|
|
|
|
|
||
Gyakran ábrázolják kopár dombtetőn terpeszkedő, fogazott bástyákkal védett erőddel a háttérben. Arcéle úgy válik el az égtől, mint az érmeken: kemény, zárkózott, erőszakos. Szinte már nem is emberi arc; inkább címerállatra hasonlít: griffre vagy oroszlánra. Találkozhatunk lovas szobrával is; ilyenkor a háttérben árkádos tér vagy egy palota ritmikus homlokzata van mögötte. A szobor a hősies póz ellenére is sokatmondó. Ehhez jön még az anekdotikus túlzás, hízelgést várunk, ceremóniát, győzelmet ünneplő tömeget. Kiegészíti az arcot a történelmi konkrétummal, amitől a portréalany távolságot tart, és tulajdonképpen le is nézi. Semmi köze a csontig lemeztelenítő, naptól cserzett arcú firenzei portréhoz. Minden benne van: a föld őselemeivel érintkező magány, az önmegerősítés gigantikus ereje.
Egy biztos: a zsoldos hátterében mindig déli, növényekben szegény tájnak kell lennie. Csillogó és kemény, mintha gyémánttal metszették volna. Ott a hazája - nemcsak történelmi, hanem lelki értelemben is. Fény, meztelenség, esszencialitás. Klasszikus ritmuskadencia. Hiba is lenne a zsoldost nagy szerelem nélkül elképzelni. Szíve választottja pedig épp a tájkép. A szerelmi kapocs érzése a földdel, melyen minden emberi ostrom megbukik; nem lehet birtokolni.
Épp a zsoldos arcképére találni a XX. század kellős közepén - ez egyáltalán nem meglepő. Hemzseg tőlük öreg földtekénk, észak, dél, kelet és nyugat. Ki tudja, nem ez lett-e a legkeresettebb foglalkozás. Különbség mindössze az elnyert hatalom és világ rendszerében elfoglalt súly tekintetében van. A többi különbség észrevehetetlen. A zsoldos immár nem személyiség, jellem vagy arcél a pénzérmén. Olyan görcsösen rángatózik, annyi vért próbál minél gyorsabban kiontani, amennyit hajlama diktál - hogy végül saját vérébe fulladva tűnjön el a képből. Borzasztó látvány - különösen annak, akiben régi ideál szunnyad, az a firenzei portré, amelyet megbecstelenít az elvadult világ.
Ernst Jünger hű maradt ideáljaihoz. Saját szerelmének és megvetésének mértéke. De saját hiányának mértéke is; a világban, ahol él, működik, ír. Anakronizmus? Hatalmas történelmi megkésettség? Jünger máshogy értelmezte hozzáállását. Úgy, mint Nietzsche Zarathustrája: egyszerre van a holnaputánban és a tegnapelőttben. Ideje már rég lejárt, és még csak most van eljövőben. Eszerint - nézzünk szembe vele - a történelem nem létezik. Csak játék a felszínen, mely igen messze van a mélytől. Még ha nem is az örök visszatérésnek felel meg (az túl könnyű, túl naiv lenne), olyan rajz, amelyet a kagylókon, a kövek erezetén, kőzettani keresztmetszeteken látni. Titokzatos, sehova sem vezető vonal, cél és értelem nélkül, de saját abszurd irányultságában mégis van valami titkos ritmus. Annak, aki észreveszi és megérti. Az összehasonlítás a rózsabogár páncéljának mintájával mindig izgatta Jüngert. A történelem felolvad a természetben, természetesen a teremtő és ómega nélküli természetben. De hiányzik a tudatosság és az emberi elem is, hiszen lehetetlen maradéktalanul elhelyezni a kagylók, bogarak és vulkáni kristályok között. Jünger bölcsen észreveszi az alapigazságot: a zsoldos tartását választani egyenlő a történelemből való kivonulással.
A probléma minden bizonnyal lenyűgözte. Ennek a rajongásnak két portrét is köszönhetünk, és ami a legérdekesebb, majd’ negyven év választja el őket. A még fiatal és a már idős művész portréja. Vajon mi ment végbe világlátásában a végzettel terhes évek alatt? Hatalmas mozgás a felszínen - a mély érintetlen, mozdulatlan. Érthető is, hiszen a történelem nem létezik. Az első portrét, melyet 1939-re datálunk, nyáron fejezte be. Az íróasztal mögül Jünger egyenesen a frontra megy. Ez a döntés éppúgy ellentétes a könyvvel, mint amennyire megerősíti. Nézőpont kérdése. Arról tanúskodik, hogy tökéletesen felismerte a helyzetet, azt dokumentálja, milyen mélyen megveti a barbárság emelkedő hullámait. Azt az előérzetet fejezi ki, hogy a barbárság mindent elpusztít, amihez valaha is kötődött, a kultúra, az értelem, a szépség temetése lesz. És egyúttal a fatalizmus jele, a törvény beismerése, hogy a valóság visszafordíthatatlan. Mivel így van, csak magunkat menthetjük, átengedve magunkat a sodrásnak, nem pedig gyermekes dacból ellenállni neki.
Az első portré, A márványszirteken helyszíne Marina, a szintetikus mediterrán táj, mely a lényeg fényét mutatja. Szőlőföldes dűlő, fehér falucska a lejtő lankáin, tengerparti sziklák, és utána már csak a tenger: ritmus, csillogás, végtelenség. A hős (csakúgy, mint a szerző) átélte az első háborús kalandot, a férfiasság iskoláját, de untatta a zsoldostársak társasága (és a kétszínűeké, akik bambák és fásultak, nem fogják fel a háborús beavatás igazi értelmét). Inkább visszavonult a tengerparti sziklák közé. Most ritka növények kutatásával foglalkozik. Egyes-egyedül a sziklák és a szőlőskertek között, nyugodt világlátását és szuverén gondolkodását csiszolja magában.
Mindazonáltal a völgyben nő a nyugtalanság. Jönnek a hírek a felégetett tanyákról, a garázda bandákról, arról, hogy a terület urai északra húzódnának. A különleges növények kutatása közben gyakran vetődik el az ugarra, a vesztőhelyre. Végül is az történt, aminek történnie kellett. Marinát északról ellepték a katonák, felégették a házakat, templomokat, könyvtárakat. Ez már régen nem lovagias háború. Ez a vad föld alatti elemek özöne. A hős elmegy Marinából, lezárja élete egy szakaszát, ahol a tisztaság és a teljesség levegőjét szívhatta magába. Ebbe a háborúba nem száll be. Elhajózik a maroknyi menekülttel, nem tudni, merre, valahová a vakító tengeri horizont felé.
A könyv utolsó sorai arról szólnak, milyen gyümölcsöt hozott ez a próbatétel. A világnézet átüt a dolgok felszínén, és mindent kristállyá dermeszt, a fennmaradás egyidejűségévé, a forma tökélyévé alakít. Ha becsuktuk a könyvet, azt kérdezzük, vajon mi lesz a marinai menekülttel, mit kezd majd ezzel az adománnyal.
A márványszirteken szerzője nem tartotta meg magának tett ígéreteit. Részt vett a francia hadjáratban, volt a keleti fronton. Ismert író lévén több út is állt előtte. Elsikkasztotta az adományt? Vajon tényleg nem volt mindez a felszínt érintő viszonyok megoldása és szembenállás az egyetlen valósággal - a mélység valóságával, ami számára a történelem zsivaja, a tömegmészárlással és az egyén szenvedésével olyan, mint a halálra ítélt rovarok násztánca (gyönyörű jelenete a könyvnek). Be sem kell csukni a szemünket - elég csak messzebbre nézni, hogy észrevegyük; ez már volt, ez még csak lesz. Hogy lássuk, hogyan forog az élet fénylő kereke. Az egyetlen dolog, ami kitör a lét általános törvényei alól, nem a választás, nem a tett, hanem a független nézőpont.
Azután Párizsban találkozunk vele, ahol képes a legmagasabb kultúrában forgolódó egzisztencia kialakítására olyan feltételek közt, melyeket elítél és lenéz. Állítólag (Gerhard Heller, a Párizst megszálló erők cenzora emlékezéseiből tudjuk) hallatlan eleganciával viselte a tiszti egyenruhát, és sohasem sikkasztott. Azt nem tudjuk, vajon letette-e a fasiszta esküt. Összebarátkozott a francia írókkal, és védelmébe vette őket. Tudott a “zsidókérdés végleges megoldásáról”, és mélységesen felháborította. Ebben az időben írt naplói a történetfilozófiai melankólia hangnemében íródtak: íme, vége a régi elit, a régi erény világának. Kezdődik az esztelen pusztítás és az értelmetlen áldozatok kora. A csalók terelte csorda kora.
Ebben a kalandban talán az a legérdekesebb, hogy közel negyven év után (számoljunk csak: háború, katasztrófa, Németország megszállása és felosztása, a szövetségi köztársaság megalakulása, jobboldali kormányok, baloldali kormányok - s hozzá az egész Európa és a világ kontextusa!). 1977-ben újabb zsoldosportrét kapunk! Az idős mester művét, egy egész élet átgondolásának emlékét: az Eumeswillt.
Ez a regény már nem a ködös kvázimúltban játszódik, hanem a jövőben, valahol a harmadik évezred végén. A futurista vonatkozások hál’ istennek hidegen hagyták a szerzőt. A harmadik évezred itt csak annyiban van jelen, hogy az előrehaladott idő lehetőséget adjon a mai társadalmi formák átalakítására, illetve lehetővé tegye a teljes szétesés állapotának ábrázolását. Most fordul megint a kerék, a társadalmi játékok hitványsága már leplezetlen. Igaz, e játékok még tartanak, komikus módon saját erőtlenségükkel és saját ismétlődésükkel együtt. A régi szenvedély karikatúrája a résztvevők gyászos szellemi állapotáról tanúskodik. Megmenekülni csak ő képes - a zsoldos. Kegyetlen analitikus, nem kötik szenvedélyek, kíméletlen megfigyelő. Tudja, hogy a belső szabadság ára a hatalom kiszolgálása.
Olyan szellem, aki a beavatást keresi: a világról való tudásba, a teljességet felölelő értelembe. De most a történelem a terepe. Míg A márványszirteken című regényében a természet változatlan valósága áll szemben az idő látszatával, itt paradox módon a politika kerül szembe a történelemmel. A szembeállítás elve ugyanaz marad, a fő erők konfliktusa. Egyfelől a tömeg vak mozgása, a pusztítás ösztöne, a vezérek rövidlátása és hazugsága. Ezzel szemben a létezés ritmusa mint a partot ostromló hullám áll.
A márványszirteken története a támadó tömeg érthetetlen moraja - a szkarabeusz páncéljának mintájában vagy a virágcsokorban megragadott igazsággal szemben. Az Eumeswill zsoldos-történész szemszögéből nézett történetének épp a mélységre vonatkozó tudás a lényege. Ez fedi fel az élet törvényét: az emberi tevékenységek hajtóerejét adó álmokat és a halál szélén a szétesést. Az egyén minden nemzedékben, minden évszázadban megismétli útját: létrát épít, hogy felmásszon a falra, ahonnan az édenkert fáinak csúcsát látni - majd leesik a kopár bazaltra a túloldalon.
A hős tanára és mestere, a szomorú bölcs, akit a vár és a város egyaránt bizalmatlanul fogad, mesélés közben egy letűnt civilizáció tárgyát tartja kezében: egy lélegzetelállítóan szép tányért, amelyet megrágott már az idő foga. Látványos meséket sző a régi nagyságról, amit legyőzött a semmi, ami után csak porlepte romok maradtak a sivatagban. A tárgy titokzatos rovarrá, a természet misztikus teremtményévé változik a kezében. A történelem keleti mesévé változik a vágyról és a hitványságról, melyben az avatott szemek észreveszik Ázsia szoborrá dermedt műveltségének fényét. A történelem azt a szerepet játssza az Eumeswillben, amit az előző könyvben a természet: leleplezi az időt mint illúziót. Ott arról volt szó, hogy elmerüljünk a jelenben, hagyjuk magunkat sodródni a folyamatos létezésben, ami függőben hagyja a múltat és a jövőt. Itt még gyorsabb a fejlődés: a múlt elpusztítja a jelent, ami mindig azt képzeli, hogy valami új, először vívja harcát, és ettől a harctól függ a jövő.
Az antitörténelem épp a politika - abban az értelemben, ahogy régen antiphüsziszről beszéltek: elfajulás. A politika görcsös mozzanat a ciklus egyik és másik fázisa közt, a történelmi emlékezettől megfosztott cselekvés, ami lepereg a felszínről. Ezt a liberálisok testesítik meg a regényben. Az a létforma, amit a zsoldos nem tud eléggé lenézni. A vádirat nem a szerző leleménye, Jünger abból a repertoárból merít, amit még a francia forradalom első ellenségei kezdtek gyűjtögetni, majd a parlamentáris demokrácia elleni különféle áramlatok gazdagítottak, egészen a XX. századi fasizmusig.
A regény hátterében nevetséges alakok is feltűnnek: hipokriták és csalók, akik képtelenek a tisztánlátásra, sutyiban ellenállnak, de mindig gondoskodnak alibiről, a zsarnok kedvét lesik, és aprópénzért (egyetemi katedráért) megvásárolhatók. Nem ismerik és nem értik a történelmet, ami főbűn, megbocsáthatatlan. Természetesen egyszer ők is a csúcsra kerülnek, feldobja őket a történelem ritmusa, ami idővel minden zsarnokot bukásra ítél. De ez is csak felszíni örvény, eltűnik minden nagyság és fenség nélkül, nem égeti rá bélyegét a korra. Nem méltók a figyelemre.
Más jelenség kelti fel a hős figyelmét a vonzás és a taszítás, a rajongás, az erény és a gyanakvás ambivalens váltakozásában. A zsarnok: ahogy a történelemformáló egyéni akarat - és az akarat mögötti tisztázatlan szándékok. Aki elveti a hazugságot és az önámítást, átlát a mechanikus kormányzáson, tudja, mit érnek a tömegek és talpnyalóik. A finom analízis embere. Tiszta, ami annyit jelent, hogy elkerüli a hibákat. Képes a lenézésből eredő fenségre. És mégis bukásra ítéltetik, de ez a hős szemében más vereség: büszke - egyedülálló. Tudatos kihívást intéz a nagy kerékhez. Intenzív élmény: a tudat és a semmi összeütközése.
A hős egyet tud: a társas lét törvénye kényszeríti, hogy szolgálatba lépjen. Emberek között élni annyit tesz, mint szolgálni, illetve tettetni a szolgálatot. A döntés megszületett, a diktátort fogja szolgálni, mint a zsoldosok. A választás természetes, különösen akkor, ha a másik oldal hiábavalóságát nézzük. Mindenekelőtt a történészi hivatáshoz hűen választ így, de mestere is biztatja. Hogy közelebbről lássa, hogyan működik, hogyan születik a történelem. Hogy találkozzon olyanokkal, akiket valami ismeretlen erő kiemelt a névtelen tömegből, hiszen nagyságuk meglehetősen problematikus és relatívnak mondható. Hogy meghallgassa döntéseik indokát. Hogy a vár magányába meneküljön a romlott városból. A környezet elmarasztalásának, a barátok elvesztésének teszi ki magát, annak, hogy amikor beszélgetők mellett megy el, azok hirtelen elhallgatnak. Annál jobb. Ez is csak erejét növeli, magányát védő pajzsát edzi.
A hatalom szimbóluma egy éjszakai mulató, ahol pultosként alkalmazzák. A napi munka után vezérek kis csoportja tér be a mulatóba. Oldottabb, kötetlenebb beszélgetés, városi pletykák megvitatása, a biztonsági főnök beszámolója. Áll a pult mögött, látszólag a számlákkal van elfoglalva. Valójában azonban hallgatózik, mindent megfigyel, megjegyez. Benne van a nagy változásban, míg azok ott lenn kutakodnak, szaglásznak a nyomok után. Dolgozik benne az analitikus érzék, illetve az emlékezet: összefüggéseket, analógiákat, ellentéteket keres - a mélyben lüktető ritmust. A történelmi tudat közel van az eksztázishoz, az idő szövedékén átsejlik a beavatás titka.
Az éjszakai bár a szolgálat s egyben a szabadság szimbóluma is. A zsoldos ugyanis sosem azonosul a zsarnokkal. Felbéreli (ahogy Jünger írja), de nem köti magához. Belül szabad marad, minden pillanatban kész az eltávolodásra, a meghátrálásra, az árulásra. Amikor nem a bárban dolgozik vagy tudományos munkával foglalkozik, rejtekhelyet készít magának arra az esetre, ha megbukik a diktatúra, és tudjuk, hogy ez csak idő kérdése. Probléma nélkül egyesíti magában a két dolgot: azt, amit a vezetővel szembeni korrektségnek hívunk, illetve a lojalitás teljes hiányát.
Az éjszakai bár a szabadság kiváltságos helye - annál is inkább, mert akik a városban a zsarnok elleni “harccal” vannak elfoglalva, híján vannak ennek a szabadságnak. Determinálja őket a zsarnokkal vakon harcolók szerepe. Ezért inkább az árnyékai; a zsarnok provokálja és akaratuknál fogva irányítja őket. A zsoldos tökéletesen tisztában van azzal, mit tesz, amikor a ciklon közepén rejtőzik el.
Minden kihívás nélkül, tökéletes nyugalomról és önbizalomról tanúskodó ízléssel írja le libériáját, mely a szégyen pecsétje a városi liberálisok szemében.
A munkahelyi teendők sok időt hagynak a gondolkodásra. Ezekben az órákban a hős kedvenc témáját csiszolgatja: az anarchista és az anarcha szembenállását. Az anarchista megkésett, komolytalan alak. Leggyakrabban szentimentális, tisztes polgárként ábrázolja, aki a csillagot is lehozná az égről az emberekért. Néha azonban szégyentelen szadista. Belekeveredik a rendszerbe, amelyet el akar pusztítani, s így annak a rendszernek tudatlan eszköze lesz, amely a régit váltja le. Az anarcha kötöttségektől mentes ember, akin senkinek és semminek nincs hatalma, sem egyénnek, sem hatalomnak, sem közösségnek, sem eszmének. Mindazonáltal elismeri néhány társadalmi berendezkedés szükségességét, és védeni is fogja, hiszen ezek védik szabadságát.
Jünger szívesen ismételgette, hogy az anarcha úgy viszonyul az anarchistához, mint a monarcha a monarchistához. Ebben az összehasonlításban minden benne van: a távolság művészete, amit oly megrögzötten próbál meghatározni Jünger egész személyisége és életműve. A fennsík, a távolság, az arisztokratikus klasszicizmus embere. Mindkét, a legendás és a legendától megfosztott háború zsoldosa. A hideg stílus művésze, aki mélyen lenézi az élet formátlan tényeit. Az utolsó nietzscheánus, aki paradox módon hű volt önmagához.
Mindenekelőtt az különbözteti meg az anarchát az anarchistától, hogy míg ez utóbbi nem érti a tekintély alapproblémáját, ami alól ki akarja vonni magát, az anarcha alaposan átgondolta. Mondhatni, gyászolja a tekintélyt - semmi sem pótolja számára a veszteséget, bár tudja, hogy ez elkerülhetetlen. A tekintély uralmának vége az apa uralmának vége, mindenekelőtt a saját apjáé, akivel mint kicsinyes és sunyi alakkal, meglehetősen bosszúálló módon számol le a hős - az apa itt a liberalizmus megtestesítője. Nincs kizárva, hogy az apai tekintély után érzett vágy taszította a hatalom felé. A zsarnok az apa modern pótszere, kísérletet tesz a tekintély leigázására, amikor a fogalom elveszti vonzerejét. A regény hőse tudja, hogy a kísérlet nem sikerülhet, de a zsoldos számára épp a veszett ügyért vívott magányos harc a történelemben való részvétel legméltóbb formája.
Az apa korának vége a testvérek korának eljövetelét hirdeti (ahogy Gombrowicznál ez a fiú eljövetelének ideje volt; bár Jünger diagnózisa máshová vezet). Mert mit is hirdet a testvériség, a modern idők zavaros jelszava, egy azok közül, amelyek az emberek gondolkodási képességeinek elaltatását szolgálnák. Annyit mond, hogy immár nem az Atya áldozza fel a Fiút, hanem szabad a tér a testvérek előtt, hogy lemészárolhassák egymást. Úgy tűnik, Jünger az egész modern fordulatot belesűríti ebbe a formulába. Ha visszaemlékszünk a jelszó születésére, amely az apa király véréből született, akit mint az egyetemes testvériség útjában álló akadályt távolítottak el, majd guillotine alá küldtek, az atyai gyámság alól felszabadított testvérek véréből - gondolkodóba ejt ez a megfogalmazás.
De Jünger megvetése a demokrácia, a modern társadalmi forma iránt mégis vitatható. Semmit sem lehet ilyen egyszerűen megmagyarázni. Miközben kortársai (akik tudatosan akarták menteni az értékeket) azt a következtetést vonták le a két háborúból, hogy csak a demokrácia menthet meg minket az önpusztítás fúriájától, Jünger, aki ugyanazokban az eseményekben vett részt, ugyanezen értékek örököse, a hanyatlás megnyilvánulását, a Nyugat alkonyát látja. Mintha keresztülnézne a hályogon, és messzebbre látna, az apokalipszisig: maga az orvosság a kór.
Így képzelem: apokaliptikus zsoldos, aki saját Patmoszán prófétál - tragikus, mégis embertelenül derűs. Egyszer a mediterrán dél van a háttérben, amiről Nietzsche jut eszünkbe, aki hasonló tájban élte át a kegyelmi állapotot. Másik alkalommal ultramodern bunker, ami a völgy terrorizált városa fölött uralkodik.
Jünger megkapta a rangos Goethe-díjat. Ez megosztotta a német közönséget. Heves tiltakozással fogadták: Goethe-díj Jüngernek, ez már tényleg túlzás, sőt botrány. Mások védelmükbe vették a stílusművész írót; ha akarjuk, ha nem, már élő klasszikusnak kell tekintenünk. Nehéz ellenállni a gondolatnak, hogy van valami sértő ebben a “stiliszta” indoklásban az író-filozófus, politikai gondolkodó, a tökéletes élet formáit kereső emberre nézve. De el kellett venni a botrány élét, nem vették komolyan, a “stílusra”, a “klasszikára” terelték a figyelmet.
Jünger a botránykeltő, az alapproblémákat nagy hévvel támadó német írók nagy vonulatához csatlakozik. Illetve azokhoz, akik az esztétikával, pszichológiával, mitológiával folytatják az ördögűzést - és ez lehetővé tette, hogy komolytalannak tartsák őket. Így volt Nietzschével, Wagnerral, Stefan Georgével. Kitűnő névsor, Jünger remekül érezné magát ebben a társaságban. Akárcsak az említett szerzőkhöz, Jünger nevéhez is borzongató titok kötődik. Ez nemcsak történelmi, politikai hitvallásának titka, hanem gondolatvilágáé és látásmódjáé is. Közös tapasztalatainkra épített, amikor a magányt és a tagadást választotta.
KERESZTES GÁSPÁR fordítása
BIEŃKOWSKA, EWA:
Tájkép a zsoldos portréjával.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 4. szám, 2002. április.
[Esszé. JÜNGER, ERNST német író, esszéista.]
Műhely. Keresztes Gáspár fordítása.
