Mexikó ragyogó

VESNA TAŠIĆ BESZÉLGETÉSE XHEVDET BAJRAJ KOSZOVÓI ALBÁN KÖLTŐVEL

VESNA TAŠIĆ: Egy ideig Mexikóban élt. Koszovóban tombolt a háború, amikor elutazott. Milyennek látja ma Koszovót és Prištinát?

XHEVDET BAJRAJ: Életem legnagyobb részét Orahovacban töltöttem, a Drim-vidék központjában, egy kisvárosban, melyet a boráról meg a pálinkájáról ismertek. Azelőtt elég gazdag vidék volt ez. A külföldi újságírók ma a Halál Völgyének nevezik Koszovónak ezt a szegletét. Az én lelkembe bevésődött mindaz, ami a külföldi újságírókat arra késztette, hogy Orahovacot és környékét így nevezzék el. Roppant fájdalom ez, melyet egy kérdőjel fémjelez: miért? Mi ütött az emberbe? Van Isten?

Hárman, egy rendőrtiszt és két önkéntes betörtek az udvaromba, a többiek, lehettek vagy tízen, körülvették a házat. Az önkéntesek derékig pucérak voltak, egyikük mellén nagy fakereszt csüngött. Megölték a dobermanomat, leütöttek és kiraboltak. Kidobtak a házamból.

A könyvtáramat előzőleg biztonságba helyeztem egy használaton kívüli emésztőgödörben. Voltak benne szerb nyelvű könyvek is szép számmal - a könyvtáram negyven százaléka. Azért tettem ezt, hogy megmaradjanak a könyvek, ha megölnének és felgyújtanák a házam. Örökül akartam hagyni a fiaimra. Lemezek is voltak ebben az emésztőgödörben, különféle szerb rockegyüttesektől. Ezek a rendőrök és önkéntesek együtt nem olvastak el több szerb könyvet, mint én egymagam. Ami pedig a zenét illeti, minden bizonnyal a műnépzenétől estek transzba.

Tudom, hogy mindez patetikusan hangzik, de kérem, ha rendőr vagy, vagy önkéntes, vagy nem tudom, minek nevezed magad - tigrisnek, disznónak vagy frenkinek -, azért meg kellene őrizned az emberi formád, legyen az szerb vagy albán vagy kínai vagy bármilyen.

Ami Koszovót illeti, az emberek lassan visszazökkennek a rendes kerékvágásba, de ez a normalitás egy más idődimenzióba esik. Ugyanis még ha ugyanolyanok akarnának is lenni, mint azelőtt, mindazok után, amit átéltek, ez nem lehetséges. A fegyveresek itt-ott még mindig ölik az árvákat, és ez elég ahhoz, hogy a sebek ne gyógyuljanak be.

V. T.: Milyen volt Mexikóban? Ott gyakorlatilag részt vett Vladimir Arsenijević Mexico című háborús naplójának írásában.

XH. B.: Mexikó ragyogó. A mágikus realizmus ott színtiszta valóság, s valóban fenséges érzés részesének lenni, különösen a balkáni tapasztalatok után.

Az Írók Nemzetközi Parlamentjének köszönhetően kerültem oda, és elmondhatom, hogy nagyon szépen fogadtak, mint egyébként minden külföldit. Mexikóban él az üldözöttek befogadásának hagyománya, s a mexikóiak joggal büszkék erre. Más neves személyiségek mellett élt ott Che Guevara, Trockij, Luis Buńuel, Pablo Neruda, William Burroughs, Jack Kerouack. Ma ott él Gabriel García Márquez, Alvaro Mutis és egy szarajevói rendező, Ademir Kenović. Nemrég még a nagyszerű szerb író, Vladimir Arsenijević volt az első szomszédom. Szép volt mindennek részese lenni.

Ami a Mexico című háborús naplót illeti, úgy fogadták Belgrádban, ahogy Vladimirral vártuk: a belgrádi irodalomkritika egy része jól fogadta a könyvet, míg egy másik, mint például a Reporter, fanyalgott tőle. Állítólag tele van "szkipetárokkal", "siptárokkal", ahogy ők mondják; azt hiszem, hogy ezt - az ilyen kritikát - szabadalmaztatni kéne.

Hadd mondjam el, hogy a kézirat egy része Vladimir Arsenijevićtyel együtt illegálisan lépte át a határt, s jutott ki Mexikóba. A második része, mely az én háborús tapasztalataimról szól, úgy keletkezett, hogy Vladimirnak, akivel barátságot kötöttünk, elmeséltem életem e szeletét. Mint barátomnak meséltem el, úgy, ahogy bárkinek elmondtam volna. Ekkor Vladimirnak (ez talán prózaírói szakmai deformáció) az az ötlete támadt, hogy belefoglalja a könyvébe, és engedélyt kért tőlem ehhez. Nagyszerű ötlet, nemde? Térségeinkben soha senki nem tett ehhez hasonlót, legalábbis a szerbek meg az albánok között nem. Rákérdeztem, hogy lehet-e ebből baja Szerbiában. Nem titok, hogy milyen a szerb közhangulat az albánokat, azaz ahogy a szerbek hivatalosan is előszeretettel mondják, a "siptárokat" illetően. Elképzelheti, mit válaszolt erre Vladimir, és akkor éjszakáról éjszakára dolgoztunk a kéziraton. Nagyszerű volt vele dolgozni, Vladimir igazi profi és csodálatos ember.

Ami a Rende kiadót illeti, ugye, ismerem néhányukat: Sladjana Novakovićot és természetesen Vladimir Arsenijevićet. Kedves barátaim ők, és nem szeretném most dicsérni őket. Egy dolgot azonban meg kell említeni a Rendével kapcsolatban: bátor dolog kiadni egy ilyen könyvet, akárcsak egy albán költő verseskötetét.

V. T.: Szinte mesésen hangzottak a hírek két író életéről, az egyik albán, a másik pedig szerb, akik Mexikóban, abban az időben, amikor itt tetőzött az erőszak, együtt dolgoztak. Vajon csak egy másik kontinensen lehetséges egy albán meg egy szerb író együttműködése?

XH. B.: Szó sincs róla. Tom Waitset bárkivel és bárhol boldogan hallgatom. Ebben a világban vannak emberek és vannak nem emberek. Az a fő, hogy ember légy. Hogy indián vagy, kubai, szerb vagy albán, annak talán életed azon részét kellene képeznie, amit szépnek lehet és kell nevezni. Hogy ez nem így van, és soha nem is volt így, azt a nem embereknek köszönhetjük: ezek azok, akik nem képesek vagy nem akarják megszelídíteni önmagukban az állatot.

V. T.: Tervezi-e, hogy Belgrádba látogat?

XH. B.: Szeretnék végigsétálni a Knez Mihajlován és elbeszélgetni szerbiai barátaimmal. De erre, úgy látszik, még várnom kell egy darabig. Szerbia a változások útjára lépett, de az egyik lába a levegőben maradt. Ez engem Zénónra és a mozgás általa megfogalmazott tagadására emlékeztet.

Nem volt alkalmam együttműködni belgrádi művészekkel, de megpróbáltam, amennyire csak lehetett, nyomon kísérni a szerbiai kulturális eseményeket.

V. T.: Mintha Priština és Belgrád között a kölcsönös meg nem értés és tájékozatlanság fala emelkedne. Vajon elképzelhető-e, hogy ez a fal, legalább a kultúra terén, hamarosan leomlik?

XH. B.: Van ezen a falon egy lyuk, mely egyik irányban átjárható. A koszovói albánok ugyanis továbbra is meg fogják vásárolni az olyan szerb írók könyveit, mint a megboldogult Pekić, a nagyra becsült Kiš és Albahari meg Basara, egészen a fiatalabb írókig - Arsenijevićig, Valjarevićig, Velikićig. És meg fogják venni a külföldi írók szerbre fordított műveit is. És hallgatni fogják az olyan együtteseket, mint a Van Gogh vagy a Kiszínezett Program. A probléma tehát máshol van: a szerbek viszonyulásában az albánokhoz és mindenhez, ami albán, legyen az akár az albán kultúra.

Azelőtt volt alkalom arra, hogy ez megváltozzék, de ezek után, azt hiszem, egyre nehezebben fog menni. Lehet, hogy Priština nem tudott valami sokat felkínálni, de Belgrád érdektelensége is töretlen volt.

Persze hogy át lehet törni ezt a falat, legalábbis ami a kultúrát illeti, de tény, hogy a két nemzet közti viszony végletesen patologikus. Mindenre, így a lehetséges kulturális kontaktusokra is valami furcsa, mágikus lencsén keresztül tekintenek, mellyel leleplezhető az ellenség, az áruló meg a kém. Így lehetett például felfedezni, hogy a Mexico tele van "siptárokkal". Mi köze ennek az irodalomhoz! Hisz a nagy írók könyveiben hemzsegnek a más nemzetű szereplők.

V. T.: Véleménye szerint javíthatnak-e a szerbiai változások a szerbek és a koszovói albánok viszonyán?

XH. B.: A dolgok mostani állása szerint az a válaszom, hogy - nem!

Látja, kiket dobtak hatalomra a legújabb események - Nebojša Čovićot, Momčilo Perišićet, Momčilo Trajkovićot, Vuk Obradovićot és hasonlókat. Mind Milošević fegyvertársai voltak, és most demokratának mondják magukat. Itt van ez a Zoran Lilić, aki alakított egy pártot, hogy átmenjen demokratába... Meg hát Zoran Djindjić sem mai gyerek, és bizony nem demokrataként tett szert hírnévre. Az egyetlen újdonság Vojislav Koštunica. Az elnök, akit nem ismer el az egyik tagköztársaság - Montenegró... Gyanítom, hogy a szerb nép még a nemzetközi közösségnél is hamarabb fog csalódni az úgynevezett változásokban... Már az a tény is magáért beszél, hogy a hivatásos szerb politikusok nyilvánosan "siptároknak" nevezik az albánokat. Amennyire én tudom, ezt még maga Milo-šević sem tette. Ámde az a legfontosabb, hogy meglódultak a dolgok, hogy megdöntötték a diktátort...

Ahhoz, hogy valóban jobbra forduljanak a viszonyok Koszovóban a szerbek és az albánok között, fontos, hogy a szerbek elfogadják a realitást: az albán lakosság mészárlása után soha többé nem fognak Koszovóról Szerbiában dönteni. Természetesen olyan Koszovóról beszélek, ahol albánok fognak élni. A szerbeknek igyekezniük kell, hogy az albánokkal és másokkal együtt Koszovó jövőjéért fáradozzanak, az ott élő minden nép javáért.

V. T.: Az ön véleménye szerint hogyan fog alakulni a szerbek és a koszovói albánok viszonya, tekintettel a szerbiai kormány jövendő, lehetséges lépéseire?

XH. B.: Figyelembe véve azt, ahogy a kormánypárt a montenegrói vezetéshez viszonyul, azt hiszem, nem várható, hogy a Koszovóval kapcsolatos álláspontja lényegesen különbözni fog Miloševićétól. Flora Brovina költőnő szabadon bocsátását például jó szándékú állami gesztusként értelmezik, mi több, a nemzetközi közösség is minduntalan kiemeli ezt, amikor koszovói albán politikusokkal tárgyal. Úgy értelmezik ezt, mint Szerbia demokratizálódásának bizonyítékát. És így ahelyett, hogy valaki felelne azért, hogy az ártatlan asszonyt tizenkét évi börtönbüntetésre ítélték, kizárólag az új hatalom jó szándékú gesztusát hangsúlyozzák. E logika szerint minden albán, sőt, miért ne, Szerbia minden polgára hálával tartozik a hatalomnak azért, mert nincs börtönben, tekintet nélkül arra, hogy ártatlan, és szabadságát a hatalom jó szándékú gesztusának kell tulajdonítania. Ez nem akármi! Mintha mindez azt igazolná, hogy a nem normális időkben normális nem normálisnak lenni.

Azt hiszem, hogy az albán rabok szabadon bocsátása nagymértékben hozzájárulna a szenvedélyek lecsitításához, és valamelyest csökkentené az albánok fájdalmát, ami nagyon fontos a koszovói szerbek szempontjából is. A Belgrád és Priština közötti lehetséges dialógusról pedig véleményem szerint túl korai lenne beszélni. Hiszen továbbra is emberek ezrei élnek sátorban, hozzátartozóik gyilkosai és fosztogatóik pedig továbbra is rendőrökkel védett villákban élnek Szerbiában.

V. T.: Miből fakad ez a nagyfokú ellenségesség a koszovói szerbek és albánok között?

XH. B.: Ha csak arról lenne szó, hogy a szerbek másodrendű polgároknak tekintik az albánokat, az nem is lenne akkora baj. De ha a szerb nép úgy is viselkedik az albánokkal, mint másodrendű polgárokkal, akkor ez már problematikus. Bob Dylant idézném, aki szerint "tégy, amit akarsz, de ne hágj a lábamra a buszon".

Azt hiszem, a szóban forgó érzéseket megérthetnék a szerbek. Ők is utaztak Szlovéniába, Horvátországról nem is beszélve. S ha már erről van szó, meg kell mondanom, nem is a kormánnyal van baj, hanem azzal, ha egy nemzet tagjai képtelenek rá, hogy elfogadják és megbecsüljék a másságot. Tudniillik a történelmi körülmények folytán a koszovói albánok elég jól ismerik a szerbeket és a szerb tradíciót, sőt a volt Jugoszláviában élt többi népet is, másrészt azonban az albánokat és kultúrájukat a szerbek és más népek egyáltalán nem ismerik.

V. T.: Mennyiben járulhat hozzá a koszovói értelmiség egy valóban toleráns, multietnikus közösség kialakításához?

XH. B.: Tény, hogy a koszovói értelmiség java része a multietnikus Koszovó híve. Más kérdés, hogy ebben a pillanatban ténylegesen mennyire tudnak hozzájárulni a helyzet jobbításához; ez a kérdésesség is tény. A dolgok valódi állása Koszovóban nem valami fényes: a napokban gyilkolták meg Ibrahim Rugova tanácsadóját, Xemail Mustafa újságírót és írót. A meggyilkoltak száma napról napra növekszik. A szerbiai nyilvánosság érthetően kizárólag a koszovói szerb áldozatokra figyel. Azt akarom mondani, hogy a koszovói helyzet normalizálását az nehezíti, hogy mindkét oldalon vannak áldozatok.

V. T.: Lehetséges-e egyáltalán a szerbek és az albánok közös élete Koszovóban?

XH. B.: Persze hogy lehetséges. A jelen és a jövő is erre kötelez bennünket. Maga az élet kötelez erre.

V. T.: Az utóbbi tíz évben a koszovói albánok kultúrája kiszorult Koszovóból?

XH. B.: Az elmúlt években Koszovóban nagyon keveset lehetett tenni az albán kultúráért, jugoszláviai szinten pedig még kevesebbet. Hisz az albán írók könyvei úgy terjedtek, hogy kézről kézre adtuk őket. A színiakadémia magánházakban működött. A képzőművészeti akadémia úgyszintén. Kávéházakban és vendéglőkben voltak a kiállítások. Tegye ehhez hozzá a jugoszláv intézmények és a jugoszláv közönség érdektelenségét. Ez azt jelenti, hogy ami az albán oldalt illeti, e téren gyakorlatilag lehetetlen volt bármit tenni. Ami Belgrádot illeti, meg kell említeni, hogy például a Kulturális Dekontaminációs Központ megpróbált valamit tenni ezzel kapcsolatban, három évvel ezelőtt szerveztek egy kiállítást Sokol Becirinek, a fiatal albán festőnek. És nagyjából ez minden. Miközben a koszovói értelmiség, mint például Skeljzen Malici, Veton Suroi és mások gyakran megfordultak Belgrádban, a művészekkel nem ez volt a helyzet.

Ez a kérdés emlékezetembe idézett egy három vagy több évvel ezelőtti történetet. A szervezők meghívták a Bunkerparancsnok című film rendezőjét egy belgrádi filmfesztiválra. Annak ellenére, hogy a médiában olyan vélemények is elhangzottak, melyek ellenezték e részvételt, az albán rendező örömmel elfogadta a meghívást, és elindult Tiranából Belgrádba. Azonban, habár volt vízuma, Prištinában letartóztatták. Felmutatta a rendőröknek a filmfesztivál szervezőinek meghívólevelét is, de majdnem megverték. Ekkor tiltakozása jeléül visszament Tiranába, és nem vett részt a fesztiválon. Tudja, Koszovóban a közönséges rendőrök is a halál angyalának szerepében tetszelegtek. Fosztogattak, gyilkoltak, kényük-kedvük szerint jártak el. A magasabb nemzeti érdekekre hivatkozva semmiféle intézkedés nem történt ennek megakadályozására. Rendes emberek is voltak persze a koszovói rendőrök között. De valamennyien egyforma egyenruhát viseltek, és bizony annyi visszaélés után nem kedvelték őket.

Ami az albán filmet illeti, anyagi támogatás hiányában gyakorlatilag halott. Ennélfogva a koszovói albán színészek, akárcsak a szerbek, munka nélkül maradtak. Hogy a szerb filmekben nincsenek albán színészek, erről a kérdésről a szerbiai rendezőknek kellene nyilatkozniuk. Azelőtt feltűnt Enver Petrovci, de az utóbbi években nem látni. Azelőtt ott volt Bekim Fehmiu és Faruk Begoli, de ezek már csak emlékek. Uliks Fehmiunak, Bekim Fehmiu és Branka Petrić fiának esetleges sikerei, tekintet nélkül arra, milyen nemzetiségűnek vallja vagy érzi magát, nem maradnának visszhang nélkül a koszovóiak között.

Mindenesetre együttműködni az albán művészekkel szabadpiaci körülmények között nem valami produktív! Hogy ez miért van így, azt Belgrádban feltehetően tudják.

V. T.: Hajlandóak-e az albán művészek együttműködni a szerbiaiakkal?

XH. B.: Látja, mára valahogy minden dolog a visszájára fordult. Koszovóban még az emberi élet is valamiképp a visszájára fordult. Túl sokáig néztek az emberek a halál szemébe. Csecsemők haltak meg, és nem gránátoktól, hanem késtől meg golyótól, öregek, nők haltak meg. Mindez valahogy közénk állt, mint a fájdalom, a halottak jajszavaiból épült roppant fal. Ámde... Elmondhatom, hogy habár én sem vagyok semmi különös, én sem vagyok kivétel, Belgrádban a napokban megjelent Az iszonyat szabadsága című verseskötetem a Rende kiadó gondozásában. Szintén a napokban várható Koszovóban Vladimir Arsenijević Mexico című háborús naplójának megjelenése a Sabaium BB kiadónál. Akik e munkákban részt vettek, mind fiatalok. Sokat elmond ez mindkét félről: vannak ötletek, megvan a jó szándék, talán némi félelem is, de sok minden hiányzik.

V. T.: Az iszonyat szabadsága verseiben "a rádió suttogva számlálja a halott civileket", s a "holt napok" képei sorakoznak, a meggyilkolt gyerekek "pánikban menekülnek a mennyországba". Hogy látja, milyen kapcsolatban áll a rút koszovói valóság és az ön költészete?

XH. B.: Az írónak az a dolga, hogy lejegyezze, ami a szeme előtt zajlik, s én is ennek a feladatnak teszek eleget. Tragikus, hogy a Balkánon az írók írják a történelmet, nem pedig a történészek. A történészek behódoltak a napi politikai érdekeknek, vagy a magasabb nemzeti érdekekhez idomítják a történelmet. Az írók viszont az életet jegyezve írják a történelmet, vagy így kellene tenniük. Természetesen az igazi írókra gondolok, nem pedig azokra, akik írónak nevezik magukat, s egyébként elég szépen hozzájárultak ahhoz, hogy megéljük azt, amit megéltünk. Amikor írok, én nem Xhevdet Bajraj vagyok, és nem albán vagyok, hanem ember (megpróbálok az lenni), akinek a hazája a földgolyó, s aki ennek az antiheroikus kornak a szülötte. Mérhetetlenül szeretem a Balkánt, és hálás vagyok a költészetnek, hogy segített megtartani a lelki egyensúlyomat, segített nem megőrülni.

Azokat a verseket, amelyek közvetlen kapcsolatban állnak a háború utáni koszovói valósággal, Az iszonyat szabadságában, irodalmon kívüli okokból, igyekeztem mellőzni, de megjelentettem őket a koszovói irodalmi folyóiratokban, és a könyv albán kiadásában is szerepelnek.

Minél rútabb a koszovói valóság, annál nyitottabbak, erősebbek a verseim, és azokat célozzák meg, akiknek beleszólásuk van abba, hogy a valóság olyan, amilyen.

Amikor írok, tekintet nélkül arra, hogy a versek személyesek, megpróbálom közvetíteni az elképzelt olvasónak az igazság egy, a legemberibb érzéssel lejegyzett töredékét, és azt szeretném, ha az olvasó a sajátjaként tudná megélni a verseket. Így élem meg én is a költőket, azaz a verseiket.

A fájdalmat, melyet e térségekből hordozok, önmagammal osztom meg; lehet, hogy ez a művészek privilégiuma, de az is lehet, hogy átok. A fájdalomról, a vérről, a halálról vagy egyáltalán a ránk szakadt őrületről írni annyi, mint megélni mindent újból és újból.

Én többek között elvesztettem a legjobb barátomat. Magam is túl sokáig néztem a halál szemébe. Ki is ütött, de íme, élve maradtam. Sohasem feledhetem el a búcsút a családomtól. Azt, amikor utoljára (így hittem) kellett szólnom a négyéves fiamhoz. Mondanom kellett neki valamit - mit?

Nem adtam el a lelkem az ördögnek, ez nekem fontos, és a költészetem szempontjából is az, de olykor úgy éreztem magam, mint a halál egy darabkája. Nos, ha igaz, amit a szerbek szoktak mondani, hogy az élet a legnagyobb regényíró, akkor a halálnak nem marad más, mint a versírás.

V. T.: Hogyan hangzanak a versei szerbül? Hiszen költészetével összhangban azt lehetne mondani, hogy verseit az áldozat nyelvéről a hóhér nyelvére fordította le. Vajon megváltozott-e valami a fordítási folyamat során a költészetében? Vajon a fordításban feltűnik-e ismét a remény, amit az élet az egyik verse szerint valahol "útközben" elejtett?

XH. B.: A nyelvet nem csak az artikulált hang teszi. Minden világnyelvben vannak szavak, amelyeket még az oktalan állatok is megértenek. Vladimir Arsenijevićtyel mi nem Slobodan Milošević nyelvére fordítottuk albánról a verseket. Hanem Borislav Pekić, Aleksandar Tišma, Branko Miljković, valamint Nataša Kondić, Miki Manojlović, Miloš Milutinović szerb nyelvére. Úgyhogy engem már csak az a gondolat is izgalomba hoz, hogy az én könyvem valamely magánkönyvtár egyik polcán állhat Szerbiában, vagy egy könyvesboltban a szerb irodalom nagy nevei mellett.

Én hinni akarom, és úgy is gondolom, hogy a költészet a művészetek királynője, de be kell látnom, hogy a zenének meg a festészetnek univerzálisabb nyelve van, mely nem szorul fordításra. Az én költészetem albánul íródott. Minden nyelvnek van saját lelke és teste. A költői képek, amelyek albánul szépek, szerbül elcsépelten hangzanak, és fordítva. Másmilyenek a hétköznapok gondjai.

Összehasonlítottam a világirodalom nagy költőinek műveit albán és szerb fordításban. Ami albánul szépen hangzott, nem hangzott szépen szerbül, és viszont. Akadt olyan vers, mely mindkét nyelven szépen hangzott, más vers egyiken sem. A költészet sokat veszít a fordítással, de sok minden függ a fordítótól is, némely vers nyerhet is sokat. A vers különös, akár az emberélet!

Az iszonyat szabadságának fordítása simán ment. Könnyű, ha a barátjával dolgozik az ember, Vladimir Arsenijević pedig a barátom.

Remény. Velünk van még haldoklás közben is. Nekem sok szerb barátom van, és nem veszítettem el a reményt még akkor sem, amikor a háború alatt a legnehezebb volt. Milošević rezsimjének pengéje lemészárolt mindent, ami mozgott, és túl sok lett volna bármit is elvárni az egyszerű halandók lelkétől. Túl hosszú volt az az éjszaka, és szörnyű ítéletidő tombolt.

V. T.: Hogyan írná le röviden egy teljesen tájékozatlan olvasónak - a szerb olvasók pedig egészen biztosan azok - a mai koszovói albán költők költészetét? Melyek a domináns témák, költői formák?

XH. B.: Koszovónak gazdag a költészeti hagyománya, és a költészettel szemben változatlanul nagyok az elvárások. Nekem tetszik, ahogy a költészet az eseményekre reagál. Láthatod a csupasz emberi lelket és minden árnyalatát minden színben, a fehértől a feketéig vagy fordítva, attól függően, honnan nézed, pesszimista vagy-e vagy optimista. A kortárs albán költészet fő témáját az élet rótta rá kegyetlenül e térség költőire. A nyolcvanas évek végéig a koszovói költészet szinte hermetikus volt, mert ez volt az egyetlen lehetséges módja annak, hogy valamelyest ki lehessen kerülni a cenzúrát, ami gyakorlatilag a hosszú börtön elkerülését jelentette. E költészet vége egyúttal a nyitottabb-direktebb, az olvasókkal könnyebben érintkező költészet kezdetét jelentette.

A nyolcvanas évek közepén ugyanis feltűnt egy olyan költő- és írónemzedék, mely elég erősnek és érettnek érezte magát ahhoz, hogy megtörje az egyetemes albán költészeti hagyományt (Albániában a kommunista diktatúra miatt sokáig a szocreál volt az uralkodó), és ezt "elkötelezett" költészetnek nevezték el. És elkötelezett is volt - politikailag. Tudniillik ebben az időben a média offenzívát intézett a koszovói albánok ellen, akik szintén a médiában és az alkotásaikkal szegültek szembe a kurzussal. Mindennek eredménye többek között a koszovói íróegyesület; maga Ibrahim Rugova, az irodalomkritikus is innen került ki - bár az idősebb nemzedékhez tartozik, igencsak hajlik a fiatalabb írók felé. Vannak köztük igen jó írók, de szerintem nem olyan jók, mint például az idősebb generációból Din Mehmeti és Faredin Gunga, vagy az akkori középgenerációból Azem Skrelji, Ali Podrimja, Sabri Hamiti, Mirko Gasi. Az "elkötelezett" költők azonban csoportosan léptek fel, úgyhogy igen gyorsan jó pozíciókra tettek szert a koszovói irodalmi életben. Aztán szétesett a volt JSZSZK, és megjelent egy új nemzedék, melyet Anton Berisaj fiatal író harangozott be első könyvével. Ehhez a generációhoz tartozom magam is. Ez egy koszovói módra "elveszett generáció". Sokan nem ismerjük egymást személyesen, csak a könyvek révén, meg is küldjük egymásnak a könyveinket anélkül, hogy találkoztunk volna. De azok, akik fennmaradtak, épp e nehézségek folytán igen jók. Köztük van Halil Matosi, Bec Cufaj és mások. Ez olyan nemzedék, mely nyitottsága révén könnyen érintkezik más kultúrákkal, és nem tartják fogva irodalmon kívüli ambíciók.

Ami pillanatnyilag Koszovóban a költészettel történik - az nem normális. Több száz magánkiadvány. Többségükben szikrája sincs a költészetnek. De lehet, hogy így van rendjén. A természeti katasztrófa után szétrepednek a kanalizációs csövek. A háború pedig olyan, mint egy természeti katasztrófa. Mégis, ennek az ítéletidőnek is megvannak a maga emberei, azaz tehetséges költői. Kiemelném közülük Arben Idrizit. Remélem, hogy a lejobbak kitartanak.

V. T.: Milyen ma a kulturális kínálat Prištinában?

XH. B.: Mindenből van bőven. Egyes területeken nulláról kellett elindulni, mint például a filmművészetben. Könyvek jelennek meg, kiállítások nyílnak. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a művészek helyzete javulna. Ha összehasonlítom a helyzetet a mexikói kulturális élettel, akkor könnyű észrevenni a hatalmas különbséget.

V. T.: Mit emelne ki a szerb kultúrából?

XH. B.: A szerb filmművészet ragyogó, sok jó film van. De az utóbbi két évben nem volt lehetőségem megnézni egyetlen szerb filmet sem, úgyhogy hiányoznak az információim. A szép falvak szépen égnek az utolsó film, mely tetszett, talán az aktualitása miatt, de azért is, mert a rendezőnek sikerült kutya időkben megmutatnia és megőriznie az emberi lelket, azt az igazit. Mégis, számomra a Találkoztam boldog cigányokkal is a jugoszláv, sőt a világ filmművészetének gyöngyszeme.

A szerb színházat gyakorlatilag nem ismerem. Valaha, nem is oly rég, lelkesedtem Ljubiša Ristićért mint emberért és értelmiségiért. Fogalmam sem volt, hogy olyan, amilyennek megmutatkozott: politikai madárijesztő, aki a zsebében hordja a szívét. De ha évekig az orránál fogva vezethette Rade Šerbedžiját, mért ne tudott volna becsapni minket is, messziről.

Ami az írókat illeti, oly sok jó van belőlük minden nemzedékben, hogy nehéz bárkit is kiemelni. A legidősebbekről most nem szólnék, ám megemlíteném Danilo Kišt, akit Koszovóban imádnak, a fiatalabbak közül pedig nagyon tetszik nekem Vladimir Arsenijević. Nem tudom nem megemlíteni Branko Miljkovićot, ő az egyetlen költő, akinek a sírjához elmentem. Erőteljesen hatott rám a költészete. Lehet, hogy nem ő a legnagyobb, de számomra a legkedvesebb.

V. T.: Mely könyveket javasolna fordításra a szerb kiadóknak?

XH. B.: Haha, magának jó humorérzéke van. Ez nyilván a hírhedt belgrádi fekete humorból fakad. A kérdés olyan szép, hogy nem hangzik normálisan. Netán az "albán maffia" finanszírozná a szerb kiadókat?! Annyira hiányzik neki a költészet! Ha így lenne, akkor az említett szerzők műveiből lehetne szemezgetni.

RADICS VIKTÓRIA fordítása