DÓSA ATTILA

Douglas Dunn Budapesten

Douglas Dunn és Robert Crawford 2000 szeptemberében a British Council meghívására Budapestre látogatott, ahol Patricia Duncker walesi írónővel közösen irodalmi estet tartottak az Astoriában, részt vettek egy irodalmi szemináriumon, és eltöltöttek néhány napot egy balatoni műfordítótáborban. 2000. október 26-án a St. Andrews Egyetem angol tanszékén levő irodájában beszélgettem Douglas Dunn-nal magyarországi élményeiről.

Dósa Attila: Ön most járt először Budapesten. Milyen elvárásokkal érkezett?

Douglas Dunn: Csupán olyanokkal, melyek az európai történelemmel kapcsolatos korábbi olvasmányaimból származtak. Számos könyvet olvastam az Osztrák-Magyar Monarchiáról, tehát volt valamiféle elképzelésem. Tudtam, hogy Budapest lenyűgöző, a Monarchiát idéző építészeti élménnyel szolgál majd. Azonban be kell vallanom, hogy nem egészen voltam felkészülve arra, amit tapasztaltam. Olvashat bármit az ember, de amikor a tényleges élményre kerül sor, akkor döbben rá a valóság és az olvasmányok alapján kialakult elképzelések közötti különbségre.

D. A.: Pontosan mi volt az, amire nem volt felkészülve?

D. D.: Nos, az épületek sokkal komolyabbak, mint amire számítottam. Számos alkalommal jártam már Bécsben és Prágában, s Budapest, Bécs és Prága mindig a Habsburg Birodalom három nagyvárosaként élt a képzeletemben. Az volt az érzésem, hogy Budapest a harmadik helyre szorul ebben a rangsorban. Nagyon kellemesen csalódtam, hogy nem ez a helyzet.

D. A.: Mi különbözteti meg Budapestet a másik két várostól?

D. D.: Prágában például borzasztó sok a turista. Ha már itt tartunk, Prágát szinte a turisták uralják. Gazdasági szempontból sosem jó jel, ha egy hely ki van szolgáltatva a turizmus szeszélyeinek. Bécs természetesen befelé forduló kevélységgel rendelkezik: még mindig áthatja a birodalmi főváros hangulata. Ezt egyáltalán nem éreztem Budapesten. Prágához és Bécshez hasonlóan az egyházi építészet nagyon jellegzetes Budapesten és általában véve Magyarországon. Magukkal ragadtak ezek a városok, és lenyűgözött Budapest is. Még mindig nehezen fér a fejembe, hogy milyen hatalmas a Duna. Britanniában nincsenek nagy folyók, már a sziget méretéből adódóan is. Van ugyan több nagy folyótorkolat, vagy “firth”, ahogyan Skóciában mondjuk (a Firth of Tay, a Firth of Forth vagy a Murrayfirth), azonban maguk a folyók elég keskenyek a Dunához képest. Egy britnek konkrét élmény hiányában ezért nehéz elképzelnie, milyen fontos szerepet játszanak ezek a nagy folyók az európai történelemben.

D. A.: Látogatása során milyen programokon vett részt?

D. D.: Tartottam egy előadást az Eötvös-kollégiumban, ahol nagy örömömre megismerkedtem Géher István professzor úrral, és betekintést nyertem egy magyar egyetem angol tanszékének életébe. Ismerve téged, Ferencz Győzőt és George Szirtest, s a magyar költészettel kapcsolatos olvasmányélményeimből eredően volt valamennyi fogalmam az irodalom iránti éhségről, ami a magyarokat jellemzi - mely magában foglalja az angol nyelvű irodalmat is -, tehát nem lepődtem meg az érdeklődés láttán. Azonban otthoni tapasztalataimtól eltérően, Magyarországon rendkívül tájékozott érdeklődéssel találkoztam. Részt vettünk egy szemináriumon a Postás Szakszervezet Székházában (nem messze a British Council épületétől), amit szintén nagyon érdekesnek találtam. Este Roberttel felolvasást tartottunk az Astoriában, ami pompás helyszín volt, igazi békebeli kávéház és étterem. Jólesett ilyen helyekre ellátogatni. Bizonyos dolgok, melyek nagyon tetszenek külföldön, itthon sajnos néha nem nyerik el a tetszésemet. A közép-európai kávéházakban és éttermekben azonban még egyszer sem csalódtam. Nagyon élvezetes este volt, s tudom, hogy Patricia Duncker írónő szintén le volt nyűgözve. Másnap továbbutaztunk egy balatoni üdülőbe, Tihanyba. Felkeltette érdeklődésemet a ház légköre. Megtudtuk, hogy az épület régebben Habsburg-villa volt, melyet később a kommunista párt vezető hivatalnokai és vendégeik használtak nyaralóként. Tetszett a tóba belenyúló kis félsziget. A házban részt vettünk egy intenzív szemináriumon, mely főleg a műfordítással foglalkozott. Esténként barátságos légkörű összejövetelekkel leptek meg minket vendéglátóink. Remek hét volt! Tettünk egy kirándulást a híres herendi porcelángyárba is, ahol bemutatták a porcelánkészítést. A herendi porcelán nagyon keresett, drága holmi. Aznap este elmentünk egy hagyományos, zsúpfedeles magyaros étterembe, ahol voltak cigányzenészek, azaz cigányzenészeknek öltözött emberek. Úgy értem, Skócia is tele van turistákkal, s jól tudom, hogy az ilyesmi nem mindig hiteles, legalábbis mifelénk nem. Észrevettem, hogy néhány magyar barátunk (akik megnyerték a műfordítási versenyt, melynek a díja ez a balatoni program volt) kicsit csalódott a helyszín láttán. Hagyományos vacsorát kaptunk, és nekem általában nagyon ízlettek a magyaros ételek. Az igazat megvallva a magyar konyhát kicsit nehéznek találtam, és úgy vettem észre, hogy a magyarok nem sajnálják maguktól a húst. Mikor az ember olyan helyekről olvas leírásokat, ahol még nem járt, nehezen tudja elképzelni a városokat és a tájakat, ezért végig alaposan nyitva tartottam a szemem, és igyekeztem alaposan megfigyelni mindent, amit láttam.

D. A.: Ha jól tudom, tanúja volt egy vitának a magyar identitás egy bizonyos szeletét illetően...

D. D.: Hát igen, a “puszta”. Nos, van egy versem, mely tulajdonképpen meditáció az európai történelemről [Europa’s Lover - D. A.], s melyben előfordul ez a fogalom. Gyermekkoromban érdekeltek a lovak, s kaptam egyszer karácsonyra egy könyvet a világ összes lófajtájáról. Mint tudjuk a magyar lovasság (a huszárok stb.) fontos szerepet játszott az európai történelemben. Úgy tudom, elég jelentős lovaskultúra létezett az Alföldön. Emlékszem a magyarországi lovakkal és a pusztával kapcsolatos olvasmányaimra, s úgy gondoltam, a szó egyszerűen a síkságot jelenti. Azóta megtudtam, hogy ez egy sokkal tartalmasabb kifejezés a magyarok számára. Elég sok szó esett erről a balatoni szeminárium alkalmából. A probléma az volt, hogyan fordítható le magyarra a “puszta” szó, melyet egy angol nyelvű skót író használ, aki nincs tisztában a szó teljes jelentéskörével - amit egyébként még továbbra sem egészen értek. A kérdést kimerítően megtárgyaltuk. Az igazat megvallva megkönnyebbültem, amikor a beszélgetés átváltott magyarra, mert kissé zavarban voltam: csöppet sem éreztem magam megsértve, csak bűntudatot éreztem amiatt, hogy ilyen hosszas vitát váltottam ki az írásommal. A műfordításban nagyon fontos kérdés, hogy bizonyos kifejezések tulajdonképpen kulturális fogalmakat jelölnek, s a nemzeti pszichológia részét képezik, és természetesen a nyelvnek ezt a rétegét nehezebb elsajátítani, mint magát a szókincset. Azt hiszem, a beszélgetés tehát valójában arról szólt, hogy mennyire használhat valaki magabiztosan egy idegen nyelvet.

D. A.: Mit árul el ez önnek a magyar identitásról?

D. D.: Nos, azt, amit bármely más népnek az identitásáról: van sötét és van világos oldala is. Még mindig nem egészen értem, milyen visszhangot kelt a “puszta” szó a magyar ember tudatában. Van erről egy könyvem, amit még nem volt alkalmam elolvasni, de talán az majd felvilágosít. Ha jól értem, a magyar identitás valamiféle vidékies, esetleg primitív oldalára utal ez a fogalom.

D. A.: Nem érintette érzékenyen, ahogy az irodalmárok az ön jelenlétében elemezték a verseit a budapesti szemináriumon, valamint, ha jól értem, a balatoni fordítótáborban is?

D. D.: Nos, nem én választottam ki a verseket. Ha rajtam múlik, nem ezeket a műveket választottam volna. Az Elegy for a Lost Parish meglehetősen szívből jövő vers. A szeminárium három másik skót jelenlétében zajlott, akik tőlem eléggé eltérő módon viszonyulnak Skóciához. Valójában közülük az egyik nem is skót, hanem angol, akinek a skót irodalom a szakterülete [Colin Nicholson - D. A.], a másik [Randall Stevenson - D. A.] pedig nem költő, hanem irodalomtudós, és elsősorban prózával és drámával foglalkozik, valamint Robert [Crawford]. A versem a hetvenes éveknek arról a szakaszáról szól, amikor lezajlott a vidék átalakulása, s amikor egy bizonyos életmód megszűnt létezni. Ennek az életmódnak, mely még mindig nagyon fontos számomra, az egyik utolsó képviselőjéről szól a versem. Azóta a skót irodalmat elsősorban a városi élet és a városi problémák foglalkoztatják, s mivel nincs sok tapasztalatom ezen a téren, ezek sohasem vonzottak igazán. Nemrég kaptam egy példányt az 1979-ben írt tévéjátékomból, melyet ugyanaz az ember ihletett, akiről az előbb említett vers is szól. A tévéjáték címe Ploughman’s Share, s azt az időszakot ábrázolja, amikor a skót élet és gazdaság súlypontja áthelyeződött a városokba. Véleményem szerint ez nagyon jelentős esemény a XX. századi skót kultúrában, melyet eddig nem tártak fel elég alaposan: nem is vették komolyan. Az igazat megvallva, az emberek nevetnek rajta. Az a benyomásom, hogy a “puszta” valami hasonlót jelenthet a magyarban: olyan fogalom, mely anakronizmusra, egy archaikus életformára utal. Lehet, hogy butaság az egész, mivel az egyes kultúrák nagyban különböznek egymástól. Visszatérve a kérdéshez, igen, bizonyos versek felidézése fájdalmas lehet.

D. A.: Látogatása alkalmából tartott egy érdekfeszítő előadást Literature and the World címmel. Összefoglalná röviden a mondanivalóját?

D. D.: Az irodalom elpusztíthatatlanságára és folytonosságára igyekeztem rámutatni, valamint arra, ahogyan az irodalom kifejezi és megmagyarázza az emberi igazságokat: olyan értékeket, melyek állandóak vagy csak alig változnak. Különböző európai írókat hoztam példának: Italo Calvinót, Paszternakot, Mandelstamot és másokat. Ha ismertem volna Radnóti Miklós Levél a hitveshez című versét, akkor valószínűleg azt is beleilleszthettem volna előadásomba, de magyarországi látogatásom előtt még nem találkoztam vele. Erről a versről Tihanyban esett szó. Az volt a benyomásom, hogy a tárgyalt fordítások nem adják vissza megfelelően az eredetit, s hogy a vers valószínűleg sokkal tartalmasabb egy magyar olvasó számára magyarul, mint egy angol olvasó számára angol nyelven.

D. A.: Ki is fordította?

D. D.: Az egyik változatot George Szirtes fordította. Létezik egy másik változat Edwin Morgan fordításában, a harmadikat pedig, ha jól emlékszem, ketten fordították [Clive Wilmer és George Gömöri - D. A.].

D. A.: Melyiket tartja ezek közül a legsikeresebbnek?

D. D.: Azt hiszem, nehéz volna választani George Szirtes és Edwin Morgan fordítása között. Inkább nem is próbálkozom.

D. A.: Nemrég azt mondta nekem, hogy Radnóti versét valószínűleg beleválogatja majd a szerelmes versek oxfordi antológiájába, amelyen mostanában dolgozik.

D. D.: Így igaz. Kétség sem fér hozzá. Robert Desnos francia költőnek szintén van egy rövid, négysoros verse, amit a feleségének írt haza. Desnos Csehszlovákiában halt meg egy koncentrációs táborban. Elég sok hasonló jellegű szerelmes vers létezik az európai irodalomban.

D. A.: Milyen következtetéseket vont le magyarországi látogatásából?

D. D.: Nem vagyok nyelvészeti tehetség, tehát mindig lenyűgöz a színvonal és a magabiztosság, ahogyan angolul beszélnek külföldön. Ezt főleg Kelet-Közép Európában szoktam tapasztalni. Az egyik fiatal fordító még be sem fejezte tanulmányait, de már nemcsak magabiztos, hanem szinte szemtelenül jó angoltudással rendelkezett. Hihetetlen! Továbbá jelen volt egy író-műfordító is, aki hosszú időt töltött Amerikában, járatos volt az amerikai irodalomban, és sokat is fordította. A fordítók közül többen maguk is költők, s észrevehetően nagyon képzettek voltak. Úgy látom, Magyarországon, Csehországban és Lengyelországban a fordításelmélet jóval magasabb szinten áll, és sokkal tudatosabban foglalkoznak vele, mint Nagy-Britanniában - eltekintve egy viszonylag szűk rétegtől. A műfordítás jóval nagyobb hagyománnyal rendelkezik a kontinensen, s azt hiszem, ebbe bele kell értenünk Németországot, Franciaországot és Olaszországot is.

D. A.: Jól érezte magát nálunk?

D. D.: Remekül! Elég sok irodalmi látogatáson vettem már részt a British Council szervezésében, s ritkán fordul elő, hogy felüdülten és feltöltődve térjek haza. Gyakran élményekkel tele, de kimerülve jövök meg ezekről az utakról. Magyarországról hazatérve nem voltam fáradt, hanem felfrissülve éreztem magam.

DÓSA ATTILA:
Douglas Dunn Budapesten.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
[Interjú. Dunn, Douglas]
Szemle.