Jean Portante

A bálna emlékezete

Na jó, megpróbálom. Egy, kettő, egy, kettő, egy, kettő, egy, kettő. Az asztalra teszi a mikrofont, kikapcsolja a készüléket, visszatekeri, meghallgatja: egy, kettő, egy, kettő, egy, kettő, egy, kettő. Az ő hangja, meg nem is az övé. Félénkebb, mint máskor. Nem, nem is a félénk a jó szó. Nem olyan határozott. Igen, ez az: nem olyan határozott. Ez így normális? Végül is nem kell nagy elszántság ahhoz, hogy valaki kettőig számoljon. Ezt viccesnek találja, idegesen nevet, feljebb tekeri a hangerőt, leveszi, hadd lüktessen a hangja a konyhában, s közben szemmel tartja a serpenyőt, amelyben rántott sertésoldalas sül.

Már több évtizede léteznek ezek a szerkentyűk, gondolja magában, de csak most ismerkedik meg velük. Korábban passzív volt a viszony. Hallgatta, és kész. Soha eszébe sem jutott volna, hogy bármit is felvegyen. Ott volt az ezüstözött vevőkészülék, tele nyomó- és kapcsológombokkal, a barázdált hangszórójával, a hullámskála-beosztáson számtalan számjeggyel és ország-, illetve városnévvel, persze varázsszem nélkül, nem villogott fény, miközben az állomásokat kereste az ember, de volt benne egy kazettás magnó, amelyhez még soha nem nyúlt senki. Az ő birodalma mindig is a konyha volt, a por, az ágyak. Nem a magnó, nem a mikrofon. Különben is mit mondhatott volna? Valahányszor beszélni kezdtek a rádióban, lehalkította, és csendben mérgelődött. Mindenekelőtt a nyelv miatt. De azért is, mert a rádió arra való, hogy zenét hallgasson az ember. Nem izgatta a koreai háború, az áradások Hollandiában, a tüntetések Berlinben vagy Budapesten, a futball vagy a kosárlabda, az időjárás pláne nem. És valahányszor Pol Leuck éles hangú, arrogáns kommentárjait zúdította a konyhába, ő feszengeni kezdett, bűnösnek, ellenségnek érezte magát, mintha a beszélő szemrehányásai neki szóltak volna. Apám ilyenkor megjegyezte, hogy ez már azért túlzás: a háborúnak vége, basta, és amúgy sem érint bennünket ez az egész, hiszen ő hamarosan felveszi a luxemburgi állampolgárságot, anyámnak pedig nem kell többé szégyenkezve belépnie az összes üzletbe. De nem ártana, folytatta apám, ha ő is erőt venne magán egy kicsit, és megtanulná a nyelvet. Olyan volt ez, mintha apám henteskést forgatott volna meg egy mély sebben. Anyám hallani sem akart a dologról. Ezt a nyelvet, amely úgy hangzik, mintha üveget törne össze az ember, ugyan minek? Rendben, megérti, de beszélni nem fogja. A vita általában itt ért véget, és a konyhánk az étkezések idejére mini Bábel-toronnyá változott, amelyben összecsapott egymással a két akkori nyelv, az olasz és a luxemburgi, miközben időnként mindannyiunk hangját elnyomta az étkezőben álló Blaupunkt pick-up, egy jókora bútordarab vitrinnel meg mindennel. Elmerültünk a nyelvek e pompás koktéljában, amelyet hetvennyolcas fordulatszámú lemezek gazdagítottak, és az Oh mein Papát, az Arrivederci Romát vagy a Plaisir d’amourt dudorászva fejeztük be az evést, mintha a zenében ringatózó dalszövegek határok nélkül is könnyedén átléptek volna egyik nyelvből a másikba. De ez a kis paradicsomi állapot mindig rövid ideig tartott, szertefoszlott, amint kidugtuk az orrunkat otthonról. A járókelők arcán értetlenséget, rosszallást, elutasítást véltünk felfedezni, s ha nem mozogtak is mindig az ajkak, akkor is ott volt a gyűlölethez nagyon közeli megvetés, elültették a szemekben, mint valami gazt, s ezek a szemek azt kérdezték, mit keresünk ott mi, makarónievők.

A pick-up átmenetileg megmentette a helyzetet. Főleg este, vacsora után, amikor szokás szerint négyesben kártyázni kezdtünk vagy Mensch-ärgere-dich-nichtet játszani, én anyámmal voltam, a fivérem meg apámmal, a magunk módján kockadobásokkal vagy adukkal simítottuk el a családi, nyelvi összezördüléseket. Anyám időnként felállt, kiment az étkezőbe torrone Nurziáért, otthonról hozta nekünk egy távoli rokon, aki szintén áttelepült Differdange-ba, idecsábította a gyár vagy a bánya szirénájának hangja. Miután visszaült, anyám nyomban a dobókockákért vagy a lapokért nyúlt, újra elmélyedt a játékban, kacsingatva jelezgette nekem, hogy ott a kezében a megfelelő lap, a hetes vagy a király, s mindeközben kísérőzene szűrődött be a konyhába az étkezőből, a rádió-lemezjátszóról. Hangok, amelyeket három-négy percenként megszakított a fémrúd tetején sorakozó lemezek tompa koppanása, amint egymás után a korongra hulltak: Maria Callas Vilolettaként, a milánói Scalában rögzített Traviatában, Gigliola Cinquetti a Non ho l’etaba fogott bele, Rocco Granata Marináért vagy Manueláért kiáltott, Nilla Pizzi elsírta az Arrivederci Romát, Robertino hangja pedig még nem reszketett, ahogy azt kiáltotta: Mamma.

Anyám újra hallotta Robertinót a rádióban. A bemondó színlelt nosztalgiával mondta: és most, kedves hallgatóim, olyasvalakinek a hangját fogják hallani, akire bizonyára emlékeznek, egy hangot, amely nem egy anyát megríkatott a múltban. Ahogy mondom: nem egy anyát. És aztán jött a hang, és senki sem ismerte fel. Nos?, kérdezte a bemondó a dal végén. Nos, semmi, gondolta anyám. Kétszemélyes földközi-tengeri körutazás jár teljes költségtérítéssel annak, aki kitalálja, milyen név rejtőzik az imént hallott hang mögött, makacskodott a bemondó. Nem megy? Aztán megadott egy minél hamarabb tárcsázandó telefonszámot meg egy címet, ahová feltétlenül el kell küldeni a választ kedd éjfélig, a postai bélyegző szolgál bizonyítékul, és a rádió egy reklámot adott be, valami mosóport dicsértek benne, a Dasht, az Omót vagy a Persilt, amely fehérebbre mos a másiknál, a Dashnál, az Omónál vagy a Persilnél.

Anyám gépiesen egy papírdarabért nyúlt, egy boríték háromszög alakú füléért, mert mindig borítékdarabokra ír, aztán golyóstollat fogott a jobb keze hüvelyk-, mutató- és középső ujja közé. Finoman eltartotta a kisujját, és felírta a címet, egyre csak a körutazásra gondolva, meg az Olaszország partjait körbenyaldosó Földközi-tengerre, Pescara felől az Adriai-tenger, a Tirrén-tenger a másik oldalon, lent, a csizma orránál pedig a Jón-tenger. Nem lenne rossz egy körutazás a Földközi-tengeren, álmodozott, ahogy előző nap, illetve az azt megelőző napon arról álmodozott, hogy nem lenne rossz megnyerni egy teljesen automata mosógépet vagy egy színes televíziót, egy Telefunkent.

Mindenesetre ez nem olyan bonyolult, mint Nando számai, gondolta, amikor a rádiós magnó mellé rakta a papírt. Nando, vagyis a férje, vagyis az apám éveken át lottózott és totózott négy haverjával a gyárból, mindig ugyanazokat a számokat játszották meg, az egyik egy dátum volt, szintén Nando nevű nagyapám halálának dátuma, ugyanúgy hívták, mint a fivéremet, és ‘32-ben, harmincnégy éves korában temette be egy bányaomlás a thillenbergi bányában. Éveken át ugyanazt a kombinációt játszották meg, de semmit sem nyertek, még a szelvény ára sem jött vissza, de mind ugyanazt az álmot dédelgették, hogy egyszer majd tutira megcsinálják a nagy dobást, akkor, amikor a legkevésbé várnák.

Szóval anyám odatette a rádió mellé a háromszögletű papírt, elképzelte, milyen képet vágna a munkából hazatérő Nandino, ha ő azzal fogadná, hogy körutazásra indulnak, igen, jól hallottad, kör-u-ta-zás-ra. De aztán elszomorodott, mert eszébe jutott, miket mondogatott Nando a javaslatára, hogy vasárnaponként kirándulgassanak egy kicsit. Már több évtizede itt élek, és még csak a viandeni kastélyt vagy a Sure gátját sem láttam, egyetlenegyszer sem jártam a Marie-Astridon, mondta neki olaszul, de apám azt felelte neki luxemburgiul, hogy ő semmit sem szeret úgy a világon a nyolcórányi vagy még hosszabb, idegfeszítő robotolás után, mint az otthoni nyugalmat: egy scopa-parti, egy jó focimeccs vagy valami vicces film a tévében Totoval, Fernandellel vagy Laurellel és Hardival, és basta. És mielőtt még elfajult volna a vita, anyám halkan, magában igazat adott apámnak. Talán nem gürcölt, mint egy állat, hogy végre meglegyen ez a saját kis ház, mit akar még tőle? Talán nem tanultak tovább mind a gyerekek, az utolsót leszámítva? Mindenünk megvan, ami a boldogsághoz kell, még több is, mondogatta magában halkan. Aztán ürügyeket keresett: a körutazásra fütyült, de a hang, ha hallottad volna a hangot.

Ismerem is meg nem is, mormogta egy teljes hétig, miközben kavargatta a polentát, a vizet csepegtette le a spagettiről, vagy a panírozott sertésoldalast forgatta meg a serpenyőben. És szemlét tartott azok felett, akiket ismert: Bobby Solo, nem, Gianni Morandi, nem, Claudio Villa, lehetetlen, Benjamino Gigli, lehetetlen, Domenico Modugno, ez is. Várjunk csak, kit felejtett ki? Mario Lanza? Nem, ez nem Mario Lanza volt. Marino Marini? Á, dehogy. Micsoda szörnyű csalódás! És miközben kavargatta a polentát, csepegtette a spagettit, vagy megforgatta a sertésoldalast a serpenyőben, nem sikerült kivédenie, hogy szomorúság ne támadjon a szívében, valahányszor felmerült benne egy újabb név.

Szomorúság és csalódottság. És egy kis ingerültség is. Nem e miatt a cazzo énekes miatt, akinek a neve nem jutott eszébe annyi idegenben töltött év után, hanem azért, mert az emlékezete kezdte cserbenhagyni, lassanként leeresztett, mint a pincében lógó, használaton kívüli bicikligumik. Azelőtt mindegyiküket ismerte, és az összes refrént kívülről dúdolta, Una lacrima sul viso vagy Quando si fa sera vagy Nel blu dipinto di blu vagy Volare oh oh. Aztán, amikor bejött a tévé (nem, ez nem a tévé hibája, hanem a Nandinójáé, aki csak a németeket akarja nézni, a ZDF-et és az ARD-t, mivel jobban ért németül, mint franciául, szolgált magyarázattal Nandino, ahogy minden munkás, tette hozzá, mert azok vagyunk, munkások, kiáltotta, azonkívül a német tévében több a sportműsor, mint a belgában, hogy a franciáról ne is beszéljünk), szóval, amikor bejött a tévé, a dolgok kezdtek megváltozni. Anyám persze nem vette észre azonnal, mert a fekete-fehér képek látványa, amint éppen felénk áradnak, és éppen a saját étkezőnkben, eleinte olyan volt, mintha a szemünk előtt öltene testet egy eladdig képtelenségnek tetsző álom.

Azelőtt néha vonatra vagy villamosra szálltunk, hogy a vasárnap délutánjainkat Frédy nagybácsinál és Lucie nagynéninél töltsük, akik a városban laktak, szemben azzal az épülettel, amelybe akkoriban költözött be az Eich Klinika, vagy már akkoriban ott volt, és náluk a fő attrakció a tévé volt, elejétől végéig megnéztük az adást német nyelven. Nem meglepő tehát, hogy amikor megérkezett a saját tévénk, vasárnapi szokásaink felborultak, a szüleim végleg beszorultak a négy fal közé, beszorultak a házba, amely annyi áldozatot követelt tőlük. De miután elpárolgott a kezdeti eufória, az olyannyira áhított televízió lassacskán anyám ellen fordult. Valahányszor benyomta apám az átkozott gombot, és feltűnt a Tagesschau vagy a Drehscheibe vagy a német-magyar meccs, anyámnak valami hiányérzete támadt. És a kezdetben megmagyarázhatatlan valami, most már tudta, egyszerűen az apránként gyengülő emlékezőképesség volt. Hát ezért nem ismerte fel a hangot. Hát ezért volt szomorú, csalódott és ingerült.

És ha apám nyugtatgatni próbálta, vagy beláttatni vele, hogy jól tették, amikor mindent eladtak Cardabellóban, ha sorra vette, mennyi álom valósult meg, milyen hamar, ugye?, a ház, a gyerekek tanulmányai, a tévé, sőt a Ford Taunus is, ugye?, mindezzel azt bizonygatva, hogy amott hosszú távon még étel sem jutott volna az öt éhes szájnak, anyámban, bár érezte, hogy apámnak igaza van, aprócska neheztelés bujkált. Nem, nem gyűlölet, hanem parányi neheztelés a férfi iránt, aki kiragadta a szülőföld paradicsomából, és úgy tűnt, még nagyobb erőbedobással próbálja - mintha új szívet ültetnének be neki - itteniekre, idegen, megközelíthetetlen, meglehetősen komor emlékekre cserélni az emlékeit.

Az új emlékek között már nincs sok hely az egykori hangoknak. Ezért nem ismerte fel sem ő, sem más Robertino hangját. Ezért nem, meg azért sem, mert Robertino már nem a Mamma idejének Robertinója volt, hanem valaki más, csak egy énekes, jelentéktelen, érdektelen, rekedtesnek, reszketegnek mondható hanggal. Ennek a silány come backnek semmi köze nem volt már az egykori tisztasághoz, keresetlenséghez, amikor őszintén mondta, hogy mamma mi sento felice.

De nem csak a hang tört meg. Ebben nincs semmi, Robertino felnőtt hangú felnőtt lett, mint mindenki más, még ha akkoriban reménykedtek is, hogy a pubertás sosem bánik el ezzel az angyali énekhanggal. A világ tört össze vele, amelyet tükrözött. A háború nagy katasztrófája után újjáépített, új univerzumban minden a helyén volt. A gyerekek imádták a szüleiket, sértetlen volt a szerelem, a napfény nem hagyta, hogy legyőzze az árnyék vagy az eső. A múlt természetesen kínos volt, Mussolinival, a fekete ingekkel, a ricinusolajjal, amelyet az apjának másokkal egyetemben le kellett nyelnie, ám a jövő, sőt a jelen is eget-földet ígért. Anyám végre befejezhette a háború miatt kényszerűen félbeszakított tanulmányait, és megkezdhette tanítónői pályafutását, igen, tanítani kezdett, mint Cesare nagybácsi vagy Bergonzi tanár úr, akik szintén tanítóként kezdték. Anyám volt az első nő a családban, aki tovább tanult. Ő volt Cardabello első tanítónője.

Jaj, de marha vagyok, gondolja most. Tessék, ahelyett, hogy a mikrofonba beszélnék, megint elkezdek magamban panaszkodni. Nem, ez nem fog menni. Először is a hangom nem igazán az én hangom. Még egyszer visszahallgatja, amit az imént vett fel: egy, kettő, egy, kettő, egy, kettő, egy, kettő. És így, hogy itt remeg a szám előtt ez a mikrofon. Azt nem értem, hogyan csinálják az énekesek meg a rádióbemondók, hogyan beszélnek a mikrofonba. Nem is, az énekeseknek könnyű: énekelnek, és a hangjuk felerősödik, sokkal hangosabban jön ki, betölti a termet és a hallgatóság fülét. De nekem nincs hallgatóságom. Csak egy mikrofon meg ez az izé. Ráadásul fel sem erősíti a hangom. Hogyan koncentráljak, ha nem erősíti fel? Mikrofon ide vagy oda, a hangom teljesen ugyanolyan. Egy, kettő, egy, kettő, egy, kettő. Ha odaállok a tűzhely elé, jön magától, meg akkor is, ha az ágyat vetem meg vagy a bútorokat porolom le. Dúdolgatok, és minden eszembe jut. De itt, ez előtt a cazzo mikrofon előtt némább vagyok, mint a hal.

Ez a sok kérdés. Sosem kérdeztek tőlem semmit. Sosem voltak kíváncsiak rám. Ott voltam, és kész. A többiekért. Ez így természetes. Anya vagyok.

És ha az asztalon hagynám a mikrofont?, gondolja magában hirtelen. Szabad lenne a kezem, és kényelmesebben beszélhetnék.

Mosoly fut át anyám ajkán, aztán nem tudja visszafogni magát, és kibuggyan belőle a nevetés. A szabad kézről eszébe jut a telefonos történet, amit az apja, Claudio szokott mesélni, hogy felvidítsa a családot. Az eset persze ott történik, na találjátok ki, hol, San Demetrióban, árulta el Claudio. Röviddel azelőtt kötötték be a telefont a szomszédjainkhoz, Nardiniékhez, és a postai alkalmazott elmagyarázza a működését a család minden tagjának, akik erre az alkalomra a készülék köré gyűltek. Nos, felveszik bal kézzel a kagylót, így, mondta Claudio, és egy telefonálót utánozva szétfeszítette füléhez emelt bal keze hüvelyk- és kisujját, a jobbal pedig tárcsázzák a számot. És bedugják a jobb kezük mutatóujját a tárcsa képzeletbeli lyukaiba. Világos? Igen, felelik kórusban Nardiniék. Kivéve a hitetlenkedő, megrökönyödött nagymamát. Figyeljen, mester, nem tetszik itt nekem valami, jegyzi meg végül, ha a bal kezemben a kagylót fogom, a jobbal meg tárcsázok, akkor melyik cazzo kezemmel fogok beszélni?

A mikrofon tehát az asztalon van, és anyám benyomja a mutatóujjával a start gombot. Egy, kettő, egy, kettő. Ej, mi a rossebnek számolok kettőig? Na jó, lássuk csak. Tinának hívnak, igen, Tina Nardellinek. Nardelli, mint a férjem. Nando és Tina Nardelli. Nem, Fernando és Concettina Nardelli. A háború végén házasodtunk össze. És három gyerekünk van. Fernand, Claude és Josette. Azelőtt másképp hívtak. Azelőtt Tina Simonetti voltam, Claudio Simonetti és Lucia Bonanni lánya. Fivérem nem volt, csak egy lánytestvérem, egy húgom, Anna, de már nem emlékszem rá, mert meghalt két- vagy hároméves korában.

Anna volt az első halott anyám életében. Nyolc-kilenc éves volt akkor, és már nem tud felidézni egyetlen emlékképet sem. Még halványan sem. Semmi. Mintha Anna sosem létezett volna.

Sírtam? Nyilván. Nyilván mindenki sírt. Olaszországban hamarabb sírva fakadnak, mint itt. Délen még hivatásos siratóasszonyok is vannak, azért fizetik őket, hogy elsirassák a halottat a család helyett. De lehet, hogy én mindenkinél hangosabban sírtam, pedig meg sem fizettek. Végül is Anna a húgom volt. Kár, hogy a papa és a mama nincsenek már itt. Elmondhatnák, hogy hangosabban sírtam-e a többieknél vagy sem, és mesélhetnének kicsit a húgomról. Ha legalább egy közös kép készült volna rólunk! Egyetlen fotó. De mire jó ez a sok “ha”, végül is nem sejthették, hogy meghal, vagy hogy egyszer szükségem lesz arra a fotóra.

Még véletlenül sem gondoltam volna, hogy előállsz ezzel a sok kérdéssel az életemmel kapcsolatban. Mire jó a múltban vájkálni, mondd? Olyan nehéz volt már elfelejteni is.

Na, ezért mondtam először nemet. Soha senki nem kérdezett tőlem semmit. Léteztem, slussz-passz. Ez minden anya sorsa. Ha minden rendben, észre sem vesz bennünket senki, aztán egy nap, mikor eltűnünk, akkora űr támad utánunk, hogy senki be nem tölti. Csak akkor döbbennek rá, hogy egy anya pótolhatatlan.

Szünetet tart, és megnézi a kazettát. Te jó ég, úgy áradtak belőlem a szavak, mint a zuhatag. Igazad volt, Claudio. Először azt hisszük, képtelenség, nincs mondanivalónk, de amint benne vagyunk, csak jön, jön, és nem akar vége szakadni. Te, aki olyan tanult vagy, talán meg tudod magyarázni, miért van ez, hogy egyszer csak nem akar vége szakadni.

Most egészen ideges az anyám. És ha nem vette fel? Az ajka remeg. Annál jobb, gondolja magában hirtelen, jó nagy ostobaságokat hordhattam össze. Ugyan, kit érdekel ez a sok butaság, hogy mi a nevem, hogy hány gyerekem van, vagy hogy Anna húgom él-e még? Kit?

Ne aggódj, tudom, hogy az elején kell kezdeni, miként a leveledben kéred. És főleg nem kifelejteni egyetlen részletet sem. Minden részlet, még a legapróbb is fontos lehet, írtad. Anna halála ilyen részlet? Még csak azt sem tudom, miben halt meg.

Ó, tudod, halottakból aztán akadt az életemben. Végül is háború volt, és a háború halottak nélkül olyan, mint az erdő fa nélkül. Tizenhárom éves voltam, amikor kitört a háború, tizenhat, mikor találkoztam az apáddal, tizenhét, amikor vége lett, és összeházasodtunk. És tizenhét éves koromban, vagyis mai szemmel nézve már gyerekfejjel tudtam, mi az élet, mert nemcsak tanultam, hanem gürcöltem is, a földeken és a tűzhely előtt. És háború volt.

A halált gyorsan megszokja az ember. Amikor először jön a hír, hogy ezzel vagy azzal végeztek az ellenséges golyók, az sokkoló. Megszokhatatlan. Félő, hogy a világegyetem összedől körülöttünk, és remegni kezdünk a félelemtől, mintha hirtelen ráébrednénk, hogy túl törékenyek vagyunk a valódi élethez. Aztán megkeményedik az ember. Ahogy a kezünk szokja meg apránként a munkát, és válik kérgessé. Egyre jönnek a rossz hírek a frontról. Számítunk rájuk. Ennyi az egész, hozzátartozik a mindennapokhoz, mint a felkelés, a lefekvés vagy az evés, már ha van mit enni, mert a háború alatt egyre nagyobb lett a nélkülözés, és Isten tudja, hogy ittunk volna-e akár egy csepp kávét is otthon, ha nincs az apád.

Nem ugyanez van a televízióval is? Talán nem tudsz elaludni, ha a híradóban háborús képeket mutatnak, ha vért meg holttesteket látsz mindenfelé? A filmekben megértem. A vér paradicsomszósz. És a végén a halottak felkelnek, viccelődnek, és átmennek a sarki kávézóba egy italra. Ellenben a híradóban. Szóval, amikor találkoztam apáddal, tizenhat évesen, megint minden felborult. Nem nagyon értettem azokat a politikai dolgokat, azt sem, hogy már miért nem harcolunk a németek oldalán, de ismertem a németeket. Nocsak, erről eszembe jut egy történet. A németek szobákat rekviráltak tőlünk, és tízesével, szűkösködve laktak nálunk, miközben kint tombolt a tél. Nem igazán volt szerencséjük a németeknek a téllel. Mind összefagyva indultak vissza Oroszországból. De nálunk furcsa módon sosem fáztak a németek. Siste kalt, siste kalt, ismételgették egész nap, mi meg nem értettük, miért lopják a takaróinkat, ha annyira caldójuk van, caldójuk. Ó, a nyelvek!

Na tessék, én is a háborúról kezdek beszélni. Mint apád. Emlékszel? Ha elkezdi, nem lehet leállítani. De tessék, csak mondom itt a magamét, a magnót meg persze nem kapcsoltam be. Jellemző.

Egy picikét visszatekeri a kazettát. Léteztem, slussz-passz. Előbbre tekeri. Hatalmas űr. Még egy kicsit. Pótolhatatlan. A szalag elnémul.

Figyelj, Claude, egy csomó dolgot mondtam, ami nincs felvéve. Olyan nehezen tudom megszokni ezt a készüléket. Még szerencse, hogy nem kell fognom a mikrofont. Itt fekszik az asztalon, mint egy csecsemő, és magában várakozik.

Hogy miért jöttem el? Most mit mondjak erre? Fiatal voltam, eljöttem. Ennyi. Na jó, ott volt apád is. Messziről érkezett, összeházasodtunk, vele jöttem el. Az volt az első utazásom. Előtte csak egy utat ismertem, a San Demetrio-L’Aquila, L’Aquila-San Demetrio útvonalat, corriérával, sőt néha gyalog az állomásig, mindennap ugyanaz. Fiatal voltam. És háború is volt. Akkor apád azt mondta: nálunk akad munka, felvesznek a gyárba, vagy megint fodrász leszek. Csak tudnám, miért akart olyan gyorsan visszatérni Differdange-ba! Valami hajtotta, és én nem tudtam, mi az. Amennyi nyelven tudott - beszélt olaszul, németül, pár szót franciául, sőt valamennyire még angolul is megtanult az angol hadifoglyoktól -, Olaszországban tolmács lehetett volna. Rómában. Átköltöztünk volna Rómába, és te ott születtél volna, igazi kis rómainak.

Mert a háború alatt apád tolmács volt, ezt tudod, ugye? Amikor besorozták őt meg a haverjait, szóval azokat, akik Luxemburgból jöttek, ők nem igazán vették komolyan ezt az egész történelemdolgot. Nem tudták, mi vár rájuk, meg aztán eléggé unatkoztak is Differdange-ban a harminckilences háború előtt. Úgyhogy megkettőzött erővel próbáltak kitolni a feletteseikkel. Mindezt azért, hogy ne kelljen az afrikai frontra menniük. A végén még le is csukták őket. Mások, nehogy az első vonalba küldjék őket, ahonnan nincs visszatérés, levágták az ujjukat, vagy szándékosan eltörték a lábukat. Apád bohóckodott a tizedesek előtt. Benne volt a természetében. Te nem ismerted ilyennek. Apád eleinte egészen vidám volt, semmi nem vehette el a jókedvét. Egyébként ezzel hódította meg nyomban a szüleim szívét, az enyémről nem is beszélve. Na, annyit packázott a feletteseivel, hogy börtönben végezte. Ez mentette meg. Utána az altisztek rájöttek, hogy beszél németül, és eszükbe jutott, hogy hasznát vehetnék a hadseregben. Úgyhogy kinevezték némettolmácsnak. De ettől jól betojt, mert míg az olaszokkal lehetett viccelődni, a németek jegesek voltak. Meg aztán azt hallotta, hogy ha balul üt ki a dolog, a tolmácsokat megrövidítik egy fejjel. A tolmácsok túl sokat tudnak, tudod.

De miért Nandóról beszélek? Rólam akarsz megtudni dolgokat, nem? Vicces. Hiába kezdtem magammal, mindig másoknál kötök ki, Nandónál. Elég kezdő vagyok még. Mi tagadás. Meg aztán, akkoriban az én Nandinóm jelentett számomra mindent. Ő volt az első férfi az életemben. Az első és az utolsó. Ezért követtem szinte vakon, amikor előállt azzal, hogy jöjjek el. És bánom is meg nem is.

PACSKOVSZKY ZSOLT fordítása

PORTANTE, JEAN:
A bálna emlékezete.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
[Próza. ]
Pacskovszky Zsolt fordítása.