|
|
|
|
|
||
Apám hitetlenkedő tekintete fedezékéből figyeltem, ahogy a parton táncolnak. Figyeltem, ahogy mintás szoknyájuk a vízben vonszolódik, gyönyörtől nedves hajukat, fiatalságtól és megkönnyebbüléstől ragyogó arcukat. Hármasban néztük őket egy darabig, apám kopaszodó fejét csóválva, öcsém vinnyogva, hogy utánuk mehessen, csak én figyeltem rájuk igazán. Hirtelen öregnek, furcsának, szomorúnak éreztem magam.
- Papa, mit csinál a Mami?
- Ralph, gyere el a szélétől - mondtam ajkait dacosan biggyesztő öcsémnek.
- Papa? Mit csinál a Mami?
Odajött megnézni. Odajött bámulni - igen, hűvös tekintetét egy időre lendületes idomaikon felejtette...
- Te jó ég! Nem hinné az ember, hogy egyikük haldoklik.
Ránéztem; fejét ide-oda rázta, ajka lefittyedt a meglepetéstől, az ellenszenvtől vagy mitől.
- Le akarok menni - skandálta Ralph, miközben elfelejtett és összegabalyodott sárkánya madzagjai a fű felszínén lebegve zsongtak a szélben.
Érzem annak a napnak az illatát, igen. Orromban érzem a tengert és a bozótot. Még apám szagát is érzem, az izzadsággal elegy borotválkozás utáni arcszeszét, a mosószerét, melyet anyám használt. Érzem az étel illatát, a paradicsomlevesét, a magos kenyérét, a szamócadzsemét. Ha koncentrálok, még az ízét is érzem, és a levegőt: a sót, a meleget.
Hangjuk úgy szállt fel hozzánk, képzeletbeli kastélyunkba, mintha ők volnának az ellenséges csapat. Kacagásuk a rikácsoló sirályok szárnyán felreppent hozzánk és ránehezedett gerincünkre, mint a gyász. Amikor időnként elhallgattak, megkönnyebbülten felsóhajtottunk; reméltük, talán visszazökkennek a megszokott kerékvágásba - hogy talán ők mégsem azok a tipikus kibille nt hormonháztartású középkorú hölgyek. És én, abban a reményben, hogy sose leszek olyan, mint ők, előreutaztam az időben, és utáltam azt az állapotot, ami kétségkívül rám is vár.
Összevissza fröcskölődtek, a víz pedig bizonyára hideg volt. Habár kéknek látszott, és hullámait kis kuktasapkák lovagolták - az a víz minden bizonnyal hideg volt. Emlékszem az érzésre, mikor a szél arcomba csapta permetét, ahogy bőrömhöz ért, és kirázott tőle a hideg. Fröcskölés közben visítottak az örömtől, az ijedségtől, én pedig aggodalmasan és elképedten semmit sem értettem. Szóval semmi valóságosat.
- Maddie, most már ne nézd őket, aranyom. Gyere, és egyél Vera néni finom sütijéből.
- Kérlek, ne hívj Maddie-nek. Madeline a nevem.
És nem kértem semmiből, amit Vera néni készített. Elképzelhető, hogy fertőzött az étel. Az apró kórokozók ott ugrálhattak, mint a tetű vagy a bolha a kenyéren vagy a húson, és én még felfalnám őket. És meghalnék. Talán, még hamarabb, mint ő.
Emlékszem, ahogy akkor Ralph elrohant előttem, épp előttem, a sziklák peremén. Sárkányát maga után vonszolva rálépett a lábamra fejlődésben lévő kis lábával, és engem valami furcsa érzés fogott el. Dugóhúzó fúródott a szívembe - és pukkanva kihúzott egy dugót. Nem hittem a szememnek. Még most sem. Sohasem fogok.
Emlékszem, amikor megszületett az öcsém. Fiú kellett hogy legyen, egyszerűen fiúnak kellett lennie: hogyan is vészelhettem volna át az életet egy lánytestvérrel? "Kérlek", könyörögtem Istenhez minden éjjel, "kérlek, fiú legyen".
Forró nyári nap volt, de én nem mentem ki a kertbe, hiszen Vera néni ott volt. Olykor-olykor hallottam az ollók nyisszanását, mivelhogy a ház összes vázáját telerakta bimbókkal és virágokkal anyám és az újszülött érkezésének tiszteletére. Bementem a szüleim szobájába. A széken ott feküdt anyám néhány ruhája, melyeket apám sietségében - vagy határozatlanságában - félredobott. Valószínűleg egyébként is magával vitt vagy fél tucatot - biztos, ami biztos -, és a maradék könnyű, virágos anyagot a szék támlájára vetette.
Anyám tudta volna, hol jártam, ha befújom magam a parfümjével, így hát inkább kinyitottam arcpúdere fedelét, és beledobtam egy kábult legyet. Elképzeltem undorodó arcát, és elmosolyodtam.
Játszottam kicsit üvegállatkáival. Kettesével levettem őket a polcról, felsorakoztattam a mintás ágyterítőn, nevükön szólongattam és jól összemaszatoltam őket zsíros ujjlenyomataimmal. Amikor visszakerültek a polcra, ügyeltem, hogy alakjuk pontosan illeszkedjen a fényes fafelület poros körvonalaihoz.
Amint ott ültem abban a szobában, megnéztem arcom a tükörben. Láttam benne anyámét, Vera néniét, Helen néniét. Kint az olló kitartóan nyiszorgott. Anyám ruhája nem állt jól rajtam - a színe nagyon nem passzolt. Fejemet egy kicsit így tartottam, aztán amúgy, arccsontom meglepő ívét csodáltam. Egyesével letisztogattam az üvegállatkákat, közben figyeltem a napfény játékát testükön.
A kavicsok vészt jeleztek. Apám autójának kerekei átgázoltak barna hátukon. Érzéketlenül levettem anyám ruháját, és labdába göngyöltem, a szoba sarkában hagytam, félrelökve, jogfosztottan. Amint elhaladtam a púderrel kikészített légy mellett, elmosolyodtam, majd kiballagtam, hogy üdvözöljem mindhármukat.
Anyám eleganciája lenyűgöző volt - ezt sosem tagadhattam. A lila ruhát választotta, talán mert attól rózsás lett az arca, vagy mert ez a remény színe.
Apa behozta az újszülöttet, fülig ért a szája, keze óriási Ralph apró testéhez képest. Fehérbe bugyolálták, kis hópehelyként vibrált a felnőttek között. Aztán Vera néni vette a karjába. Már öreg volt, bőre szárazan, petyhüdten lógott sminkje alatt, a körülötte terjengő szag akár a pusztulásé, mintha belsejében valami haldokolt volna. (Már akkor is tudhatta, hogy valami nincs rendben ott belül?) Aztán rám került a sor. Emlékszem, Ralph aludt, mintha még a méhben lenne, mint egy kis angyal a felhőn. Túlságosan ártatlan, gondoltam, és túlzottan tiszta ehhez a házhoz.
- És milyen volt Maddie? - kérdezte anya.
- Jó kislány volt - mondta Vera néni. - Általában.
De senki sem vett róla tudomást. Ki nyújtottam a nyelvem Vera nénire, kinek félig csukott kék szemhéjai úgy rebegtek, mint a légy. Eszembe jutott, hogy az a légy még most is anyám arcpúderébe zárva zümmög a beteges bukéjú kis dobozban, kétségbeesetten szabadulna.
- Nyalókát akarok - nyavalygott Ralph. Apja rá se bagózott. - Papa!
- Később, Ralph. Majd később veszünk.
Így aztán elrohant a labdájával, a fák között igen kicsinynek, igen törékenynek tűnt.
- Maddie, gyere és egyél egy kis sütit, aranyom. Régen ez volt a kedvenced.
Odanéztem. Apám levette a zokniját, csupasz lábfejei csontosak és rondák, valami őskori lény maradványai. Süteményt nyújtott felém, mintha így megszerettethetné magát. A szalvéta a süti alatt lottyadt és ragacsos.
- Nem vagyok Maddie, és Vera néni sütije egyáltalán nem a kedvencem. - Visszafordultam bámulni a távoli, köves tengerpartot, ahol anyám és nővérei idétlenkedtek, mint a tizenévesek.
Visítozásuk folytatódott, mintha valami fontosat akarnának mondani; valami egész világot érintő dolgot. Vízbe mártott lábukat a hűvös tenger csapdosta, szoknyájuk sötéten tapadt a térdükhöz. Néha odaintegettek nekünk, hahóztak és huhogtak, hogy odafigyeljünk.
Pedig én figyeltem rájuk. Nem látták volna, mi történt, mi történik?
A láthatáron, a tenger felől feltűnt egy felhő, lilás árnyalatú, mint anya ruhája. A tengerszinten lebegett, mint valami hatalmas, ködös hegy, mint egy sziget, ahol mindenki álma valóra válik - ahol elfelejtkezhetünk a világról; a szülőkről és a haldokló nagynénikről, az anyák szendvicseiről és a kisöcsökről.
Felejtő-sziget. Felejtés szigete.
A parti szikla felé fordultam, ahol feküdtek, kéz a kézben, mint egy sor papírból kivágott kis ember. Összekapcsolódtak, mint egy sor szabálytalan t betű. Néztem Vera nénit, aki még mindig ott volt, törékeny t alak, de most csendben, úgy tűnt, finoman szétmállik a kővel - kaviccsá, majd homokká.
Ralph még alig tudott járni, mikor Vera néni hozzánk költözött.
- Vera nénéd gyengélkedik - mondta anyám, miközben odanyújtott egy száraz szendvics et. Fakó kérge alatt a tányér szinte égszínkék. - Szóval nálunk marad egy darabig, amíg jobban nem lesz.
Rámeredtem, ő pedig a szendvicsre.
- Muszáj? - kérdeztem. - Nem lehetne inkább Helen néninél?
- Maddie, ő a nővérem. Nincs jól. Helen nem tudna egyedül boldogulni vele.
Távolodni kezdtem tőle. A dühtől egyszerre parányi és hatalmas lett a szájam.
- Nem kell a szendvicsed, Maddie?
- Haldoklik, ugye? - kérdeztem. Anyám csak nézett rám, kezében remegett a tányér. - Ugye? És azt akarjátok, hogy itt haljon meg?
Aztán már bántott, sajnáltam, hogy anyámat megríkattam. A félelem és a szégyen pillanataiban még most is hallom, ahogy akkor leesett a tányér. Még mindig kínoz - hirtelen előszökken a múltból, a ködből, át a mindennapokon - és kőujjaival a gyomromat markolássza. Emlékszem, ahogy rámeredtem a szendvicsre, de amit akkor éreztem, amikor anyám elrohant mellettem, leírhatatlan. Ahogy szaladt, szeméből egy könnycsepp az arcomra pottyant, és lepergett a szájam felé, mintha saját szomorúságomat testesítené meg.
Ekkor bejött apám és fellapátolta a szendvics maradékát.
- Csinálok neked másikat - mondta.
Mire én egyszerűen eloldalogtam.
Azon a napon, amikor végül megérkezett, elbújtam a szobámba. Győzködtek, felhozták az ételt, de végül otthagytak, egyesével kopogtak jó éjszakát kívánni. Közben az ajtó mögött könnyek osontak le az arcomon, mintha hó olvadozott volna szemgödrömben. Betegségének szaga megütötte az orrom. Undorodtam tőle. Gondosan kikészített arca mögött mintha bomlásnak indult volna, magába süppedt volna. Már csak burok volt, akár egy vénséges ember, akit a napon felejtettek. Arca összepréselődött, majdnem homorú, mintha valaki alvás közben nyomkodta volna, bíbor karikákat rajzolva szeme köré.
Gyakran besurrantam a szobájába, néha még olyankor is, amikor a házban volt. Anyám neki adta a púderesdobozt. Üres volt, csak egy-két csecsebecsét rejtett. Időnként le-levettem a fedelét, és azon tűnődtem, hová lett a légy. Az ő ruháit sosem próbáltam fel, még elkaptam volna a bete gségét. Mindig lesuvickoltam magam, miután nála jártam. A fiókokban átkutattam a titkait, elolvastam férfiaktól kapott érzelgős leveleit, összetapicskoltam ékszereit, beleszagoltam sminkkészletébe, kipróbáltam parfümjét.
Neki is voltak üvegállatkái. De ő nem törődött velük úgy, mint anyám. Ezeken már azelőtt voltak ujjlenyomatok, hogy megérintettem volna őket. Fülükön vastagon állt a por, akárcsak a lakhelyükül szolgáló polcon és a tükrön, amelyben visszatükröződtek. Minél tovább fertőzött minket jelenlétével, annál vastagabb lett a por.
Egy nap aztán odahozta nekem azokat a szőrös lényeket. Anyám éppen ült és kötött, fél szemmel a tévét nézte.
Ezek legyenek a tieid - mondta. - Nekem nincs lányom. Ezek mostantól a tieid. - Ránéztem anyámra, szeme csupa könny. Hirtelen pislogott egyet, kiment a szobából, kezét sós arcára tapasztotta. Kicsit később hallottam, hogy orrot fúj.
Könyörgő tekintettel bámultak fel rám, mintha hirtelen szembe találták volna magukat a sorssal. Egy ideig a dobozban maradtak, Vera néni porával, púderével és betegségével megáldva.
De aznap kivittem őket a tengerpartra, holmim közé rejtve, újságpapírba csomagolva. A sziklán álltam, kicsit távolabb a pikniktől. Anyám és nővérei akkor még ott voltak. Ralph gyerekes visítozása még ilyen távolból is élesen belém hasított, hátborzongatóan visszhangzott viharos gondolataimban.
Leültem a fűbe és kicsomagoltam őket. Még apám újságja sem volt képes megszabadítani őket a portól, amely mintha Vera néni hamva lett volna. A füvön hevertek - mialatt az újságfoszlányok fecninként szétrepkedtek a levegőben -, egy antilop, egy vidra, aztán minden erőmmel, egyesével a tengerbe hajítottam őket. Nem kellettek. Elég volt az, hogy a vére folyt az ereimben, hogy az ő szemét vagy haját örökölhettem. Jöttek szép sorban: egy medve, egy malac. Hadd mosson benneteket örökre a tenger, gondoltam, dörzsöljék le vonásaitokat a hullámok, hogy mikor újra találkozunk, már csak kavicsok, kerek, sima, ragyogó kövecskék legyetek.
Mire visszaballagtam, már lent voltak a parton. Helen néni, anyám és Vera néni. Mindenki tudta, hogy a halálán van. Leszólítottak bennünket a boltban, a buszon, hogy érdeklődjenek felőle. Ránk erőltették jókívánságaikat, mintha átadtuk volna. Csóválták a fejüket, ajkukat csücsörítették, mintha ettől nem zokognánk, szipognánk vagy reszketnénk, ha eljön az ideje.
Ott feküdtek hárman kiterülve a sziklán, szoknyáik virágmintájával szellő játszadozott, hajukat kis zászlókban lobogtatta. Amint néztem őket, azon gondolkodtam, amit tettem: tudtam, hogy nem volt helyes. Felálltak, levették cipőjüket és szaladtak - közben odaintettek nekem -, bele a habokba, bokáig, térdig.
- Te jó ég! Nem hinné az ember, hogy egyikük haldoklik.
Ránéztem, majd újra le. Vajon ő nem látta? Senki sem vette észre? Hogy Vera néni már halott volt, hogy betegsége, a kór végül elvitte, és mi végre felszabadultunk kötelezettségünk alól.
Ralph ekkor rohant el mellettem, csapdosó sárkányával a látóteremben, és hirtelen valamin megakadt a szemem. A kövön fekvő Vera néni rám nézett és integetett, fakó, hűvös szeme üvegszerűen csillogott, mint apró kavicsok a délutáni napsütésben.
Kirázott a hideg. Vízpermet terítette be az arcom, miközben néztem a kísértetet vagy szellemet, vagy mi lehetett, ahogy anyám és Helen néni között libeg, táncol és énekel, mintha még mindig kislányok lennének. Nem tudták, hogy már halott? Nem tudták, hogy mikor felkeltek a szikláról és levették a cipőjüket, már csak egy része volt a nővérüknek: hogy a holttest, az üreges, élettelen test, ott maradt mögöttük a sziklán.
Vagy éppen fordítva?
Merthogy senki más nem látta. Senki más nem látta a testet a sziklán. Apám biztosan nem; a nők ugrabugrálása túlságosan elképesztette ahhoz, hogy észrevegye, mi folyik körülötte; kisöcsém sem; anyám sem, Helen néném sem.
A táncoló lányok végül kifáradtak a hideg tenger csapkodásától, és lassan visszamentek a sziklához, újra lefeküdni, kéz a kézben. Figyeltem őket, egy darabig még élénkek, elevenek voltak, de aztán lehiggadtak, csevegésük abbamaradt, v égtagjaik pedig a hirtelen eloltott gyertyához hasonlítottak: egyszerre mozdulatlanok és csendesek lettek.
Megcsapott a pánik előérzete. Tudtam, hogy holtan fogják találni, ernyedten és hidegen - márványszerű, ég felé meredő szemmel. Tudtam, hogy anyám és Helen fel fognak állni, elkezdik rángatni, próbálják életre kelteni, megfékezni telhetetlen betegségét, mint valami érszorítóval. De már túl késő volt.
Tudtam, hogy fel fognak hozzánk kiabálni, apámnak, hogy akkorra én már lefelé bámulok rájuk, és közben próbálok megbirkózni a szégyennel és megbánással, ami a dugópukkanás után eláradt a szívemben. És amikor anyám végül felnézett, tekintetünk összetalálkozott, megvívott - szeme nedves és tágra nyílt a félelemtől, a veszteségtől. Figyeltem, ahogy lila ruhája a Felejtő-sziget felől áradó szélben gomolyog, néztem, ahogy Helen néni egyre csak rázza Vera nénit, mintha valami rémálomból akarná kirántani, néztem, apám pocakos alakja miként sprintel át a kavicsrengetegen anyám karjába, mintha segíteni tudna. Néztem öcsémet, aki apám kezét szorongatta - hűvös, kék szeméből könnyek fakadtak. Megfogtam a vállát, és odatessékeltem az autóhoz.
Ekkor éreztem az első csepp esőt. Végre - borzongtam össze -, végre vége.
Kis idő múltán átnéztük a dolgait. Megtaláltuk őszülő hajszálaktól pihés hajkeféjét, amelyet régebben oly tüzetesen vizsgálgattam, ott voltak a cipői, szerencsére túl nagyok, megvolt még a sminkkészlete - ehhez pedig túl fiatal voltam. De természetesen itt volt a dobozkája is, a púderesdoboz, amelyet annyiszor kézbe vettem, forgattam ujjbegyeimmel. Megvetéssel teli hódolattal kiürítettem a tartalmát, és legbelül találtam valamit, amit most láttam először. Undorodó csodálattal forgattam a tenyeremben. Púder fedte, a doboz eredeti tartalma.
- Mit találtál, Maddie? - kérdezte anyám, kedves mosollyal ráncos arcán.
- Egy legyet - mondtam. - Egy üveglegyet. - Megforgattam a kezemben, figyeltem a porcikáin áthatoló fényt. Felnéztem anyámra. Üveges könnyek hullottak smaragd szeméből, őszi nap trillázott az arcán leszánkázó kis golyóbisokon.
- Mindig ez volt a kedvence - mondta. - Mindig.
KOVÁCS KINGA fordítása
