Louis de Berničres

Prudente de Moraes szabad estéje

Prudente de Moraes egy pillanatra megállt, hogy megcsodálja bőrcipőjének csillogó, friss fényét. Alig néhány perce pucoltatta meg egy mezítlábas és viharvert, bahíai akcentust beszélő fickóval, akinek a feltétlenül szükségesnél bőkezűbb borravalót adott, így gyomrában az erény és jótékony nagylelkűség érzése áradt szét, mintha egy jó pohár aguardentét nyelt volna le egyetlen, elegáns korttyal. Kellemes volt utcai ruhát viselni, kedve szerinti lassúsággal sétálni, hallgatni a partnak csapódó hullámok robaját, és figyelni a legyezőszerűen szétterülő finom vízpermetet.

Az Avanida Vieira Soutón meg-megállt, hogy figyelemmel kísérje az aranybőrű fiatalemberek végtelen röplabdajátszmáit, meg a focilabdás fiúkat, akik különféle trükköket gyakoroltak, és csak őszinte csodálattal lehetett adózni mozgásuk bámulatra méltó eleganciája és precizitása láttán. A leggyönyörűbb dolgok, jegyezte meg magában Prudente, gyakran természetüknél fogva a leghaszontalanabbak.

Egy elárusítóbódénál água de cocót kért, pusztán azért, hogy élvezettel végignézhesse az árus rituáléját. Magában mosolyogva csörgette zsebében aprópénzét, miközben a férfi a hűtőszekrénybe nyúlt, és egy jókora kókuszdiót vett elő. Az egyik végét lecsapta machetéjével, hogy ha a szükség úgy kívánja, a dió megálljon az asztalon, majd három szakavatott csuklómozdulattal és három jól irányzott csapással háromszög alakú léket vágott a kókuszdió másik végébe, és néhány szívószálat helyezett a nyílásba. Semmi más oka nincs arra, hogy ilyen fürgén és pontosan dolgozzon, tűnődött magában Prudente, mint hogy elkápráztasson. Milyen hiú teremtmények vagyunk mi, emberek.

Fogta a kókuszdiót, leült a fehér műanyag asztal mellé, és miközben a hideg kókusztejet szürcsölte, érezte, mint árad szét testében a hűsítő folyadék. Kisfiú kora óta alig-alig ivott água de cocót - az érett férfiemberhez sör illik -, de mostanában mind sűrűbben tért vissza egykori kedvenc italához. Időnként nem árt felidézni a múltat, még ha efféle apróságok formájában is. Felpillantott a McDonald’s digitális órájára és mámoros örömmel mártózott meg a csodálatos érzésben: egy teljes este áll rendelkezésére, hogy kedve szerint pazarolja el az időt.

Úgy döntött, leveszi cipőjét, zokniját, és egészen a hullámok széléig merészkedik. Jó huszonnyolc fok lehetett, de a felhők némileg megvédték a homokot a sugárzó forróságtól, és a forró homokon járásnak egyébként is megvan a maga fortélya: haladni kell, és sohasem szabad a lábat perzselő hőségre gondolni.

Az alkalmi röplabdapályák között kanyarogva eljutott a hosszú, lapos tengerparti sávig, amelyet mintha kizárólag fiatal és makulátlanul gyönyörű emberpéldányok számára tartottak volna fenn. Furcsa vágy kerítette hatalmába a férfiak lapos hasfala és kidolgozott mellizmai láttán, de még inkább attól a felfedezéstől, hogy a lányok mindegyike tinédzserkorú. A legtöbbjük az általában csak “fogselyemnek” nevezett bikinialsót viselte, mely onnan kapta nevét, hogy mindössze egy szalagvékonyságú, rugalmas szövetdarabból állt, amely láthatatlanul tűnt el a farpofák között.

Szemével végigpásztázta a több száz szívtipróan barnára sült fenekű lolitát, akik végtelen sorokban feküdtek törülközőiken, és itatóspapírként szívták magukba a napfényt meg a férfiak - napszemüvegek sötét üvege mögé rejtett - vágyakozó pillantásait. A tengerpart önimádókkal van tele, konstatálta magában Moraes, ám ha őszinte akart lenni magához, azt is el kellett ismernie, hogy az utóbbi időben pusztán azért nem viselkedett maga is így, mivel már nemigen volt mire hiúnak lennie.

Hirtelen két férfit pillantott meg, akik komikus küzdelmet folytattak a hatalmas hullámokkal. Az egyikük magas volt és szögletes, a másik alacsony és nehézkes. A helybéliek közül alig néhányan úsztak a tengerben, mivel a parti őrség piros zászlója közelgő vihart jelzett. Céklavörös arcukról, excentrikus viselkedésükből Prudente arra következtetett, hogy a két fürdőző alighanem angol lehet. Tekintetét újra meg újra megpihentette a hullámokban minduntalan eltűnő alakjukon, ha úgy érezte, fel kell frissítenie szemét egy-egy csodálatos, de érinthetetlen lány láttán, aki párducmozgással vagy éppenséggel egy gazella könnyed eleganciájával lépett el mellette.

Már-már elhagyni készült Ipanema tengerpartját, amikor arra lett figyelmes, hogy a tenger felett, Sao Conrado partjainál, szemkápráztató naplemente veszi kezdetét. A láthatáron felemelkedő ködpára általában teljesen eltakarja a naplementét, aznap este azonban a felhők és az óceán leheletfinom vízpermete elég helyet hagyott a napnak, hogy megmutassa magát, miközben nyugodt, de szemmel jól látható mozgással kúszott lefelé, s vált egyre nagyobbá és fenségesebbé. Fehéren izzott és fluoreszkált, a színe sokkal inkább mesterséges, mint természetes hatást keltett. A láthatár mentén vízszintes cinóber és skarlát sávok terjedtek szét, és Prudente magában azt kívánta, hogy narancssárgák és feketék is tűnjenek fel az ég alján. Minden naplementék közül a narancs-feketéket kedvelte a legjobban, mert vad szépségük ellensúlyozta az esemény szentimentalizmusát. Természetesen ő is élvezte a szépséget, mint bárki más, de az érzelgősség nem volt természete, és szerette, ha a szépséget egy csipetnyi rettegés fűszerezi.

Észrevette, hogy a nap pontosan a tengerparti szirt és a vízből kiálló sziklatömbök között hanyatlik majd a tengerbe, mintha szándékosan a föld és a tenger találkozásának legesztétikusabb pontját választotta volna. Prudente felpillantott a Két fivér néven ismert hegycsúcsra, és ismét megállapította, hogy sokkal inkább két aszimmetrikus női mellre hasonlítanak. Erről pedig eszébe jutott, hogy a Cukorsüveg is némileg kebel alakú. Figyelte, amint lassan felgyúlnak a fények a Sao Conrado feletti favelában, és a gombostűnyi fények apró csillagokként oszcillálnak a forró levegőben. Emlékezetébe idézte azokat az időket, amikor a favela még bádoglemezekből és farönkökből, drótok, meg a partra sodort kötéldarabok segítségével összetákolt kunyhókból állt. A nyomornegyed házai most már téglából épültek, mégis a tolvajoknak és gonosztevőknek ugyanazt a pestisét okádták, mint régen.

Prudente nem akarta a naplementét bonyolult társadalmi problémákon való rágódással tönkretenni, egyébként sokakhoz hasonlóan már maga is régen arra a következtetésre jutott, hogy a bajt csakis radikális módszerekkel lehet orvosolni. Figyelmét ismét a nyugati égbolton lejátszódó káprázatos fényjátékra összpontosította. A nap már félig a láthatár alá bukott, miközben vastag és hullámzó, skarlátszínű tűzijátékot produkált. A sugarak leginkább egy vad istennő hajtincseire emlékeztettek, vagy egy olyan művész alkotására, aki a fájdalom, a bosszú, a vágy, vagy valami ehhez hasonló szenvedély kifejezéséhez keresett hatásos eszközt.

Prudente szokatlan jelenségre lett figyelmes. Rio de Janeiro cariocának nevezett fiatal lakosai szinte egy emberként emelkedtek talpra, és gyönyörittas tekintetüket a nyugati égboltra szegezték, ahol lassan a nap utolsó sugarait nyelte el a láthatár. Moraes meglepetten szemlélte a röplabdázókat, a futballistákat, a napimádókat, a mindkét nemhez tartozó fiatal szívtiprókat, ezeket a mindenre elszánt Narcissusokat, akiket magával ragadott valami önmaguknál is lenyűgözőbb jelenség látványa, és mindez őszintén megindította. Kell lennie valami eredendően nagyszerűnek az emberi szívben, egy érzésnek, amely megnyitja a kimondhatatlan, az emelkedett és a csodálatos dolgok előtt. A tömeggel együtt Prudente is felemelkedett, és minden ízében átérezte azt a mindenkit átható áhítatot, amely szinte kézzel tapinthatóan szikrázott az elektromos feszültséggel teli levegőben.

Amikor a nap a Föld szegélye alá csúszott, egy utolsó vörös fénycsóva, mint valami izzó rubint, még egyszer felvillant a tenger peremén, majd az is végleg eltűnt. A cariokák ekkor önkéntelen tapsban törtek ki, mintegy elismerésüket fejezve ki a napnak és a tengernek a csodálatos előadásért, mintha az egész világ színházzá változott volna, az emberi faj pedig értő közönségként figyelte volna a parádés előadást. Az ég sötét ibolyakékbe borult, de a rióiak még mindig lélegzet-visszafojtva álltak, mintha a függönyre várnának. Az Atlanti-óceán felől hideg fuvallat érkezett, és a tömegen sóhaj futott végig. Rio de Janeiro gyönyörű, fiatal szibaritái pedig szó nélkül lehajoltak, felvették törülközőiket, és csendben megindultak az Avenida Vieira Souto irányába, hogy elfogyasszák utolsó guaranáikat, utolsó Coca-Coláikat, netán utolsó água de cocóikat valamelyik kioszkban, majd hazatérjenek, mielőtt az útonállók előmerészkednek a nyomornegyedekből.

Prudentét a lelke mélyéig megindította az élmény - nem pusztán a naplemente különleges szépsége miatt, hanem azért, mert ennyi ember szívét egyszerre ragadta meg. Hátán hűvös borzongás futott végig, és sóhajtása egyesült a tömeg morajával a nap hanyatlásának végső pillanatában. Valószínűleg ugyanezt érezte volna, ha magát a Szüzet pillantja meg, vagy a sebezhetetlen Szent Sebestyént nyilakkal a testében végiglovagolni az égen. Betért egy bárba a Rua Visconde de Piraján, és caipirinhát rendelt.

Figyelte, amint a csapos egy kanállal apró darabokra töri a jeget, felszeleteli a citromot, kiméri a cukrot, majd végül az egészet felönti alkohollal. Prudente elvette az italt, és magában felkészült a hatásra: az első korty mindig alaposan fejbe verte, pedig ki tudja, hány pohárral küldött már le belőle életében. Valószínűleg az édes, a keserű és savanyú ízek szokatlan kombinációja tette. Sohasem ivott többet két pohárnál, mert ettől a koktéltól a lehető legalattomosabb módon részegedik le az ember: például kettős látás lép fel, miközben a fej egyébként tiszta marad.

Az elkövetkező órában két caipirinhát fogyasztott, beszédbe elegyedett a kövér és enyhén ittas biztonsági őrrel, aki mindenáron meg akarta mutatni szolgálati fegyverét, majd kisétált az éjszakába. A levegő nehéz párával telt meg. Prudente halántékán izzadságcsepp gördült le, és arcát ingujjába törölte. Úgy döntött, a Rua Garcia d’Avilán sétál végig a lagúna irányába, hogy pillantást vethessen a Corcovado-hegy tetején reflektorfényben úszó Krisztus-szoborra. Ezzel a látvánnyal sohasem tudott betelni, mivel a hegy csúcsa időnként ködbe burkolózott, és a hatalmas Krisztus ilyenkor aranyló fényben pompázott, mintha a felhők közül glóriával a fején ereszkedne alá, hogy a holtakat feltámassza. Vagy az ember azt is gondolhatta, hogy a Krisztus egy angyal, Mihály vagy Gábriel, és Prudente eltűnődött, vajon hány bűntényt akadályozott meg, hogy a rabló vagy a gyilkos az utolsó pillanatban felnézett a szoborra, amely emlékeztette őt Isten szépségére, igazságosságára és mindenható jelenlétére. Időnként Prudente azon is elgondolkodott, hogyan vetemedhet bárki gaztettekre Rióban az égen éjszakánként ott ragyogó Krisztus jelenlétében.

Prudente tudta, hogy nem bölcs dolog kíséret, cél és sietség nélkül kóborolni ezen a környéken. Némi öniróniával ismerte be magának, hogy óvatlansága méltatlan a nevéhez, és meg sem lepődött, amikor egy kéz nehezedett a vállára, s egy pisztoly csövét érezte bordái között. Azonnal tudta, hogy rablótámadás áldozata, azonban - számára is furcsa módon - a dolog cseppet sem zavarta vagy rémítette meg.

- Senhor - szólalt meg a rabló, miközben karját látszólag barátságosan Prudente vállára fonva lépdelt mellette -, ön gazdagabb nálam, én pedig igen szegény vagyok. Ha ideadja a pénzét és az óráját, nem esik bántódása.

- Honnan tudja, hogy gazdagabb vagyok önnél? - tudakolta Prudente némi bosszúsággal a hangjában. - És ha csakugyan olyan szegény, honnan van fegyvere?

- Loptam - válaszolta önérzetesen a férfi, nyilvánvaló sértettséggel, amiért hazugsággal vádolták szegénységét illetően.

- Akkor valószínűleg nincs is lőszere, nem igaz?

- Már hogyne lenne lőszerem.

- Bizonyítsa be. Gyerünk, lőjön egyet a levegőbe, és akkor hiszek magának. Különben nem kap semmit.

- Ha elsütöm a fegyvert, egy percen belül a fél város idecsődül.

- Ha nem süti el, azt kell feltételeznem, hogy nincs lőszere, vagy a fegyvere nem igazi.

A rabló mérgesen megszívta fogát, és a fegyvert még erősebben nyomta Prudente bordái közé.

- Elég a szövegből. Ide a pénzt!

Prudente továbbra sem veszítette el hidegvérét, ami továbbra is meglepetéssel töltötte el. Taktikát változtatott.

- Van fogalma arról, mennyire unalmas, amit művel?

- Unalmas?

- Igen. Halálosan unalmas. Ma szabadnapom volt, kifényesíttettem a cipőmet, sétáltam a tengerparton, végignéztem egy csodálatos naplementét, és megittam két pohár caipirinhát. Boldog voltam, és semmi mást nem akartam, mint egy pillantást vetni a Krisztusra, amikor maga megzavarta a nyugalmamat. Ez unalmas. Ha tudni akarja, mennyire unalmas, csak figyeljen. - Prudente nadrágzsebébe nyúlt, és egy köteg cruzadót halászott elő. - Nézze csak meg alaposan, kifejezetten rablóknak tartom őket.

Az útonálló a kötegre pillantott, és megrázta fejét.

- Ezeket kivonták a forgalomból. Cruzadóval már nem lehet fizetni.

- Pontosan. De a rablók a sötétben nem törődnek vele, és csak később veszik észre. Már négyszer fosztottak ki, ezért ezt a köteget egy ideje mindenhová magammal viszem. És nézze meg ezt is... - Prudente ingzsebébe nyúlt, és egy műanyag lapot vett elő. - ...ez pedig egy lejárt hitelkártya, amit ugyanebből az okból tartok magamnál. - Prudente felegyenesedett, kihúzta magát és dühösen fújtatott. - Hát ennyire unalmas. A maga fajtája annyira elkerülhetetlen, hogy törődni sem érdemes vele.

A rabló egyszerre keltette sértett és csalódott ember benyomását.

- Akkor is adja ide a pénzét és az óráját - mondta, miközben gondosan elkerülte Prudente megvető és lekicsinylő tekintetét.

Prudente magasra emelte bal csuklóját.

- Műanyag óra - jelentette ki leplezetlen örömmel, amely a gonoszság határát súrolta. - Forgalmi értéke nulla. Milyen kár. - Hosszú másodpercek teltek el, miközben a két férfi szótlanul méregette egymást. A csendet végül Prudente törte meg. - Azt mondja, szegény és éhes?

- Igen. Mi másért csinálnám ezt?

- Mert lusta semmirekellő, aki nem kap tisztességes munkát? Mert nincs erkölcsi érzéke? Mert mindenáron izgalomra vágyik? Ki tudja?

- Szegény vagyok és éhes - kötötte az ebet a karóhoz a rabló.

- Szép a ruhája. A cipője is rendes. És aranyfoga van.

- Mégis szegény vagyok és éhes. Nem mind arany, ami fénylik.

- Tehát nem szeret bűnös utakon járni?

Prudente érezte, hogy a pisztoly csöve kevesebb elszántsággal fúródik bordái közé.

- Hát persze hogy nem - válaszolta végül a rabló.

- Akkor jöjjön, és vacsorázzon velem - javasolta Prudente. - Szabadnapos vagyok, és ha valóban olyan éhes, akkor ingyen megtöltheti a gyomrát, anélkül, hogy bármi rosszat elkövetne.

A rabló gyanakvó pillantással mérte végig.

- Azt hiszem, inkább hazamegyek - szólalt meg némi hallgatás után.

- Ugyan már, ne kéresse magát, meghívom. Legyen a vendégem. Szeretem a társaságot. Mi a kedvenc étele?

- A feijoada.

- Az enyém is, de ilyenkor már sehol sem kapni. Kora délutánra mindenhol elfogy. Elviszem inkább egy churrasco étterembe, és megeszünk egy picanhát. Mit szól hozzá?

- Mi ebben az átverés? - kérdezte a rabló, miközben pisztolyát végre nadrágja övébe dugta.

- Semmi. Csak annyit kérek, előbb nézze meg velem a Krisztust.

- Egyetlen rossz mozdulat, és lövök - figyelmeztette az útonálló, aki valószínűleg sok westernt láthatott a tévében, és szótárát ezek közhelyeiből gyarapította.

A két férfi együtt sétált le a lagúnához. Az egyik stégen nemes kócsagok gubbasztottak, így pihenték ki az egész napi halászat fáradalmait, miközben egy ember, kezében elemlámpával, a sekély vízben gázolt, remélve, hogy sikerül a víz felszínén csillogó fénykör közelébe csalogatnia egy-két halat. Jobbjában mechetét tartott, amellyel áldozataira készült lesújtani. Magasan fent a Krisztus-szobor ragyogott a felhők felett - széttárt karjai egyszerre jelképeztek ölelést és a keresztre feszítést.

- Mindig ide jövök, ha gondolkodni akarok vagy ha vigaszra van szükségem - mondta Prudente.

- Én is szeretem ezt a helyet - állította a rabló.

- Hová való? Az akcentusa nem carioca.

- Salvadorból jöttem. Szerettem ott élni, de őszintén szólva nincs sok lehetőség arrafelé. Az igazi pénz Rióban terem.

- Meg Sao Paulóban.

- Sao Paulo elmegy. Brasília viszont egyetlen nagy forgalmi dugó.

- Ebben alighanem igaza van. Jöjjön, harapjunk valamit. Kipróbálhatjuk a Lunát vagy a Paz e Amort.

- Még sohasem voltam valódi étteremben - vallotta be a rabló. - Magának kell megmondania, hogyan viselkedjek.

A Paz e Amorban Prudente elégedetten figyelte, vendége milyen élvezettel rágja a gyengén átsütött marhaszűzérmét. A hús szaftja végigcsorgott állukon, és minden falathoz koccintottak. Prudente először egy üveg chilei Concha y Torót választott, majd egy palack brazil Forestiert.

- Mi, brazilok, kitűnő bort készítünk, csak elfelejtettük megmondani másoknak - jegyezte meg. - Annyival több jut nekünk, nem igaz?

A felszolgált picanha olyan hatalmas volt, hogy négyen is jóllaktak volna belőle, ők ketten több üveg ásványvíz és jókora korty borok segítségével mégis felfalták az egészet. Prudente megtanította vendégét, hogyan kell elegánsan felhívnia magára a pincér figyelmét, és elmagyarázta, hogy az ember mindig szívélyesebb kiszolgálást kap, ha sűrűn fejezi ki köszönetét.

- Melyik futballcsapatnak szurkol? - érdeklődött Prudente.

- A Flamengónak. És maga?

- Micsoda véletlen. Én is Flamengo-drukker vagyok. Látta a múlt heti mérkőzésüket?

- Hallottam róla.

- Fantasztikus volt.

- Beszélték. Nem sikerült bejutnom, így hát elmentem inni egyet.

Prudente egy ujjcsettintéssel magához intette a pincért, és két konyakot rendelt.

- Van abból, amelyikben gyömbér van? - kérdezte.

- A Macieirára gondol, uram?

- Az lesz az.

Prudente megmutatta a rablónak, hogyan melegítse fel a poharat két tenyere között úgy, hogy a felemelkedő pára a pohár falán üljön meg. Azt is megmutatta, hogyan kell megszagolni az italt. A haramia mélyen magába szívta az illatot, és arcán lassan gyönyörteli mosoly terült szét.

- Nossa Senhora! - kiáltott fel. - Már a puszta illattól is lerészegedik az ember!

- Hallotta, hogy a rendőrség állítólag kivégzi a magához hasonlókat?

- A hozzám hasonlókat?

- Tolvajokat, fegyveres rablókat, efféléket. Azt beszélik, hogy a zsaruknak annyira elegük van a városban uralkodó állapotokból, hogy a saját kezükbe veszik az ítélkezést.

A rabló rosszalló pillantással mérte végig Prudentét, mintha fájt volna neki, hogy nevén nevezik a foglalkozását.

- Úgy hallottam, a rendőrök ölték meg azokat az utcagyerekeket a Candelária lépcsőin.

- Nem hinném, hogy a rendőrök gyerekeket gyilkolnának - mondta Pruden-te -, azt viszont beszélik, hogy a magafajtákat igen. Valaki nemrégiben egy holttestet talált a Corcovadón. Úgy tűnik, csak szabad idejükben teszik, amikor nem viselnek egyenruhát. Ezt nevezem elhivatottságnak!

A rabló szemében a félelem szikrája villant.

- Ne beszéljen ilyeneket - mondta -, libabőrös lesz tőle a hátam.

- Ugyan már, hiszen megvendégeltem. Nincs köztünk harag. Egyébként, mondja, igazam volt, amikor azt gondoltam, nincs is lőszere? Sokba kerül, mi? Vagy nem igazi a pisztolya?

- Van lőszerem - válaszolta a rabló -, csak nem szeretnék megölni senkit. Már az is épp elég baj, hogy folyton emlékeztet rá, hogy rabló vagyok. De gyilkosságra semmi pénzért nem vetemednék. Remélem, sohasem süllyedek ilyen mélyre.

Ezt követően barátságos csendben szürcsölték konyakjukat, miközben érezték, hogy a picanha kisebbfajta ágyúgolyóként kezdi nyomni gyomrukat.

- Ki kell mennem - törte meg a csendet a rabló. - Kérem, ügyeljen addig a holmimra.

- Menjen csak, én közben telefonálok. Rendeljek kávét? Tisztán issza vagy cukorral?

Miután a rabló eltávozott, Prudente elővette mobiltelefonját, megnyomta a megfelelő gombokat, és néhány percen át beszélt a készülékbe. Amint a rabló újra feltűnt, azonnal befejezte a beszélgetést, a telefont pedig az asztalra tette, mintha csak azt akarná jelezni: “Ezt elvihetted volna, barátom!”

- Megnézhetem a fegyverét? - kérdezte Prudente. - Tudja, érdekelnek a pisztolyok.

- Az étteremben? - ellenkezett a rabló. - Szó sem lehet róla.

- Ugyan már. Csak nyújtsa át az abrosz alatt. Ha úgy gondolja, vegye ki a golyókat. Milyen modell?

- Egy 9 milliméteres Browning automata. Remek darab.

- Hadd lássam.

A rabló némi tűnődés után elővette pisztolyát kabátja belső zsebéből. Eltávolította a tárat, majd az asztal alatt átnyújtotta a fegyvert. Prudente a tenyerére helyezte a Browningot, úgy mérlegelte a súlyát.

- Személy szerint jobban szeretem a .38-as revolvert. Az automata fegyvereknél sohasem lehetek biztos, nem ragadnak-e be, ha pedig ez éles helyzetben fordul elő, akkor, hogy úgy mondjam, nekem lőttek.

- Tudom. - A rabló bizalmasan előrehajolt. - Lefogadom, nem találja ki, hogyan jutottam hozzá.

- Azt mondta, lopta.

- Egy katonától vettem a Copacabana-erődben.

- Nossa Senhora! - kiáltott fel Prudente. - Már én is hallottam effélékről, de nem akartam hinni a szóbeszédnek.

- Mind egy húron pendülnek - fakadt ki a rabló keserűen. - A rendőrség, a politikusok, a hadsereg, aki csak él és mozog.

- Nem értem, miért van annyira oda - jegyezte meg Prudente. - Hiszen maga is csak bűnöző.

A rabló lemondó pillantást vetett rá.

- Folyton az orrom alá dörgöli.

Prudente felöltője belső zsebébe nyúlt, és két panatellát húzott elő.

- Egy szivart? - kérdezte. - Remekül illik a kávéhoz és a konyakhoz. Hogy az este kellemesen érjen véget.

A rabló elvette a szivart, miközben nagyot fújtatott.

- Holnap vért fogok szarni, mint valami vámpír.

A két férfi érdeklődve figyelte, amint a katonai rendőrség egyik járműve lassan elhalad előttük, majd eltűnik az utca sarkán.

- Készülnek valamire - szólalt meg a rabló. - A vak is látja. Ha vijjogtatják a szirénát, akkor semmit nem akarnak, csak sietnek haza. De ha így lopakodnak, akkor valami készül.

- Valószínűleg igaza van - bólintott Prudente vastag, illatos füstfelhőt fújva a levegőbe a rabló feje fölé.

- Remek ez a szivar - jelentette ki a rabló.

- Fizetek - állt fel Prudente de Moraes. - Ideje indulnunk. Kellemes este volt. Ismeretségünk nem a legjobban indult, de most szinte úgy érzem, barátok lettünk.

- Maga nagyon jó volt hozzám - mondta a rabló. - Igaz keresztény. - Lehajtotta a fejét, és elcsukló hangon így folytatta: - Nem érdemeltem ilyen bánásmódot azok után, amit el akartam követni maga ellen.

Amint kisétáltak az étteremből, Prudente újdonsült barátja vállára tette a kezét, és lépéseiket egymáshoz igazították, miközben az este nyugalmát és szépségét magasztalták.

- Tudta, hogy az északi féltekén egészen más csillagokat látni az égen? - kérdezte Prudente. - Gyakran tűnődtem azon, hogy ez jelent valamit, de nem sikerült rájönnöm, mit.

- Hát - vakarta meg a fejét a rabló -, érdemes elgondolkodni rajta. - Ebben a pillanatban négy tagbaszakadt férfira lettek figyelmesek, akik az utca felvégén szorosan egymás mellett lépdelve közeledtek feléjük. - Menjünk át a túloldalra - szólt a rabló. - Biztos, ami biztos.

- Már késő - válaszolta halkan Prudente de Moraes. - Próbáljunk meg inkább erősnek és magabiztosnak látszani, mintha pontosan tudnánk, mit akarunk.

- Esetleg meghívhatnánk őket vacsorára - nevetett fel idegesen a rabló.

- Ne aggódjon - nyugtatta meg Prudente. - Azt hiszem, ismerem ezeket az alakokat. A barátaim.

- Micsoda megkönnyebbülés. Már azt hittem, bajban vagyunk.

Prudente odakiáltott az embereknek, akik immár alig néhány lépésnyire közelítették meg őket.

- Hé, Vargas, Francisco, Bartolomeo, Paulo, hogy s mint? Micsoda véletlen. Hadd mutassam be a barátomat.

Mindenki kezet rázott mindenkivel, és a rablóról kiderült, hogy Louis Ribeirónak hívják.

- Remek estét töltöttünk együtt - jelentette ki Prudente. - Ti sem fogtok csalódni Louisban. Kitűnő beszélgetőpartner.

Ahogy a rabló újból végigmérte a négy férfit, gyanakvás fogta el. Mindnek egyformán rövidre nyírt haja, széles válla, buggyos kabátja, frissen borotvált arca és fényesen csillogó cipője volt. Ez valahogy nem tűnt rendjén valónak.

- Ő az, ugye? - kérdezte az egyik férfi, és Prudente bólintott.

A rabló üvöltött és rúgkapált, miközben a katonai rendőrautó felé vonszolták, erővel nekitámasztották, lefegyverezték, megmotozták és megbilincselték. Az egyik férfi kurta pillantást vetett a Browningra, majd átadta Prudentének. Miután a rablót a járműbe tuszkolták, Prudente behajolt az ablakon. A rabló reszketett a félelemtől, nyüszített, egyetlen szót sem bírt kinyögni.

- Ne szívja túlságosan mellre - nyugtatta Prudente. - Megkapta a szokásos ételt, a hagyományos cigarettát, és a lehetőséget a megbánásra. Remekül éreztük magunkat. Szívesen megráznám a kezét, és minden jót kívánnék, de a bilincs miatt ez sajnos nem megy. Milyen kár. - Kinyújtotta kezét, és vigasztalóan vállon veregette a rablót. - Adeus - mondta, a négy férfihoz pedig így szólt: - Jó éjt, fiúk. Vezessetek óvatosan.

- Jó éjt, őrmester - válaszolt a négy férfi kórusban, majd Prudente de Moraes a kocsi után nézett, amint elindult a Túnel Rebouças irányába. A szívét egy pillanatra megbánás szorította össze, majd elindult vissza, az ipanemai tengerpart irányába, ahol egy dobozos guaranát vásárolt, leült a lépcsőkre, felpillantott a Dél Keresztjére, és hallgatta a hullámok moraját.

HIDEG JÁNOS fordítása

BERNIERES, LOUIS DE:
Prudente de Moraes szabad estéje.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
[Próza. ]
Hideg János fordítása.