|
|
|
|
|
||
A szovjet zene története az Európa Szálló negyedik emeletén, a büfében íródott. Ez volt a világ legzeneibb büféje. Rögtön az utca túloldalán van a filharmónia, és a zenészek feltétlenül beugrottak ide próba előtt, próba után, néha pedig próba helyett is. A lelki derű és az ujjak mozgékonyságának fokozása végett. Valamint koncert után, koncert előtt, vagy csak úgy egyszerűen, megszokásból is jöttek. A leningrádiak is és azok is, akik a városba érkeztek - szinte szertartássá vált a dolog. A tető bármelyik büfésnője többet tudott a város zenei életéről, mint a Lenfilharmónia igazgatója vagy a Zeneszerző-szövetség titkára. Itt ismerték, megbecsülték a zenészeket, megbocsátották, ha túl sokat engedtek meg maguknak - hogy ugye, művészlelkek... a város büszkeségei. Nem kérdezték, mit kér a vendég, mert mindenkit számon tartottak, és egy decit töltöttek neki, ha munka előtt volt, másfelet, ha utána. Egy deci konyak akkoriban egy rubelbe került.
És mivel Leningrád Moszkvától eltérően inkább filharmónia-központú, mintsem színházcentrikus város, ahogy erről már rég letudták a gondot, s éppenséggel a filharmóniában jött össze a nagyvilági társaság, ott zajlott az élete, az összes ott megtárgyalt történet automatikusan a Nyevszkij Proszpekt közkincsévé vált, és felvétetett a kulturált, a művészettől nem idegen emberek ajánlott beszédtémáinak jegyzékébe.
A Szocialista Munka Hőse, a fene tudja, mi mindenféle díjak birtokosa, Mravinszkij, Rozsgyesztvenszkij és egyéb fejesek személyes nagy barátja, Aram Iljics Hacsaturján is állandó és a zenei Leningrád számára kebelbéli vendég volt itt. Itt: a Brodszkij utca és Nyevszkij sarka, a bárpult a lifttől jobbra. Híres ember, szívesen látott vendég, szertelen természet volt a szívélyes kaukázusi bőkezűségével; önnön emlékműve Moszkvától és Leningrádtól az ő drága Örményországáig, nem is beszélve Franciaországról és Spanyolországról, amelyekből elő se bújt...
És egyszer Spanyolországban, egy fantasztikus sikerrel folyó vendégszereplésen - a spanyol úgy egyáltalán muzikális nép, a temperamentumos, tüzes zenét meg különösen meg tudja becsülni - a szervezői meg is kérdezik tőle: mit szeretne még látni, kapni az országukban, továbbá örülnének, ha a nagy és fantasztikus zeneszerző kedvére tehetnének, szolgálatára lehetnének, valamit adhatnának, rendezhetnének neki, a lába elé terülhetnének, csak szégyent ne valljanak... és hasonló virághímes latin ömlengések.
Hacsaturján a maga részéről szerény, saját nagyságát és dicsőségét méltósággal viselő ember volt. Most a legfelsőbb szintű fogadtatásban részesítették, tejben-vajban fürösztötték. Illetve fürösztötték volna, mert tejjel semmilyen módon nem élt, mivel kedvenc itala az Ararát konyak volt. Ezért széttárta a karját, köszönt mindent, gondolkozott egy sort, és páratlan zsenijére mondott bókokat azzal a kedvességgel viszonozta, hogy Spanyolország, ahol oly megtisztelő módon szerepelhet, a huszadik század legnagyobb festőjének, az egyetemes festészet géniuszának, vezéralakjának, továbbá bálványának, Salvador Dalínak a szülőhazája. És hogy a mesés spanyol vendégszeretettől elragadtatva nincs és nem is lehet semmi kívánsága, hacsak talán azzal nem örvendeztethetnék meg, hogy találkozzon és megismerkedjen Dalí mesterrel avégett, hogy személyesen tegyen bizonyosságot legmélyebb tiszteletéről, sőt dedikációt kérjen az albumába.
A bejelentés hallatán kissé elváltozik a szervezők képe, és elkezdenek egyik lábukról a másikra állni... Mivelhogy Dalí híres volt kiszámíthatatlan excentrikusságáról, és egyáltalán nem biztos, hogy teljesíthető a kérés... Valószínűleg azon egyszerű ok miatt sem, hogy Dalí Amerikában él. Spanyolországba ritkán látogat el.
De minden mesés gyorsasággal és ijesztő könnyedséggel elrendeződött. A tengeren túli Dalí kegyesen meghallgatta telefonon a kívánságot, és azt válaszolta, hogy a nagy zeneszerző rajongója, és boldog, ha bármilyen időpontban fogadhatja szerény spanyolországi hajlékában, túl van tárgyalva. E boldogság érdekében félbehagyja minden dolgát, amelyek valójában nincsenek is, mert ugyan ki akarna tőle, szegény öreg festőtől bármit is, azonnal indul a repülőtérre. Mondjuk holnap jó lesz? Esetleg délután kettőkor? És talán nem bántja meg annak elmondásával a zseniális zeneszerzőt, hogy ő, a szerény kis piktor, az ismeretlen balfácán egész további életében boldog lesz, abszolút boldog, hogy csekélysége képes valamiféle érdeklődést kelteni az egyetemes zene óriásában és fáklyájában.
A félájult impresszárió átadja a meghívást Hacsaturjánnak, és spanyolos trallalával értésére adja, hogy a dicsősége már végképp túlmegy minden elképzelhető és elképzelhetetlen határon, ha ilyen nagyra tartja az a Dalí mester, aki csak úgy szórakozásból vagy a botrányos önreklám végett képes bármelyik elnököt elküldeni melegebb éghajlatra.
És másnap két óra előtt három perccel az elnöki limuzin megérkezik Hacsaturjánnal, az impresszárióval, a titkárral és a tolmácsnővel Dalí kacsalábon forgó, tornyocskákkal, toronycsúcsokkal, lőréses oromzattal és zászlókkal ékes mór kastélyához. A káprázatos libériába öltözött kapus és a darabont kitárja a kaput, és közli: a ház ura már várja vendégét, és az a kívánsága, hogy intim, mondhatni családi szinten folytassák le a találkozót, ezért tolmácsra sincs szükség, hiszen monseigneur Dalí felesége szintén orosz, és a kocsi sem kell, mert monseigneur Dalí úgy rendelkezett, hogy az ő kocsiján vigyék vissza a találkozó után a vendéget. Melyikőjük signor Hacsaturján? Méltóztassék befáradni, signore! Nem, nem, a többiek fogadására nem kaptam utasítást.
A többiek a vállukat vonogatják, és nem csodálkoznak, mert mindez teljesen Dalíra vall. Kezet szorítanak Hacsaturjánnal, kellemes időtöltést kívánnak neki, üdvözöltetik nagy földijüket, és azzal elmennek.
Hacsaturjánt egy szobor-allén át a várba kísérik. A tornácon meg már egyenesen valami királyi hopmester vág ki előtte mély meghajlást, és Hacsaturján kételkedni kezd, vajon az alkalomhoz illően öltözött-e, lehet, hogy szmokingban kellett volna megjelennie... de nem hívták fel rá a figyelmét, meg nappal is van, nem hivatalos találkozó... és elvégre ő maga is nagy ember! Ugyan...
A hopmester fényűző fogadóterembe - fehér stukkó, rajzos parketta és tükrök - vezeti, kéri, foglaljon helyet, és spanyolul közli, hogy monseigneur Dalí azonnal belép, mégpedig ezen az ajtón át. Ebben a pillanatban kettőt üt az ódon óra a falon, a hopmester meghajol, és becsukván maguk mögött az ajtót, távozik.
És Hacsaturján egyedül marad a teremben.
Pazar, arannyal hímzett kanapén ül, amely csak XV. Lajos egyik garnitúrájából származhat, előtte intarziás asztalka, az asztalkán ízlésesen elrendezett örmény konyakok, spanyol borok, gyümölcs és szivar. A terem másik sarkában pedig hatalmas aranyketrec, a ketrecben, szivárványszínű farkát kitárva egy páva járkál.
Eltelik egy perc, eltelik még egy. Tudván, hogy Spanyolországban semmilyen szinten sem erény a pontosság, Hacsaturján élénken nézeget jobbra-balra, le-lesimítja haját, nyakkendőjét igazgatja. Úgy látszik, hogy Dalí felesége, Gala is jelen lesz, ha nem kell tolmács. Előkészíti a bevezető mondatokat, csiszolja a finom bókokat.
Két óra tízkor úgy gondolja, hogy Dalí most már bármelyik pillanatban jöhet, és léptekre fülel.
Negyed háromkor kényelmesen elhelyezkedik a széken, és szivart választ a dobozból. Kifújja a füstöt, és egyik lábát átveti a másikon.
Két óra húszkor enyhe ingerültség fogja el - a fenébe, de tényleg... hisz maga Dalí tűzte ki kettőre! -, egy kupica konyakot tölt, és megissza.
Fél háromkor tölt még egy kupicával, és egy pohár bort iszik hozzá kísérőnek. Szőlőt csipeget!...
Az már nyilvánvaló, hogy megsértették az etikettet. Pimaszság, kérem! Mi ő, kisgyerek!? Föláll, kigombolja zakóját, meglazítja nyakkendőjét, zsebre vágja kezét és járkálni kezd föl-alá. Össze-összenéz a pávával. A hülye madár ordít, mint a szamár!
Az óra annak rendje-módja szerint üti a negyedeket, és háromnegyed háromkor Hacsaturjánnak végképp kezd nem tetszeni a találkozás. Megfogja annak az ajtónak a kilincsét, amelyen Dalínak jönnie kell - lehet, hogy a hopmester összekeverte a termeket? -, de az ajtó zárva van. És Hacsaturján elhatározza, hogy háromig vár, aztán elmegy a fenébe. Micsoda disznóság... ez már megaláztatás!
Pontosan háromkor dühödten a szivarvégre köp, Szent János-áldás gyanánt bedob egy kupica Ahtamart, és határozott léptekkel az ajtó felé indul.
De az az ajtó sem akar kinyílni, amelyen bejött. Csodálkozik, nyomogatja a kilincset, vonogatja a vállát. Végigpróbálja a palotaterem összes ajtaját, és mind zárva van!
Tanácstalanul és dühösen rángatná, lökdösné az ajtókat, rájön, hogy bezárták! A jobb agyműködés végett konyakot dob még be, elkáromkodja magát, leköpi a páva farkát, letépi nyakkendőjét, és zsebre gyűri...
Csöngőt vagy telefont keres, hogy jelezzen a komornyiknak vagy ki a fenének. De nyoma sincs semmiféle jelzőrendszernek.
Lehet, hogy valami történt Dalíval? Lehet, hogy nem repült haza. De hát őt idehívták, lefixálták... Kész téboly!
Közben viszont kajás is lett! Beles ember, szereti a kajálás örömeit, és ebédidő van, ráadásul direkt nem evett, hogy maradjon hely a Dalíval elköltendő ebédnek, mert ebéd csak lesz, nem?
Visszaül az asztalkához, kiválaszt egy érett körtét, naranccsal csöpögteti le az ingét, nekiveselkedik a konyaknak, kezd megvadulni - furiosóra hangol!
És fél négykor egy bizonyos szükség jelentkezik nála. A bor, ugyebár, a konyak, a gyümölcs... Ki kell mennie Aram Iljicsnek. És az ajtók zárva vannak!
Itt már nincs helye etikettnek és jó modornak; az összes ajtón zörget, először szégyenlősen, aztán egyszerűen rugdalja őket, de semmi válasz. Ekkor megpróbálja kinyitni az ablakokat, hogy kikiabáljon, vagy ki... izéljen. De a boltíves várablakok keretét beépítették a falba, képtelenség őket kinyitni.
Rohangálni kezd kurta lábain, és egyre furiosóbban káromkodik. És négy felé elfogy minden türelme, és elhatározza, hogy pont négykor, lesz, ami lesz!, ezeket meg egye meg a fene!
És két ablak közti emelvényen egy muzeális váza áll, valami mór régiség. Nagyon szép az alakja, de rendesen van térfogata is! És a váza egyre jobban hatalmába keríti a gondolatait.
És négykor aprókat ugrálva és fújtatva, bosszúálló megkönnyebbüléssel belepisál a vázába, és arra gondol, egész szép az élet: kastély, bor, páva... és még a váza magassága is jó.
Az óra négyet üt, és a negyedik ütésre rejtett hangszórókból iszonyatos hangerővel felzendül a Kardtánc! Döngve kicsapódik az egyik ajtó, és partvison lovagolva, feje fölött karddal hadonászva, anyaszült meztelenül beszáguld Dalí!
A karddal hadonászva a szemközti ajtóig nyargal a termen át, az ajtó kitárul, majd becsapódik!...
És megszakad a zene.
Bejön a hopmester, közli, hogy vége az audienciának.
És kéri, fáradjon a kijárathoz.
A sóbálvánnyá dermedt Hacsaturján, a lefröcskölt nadrágját igazgatva, kapkodva rendbe teszi magát. A tornácon tiszteletteljesen átnyújtják neki Dalí pompázatos, Hollandiában nyomtatott, aranyozott metszésű albumát, a vendéglátó érzelmes soraival, amelyeket ennek a feledhetetlen találkozónak szentelt.
Autóba ültetik, és a hoteljébe szállítják.
Útközben magához tért és ki akarta vágni a francba ezt a rothadt albumot, de meggondolta magát.
És már várják s egymás szavába vágva faggatják, hogyan zajlott a két óriás találkozója. Összehord valamit a művészetről folytatott beszélgetésről, de igyekszik rövidre fogni és nem elvetni a sulykot.
Még az aznapi esti lapokban megjelenik a történtek pontos leírása, és Dalí elnéző hangnemben nyilatkozik a barbár Oroszországból érkezett vendége azon szokásáról, hogy bilinek használja a százezer dollárt érő, hatszáz éves vázákat.
Így volt vagy sem, de Hacsaturján többé nem ment Spanyolországba.
BRATKA LÁSZLÓ fordításai
VELLER, MIHAIL:
Kardtánc.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
[Próza. ]
Bratka László fordítása.
