|
|
|
|
|
||
A bal tenyerem vonalai kísértetiesen
hasonlítanak a jobb tenyerem vonalaira.
Nem tudom, mit jelenthet mindez a tenyérjósoknak.
Olyan, mintha imádkozva jöttem volna világra.
Úgyhogy én ennyi év után
sem bírok elszakadni kettőnk tükörképétől
(fiatal úszó, kilépsz a vizekből
alkonyi fénytől vezetve
valahol a folyam mentén,
és én a parton várok rád,
játszottunk aztán, egy mosolygó halott játéka,
és az egyszerűség, leginkább az ugrás egyszerűsége
az elemek közepén),
tehát neked is
kevésbé kellene gyűlölnöd engem
mindazért, ami soha többé nem
történhetett meg újra, ugyanúgy.
Csak a füvek és a víz hálójára
kellene emlékezned,
az egyszeri alkony úszóira
a közepén,
a kráterében,
a szemekben, melyeket egy pillanatra felrepesztett
a halál,
a halál, amire akkor még nem gondoltatok.
Közöttünk nem maradt semmi
csak ezek a papírgyerekek,
amelyeken reggel átvezetjük az utcát.
A visszautasítás, hogy másként folytathassuk
fajunk.
Saját visszakozásom, hogy a halál másmilyen
háza lehessek a mostanihoz fogható időkben.
Időnként eszembe jutnak a fák,
amelyekre Mandelstam a verseit írta
élete utolsó éveiben.
Vajon hogyan alakult életritmusuk
a költő halála után? Milyen levelet hajtottak?
És az írást, azt az írást, a télen át,
hogyan őrizhették meg máig?
MARIN, MARIANA
versei.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
[Vers. ]
Jánk Károly fordításai.
