|
|
|
|
|
||
Nincs új a nap alatt - mondja a Prédikátor, akitől az első mottót vettem A Madame című regényemhez -, minden, ami van, már volt; nincsenek jobb vagy rosszabb napok - és biztosan igaza is van. Mégis nehéz lenne szabadulni attól az érzéstől, hogy vannak különbségek, nem egyformák a világban található helyek, hát még a történelem pillanatai és bizonyos körülmények, amelyek között megszületik, felnő, érlelődik és él az ember. Ha nem lennének különbségek, aligha léteznének olyan metaforák, mint az “aranykor” és a “sötét középkor”, a “fénykor” és “a hanyatlás kora”. Biztos jobb volt az athéni demokráciában a Kr. e. V-IV. század fordulóján, az Akadémia közelében élni, mint, mondjuk, a Római Birodalom szétesése korában, amikor kivégezték Paviában Boëthiust, a filozófust (az utolsó rómait és az első skolasztikust); és biztos jobb volt angol lordnak születni a XVIII. század végén, mint jobbágynak Rettegett Iván Oroszországában.
A XX. század közepén jöttem a világra Európa keleti végein, egy országban, amelyet “a kereszténység védőbástyájának” tartanak. Mit hordozott magában ez a “téridő”? Milyen tudatot formált bennem? Mire predesztinálta a potenciális művészt?
A sokszoros látszat volt a legfőbb jellemzője annak a világnak, ahol felnőttem. Szinte minden területen - de legfőbb vonásait tekintve feltétlenül - valótlannak mutatkozott. Értsd: így ábrázolták és magyarázták.
Azt mondták - ami azt jelenti: minden alkalommal ezt hajtogatták -, a nemrég véget ért háború, amelynek árnyékában éltünk, számunkra győzelemmel végződött. Valójában vesztesen keveredtünk ki belőle.
Azt mondták - ami azt jelenti: azt írták a tankönyvekben és hajtogatták egyre csak a legkülönbözőbb fenyegetések terhe mellett -, a kommunizmus a legmagasabb rendű társadalmi rendszer, édenkertet teremt a földön. Valójában ez volt a történelem legnagyobb zsarnoksága, és poklot teremtett a földön.
Azt mondták - ami azt jelenti: nap mint nap harsogta a sajtó, a rádió és a televízió -, hogy a “szocialista tábor”, ahová tartozunk, minden szempontból (morálisan, gazdaságilag és civilizációs szintjét tekintve is) a “kapitalista tábor” fölött áll, és már számolhatjuk a napokat, mikor győzzük le. Valójában messze le voltunk maradva, és ahelyett, hogy feljebb kapaszkodtunk volna, még mélyebbre süllyedtünk.
A kultúrában sem volt más a helyzet. Az orosz, s különösen a szovjet irodalom és művészet számított a legértékesebbnek. Közvetlenül mögéje kellett felzárkóznia a hazai, lengyel művészetnek. Ugyanakkor a nyugat-európai és amerikai irodalom és művészet (eltekintve néhány “balos” kivételtől) nemcsak “értéktelen”, “felszínes” és “üres” volt, hanem “rettenetesen kártékony”, “rothadt”, “embertelen”. Ez volt a következő dózis a mítoszokból és közönséges hazugságokból, amelyek elfedték a világról alkotott valódi képet, ez esetünkben rendszerint a propagált fordítottja volt.
Milyen viszonyban állt az ember ezzel az álcázott világgal, és hogyan létezett benne, ez mindenekelőtt a hiteles információkhoz való hozzáférés és a jellem függvénye volt.
Ha az embert elzárták minden más tudástól, csak azt kapta, amit a lehető legtágabb értelemben felfogott propaganda kínált; ha olyan családból származott, amely elfogadta a kommunista hatalmat, s főként ha köszönhetett neki valamit, kritikátlanul hitt a látszatnak, és minden igaz szót, ami emigráns vagy nyugati közegből érkezett, rágalomnak és felforgatásnak, “lengyelellenes keresztes hadjáratnak”, “harmadik világháborús uszításnak”, “a lengyel állam és nemzet” elleni fellépésnek tekintett. Az ilyen ember minden ellenállás nélkül lépett be ebbe a hazug világba és futott be mindenféle karriert. Az ilyen ember nem volt tisztában azzal, hogy a közeg, ahol “lubickol”, mesterséges, egyfajta akvárium, nem pedig tó vagy folyó, az óceánról nem is beszélve. Az ilyen ember tudata gyakran annyira eltorzult, hogy még a tényeknek is ellenállt. A közismert anekdota szerint Hruscsov csak egyetlen tanulságot volt képes levonni amerikai látogatásából: ha az Egyesült Államok bármely téren is megelőzte a Szovjetuniót, az csak a látszat művészete lehet. Elhessegette magától azt a gondolatot, hogy amit látott, igaz lehet. Úgy gondolta, az csak a látogatására készült kirakat. Egyébként különféle mechanizmusok szolgálták a hazugság racionalizálását. Voltak, akik magasabb rendűnek tartották a nyugati civilizációt, de úgy gondolták, milliók rabszolgamunkájával, az emberiség történetében példátlan kizsákmányolással érték el ezt a szintet.
Összehasonlíthatatlanul bonyolultabb volt az olyan ember helyzete, aki valamilyen oknál fogva tudta, mi az igazság. Az ilyen ember három út között választhatott. Mindenekelőtt lehetett megalkuvó, cinikus játékos, aki tökéletesen tisztában van azzal, milyen természetű az őt körülvevő világ (még le is nézi azt), de úgy döntött, részt vesz benne, mert nem hitte, hogy ez a világ még változhat az ő életében. Másodszor pedig radikálisan elutasíthatta ezt a világot, és emigrációba vonult. Pontosan így cselekedett számos művész, köztük írók is. Ezt tette Czesław Miłosz már 1950-ben, ezt tette később, a legkülönbözőbb körülmények között Leopold Tyrmand és Roman Polański, Sławomir Mrożek és Zbigniew Herbert, Leszek Kołakowski és Jerzy Grotowski, s végül az új hullám költői: Stanisław Barańczak és Adam Zagajewski. (A névsort még folytathatnám.) Az emigráció választása mindenekelőtt azt jelentette, hogy igazságban él az ember, és hű marad önmagához. Sławomir Mrożek többször is hangsúlyozta interjúiban, hogy nem azért hagyta el 1963-ban Lengyelországot, mert üldözték vagy zaklatták volna (ilyesmit nem tapasztalt), hanem csak és kizárólag azért, mert képtelen volt elviselni a “szocialista” országokban élt élettel együtt járó skizofréniát.
A harmadik út a belső emigráció volt. De mielőtt rátérnék erre, ejtsünk néhány szót a nemzeti hagyománnyal kapcsolatos mítoszokról.
Ha a lehető legkevesebb szóval akarnám elmondani, mi a modern Lengyelország legfőbb problémája, mi nyomja rá bélyegét karakterére és kultúrája legtöbb aspektusára, azt mondanám, ez egy olyan nemzet problémája, amely egykor birodalmat hozott létre (a XVII. századig állt fenn), aztán saját hibái és objektív ellentmondások miatt elvesztette a pozícióját, és - mint egy kisdiák, ha majd’ minden osztályt ismétel - lemaradt Nyugat-Európa fejlődő nemzetei mögött. Ebből fakad egyrészt rettenetes frusztrációja és kisebbségi komplexusa, másrészt kompenzációs gondolkodása, amely hazug mítoszokat kreált saját kivételességéről, erkölcsi felsőbbrendűségéről, misztikus küldetéséről (lásd a híres messianizmust). Majd’ három évszázad alatt ördögi körbe zárult a lengyel szellem. Az elszenvedett vereségek és sorscsapások - részben fatálisak, részben megérdemeltek - igazolták gyengéit, az áldozat- és mártírkultuszt. Ez nyilván szükséges, sőt elengedhetetlen volt ahhoz, hogy sikerüljön megőrizni a nemzeti identitást, újrateremteni az állami létet és kivívni a függetlenséget. Ugyanakkor a nemzet mentalitására és a belőle születő kultúrára nézve kedvezőtlen, sőt kártékony volt. És most nem csak arról van szó, hogy az irodalom hosszú évtizedekre a “nemzet szolgálatába állt” vagy a küldetésével összeegyeztethetetlen “missziót töltött be”. Hanem mindenekelőtt arról, hogy az állami lét alapvető értékei melletti hosszas kiállás eltorzította a nemzeti és állampolgári tudatot.
Mindezt kezdték betegesnek tekinteni, mihelyt létrejöttek a gyógyulást elősegítő körülmények, vagyis az után, hogy Lengyelország 1918-ban visszanyerte függetlenségét. Ketten próbálták a két világháború között a lehető legradikálisabban és a legkifejezőbben leírni a lengyel “skizofréniát”, ők próbálták megtisztítani a lengyel szellem Augiász-istállóját: Stanisław Ignacy Witkiewicz és Witold Gombrowicz. Az előbbi főként a Mosdatlan lelkek című esszéisztikus könyvében, az utóbbi a Ferdydurke című regényében, valamint a háború után kiadott Transz-Atlantikban és Naplójában. Először is könyörtelen diagnózist állítottak fel: a lengyel kultúra, s különösen a lengyel irodalom “nem autentikus”, “éretlen”, “megkésett” vagy “másodlagos”, ez pedig azzal magyarázható, hogy a lengyelek nem akarnak szembenézni az igazsággal, húzódoznak tőle, imádják a látszatot, ezért hajlamosak másnak mutatni magukat, szóval a valóság fölé helyezik a fikciót. Eztán kiutat mutattak a zsákutcából. Szerintük minél előbb meg kellett volna haladni a múltból örökölt nemzeti mitológiát, és - csatlakozva az európai filozófiai gondolkodás fő irányzataihoz - a mai civilizációban élő ember, nem pedig a világ fennmaradó részével szembesülő lengyel problematikájával kellett volna foglalkozni. Eszméiket kezdetben fenntartásokkal fogadták, sőt botrányosnak találták, mégis egyre erősebben hatottak, és meghozták első gyümölcseiket. A folyamatot megfékezte a háború kitörése.
Most már minden adat a rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy el tudjuk képzelni a bölcsész és művészi ambíciókkal fellépő lengyel értelmiségi tudatát, aki úgy döntött, belső emigrációba vonul a szocialista Lengyelországban. Nos, ez az ember többszörösen is elidegenedett volt. Nem fogadta el, radikálisan elvetette a totalitarizmus által teremtett világot. Egyfajta tömeges őrületnek, de legalábbis degradált, “a nullánál is értéktelenebb” életnek tartotta. Ugyanakkor nem azonosult teljesen a nemzeti hagyománnyal, mert kritikusan tekintett rá.
De kritikáját nem hangoztatta, nem hirdette, mert úgy gondolta, az agresszív szovjetesítés miatt nincs itt az ideje. Ha időről időre bekapcsolódott is a totalitarizmus elleni küzdelembe, ezt főként becsületbeli ügynek tekintette, mert nem hitt a sikerében. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy az ellenzéki tevékenység, bármilyen nemes és helyes is, szellemi leépüléshez vezet, és - bár egészen másképp, mint a hatalomba beépülők karrierje - torzulással vagy legalábbis önkorlátozással fenyeget.
Egyre csak halmozódtak ezek az ellentmondások, vitás és kínos kérdések; idővel pedig rettenetes frusztrációt okoztak - e kilátástalan helyzetben nem hitte az ember, hogy bármi értéke is lenne a megismerés számára adott perspektívájának. Egyre inkább elhatalmasodott rajta az a keserű érzés, hogy a világhoz képest alárendelt helyzetben van, margóra szorult vagy a történelem vakvágányán vesztegel.
Ugyanakkor ez a helyzet belső ellenállásra is ösztönzött, az ember le akarta küzdeni a depressziót. E reakciót a nap felé forduló növények viselkedéséhez hasonlíthatnánk. Mintha az ember ösztönösen is az európai kultúra fő vonulata, a sok évszázados hagyományokra épülő értékek felé fordulna.
A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy figyelmen kívül hagyja a hazai irodalmi élet ügyes-bajos dolgait, a hiúság vásárát és a megsokszorozódott látszatvilágot (a rosszul feltett kérdésekről folytatott hazug vitákat, a helyi, hamis értékek versengését, a múló divatokat és azok termékeit), és az európai klasszikusoknak szenteli magát teljes alázattal. Tanulmányozza, kommentálja, lengyelre fordítja a műveket.
Ideje, hogy magamról is szóljak néhány szót. Elfojtván ifjonti büszkeségemet és ambícióimat (már nem akartam minél előbb felragyogni a helyi irodalom égboltján), a fordítás művészetével, valamint a régebbi és az újabb nyugat-európai klasszikusok tanulmányozásával kezdtem foglalkozni. Mondhatni hosszú évekre beköltöztem - amint Adam Zagajewski találóan megfogalmazta esszéisztikus könyve címében - az “idegen szépségbe”. Buzgón szolgáltam az irodalom óriásait Szophoklésztól Shakespeare-en, Racine-on, Hölderlinen, Flaubert-en át Conradig, Wilde-ig és Thomas Mannig (ott volt a képe apám dolgozószobájában). Ez a szolgálat egyszerre volt a gondolkodás és a stílus nagy iskolája. Lehetővé tette, hogy felfedezzem és megértsem az európai tudatban és kultúrában végbemenő hosszú távú folyamatokat. Végre rátaláltam a megfelelő perspektívára.
És pontosan ez az út vezetett Samuel Beckett műveihez. Ha meg akarnám magyarázni, miért, milyen körülmények között jutottam el ide, külön tanulmányt kellene írnom erről. Itt kénytelen vagyok a tényekre szorítkozni. Ez az író Európa túlsó végéről származik (hazája földrajzilag messze van Lengyelországtól, szellemileg sok szempontból mégis emlékeztet rá), számomra az ő életműve lett a kikötő, valamiféle végcél. Itt maradtam, mert az életmű legkülönbözőbb rétegeiben megtaláltam a magam igazát (“tulajdon lelkem igazságát”, ahogy régebben mondták) és a kor igazságát is, a jelenét, amiben élünk. Örülök, hogy Czesław Miłosz is hasonlóan vélekedik erről. Legfontosabb esszéisztikus-filozófiai könyve kétségkívül Az Ulro országa, ebben többek között a következőket írta: “a civilizáció magára talál termékeiben, és aki ma az esszenciájáig akar hatolni, gondolkodjon el a legtisztességesebb íróján, Samuel Becketten. [...] Beckett, akárcsak az egész kortárs nyugati irodalom, urbi et orbi hirdette azt, amit a XIX. században még csak kevesen tudtak, amit szarkasztikusan fogalmazott meg Nietzsche, szavait az európaiakhoz intézve: >>Mit képzeltek, megöltétek Istent, és azt hiszitek, hogy büntetlenül megússzátok?<< Most tömegek veszik tudomásul, ilyen az ember új metafizikai helyzete, amelyet a nagybetűkkel írt NINCS határoz meg. Nincs semmiféle hang, ami a világmindenségből szólna hozzánk, nincs rossz és jó, nem jön el az, amire várunk, és nem lesz semmiféle Ország. [...] De a lényeg az, amit az ember bevall önmagának - ez pedig, ismétlem, a Nyugat nagyságáról tanúskodik -, s Beckett egyszavas címéből is kiolvasható: Endgame” (A játszma vége).
Lengyelre fordítottam e rendkívüli, kétnyelvű ír férfiú számos művét, prózai szövegeket és esszéket, verseit és minden drámáját, ezeket színpadra állítottam Lengyelországban és a határon túl is. Számos kommentárt és tanulmányt írtam; idővel az a megtiszteltetés ért, hogy kinevezett kelet-európai nagykövetének (“my deputy in Eastern Europe”).
Ha a megtett útra és arra a helyre gondolok, ahová eljutottam, arra a meggyőződésre hajlok, hogy sikerült elérnem a célt, amit évekkel ezelőtt tűztem ki magamnak: a megfelelő nézőpontból tekinthetek a korra, amelyben élnem adatott. Fokozatosan vetettem el különféle szűrőket, melyeken át a világot nézzük, leküzdöttem a nemzeti és politikai partikularizmusokat, kiszabadultam a nyelvi és rituális folklórból, végül pedig rátaláltam az egyetemes perspektívára. De mit láttam ebből a távlatból? Milyen igazság tárult fel a szemem előtt? A lehető legtömörebben fogalmazva: a nagy válság vagy egy hanyatló világ igazsága. Ezt az igazságot már érezték, előre jelezték és meg is fogalmazták a század elején olyan írók és gondolkodók, mint Heidegger és Thomas Mann, Kafka és Joyce. Ez Eliot, az Átokföldje és Az üresek igazsága.
Egy darabig úgy látszott, hogy ezek a diagnózisok és apokaliptikus próféciák a tízes-húszas években tapasztalható európai társadalmi-politikai erjedéssel magyarázhatók, és csak az eljövendő kataklizma, azaz a második világháború (a totalitarizmus, a koncentrációs táborok, a népirtás, az atombomba) előérzetét fejezték ki. De hamarosan kiderült, hogy sokkal mélyebb folyamatokat ragadnak meg, és nem korlátozódnak a század első felében lezajlott történelmi eseményekre. “Korunk, vagyis a pusztulás, / Likwidation, óriás” - írta Czesław Miłosz 1947-ben, Értekezés a morálról című költeményében, amelyet Conrad híres regénye címével fejezett be: “Előttünk / - >>A sötétség mélye<<„.
Ez a bizonyos “katasztrófa” még egyáltalán nem ment végbe, sőt mondhatni csak most kezdődik igazán. Tanúi lehetünk annak, hogy hihetetlenül felgyorsult a technikai fejlődés (erre többek között Stephen Hawking, a kor egyik legkiválóbb elméje is felhívja a figyelmet), ez pedig nem teszi lehetővé a koherens világkép megszilárdulását, pedig ez a feltétele, vagyis alapja az ember viszonylag biztonságos házának e földön. Úgy tetszik, a mai civilizáció álmainkkal, reményeinkkel ellentétes irányban halad. Az emberiség vaktában rohan a nagy metamorfózis felé, amiből bizonyára egész más ember kerül ki, mint az, amelyet ismerünk és amellyel azonosnak érezzük magunkat.
Nagy erővel, tömörséggel és igen szarkasztikusan fejezte ezt ki Beckett a Godot-ra várva emlékezetes mondataiban: “az ember azaz a rövid ember a táplálkozás fejlődése a szemét elhordása ellenére is soványodik s ugyanakkor párhuzamosan nem tudni mi okból a testi kultúra és a sportok gyakorlása ellenére... egyszerre és párhuzamosan zsugorodik”.
Megtett utamat ahhoz hasonlíthatnám, ahogy az ember lassacskán csak megtalálja helyét a kozmoszban: a négy teknős vagy elefánt hátán nyugvó lapos föld ideájától a világmindenség középpontját alkotó golyóbison át eljut a Naprendszer egyik kisebb bolygójáig, valahová a galaxis perifériájára, amely egyike annak a milliárd galaxisnak, ami a nagy bumm miatt szóródott szét a végtelenben. Az igazság ára ezúttal a leértékelődés volt. Ez a leértékelődés az életben káoszhoz vezet, a művészetben pedig a forma mélyebb válságához, ami sokféle alakot ölthet, sokféleképpen nevezhetjük, lehet ez “relativizmus”, “dekonstrukció”, “posztmodern”, “New Age” stb.
Lehet, hogy a világ pontosan ebben az irányban halad, lehet, hogy pontosan így fejezi ki magát az eljövendő új ember, és igazuk van azoknak, akik már most ki akarják dolgozni a megfelelő nyelveket. Ami engem illet, bár látom mindezeket a változásokat és az evolúció fő trendjét, inkább hátramaradok, hűen egyik kedves irodalmi hősöm, Serenus Zeitblom, a régi vágású szerény humanista magatartásához, aki régi mintákat követve, “emberi módon” írja le zseniális barátja démonikus életét. Megvetettem a lábam az irodalom szilárd talaján, igyekszem a hagyományhoz és utolsó hídfőállásához, a paródiához kötődni. Ennek szántam A Madame című, későn megírt első regényemet: a Bildungsroman paródiájának. Még egyszer megszólaltattam a régi témát, követtem a mintát, érzékeny búcsút vettem e bohózattal attól, ami régebben volt az irodalom - “tréfa, irónia, szatíra és mélyebb jelentés”.
PÁLFALVI LAJOS fordítása
Női fej (III.-IV. sz.)
Afganisztán, Hadda, Tapa-Kalan kolostor
(Musée national des Art asiatiques. Guimet, Párizs).
LIBERA, ANTONI:
Irodalom és történelem.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
[Esszé. XX.század - szellem és történelem.]
Műhely. Pálfalvi Lajos fordítása.
