MIHAIL VELLER

Mose Dajan legendája

A nép maga írja hősei életrajzát, mivel jobban tudja, milyen hősre tart igényt. A hős életrajza társadalmi tulajdon. És mint minden társadalmi tulajdon, meglepő metamorfózisoknak van alávetve, a Szovjetunióban pedig különösen, amely a maga egészében olyan metamorfózis, hogy még a Teremtőjének is torkán akadna a szó és hűdést kapna, ha keze munkájára pillantana.

Az igazság viszont egyszerű és örvendetes. Amikor hatvanhét májusában a győztes izraeli tankoszlopok átzúdultak a Szuezi-csatornán, a leningrádi konyhákban, ahol az éjszakai beszélgetések folytak, magasra emelkedett a félszemű sivatagi sas, Mose Dajan hatágú csillaga. És az emberek megtudták, hogy...

A félszemű sas (akit olyan kellemes volt, a nagy Nelsonnal és Kutuzovval társítani) nem volt mindig félszemű, sőt izraeli sem, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy hiányzott a földgömbről Izrael állam. Viszont Palesztinában született, a brit korona mandátumán, és ennek megfelelően brit alattvaló volt. Hivatásos katona, tiszti iskolát végzett, és a harmincas években egy ideig a szovjet vezérkari akadémián tanult, ami akkor teljesen rendjén való volt (a származása és az, hogy szülei családjában még nem felejtettek el oroszul, a keleti szomszéd katonai doktrínájával való megismerkedés normális feltételét jelentette). Most már nehéz lenne megmondani, hogy milyen nyelveken érintkezett De Gaulle-lal és Guderiannal, a második világháború egyik legjelentősebb német katonai személyiségével, akik vele egy időben látogatták nevezett akadémiát; érdekes társaság jött ott össze. Róluk ítélve egész jó volt ott akkor az oktatás színvonala.

Dajan, lévén életerős fickó és képzett katona, kommandókapitányként szolgált a második világháború kitörésekor. És a hadi események kezdete természetesen Európában találta. Fennmaradt egy fénykép: tábori egyenruhát viselő, szikár, angol fazonú, megveszekedett katonatisztet ábrázol, aki szétterpesztett lábbal, Sten géppisztollyal a vállán, távcsővel a nyakában a La Manche partján áll. A szemén lévő kalózos kötés miatt megátalkodott zsiványnak is hihetnénk. A történelmi igazsághoz hozzátartozik, hogy a La Manche Anglia felől van lefényképezve, és Dajan szemét a túlsó parton, Dunkerque-nél a németek verték ki negyvenben - háborús sérülés; a németek egyébként akkor az angolokat is kiverték, a kontinensről - ez volt az ismert húsdaráló.

A tüzes hadfi (az elfelejtett nép gyermekének fegyvert és hatalmat adtak a kezébe) aki nemcsak angol katonaként, ráadásul személyes kárt szenvedett angol katonaként, hanem zsidóként is gyűlölte a németeket, ragaszkodott hozzá, hogy a harcoló alakulatnál maradjon, de az alakulata sok más alakulattal együtt Angliában volt, és egyáltalán nem harcolt. És Dajan kapálódzott s kérvényekkel bombázta a parancsnokságot, hogy dobják át diverzánsként a kontinensre, amit kolerikus vérmérsékletére, szembeszökő különös ismertetőjegyére - félszeműségére - hivatkozva körültekintően megtagadtak az óvatos angolok.

De negyvenegy június 22-én a németek megtámadták a Szovjetuniót, Churchill kijelentette, hogy még a Sátánnak is segít, ha Hitler behatol a pokolba; Hurricane repülőszázadokat raknak hajóra, és Dajan kelet felé fordítja sastekintetét. Sürgősen létrehozzák a Moszkvába küldendő angol katonai missziót. Dajan megfelelt a misszióra, hiszen harctéri tapasztalattal, megfelelő képzettséggel rendelkezett, ismerte az országot és nyelvét. És negyvenegy őszén, az angol katonai attasé helyetteseként másodszor is megérkezett Moszkvába.

A szövetséges katonai missziók természetesen Moszkvában a lábukat lógatták és kénytelenek voltak beérni a szovjetek megszűrte információkkal a frontokon uralkodó helyzetet illetően. A helyzet elkeserítő volt, és rendkívüli módon megédesítették az információkat. Dajan igyekezett, hogy mindent a saját fél szemével lásson, de rendszeresen nagy túróst mutattak neki, akár a többieknek; először is, semmi mutogatnivaló nem volt a fejetlenségben, a futásban, a menekülők felkoncolásában; másodszor - még véletlenül kinyiffan, és ki akarja a felelősséget vállalni, hogy nem óvták meg a szövetségest, amikor ennél sokkal kisebb dolgokért is repültek a fejek, mint a borsó. Dajan a követségen ült, ivott a fogadásokon, káromkodott angolul, oroszul, ivritül, és körmölte a végeérhetetlen beszámolókat Londonba.

De Sztálingrád és a kurszki csata után megváltozott a helyzet. Megindultak a szovjetek. Felderengett a győzelem. Már volt mit megmutatni, és mintegy szemrehányóan mutatni, hogy lám, tessék, a szövetségesek meg ugye közben csak a lábukat lógatják. És mivel Kijev bevétele negyvenhárom november 7-ére ki volt tűzve, mint a megjelölt ünnepélyes dátumra való első bemutató győzelem, legfelsőbb parancs érkezett, hogy a szövetségesek egyes képviselőit bocsássák a hadi események színpadához. Hogy személyesen győződjenek meg a Vörös Hadsereg erejéről, és lássák megsemmisítő előretörését, s értesítsék róluk az egész haladó emberiséget, amely gyáván és önző módon fűtött szobákban dekkol. Hát így küldetett Dajan a brit katonai misszió megfigyelőjeként a forradalom évfordulójára beveendő Kijev alá.

Az első ukrán frontnak, amelyre a kitüntető küldetés hárult, ekkor Rokosszovszkij hadseregtábornok volt a parancsnoka.

És Rokosszovszkij főhadiszállásán mindenki gőzerővel hajt: erőszakos folyamátkelés az őszi Dnyeperen, a lapos bal partról a megerősített meredek jobbra, lépcsőzött csapásos tűzben, miközben az úszóeszközök forgáccsá válnak, az emberek tömegével pusztulnak, nincs elég tartalék, nincs elég lőszer, a határidők szorítanak, a karrierek hajszálon függnek - Rokosszovszkij a saját bőrén tapasztalta meg Sztálin természetét -, és ekkor a telefonista átadja neki a különleges telefon kagylóját azzal, hogy: “Zsukov marsall.”

- Mi van?

- Cselekszünk, marsall elvtárs.

- Hamarosan nálad lesz az angol misszió megfigyelője.

- Értettem, marsall elvtárs.

Már csak ez hiányzott a boldogsághoz! - gondolja magában Rokosszovszkij.

- A fejeddel felelsz érte.

- Értem, marsall elvtárs.

Bárcsak lelőnék a repülőgépét útközben, és semmi probléma - gondolja Rokosszovszkij.

- Ne engedd, hogy mindenbe beleüsse az orrát!

- Nem engedem.

- Mose Dajan őrnagy.

- Tessék?

- Zsidó - magyarázza Zsukov.

- Értettem - válaszolja fegyelmezetten Rokosszovszkij.

Rokosszovszkijról közismert volt, hogy rendkívül rideg ember, és megveszekedett antiszemita, mint minden rendes polyák. És tessék, a Kijev elleni roham megkönnyítésére, a hangulat javítása végett ideraknak a nyakába egy angol zsidót.

És eloszlik ez a kis félreértés is: kényelmes angol szerelésben, a kampós orrán keresztülhúzódó dühítő kötéssel és viccbe illő angol-zsidó akcentussal jelentkezik, elmondja bókjait, és kéri, hogy küldjék az első vonalba. “A folyón át a túlsó partra kéne küldeni! Nyavalyás! Szövetséges! Diplomácia! Renomé!” - És Rokosszovszkij, a délceg, szőke férfiszépség fölébe magasodik, és úgy nézi hideg világos szemével, mint a diplomata az ebédlőasztalon lévő kakát, és azonnal elküldi a fészkes fenébe, csak minél messzebb, a Csernyjahovszkij vezette 60. hadsereghez. A 60. hadsereg már régóta a túlsó parton van, a folyásirányban fölfelé, és bonyolult manővert hajt végre azzal, hogy magára vonja a németek figyelmét és erőit. Nem kell Kijev ellen vonulnia és részt vennie a tényleges harcban. Nesze neked túlsó part, nesze neked első vonal, lógasd szépen a lábad, csak minél messzebb a rohamozóktól! - így lesz jó mindenkinek.

- A leghevesebben harcoló hadsereghez küldöm, amely előretört, üdv a szövetségeseknek (hogy enné meg őket a fene!)! - És Rokosszovszkij már nem is gondol az egészre. Anélkül is van épp elég gondolnivalója Kijev megrohamozásakor.

És Mose Dajan, aki olyan boldog, mint bolha a lóverseny díjnyertes lován, egy megerősített géppisztolyosszakasz őrizete alatt majdnem száz kilométerrel odébb indul, egy csendes frontszakaszra, és a szakaszvezető kész saját testével óvni a fúvó széltől is, mert a fejével felel érte, és ezen a téren meg lehetett bízni Rokosszovszkij ígéretében. Nem szelídségéről és mindent megbocsátásáról volt híres a dicső hadvezér.

És Dajan megérkezik a 60. hadsereg parancsnokának, Csernyjahovszkijnak a törzséhez, a testvéri brit birodalom frontharcosainak nevében mindenkivel kezet szorít, egy csomó príma angol piát szed elő, és nagyon rokonszenvesnek találják egymást Csernyjahovszkijjal. Csernyjahovszkij fiatal, szerencsés, ezért vidám s barátságos, és kellemesen érinti a megtiszteltetés, a bizalom, hogy elsőként fogadhat egy szövetségest. És odaengedi Dajant egy nyugodtabb helyen lévő hadosztályhoz, hogy nézze meg végre az első vonalat, ha így be van sózva miatta.

- Vigyázz rá! Értelmes pasas, frontharcos, csatában vesztette el a fél szemét! - parancsolja az illetékesnek

És ily módon kiviszik a harcias és tudni vágyó Dajant, uralkodót megillető óvintézkedések mellett, a lövészárokba, ahol a legszigorúbb parancsba adják a főtt étellel való ellátást, és hogy mindenki hordja a sisakot, ássa el a szarát, borotválkozzon, vesse le a zsákmányolt ruhadarabokat, és ne hozza kínos helyzetbe tapintatlan, hülye kérdésekkel a politikailag fontos vendéget, és nehogy zsidózzon!

És Dajan sugárzik, mint akinek névnapja van, olyan akár a Mikulás, amint őfelsége az angol királynő büszke képviselőjeként cigarettát, csokoládét, óvszert osztogat; és ünnepélyesen levest mernek a csajkájába, csizmaszárból kivett kanalat nyújtanak neki, amelyet választékosan ruhaujjban törölnek meg, hiába a tiszt zord pillantása; és ekkor a német vonalak felől iszonyatosan süvítő pakkot, egy nagy lövedéket kapnak, amely a barátkozás egész ünnepi jelenetét földdel és repeszözönnel takarja be.

A német oldalon bömbölnek az ágyúk, tömegtűz, a levegőből zuhanóbombázók támadnak, és mindent szecskává aprítanak: mindez teljesen szabályszerű, ellentámadás az oroszok szárnykiugróján, amely északról fenyegeti Kijevet. Hiszen Csernyjahovszkij a parancsnokság elképzelése szerint magára vonta a németek tüzét, és tessék, sikerült neki. És a németeknek annyi harceszközük van, mint a fene, még a meg nem ölt angol megfigyelőre is jut belőle. És mindenki mélyebben ássa be magát, Dajant is beássák, és a testükkel védik.

És amikor vége ennek az egész rémálomnak, és elmennek a bombázók, a tüzérségi tűz mélyebbre tevődik át, a kábult Dajan nagy nehezen magához tér és fölnéz, hogy mi történik körülötte, kiássa magát a föld s a testek alól, és felfedezi, hogy benne van a slamasztikában. Harc bontakozott ki, senki élő nincs mellette ebben a fölfordulásban és lekvárban, és futni sincs hová - mögötte tüzérségi tűz alatt tartott, felszántott mező. És géppisztolyosok csatárlánca nyomul feléje. Az nem megy, hogy megadja magát, a zsidókat a helyszínen agyonlövik, meg ugye, angol misszió, kötelesség és becsület. Mellette egy géppuska áll, jól ismeri, régi amerikai Maxim típus. És mivel úgysincs más választása, a géppuska mögé hasal, amely, hál’ istennek működik, sértetlen állapotban van.

És belekapaszkodik a géppuskába, és kezdi megszórni a támadó géppisztolyosokat, hiszen lőni megtanították rendesen, és egyelőre van lőszer. És csak arra gondol, nehogy beragadjon a géppuska, és megcsavarodjon a heveder, mert nincs, aki adogatná. És hogy hogyan és mikor lesz vége ennek az egésznek? Azt nehéz megmondani a harcban, hogy meddig tart.

Egyszóval, amikor odaértek a mieink, és kiegyenesítették a peremsávot, kiderült, hogy egyedül ő tartotta a tenyérnyi földdarabot a géppuskájával, amelyből dőlt a gőz; rajta angol katonaköpeny rongyai, a kormos képéből vicsorítanak a fogai, és a szeme fekete ronggyal van átkötve. És egy csomó holttest hever előtte a mezőn. Ép szemével fölnéz, felsóhajt, és elhanyatlik a géppuskától.

Aztán úgy alakult, hogy Rokosszovszkij a Dnyeperen keresztül nem tudta rohammal bevenni Kijevet, viszont önkényesen, parancs nélkül az alárendeltje, Csernyjahovszkij foglalta el. Északról, a szárazon előrehaladva úgy bontakoztatta ki az elterelő csapást, hogy egy füst alatti menetből benyomult Kijevbe. Amiért is egy derekas rúgás nézett ki neki Rokosszovszkijtól, a feldühödött frontparancsnoktól. Csak Zsukov döntése mentette meg: a győzteseket nem ítélik el, a babér nagyja úgyis a frontparancsnokot illeti, vegyük úgy, hogy ez szerepelt a haditervben.

És amikor elfoglalták Kijevet, és helyreállt a teljes összeköttetés, amely minden támadásnál megszakad, és mindent jelentettek a parancsnokságnak, s minden közmegelégedéssel ért véget, akkor kiderült, hogy Dajant ki kell tüntetni. Meglehetősen bőkezűen osztogatták a kitüntetéseket Kijev bevételéért azoknak az életben maradt harcolóknak, akik felhívták magukra a figyelmet. És valahogy abszolút lehetetlen, kínos és furán nem diplomatikus lett volna, ha kihagyják a szövetségest.

Rokosszovszkij amúgy mellékesen megjegyezte:

- És mi van ezzel a félszeművel?

És Csernyjahovszkij némi szadista kárörömmel jelenti, hogy majdnem a másik szemére is megvakították, így és így történt, frontparancsnok elvtárs, kiengedtük az első vonalba, hogy körülnézzen, és... izé... tüzérségi tűzbe és német támadásba került.

- Mics-csoda? Mit mondtam én neked!...

Jelentem, nem lett baja, minden szerencsésen, sőt csodásan ért véget. És Csernyjahovszkij ragyogó jellemzést ad Dajanról, és a jelentés alapján az, a valóságnak egyébként megfelelő kép alakul ki, hogy nevezett angol katonatiszt személyes részvételével, saját géppuskatüzével megtartotta a hídfőállás fontos szakaszát, miközben, személyes bátorságról, hősiességről és magas fokú harcképességről tanúságot téve egy századnyi ellenséges élőerőt semmisített meg. Amivel személyesen hozzájárult Szovjet Ukrajna fővárosának, Kijevnek a megjelölt időpontra való felszabadításával végződő ellentámadás sikeres kibontakoztatásához. A végrehajtott hőstett leírása abszolút pontosan megegyezik a Szovjetunió Hőse adományozásának feltételeivel. Hogy ugye, stratégiai fontosságú szakasz, megmentette a helyzetet, megakadályozta, hogy az ellenség áttörje a védelmünket, ő maga tüzelt, megsemmisített, megállított, hídfőállás, támadás, győzelem. Üdvözlettel. Meg kell adni!

Rokosszovszkij kiköp, mindig tudta, hogy csak a baj van ezekkel a zsidókkal és angolokkal, kapásból nem ír alá semmiféle kitüntetési okmányt, viszont a Zsukovnak tett jelentésben megemlíti, hogy van itt egy kis bökkenő a szövetségessel.

- Micsoda? - kérdezi Zsukov.

Hát ugye, véletlenül nem figyeltünk, és összehozott magának egy Szovjetunió Hősére-valót.

- ...anyád! Figyelmeztettelek!

Személyes bátorság. Hídfő. Végrehajtotta. Tüzelt. Még mi kéne?

De olyan esetre nincs előírás, hogy egy angol megfigyelőnek adják a Szovjetunió Hősét. És Sztálin, a Gazda nem szereti az előíráshoz nem passzoló információkat. Ámbár alapjában helyénvaló, helyes lesz a szövetséges kitüntetése.

És Zsukov egy szikla lassúságával ejti ki a szavakat:

- Nos, akkor így csináljuk! Adj neki a saját hatáskörödben Vörös Zászlót! Elég lesz neki.

Azaz arról van szó, hogy a Szovjetunió Hősét a Legfelsőbb Főparancsnokság adja és a Legfelsőbb Tanács Elnöksége írja alá, Moszkvában, a Katonai Vörös Zászló Érdemrendet viszont frontparancsnok is adhatja a saját szintjén, és a dolog el van intézve.

És a büszke Dajan csattogtatja a bokáját, és repül Moszkvába, hogy hencegjen a kollégáknak.

Hát így lett Mose Dajan, Izrael későbbi védelmi minisztere a Katonai Vörös Zászló Érdemrend lovagja.

VELLER, MIHAIL:
Mose Dajan legendája.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
[Próza. ]
Bratka László fordítása.