|
|
|
|
|
||
Mert csak úgy leszünk mindig rosszul az ő színe
előtt soha: az asszony belép a házba és így szól:
“a vers az ágy az alkonyatok ég veletek száműztem
őket”. Az ablakon át fehér eső kér engedélyt
a fekete esőtől hogy sírjon.
Kivonulnak az asszonyok
mint sikolyok az esőbe.
A testük mintha olajos lenne.
A nyírfaerdő mellett egy költő
nyugodtan kicsavarja az ingét.
Iszaphegyek rohannak át az égen. Mindketten hallgatunk.
És ha leesnek az esők a tóban úszókként lebegnek majd
rég megbánt dolgaink.
Inni fogunk mondom a város macskáinak inni fogunk
cirkuszt csinálunk nem írok már egyetlen könyvet
sem. Hála istennek örvendeznek hála istennek megjött
neked is végre az eszed.
Vannak órák amikor csillapítom az örömöt.
A messziről jött szél nem hallgat el soha
újságokat cibál a dombvidéken házakba lopakszik.
Magányom körében régi szokás ez: egy asszonyt
látok mezítláb az esőben. Jön a szél és én
megidézem. Esőnyomokkal a száján.
Mondani akarsz nekem valamit minden éjjel. Csakhogy
nem tudom és soha nem is fogom megtudni ki vagy.
Sziddharta herceg?
(Kr. e. II. század), Pakisztán, Gadhara, Pesavar.
DUMITRAŞCU, AUREL
versei.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
[Vers. ]
Jánk Károly fordításai.
