|
|
|
|
|
||
Két koldus a majdnem üres utcán,
egyik a másikat hátán cipeli,
emennek fél lába tőből hiányzik.
Egy pillanatra felnéznek, s haladnak tovább,
az állat bámul így bele megdermedve
az éjjeli autó fénycsóvájába.
Futnának szinte, mint tetten ért fiúk
az iskola üres udvarán. Kinn, az űrben
a délutáni hőség miriád órája ketyeg.
A rév fölött csillogó kékség suhan,
a fekete szín riadtan les ki a kőből,
a fehér viharrá érik a szemben.
Mikor a harmadik óra is a pata alá hull,
s horkan a sötét a világosság túloldalán,
a város a tenger ajtaja elé mászik,
rásiklik a keselyű szemének célkeresztje -
Az Alfama negyedben a sárga villamos
zengve nekivágott a kaptatónak.
A dombon két börtön is volt,
az egyik a tolvajoké.
Kikiabáltak a rácsos ablakokból,
hogy fényképezzük le őket.
“Itt fényképezni?”, szólt a kalauz,
s zavartan mosolygott hozzá -
“itt a politikusok ülnek”.
S a magasból, a magasból,
az oromfal magasából,
egy ablakból egy távcsöves férfi,
láttam, a tengert nézte.
A kék ájerben mosott ruha lógott,
a falak átforrósodtak, s a falon
a legyek egy helyre néztek, mint ki olvas.
Hat évvel később egy lisszaboni hölgytől
megkérdeztem:
“A börtönökkel valóban az a helyzet...
vagy talán álmodtam az egészet?”
Egy kék portugál halászhajó orra
belehasít az Atlanti-óceánba.
Kék pont a távolban, magam is rajta vagyok,
bár a hat halász a hajón
észre sem veszi, hogy heten vagyunk.
Láttam, hogyan épül egy ilyen hajó, előbb
csak fekszik - óriás lant húrok nélkül -
egy-egy szegényes völgy öblében: egy faluban,
hol mindig mosnak, mosnak bőszen,
szelíden, búsan.
Emberektől fekete a part.
Vége az ünnepségnek,
elviszik a hangszórókat.
Katonák nyitnak utat a szónok
Mercedesének; a kocsi oldalán
szavak dobolnak.
Sok körülöttünk az árny. Mentem hazafelé
a szeptemberi éjszakában, mikor Y.
negyven év után kilépett a sírjából,
s mellém szegődött.
Először egészen üres volt, egyetlen név volt
csupán, de gondolatai
az időnél gyorsabbak voltak,
utolértek bennünket.
Belenéztem két szeme távcsövébe,
s a háború tengerére láttam.
Utolsó hajója alánk
materializálódott lassan.
Előttünk s mögöttünk
az atlanti konvoj hajói,
a túlélők, akiket az emlékezete megőrzött
(számunkra láthatatlanul).
Álmatlan éjszakák váltogatták egymást,
róla lemondtak - Az impregnált kabát alatti
úszómellény sem tehetett csodát.
Sosem ért haza.
Egy cardiffi kórház ágyán vérzett el
valami belső sírásban.
Feküdt,
horizonttá válhatott végre.
Isten veletek, tizenegy csomós konvojok!
Isten veled, 1940! A világtörténelem itt véget ér.
A bombázók függve maradnak az égen.
A hangafüves puszták virágoznak.
Egy század eleji fényképen tengerpart látszik,
s áll hat matrózruhás fiú,
karjukban kicsiny vitorlás hajó.
Micsoda komoly arcok!
Néhányuk nemcsak kedvét, halálát is
lelte a hajójában. S holtakról írni
kicsit most olyan, mint az a játék ott, a parton,
a készülő vihar előszelében.
TŐZSÉR ÁRPÁD fordításai
Fehér éjszaka. Kinn állok az erdő sűrűjében, onnan vizsgálgatom párakék falú házunk. Mintha távoztam volna az élők sorából, s új szögből látnám.
Több mint nyolcvan nyarat megélt. Fája négyszer impregnálva örömmel, háromszor fekete gyásszal. Ha egy lakója meghal, átfestik. A halott maga festi át, ecset nélkül, belülről.
A házikó mögött a néhai kert. Elvadult. Gaz, gyom, dudva bukóhullámai, csenevész cserjék pagodái, felcsapó, előbuggyanó szöveg, a gaz Upaniásidjai, viking flottái, sárkányfejek, lándzsák - gyombirodalom!
Az elvadult kert fölött egy bumeráng árnyéka röpköd. Egy százszor feldobott bumerángé. Egy korábbi lakó játszhatott vele. Valaha régen. Félig még gyerek. Mintha gondolatban ösztönözne: “teremtsd elő... rajzolj magadnak...” Hogy kifogjon a sorson.
A házikó iskolásrajzra hasonlít. Valami kései gyerekség bujkál benne: valaki túl korán feladta gyerekkorát. Tessék, lépj be, nyitva az ajtó! Itt izgalom fészkel a mennyezet deszkái közt, s béke a kopott falakban. Az ágy fölött amatőr festmény: tajtékzó tengeren sikló hajó, tizenhét dagadó vitorlával. Érzed a vihar szelét. Az aranyozott keret sem képes útjába állni.
Itt benn mindig egyformán korán van. Itt még a válaszút előtt vagy, a visszavonhatatlan választások ideje előtt. A legcsodásabb korszak! Hiányoznak az alternatívák. Minden vázlat valóságra vágyik.
Egy távoli csónakmotor váratlanul kinyújtja a nyári éj karimáját. A harmatcsepp nagyítóüvegében öröm és szomorúság vegyül. Néha felsejlik bennünk: életünknek lehet egy testvérhajója, amely egész más vizeken siklik. Míg a nap ott olvadozik a szigetek mögött.
Kilesve a legjobb pillanatot, sikerült elkapnom a tyúkot, ott volt a kezemben. Ám mintha kiszállt volna belőle az élet: olyan volt, akár egy összeszáradt, tolldíszes, ósdi női kalap, mely 1912-es igazságokat kiált világgá. Lógott az eső lába. Dörgött. A palánkból olyasféle szag csapott meg, mint mikor régi albumot üt fel az ember, olyannyira régit, hogy minden kép megfakult benne.
Bevittem a tyúkot a kerítés mögé, s eleresztettem. Ott egyszerre feléledt. Futott, ahogy a lába bírta. A baromfiudvar teli babonás tabuval. S a föld itt körül szeretettel és igyekezettel. Az alacsony kőfal majdhogy belevész a bokrok zöldjébe. Alkonyatkor halványan felparázslik, mintha az építő kezének százéves melegét őriznék kövei.
Kemény tél volt ez a legutóbbi, de lám, újra nyár lett, s a föld elvárja tőlünk, hogy felegyenesedjünk. Felszabadultan, bár óvatosan, mint mikor keskeny csónakban áll fel az ember. Sose felejtem el azt az afrikai élményt: kalandom a Chari partján. Ringó halászhajók, mosolygós, kék-feketés bőrű emberek, arcukon kétoldalt három párhuzamos forradással (a Sara-törzs je-gyével). Hívnak, noszogatnak, hogy lépjek be egy fekete fatörzsből vájt kenuba. A lélekvesztő vészesen inog, ide-oda dülöng, bár guggolok benne. Lélegzetem is visszafojtom a nagy egyensúlyozásban. A szívem baloldalt, hát kissé jobbra hajtom a fejem. Zsebem üres, tartózkodom a széles gesztusoktól. A retorika nem ide való. Mi több: a retorika itt lehetetlen. Míg a kenu siklik a vízen.
MERVEL FERENC fordításai
Kinn a záporban, nedves szürkeségben
egy fa caplat fel-alá, mellettünk elrohan.
Dolga van: az esőből életet habzsol magába,
akár gyümölcsöst dézsmáló rigó.
S amint eláll a zápor, megtorpan ő is.
Tiszta éjjeleken ott látod, vár türelmesen,
emberformán lesi a csodát,
amint a hópelyhek kibontják az égen szárnyukat.
Egy kanyarban a hegy hűvös árnyékából kiérünk,
a busz egyenest a napot célozza meg, hörögve kaptat felfelé.
Megtömve zsúfolásig. Itt utazik a diktátor újságpapírba göngyölt
mellszobra is. Egy flaska szájról szájra körbejár.
Nőttön-nő a halál anyajegye. Kinél lassan, kinél gyorsabban.
Mire a csúcsra felérünk, a tenger kékje összeolvad az éggel.
LACKFI JÁNOS fordításai
Buddhafej.
III.-IV. sz., Afganisztán. Hadda, Tapa-Kalan kolostor
(Musée national des Art asiatiques. Guimet, Párizs).
TRANSTRÖMER, TOMAS:
versei.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
[Vers. ]
Tőzsér Árpád, Mervel Ferenc és Lackfi János fordításai.
