|
|
|
|
|
||
Régebben, mikor még a haverokkal voltunk, jól szórakoztunk. Lazítgattuk egymás lábát, jók akartunk lenni, nem akartunk rosszat. Még hátravolt harminc-, negyven-, hatvanpercnyi játék, hosszúnak ígérkezett a meccs, és bírni kellett végig.
Aztán jött a galádság. Lehet, hogy nem szándékosan tettük, lehet, hogy nem mi kezdtük, de a futballban sem szabad törleszteni, a durvaságra még nagyobb durvasággal válaszolni, mert hamar felforr az ember agyvize, és a forrófejűségért nagy árat kell fizetni, főleg a kákán is csomót kereső bíró orra előtt.
A következőkben éppen rajta múlik minden. Némely bírók úgy csörtetik kardjukat, mint a seriffek, akik a törvényt, mégpedig az imént megsértett törvényt testesítik meg. Mások meg tűnődnek, gondolkodnak, még megértés is van bennük, de a végén csak a feneküknél lapuló négyszögletes, piros lapocskáért nyúlnak. Aztán vannak az ügyetlenek is, akik húzzák az időt, a kezüket tördelik: a westernekben őket hívnák zöldfülűnek. És végül vannak a fenyegetőző, ijesztgető bírók, akik a zsebükbe nyúlnak, de aztán beérik egy sokatmondó pillantással: ez volt az utolsó eset! Ők azonban természetesen nem érdekelnek bennünket.
Aztán felmutatják a piros lapot, és akkor jön az elképedés vagy a lesújtottság vagy a harag vagy akár az őrjöngés. Nagy az isten állatkertje - miért épp a kiállítás cáfolná meg ennek igazságát? Az őrjöngés elég szórakoztató - amikor a kiállított, fenyegetőző játékos a bíró képébe fröccsenti minden dühét, mint valami Haddock kapitány, aki azért szállt alá a földre, hogy szitkok özönét zúdítsa ki magából -, de én jobban kedvelem az elképedést, ezt a pillanatnyi idiotizmust, amely jobban kifejezi a játékos hirtelen halálát, a magasba lendült kártya okozta halált. Mert ha napjainkra nagyon szemérmes leánnyá változott is az igazság -vége a fegyencek felvonultatásának, a köztereken zajló kivégzéseknek -, szerencsére itt van még nekünk a kiállítás; miközben többmilliónyi ember szeme láttára lezavarnak egy játékost a pályáról, újraélhetjük a gyermeki, szadista kis örömujjongást, amit a tanteremből kizavart osztálytársunk látványa keltett bennünk. Felmutatják a piros kártyát. És a játékos meg van győződve róla, hogy a bíró egy szemét, hogy nincs igazság ezen a földön, s főleg a futballban nincs. Sejti azt is, hogy hosszú lesz az út az öltözőig, miközben minden szempár rászegeződik. tüzes vassal megbélyegzett kutyaként kell rajta végigkullognia, érezve, hogy ,,szégyene talán még túléli őt". Kafka szavai ezek A per végén. Szavak, amelyek eszembe jutottak a világbajnokság alatt, amikor Zidane-nak kellett bevonulnia az öltözőbe. Nagyon lassan lépkedett, és mégis izzadt. Dőlt róla az izzadság. És léptei egy halálraítélt lépteire emlékeztettek. Mellesleg, valóban úgy hittem sokáig, hogy az öltözőben ténylegesen kivégzik a kiállított játékost.
Ott van hát az öltözőben, gyorsabban visszatért, mint gondolta. Különös látvány lehet: milyen üres a haverok nélkül, a szanaszét heverő ruhadarabokkal! Nyilván úgy érzi magát, mintha tolvaj lenne, és visszajött volna elcsórni valamit. De nem, nem tolvaj, csak kiállították; a kiállított játékos számára azonban minden bizarrnak tűnik: például a csend a stadion immáron nem hallható lármája után. Úgy érzi, távolra került, egyedül van: a kiállított játékosok világa nagyon távoli és nagyon magányos világ. Afféle nagy börtöncella, csupán a haverok ruhái árulkodók. Ha nem lennének ott, azt hihetné, eltévesztette az öltözőt, a stadiont vagy a napot, és ezért nem játszhat. De minden egyes zokni, minden egyes alsógatya bizonyossá teszi, hogy a kiállítás valóban megtörtént.
Aztán indul zuhanyozni. Közben káromkodik, úgy hányja szét ruhadarabjait, mint egy duzzogó, büntetésben lévő gyerek. De minden kiállított játékos tanúsíthatja: ilyenkor a legjobb zuhanyozni. Egyrészt övé az összes zuhany, másrészt tisztának, egyre tisztábbnak érzi magát, és szinte megkönnyebbülést érez, hogy nincs már a pályán. Néha persze abbahagyja teste dörgölgetését, mert emlékei támadnak: az a veszett kutya, az belemart a lábikrájába, azt a füvön fetrengő testet, azt meg kellett taposni, mert angyalok azért nem lehetünk. Aztán újra dörgölgetni kezdi magát. És mire végez a zuhanyzással, azt hiszem, meg is feledkezik az egészről: a zuhany alatt a kiállított játékos emlékezete is megtisztul.
Nem szeretem a lestaktikát alkalmazó csapatokat. Képmutatók és gyávák. Mert gyávaság van abban, hogy elkerülik az ellenfelet, így akarják lerázni. Ez az "égessünk fel mindent magunk után'' számomra olyan, mintha magának a futballnak a tagadása volna, amely elsősorban kontaktus, nyílt összecsapás. Nem vagyok az ellenfél hibára késztetése ellen - előnyre kell szert tenni -, de van abban valami nem is tudom, miféle perverzió, hogy szabálytalanságra kényszerítik, hogy szántszándékkal ki akarják vonni a forgalomból, mint mikor egy túlontúl kellemetlen vetélytársat lök az ember a vízmosásba. Felhozhatják ellenem: kell némi magabiztosság ahhoz - bátorságot még véletlenül sem fogok mondani -, hogy valaki átengedje házát az ellenségnek. De ez az átengedés csak ámítás, csapda, amely azokba a homályos időkbe viszi vissza a futballt, amikor az ember az üldözött vad mögé bújt.
Sajnálom a csatárokat, akik makacsul próbálják kikerülni a les csapdáját. Igen, bennük van bátorság az ár ellen úszni, és átvágni a szálfaszerű, buzgó védőkön, akik az együttes kilépést vélik a védekezés legjobb formájának. Bátornak kell lenniük, és valószínűleg szeretik a magányt is. A türelmetlen, túl szertelenül előrelendülő gyermekek magányát.
De néha van türelmük várni, és ilyenkor, mindenkit lerázva, egyedül törhetnek a kapura. Oly hirtelen lépnek ki, hogy az ember eltűnődik, hogyan kerültek egyes-egyedül, látszólag egészen könnyedén a magára hagyott kapu elé. Sőt azon is eltűnődi az ember, hogy közvetlenül azelőtt valóban a pályán voltak-e. De amikor visszajönnek, (öldöklő) angyalarcuk bizonyítja, hogy ezúttal valóban a védők mögül indultak, saját csapdájukba estek a velük versengő dezertőrök. Vagyis hogy a gól érvényes. Mert gólt szereztek, elpöccintve a labdát a kapus mellett, vagy kicselezve őt, mindenesetre jóhiszeműen: nem hallották, hogy fütyült volna a bíró, nem látták, hogy felemelte volna zászlaját a partjelző. Egyébként a gólszerző a füléhez emeli a kezét. Mert színész is egyben. Aki néha még anyja életére is esküdözik. Ám a játékvezető sporttárs nem tűri, hogy a futballpályán esküdözzenek - mintha a hely szent volna, az ítélet pedig ilyeténképpen blaszfémia -, felmutat hát neki egy lapot. Ilyenkor felmerül bennem a gondolat, hogy a bíró soha életében nem szerzett gólt. Hogy soha nem érezte e magányos, könnyelmű cselekedetek részegségét. S hogy határesetekben mindig inkább a szabálytalanságra szavaz, hogy olyan, mint a rendőrök, akik túl gyakran érik gyorshajtáson az embert.
1. Egy megbüntetett, a büntetés ellen védekező csapat merőben katonai alakzata.
2. Néhány nem jószántából odakerült férfi időleges, instabil sora.
3. Az iskolafotó-készítéshez hasonló ceremónia, ahol a bíró lenne a fényképész.
De a fotó elkerülhetetlenül homályos lenne, mert a fegyelmezhetetlen gyerekek mozognának, kérlelhetetlenül vonzaná őket a labda, mint szúnyogokat a fény. Próbáljuk meg megérteni ezt az instabilitást, a sorfalban álló ember aggodalmát szabadrúgás előtt.
Induljunk ki olyasvalamiből, ami nagyobb a falnál. És vizsgáljuk meg a pálya egészét, két zónára osztva: az egyiken van sorfal, a másik sorfal nélküli. Bizonyos csapatok már a kaputól harminc méterre felállítják, mások huszonötre, a hangulattól, a veszélyérzettől és természetesen a rúgó játékos képességeitől függően. A felezővonaltól jobbra és balra mindig van egy húszméteres, teljesen sík, üres, magányos zóna, ahol ismeretlen a sorfal. Nevezzük ezt a zónát szabad zónának, hogy szembeállíthassuk a megerősített zónával, a sorfalak zónájával. Ez utóbbiak határain csak álfalak épülnek - a haza még nincs veszélyben legfeljebb egy-két emberből álló kapuk, s ezeket csak a rúgó játékos bosszantására zárják be. Utána már komolyra fordulnak a dolgok, zárt vonalba kell tömörülni, és néha a csapat fele visszatér a pálya különböző pontjairól, hogy testét, eladdig oly ügyes testét adja, amelytől hirtelen nem kívánnak már egyebet, mint a rések betömését.
A falépítés is kétségtelenül azt jelzi, hogy az ember felsőbbrendű az állatokkal szemben. Fal nélkül az ember úgy élne, mint egy oktalan állat, mint egy vadember. Ám ezek a falak kőből vannak, cementből, ellenálló falak, mert mozdulatlanok, holt anyagból valók. A fociban a sorfalat játékosokból kell felépíteni, a testükből, puhább, kényesebb anyagból.
Így hát őgyelegnek, vonakodnak, húzzák az időt, a kapus belepofázik a dologba, még idegesebb, szeretné, ha hallgatnának rá. De az engedelmességhez nyugodt lelkiállapot kell, csak hát az, aki céltáblául kínálja fel magát, aki úgy tapad a sorfalhoz, mint valami elítélt, nincs nyugodt lelkiállapotban. Hiába tudja, hogy kilencméternyire tőle a rúgó játékos mindent elkövet majd, hogy ne lője bele a labdát, nem igazán nyugodt. Egyébként pontosan ez okozza a dilemmát: találják el inkább őt, csak ne legyen gól, vagy kapjanak inkább gólt, csak őt el ne találják. A bíró hiába intézkedik keményen, hiába felügyel a rendre, bizonyos szorongások süketté teszik az embert.
Melyik játékos állítaná, hogy szívesen áll be a sorfalba? Hogy szívesen találja ott magát az ágyúgolyó előtt összekötözött lábbal és ököllel? Hiába áll szorosan a haverja mellé és helyezi a kezét érzékeny pontjára, semmi sem segít. Szeretne másutt lenni, hadd tegye csak a dolgát derekasan a kapus. Ilyen körülmények között a sorfal legfeljebb lebegő, dagadó, felhólyagosodó, megcsavarodó függönyre hasonlít, melyet idegborzoló ellenfuvallatok mozgatnak. Ezért szükséges a beszéd, a tiltakozás, a lármázás. Nem annyira a rúgó játékost akarják megzavarni az összpontosításban, mint inkább késleltetni a pillanatot, amikor telibe kapja mellüket a labda. Ezért a rések a sorfalban, amely már akkor összedől, amikor a játékos nekifut a labdának. Következésképpen a sorfal tökéletlenségre ítélt mű; az olyan sorfal, amely nem remegne meg, gyanús sorfal lenne, bántalmazott, sőt talán még le is fizetett játékosok sorfala.
Az a természetes tehát, ha a testek hullámzanak, imbolyognak, megfeszülnek, önálló pályákon mozogva, széttartó pályákon, mint a bombáktól szétszóródó testek. Ebben az egészen kiélezett helyzetben akad egy játékos, aki kivívhatja csodálatunkat: az ellenfél játékosa, a nemkívánatos játékos, aki beáll a sorfalba, bebújik a függöny ráncai közé, hogy még lazábbá tegye, és a kellő pillanatban, légtornászlányokat megszégyenítő módon rést nyisson benne. Többnyire bolond, egyike a futball agent provocateurjeinek, akik szívesen ugranak a farkas torkába.
Ha festő lennék, ezt a témát választanám: a kapuk mögött, a tribünön feszíteném ki vásznamat. hogy a rálátás jobban sugallja a pillanat súlyát: az igazság pillanatáét, amikor a futballt már csak ketten játsszák, és egymás szemébe néznek. Nagyon egyszerűen rajzolnám meg ezt a két alakot, mint két ünnepélyesen merev harcost, csupán a rúgó játékos cipőjének orrát és a kapus vetődő helyzetét túloznám el. Aztán a Dávid és Góliát címet adnám neki. Mert elfelejtettem mondani, hogy a rúgó játékos erősebb lenne, nagyobb a kapunál, de elhibázná tizenegyesét.
Minden korszaknak megvannak a jellegzetes párharcai. Dávid és Góliát, ez igazán tetszetős, de ha az eset újra előállna, úgy vélem, büntetőrúgásokkal kellene dönteni. És Góliát már nem a fondorlattal legyőzött óriás lenne, hanem egy rúgó játékos, aki elhibázza tizenegyesét. Hatalmas, fájdalmat okozó lábával ő is nagy-nagy favoritként indul. A dolog formális: ráérősen, immár senkitől sem zavartatva vértezheti fel magát. Ami a kapust illeti, ott áll szenvedésre kárhoztatva, egyedül, mankók nélkül, kiszolgáltatva a rúgó játékos gyilkos csülkének. Hiába terjeszti szét a karját - mindenki más inkább leengedné -, mégiscsak egy ember, az ajtó pedig, melynek védelmével megbízták, hatalmas. De ha hatalmas is, ő bizakodik. Mert tudja, hogy haragudni úgysem fognak rá, s hogy végeredményben hálás szerepe van: a megváltót játszani, tromfolni ebben a tét nélküli orosz rulettben: ha pontosan középre megy a labda, akkor is azt mondják majd, hogy nem tehetett semmiről, hogy elvetődött, el kellett vetődnie. Tudja azt is, hogy egyenlőtlenség a pályán lehet, nem a fejekben. Vesztenivalója a vele szemben álló játékosnak van, aki legfeljebb elégedett, ha jól végzi feladatát. Elég megnézni egy hibázó játékost: mélyre hajtott fej, mint a vezeklőké, és csípőre tett kéz, mintha fogná magát, nehogy elessen.
Minden csapatban van egy kijelölt tizenegyesrugó. Külön ember, kicsit mészáros, kicsit hóhér, alantas dolgok végrehajtója. Azt mondják, az igazi klasszisok - kegyetlen, könyörület nélküli emberek - sosem vesznek tudomást a kapusról, nem mennek bele játékaikba, nem téveszti meg őket mesterkedésük: egy jól rúgott tizenegyes előtt a kapus csak fejet hajthat. Ezek a rendíthetetlen játékosok azon vannak hát, hogy már a kezdet kezdetén válasszanak a jobb és a bal sarok között, mintha a kapu üres lenne. De akadnak olyanok is, akik kivárnak, latolgatnak, az utolsó pillanatban akarnak korrigálni: számukra a tizenegyes az utolsó méteren zajlik, és inkább a tekintet művészete, mint a lábé: mondhatni, lábfejmunka.
Azt hiszem, mégis leviszem a vásznam a pályára, és a kapu meg a rúgó játékos közé helyezkedem, kissé hátrahúzódva; jobban meg tudnám ragadni tekintetüket. Egyébként csak ezt fogom ábrázolni. Mert a tizenegyes elsősorban tekintetek története. Intim, villámló tekinteteké, melyekből, ha nem néznek is egymás szemének fehérjébe, megpróbálják kiolvasni a másik gondolatát. A szabályzat egyébként tisztában van e párbaj intimitásával: mi másért kötné ki, hogy senki más nem léphet be a tizenhatoson belülre?
Ha a mellre vételről akarunk beszélni, a test és a labda történetét kell elmesélni: egy szerelem, egy csábítás történetét, egy háromrészes történetet: mert úgy vélem, egészen fokozatosan alakult ki a dolog:
Kezdetben a durva, erős, olykor intelligens láb ragadta magához a hatalmat. Aztán még aznap, vagy másnap hangoztatni kezdte fensőbbségét, szerephez akart jutni a lábra féltékeny fej is. Attól fogva a láb játszani akart a fejjel, mely törékenyebb ugyan, ám légiesebbé, sokkal légiesebbé tette ezt a kissé földhözragadt játékot.
És aztán egyszer, később jött a mellkas. Aznap labda bizonyára túl magas volt a lábnak és túl alacsony a fejnek, úgyhogy bekapcsolódott a játékba, felkínálkozott a mellkas. Mint a kivégzőosztag előtt a hős, aki büszkén mutatja meg szíve pontos helyét. Vagy mint egy misztikus, fiatal táncos, aki finoman, hívogatóan tárja szét karját. Aznap az erő és az intelligencia után a hősiességgel és a finomsággal ismerkedett a futball, a labda pedig az első simogatásokkal.
Ha a labda dönthetne a futballban, úgy hiszem, a mellre vételt választaná. Azt a pillanatot, amikor a játékos a kezével hívogatja, suttogva invitálja szívéhez; a kedvesség, a figyelmesség pillanatát, amikor a futballista a legjobbat kínálja neki, a szívét, hogy lefékezze, marasztalja - most nem akar belerúgni vagy a fenekébe marni, mint korábban (lekezelés nélküli lekezelés).
A két rúgás közötti nyugalom, boldogság e pillanatát szerelemmel készíti elő a játékos: a levegőben úszva, aggódó tekintettel fészket horpaszt mellkasába, hogy a labda ott bújhasson meg.
Nem tréfából mondom: bizonyára kevesebb lenne az erőszak a pályákon, ha a játékosok gyakrabban vennék mellre a labdát.
A labda átgurítása az ellenfél szétnyíló lába között.
Nincs ennél megalázóbb mozdulat a futballban. Talán mert civilizációnkban tabu széttárni a lábat, főleg mások előtt. És ha egy játékos kötényt kap, az olyan, mintha rajtacsípnék, hogy nem volt összezárva a lába. Olyan ez, mintha nyitva volna a slicce, vagy ő maga adna fegyvert a másik kezébe.
Pedig minden futballista tudja, hogy nem szabad szétnyitni a lábat, hogy a védekezéshez be kell zárni az ajtót. Oly egyértelmű elv ez, hogy az ember eltűnődik, akkor miért nyitja szét továbbra is a lábát. Talán nem működik az elfojtás, felülkerekedik a régi ösztön a technikán. Nem kívánok senkit megsérteni, így nem idézem egyetlen játékos nevét sem, aki kötényt kapott. Egyébiránt olyan játékosét sem, aki e hitvány turpissághoz folyamodott. Mert kétségkívül igénytelenség rejlik e mozdulatban, lejáratja magát vele, foltot ejt rajta a kifinomultság egyértelmű hiánya. A futballban a csel, a már-már intelligensnek ható test szaggatott tánca az igazi kifinomultság jele. A kötényben nincs semmi kockázat, semmi testi intelligencia; játékban csak a labda van, amely kihasználja, hogy a másik akaratlanul ribanckodik a testével. A kötény tehát a prostitúció szellemisége a futballban, időnként előforduló rossz "passz".
PACSKOVSZKY ZSOLT fordítása
Veterán katonák menhelye (London)
