"-ként is nemcsak filozófiailag iskolázott elme volt, hanem a képzőművészethez is értett, ismerte, és személyes élményként "megélhette" a nagyok műveit. Pulszky és Henszlmann mellett ő volt az, aki a képzőművészetből vette példáit, velük illusztrálva esztétikai nézeteit.
A. Zs.: A zenéhez is értett.
T. E. I.: Kiválóan énekelt, diák korában a sárospataki kántusban értékelték szép tenorját. Több írása foglalkozik a magyar muzsikával is. Érdekes az a megjegyzése, amellyel a népköltészetben, a népdalban a dallamot, a zenét kapcsolatba hozza a matematikával, ami modern gondolkodásra vall: hogyan függ össze a matematika és a dallamvilág. Annak, hogy túlságosan is européer lett, hátrányát is érezte: a magyar íróvilág több tagja nehezen viselte el a változást, főleg irodalmi igényességét. Később, Sárospatakon azt is nehezményezték a konzervatívabb kálvinista tanártársak meg az elkényelmesedett papok, hogy mindig valami újat akart. Nekik elég volt, ha a szőlejükben vagy ha a főiskolán dolgoztak. Nem értették: minek annyit írni, minek annyi könyvet rendelni, minek olyan nagy házat vinni stb. stb., és hogy lehet, hogy egy pataki professzor a híres fővárosi szabónál, Lezsimirszkynél varratja ruháit, és - horribile dictu - kockás nadrágot hord. Vagy hogy második feleségének, a csallóközi Csorba Ilonának személyzetet tart. A szép fiatalasszon y "eleganciája" is irigységet váltott ki. Ilyen külsőségek miatt nem látták meg a lényeget: hogy Erdélyi milyen sokat lendített a kollégiumon. Így például ő pendítette meg az első nagy nemzeti ünnep megrendezésének gondolatát, ami később a nemzeti ellenállás szimbóluma lett: az 1859-es, Kazinczy Ferenc születésének százados évfordulójára rendezett országos ünnepségsorozatot. A sárospataki, illetve széphalmi ünnep 1859 végén rendkívül nagyszabású volt. Hasonlóképpen a főiskola háromszázadik évfordulóján, 1861 nyarán általa rendezett ugyancsak országos ünnepség. Hatszáznál több meghívott volt jelen, köztük számos előkelőség. Ez is a nemzeti tiltakozást, ellenállást, összefogást jelképezte. Erdélyi mindig távlatokban gondolkozott, amit kevesen tudtak elviselni, főleg pedig megérteni.
A. Zs.: Egyébként a levelezése is Kazinczyra emlékeztet, aki onnan, a végekről tartotta a kapcsolatot az országban szétszórtan élő írókkal. Persze Erdélyi levelezése azért nem olyan terjedelmes.
T. E. I.: Nem, mindössze két vastag kötet, miután Erdélyi benne élt az irodalmi központban, és rövidebb élet adatott neki. Ennek ellenére jelentős: így Arany, Madách, Tompa, Toldy és a kor számos nagyjától való leveleket tartalmaz. Ami a levelezésének nagy értéke, hogy e levelekből megismerhetjük a mindennapok életét is. Azt, hogy miként éltek az írók, és hogyan vélekedtek erről meg arról. Komoly kortörténeti dokumentum ez a levelezés.
A. Zs.: És most te ezt adod tovább a tanítványaidnak? Mert Erdélyi Ilona most a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanít.
T. E. I.: A reformkorról tartok előadásokat és szemináriumokat. Főleg az utóbbiakon próbálok a hallgatóknak minél pontosabb képet rajzolni az egész korról. Fölhívom figyelmüket különböző európai kapcsolódásokra, az összehasonlító irodalomtörténeti vonatkozásokra, a kor eseményeire is. Teszem ezt, mert megszoktam a Helikonnál, az Irodalomtudományi Intézet folyóiratánál 1964 óta végzett munkám során. Döbbenetes, hogy a fiatalok mennyire nem tudják: hogyan éltek elődeink. Ilyesmi kre is fel szoktam hívni a figyelmüket, persze az irodalmi művekből kiindulva, azokra téve a hangsúlyt. Mit kapok ebből vissza? Nem mindig sokat, de érdeklődésüket igen.
Dávid király hegedűvel. XII. századi falpillér (Santiago de Compostella, Spanyolország)
