Marx József

Egy szokatlan történész vallomásai

(John Lukacs: Egy eredendő bűnös vallomásai. Európa Kiadó, Budapest, 2001. Barkóczi András fordítása. John Lukacs: Visszafelé... Utazások 1954-1996. Európa Kiadó, Budapest, 2001. Fordította: Borbás Mária és Barkóczi András)

A John Lukacs-életművet gondozó Európa Kiadó kilencedik és tizedik kötetként műfajukat illetően nem szokatlan két kötetet tett le az olvasók asztalára. Az egyik, a Visszafelé..., amelynek alcíme: Utazások 1954-1996, az, amit a cím sejteni enged: beszámolók - döntően Európában tett - utazásokról. Természetesen azért az már az első pillanatban feltűnő, bárhol ütjük fel a könyvet, hogy az írások szellemisége azonos. A gyűjteményből kirajzolódó szerzői arculat, bár az idő az első és az utolsó írás között negyvenkét évet lépett előre, változatlan: a szerző nézetei, olykor előítéletekké szervülő mániái csak kismértékben változnak. John Lukacs úgy járt-kelt a világban ebben a bő négy évtizedben, hogy neki nem kellett évtizedenként az éppen aktuális rendszerváltáshoz saját és környezete múltját “hozzáigazítania”. A sors nagy ajándéka, mondhatnánk, és a magyar olvasó részéről talán némi irigység is megbocsátható lenne. Ugyanakkor a másik kötet, az Egy eredendő bűnös vallomásai, amely színtiszta önéletírás, azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy kár lenne John Lukacs sorsa után kapkodni. Ugyan ki venné vállára önként mások szenvedését? Mert John Lukaccsal, habár huszonhárom éves korában kimentette magát Magyarországról, a sors nem volt - vele sem volt - kíméletes.

Az Egy eredendő bűnös vallomásai vélhetőleg rossz csillagzat alatt született Amerikában 1983 és 1985 között. A kézirat iránt nem volt könnyű komoly kiadó érdeklődését felkelteni: csak 1989-ben kezdett szemezni vele a New York-i Ticknor & Fields, úgyhogy az eredeti angol nyelvű kiadás dátuma 1990. De a kiadatási problémák eltörpülnek a vállalkozás tető alá hozásának lelki terhei mellett. John Lukacs még nem volt hatvanéves, amikor hozzákezdett, és az első kézirat végére a pontot nem sokkal hatvanadik születésnapja után tette ki. A terhek azonban nem az életkorral voltak összefüggésben. Inkább azzal, hogy a vallomásos szerző nem volt meggyőződve róla, hogy minden tekintetben azt a helyet tölti be, amelyet képességei és körülményei számára kijelöltek. A magyar olvasó számára írt “elő-előszóban” John Lukacs azt is jelzi, hogy a könyv megjelenése óta élete nem változott. Megszűnt - elsősorban magyarországi ismertsége révén - elszigetelődése. Következésképp ma másként írná meg ezt a könyvet, mint két évtizeddel korábban. Ami a kritikus feladatát megkönnyíti, hiszen a szerző sem gondolja, hogy az idő a végérvényesség pecsétjét ütötte rá minden mondatára, de a nehézségek ennek ellenére nem csekélyek: John Lukacs a könyvben maró gúnnyal festi le a rossz recenzenst, aki a könyv ismertetése helyett, amihez nem ért, saját nézeteivel traktálja az olvasót. Nehéz persze megállni, hogy ne kezdjem a saját point of view kifejtésével, követve John Lukacsot, akitől semmi sem áll távolabb, mint a nézetek véka alá rejtése. Annál is inkább, mivel a szerző az ismert műfajban értelmiségi önvizsgálatot hajt végre: nem életrajzot ír, hanem gondolkodásának kialakulását kívánja föltárni tanulságul önmaga és az olvasók számára is. Hogyan született meg tehát az a szokatlan történetírás, amely - a szerző őszinte bánatára, a könyv megírása idején - nem tudta átütni az úgymond hivatalos amerikai történetírás páncélfalát.

Ez a szokatlan történetírás a szerző szándéka szerint reakciós, lévén, hogy John Lukacs ebben a könyvben önmagát reakciósként határozza meg. Természetesen többről és másról van szó, mint a fogalom egyszerű politikai tartalmáról, noha középpontjában az antikommunizmus áll, és a kommunista pártok ragasztották rá a velük szemben álló erőkre a reakciós címkét. A reakciós - John Lukacs felfogása szerint - elveti a haladás eszméjét, különösen akkor, ha a haladás tetőzete alatt emberellenes nézetek vagy ostobaságok húzódnak meg. A reakciós 1955 tájékára teszi egy nagy korszak (feltehetőleg a felvilágosodás) lezárulását, és ezen túl reakciója tudatos “olyan ostobaságokra, mint >>emberjogi<< törvények és >>csillagháborús<< tervek; a szexuális >>nevelés<< és a hírszerző >>közösség<< (bármit jelentsen is az); a világkormány és a >>világ biztonságossá tétele a demokrácia számára<<; az absztrakt >>művészet<< és a bruttó >>nemzeti érték<<; az atomenergia és a génmanipuláció; a kvarkok és a fekete lyukak; az ökumenizmus és a közgazdaságtan; a mesterséges intelligencia és a közvélemény-kutatás; a pszichohistória és a kvantifikáció és így tovább”. John Lukacs a fenti (és hasonló) jelenségekkel szemben bevezeti a “reakciós gyanakvás” fogalmát, amely “túllép a most már egyre elvadultabb, sőt értelmét veszítő >>konzervatív<< és >>liberális<< kategóriákon”. A reakciós - ebben az értelmezésben - nemcsak kívül marad e két nagy eszmeáramlaton, hanem alaposan gyanakszik legfőbb hordozójára is, az értelmiségre. Az értelmiség “lekezelése” perszer nem új keletű dolog, a “népi” diktatúrákban megszokott jelenség. John Lukacs azonban megvető gyanakvását nem a magyar értelmiségre vonatkoztatja, és ez valóban szokatlan lehet egy másfajta közegben élő, másfajta normák szerint formálódó magyar értelmiségi olvasó számára.

A reakciós, John Lukacs textusa szerint, élesen vitatja a pszichoanalízist, amely - és most egy meglepő kijelentés következik - “csupán első számú változata a huszadik század legkárosabb értelmi szokásának, az indítékok keresésének”. A kijelentés éle némileg tompul, mivel a szerző szembeállításként használja: a “miért” kérdőjeleivel szemben ő a “hogyan” világának állításait vállalja. Messze vezető tétele: “Annál, hogy az ember mit gondol, lényegesebb, hogy hogyan gondolja.” Következik belőle John Lukacs történelmi víziója: “nemcsak Marx, hanem Adam Smith állításával szemben is az az elsődleges, amit az emberek gondolnak és amiben hisznek - mind a magánéletükben, mind a világ eseményeit illetően -: és a világ anyagi felépítése nem más, mint ennek következménye”. Ezt az antiideologikus nézetet John Lukacs azzal a politikussal és körével hitelesíti, akit a XX. század történelmében egyedül becsül. A példa Churchill és pártja konzervatívjai: “Fontosabb volt számukra a becsület, mint az ideológia; hazafiak voltak, s nem nacionalisták.”

A reakciós - mint fentebb láttuk - “ostobaságnak” tartja a közgazdaságtant is. Ezt a következtetést John Lukacs például a hitleri Németország minden közgazdasági elméletet cáfoló háború alatti kitartásából szűrte le, továbbá az infláció egy sajátos magyarázatából: “a pénz inflációja is csupán a szavak és kifejezések - inflációjának következménye”. Az eszmék - a szerző szerint - szülik meg a két egymással összefüggő nagy jelenséget: a tehetetlenségi erőt és az opportunizmust. Az utóbbi a fontosabb, mivel az értelmiség bírálatához vezet vissza. “Az opportunizmus olyasvalami, amihez értelmiségieknek különös tehetségük van - írja a szerző -, mert tudják, hogyan igazítsák szavaikat - akár gondolataik rovására is - a körülményekhez.” Az opportunizmusnak természetesen sok válfaja van. Van, aki pálfordulását magyarázza, van, aki ezt szükségtelennek tartja. Ez utóbbira a példát John Lukacs nem az értelmiség köréből hozza fel, hanem saját életrajza egyik legkeservesebb idejéből. Munkaszolgálatos alakulatának ruszin káplánja “1944 októberében - egy napra rá, hogy az SS a nyilasok kezébe adta a hatalmat -, közölte, hogy ő meggyőződéses német- és nyilasbarát; amikor hat hónap múlva véletlenül találkoztam vele, közölte, hogy ő meggyőződéses szovjetbarát és kommunista”. A példából következő magyarázat a szerző gondolkodásának centrumába vezet: “Az ember gondolkodását (és nem csak magatartását) hozzáigazítani a körülményekhez - elsősorban a hatalmi viszonyokhoz, pillanatnyi habozás és minden indoklás nélkül: talán ebben áll a különbség opportunizmus és képmutatás között, de még a brutális barbárság és a maradék - mégoly romlandó - civilizáció között is.”

John Lukacsnak tudniillik nem tetszik az, amit haladás néven próbálnak eladni nemcsak Európa keleti felén, hanem az óceánon túl is. Habár nem csatlakozik egyetlen zöld mozgalomhoz sem, azért a Föld “lebetonozását”, bárhol látja is, erős szavakkal ítéli el. Aminek nála erős fedezete van: az egykor urbánus magyar Amerikában a vidék szerelmese lett, és életformáját egy Pennsylvania államban lévő, talán a térképen sem található település kis és nagy lehetőségei - ez utóbbiak között van a saját tervezésű ház rendezett könyvtárral és hatalmas kerttel - alakították ki.

Ne feledkezzünk meg róla, hogy az Egy eredendő bűnös vallomásai formája emlékirat. Egy olyan 1924-ben született polgár élettörténete, aki 1946-ban Amerikába emigrált, mivel benne “az önfeláldozásra való hajlam”, amit különben John Lukacs nagyra becsül, nem volt elég erős. Ebből következik, hogy a gondolatok “hogyanjának” kutatója egyharmad-kétharmad arányban fontolgatja magyarországi és amerikai életének azokat a fontosabb pillanatait, amelyek szellemi arculatának kialakulásához hozzájárultak. Az olvasó örömmel fogadja az önelemzésnek ezt a módszerét, mivel egyfajta gondolkodási magatartásnak - tetszik vagy nem tetszik - indítékait is kézhez kapja. Előttünk áll ugyanis egy elszánt antikommunista, aki azonban Amerikában akkor volt antikommunista amikor még jó emlék volt a második világháború győzteseinek szövetsége, és akkor lett anti-antikommunista, amikor Amerikában például a “Reagen-félék közönségessége és sekélyessége” vált főszólammá. John Lukacs az amerikaiak oroszszimpátiáját kártékonynak tartotta, az amerikai kommunistákat olyan játékosoknak, akinek nem kellett félniük a megtorlástól. (Igaz, a kommunistának tartott William Remingtont cellájában rabtársai agyonverték.) Aki nem tartozik szekértáborokhoz (opportunizmusellenessége ettől megóvta), a sokszínű amerikai magyar emigráció egyik irányzata sem tudta magához vonzani (követve atyai jó barátja, Korniss Gyula tanácsát), “amerikaiként” pedig nem mutatta magát azokon a helyeken - mint tudjuk, a tudományos hírességeket, már-már valós érdemektől függetlenül, a konferenciák szülik -, amelyek egy apácák vezette katolikus leányiskolában, a Chestnut Hill College-ben negyven éven át tanító történész számára fontosak lettek volna. Ráadásul ez a tanár heti tizennyolc órát is leadott: az anyagi függetlenség megteremtése érdekében leláncolta magát a katedrához, mivel nem tudományos karrierre vágyott, hanem történetíró akart lenni, aki könyvei révén hat olvasói körében.

Sikerült célba érnie: John Lukacs neve sajátos irodalmi munkásságáról fog fennmaradni. Példaképe egy író és egy politikus volt: Krúdy Gyula és Churchill. Minthogy angolul fogalmazott, a magyar író nyilván csak áttételesen, mint a “régi világ” krónikása hathatott, míg az angol politikus közvetlenebbül is. Személye ugyanis a hivatásos és nem hivatásos történészkedés közötti határt egyszerűen elmosta. Ami John Lukacs történetírói credójának egyik sarkalatos pontja. Ahogy a regény és a történeti mű között sem lát lényeges különbséget, hiszen egyik is, másik is arról szól, ahogyan az emberek gondolkodnak, úgy a hivatásos és nem hivatásos történész közötti megkülönböztetést is többnyire mondvacsináltnak tartja. “Aduja”: nincs a történelemtudománynak külön szaknyelve, ahogyan a regényirodalomnak sincs. Határozottan leszögezi: “Nem azért törekedtem minduntalan egy újfajta történetírásra, hogy valamiben úttörő legyek, hanem hogy megmutassam, a történetírásnak - kiváltképp most, ebben a demokratikus korban - azt is tartalmaznia kell, hogy mit és hogyan gondoltak, tettek, reméltek az emberek mindennapi életükben: egyszóval az adott hely és időszak érzékenységeinek vázlatát, rajzát és színeit.” Különösen kedvére való a “tény” és a “fikció” átfedése, és “az a fajta próza, ami a legjobb történelmi művekben és a legjobb regényekben található”. Ezt a történetírást az együttérzés és a felidézőképesség jellemzi, továbbá - John Lukacs idealista szemléletének talpköve - “annak felismerésére van szükség, hogy a szellem behatol az események szerkezetébe, sőt magába az anyagba”. Hogy ez valójában mit jelent? Egy későbbi, már-már törvényerőre emelt példát hadd emeljek ki az angolul 1988-ban megjelent Budapest, 1900. A város kultúrája című John Lukacs-könyvből. Itt írja: “Magyarország és Budapest életében 1900 fordulópont volt. Ezt látjuk most visszatekintve. Akkor senki sem tudta, mit hoznak az elkövetkező esztendők. Nem sejthették, hogy 1914-ben, az első világháború kitörésével, Magyarország és Budapest számára véget ér egy korszak, amely nagyjából 1867-ben, a kiegyezéssel kezdődött. Akkor kezdődött a város dicsősége, felemelkedése és virágzása. Újabb adalék lehet ez ahhoz az igazsághoz, miszerint az anyagi fellendülés a lelki, társadalmi és politikai légkör következménye, nem pedig megfordítva.” Hogy esetleg kölcsönhatás van a kettő között, azt most ne feszegessük. Az Egy eredendő bűnös vallomásai, valamint a Visszafelé - nem függetlenül a közreműködő fordítók, Borbás Mária és Barkóczi András kiemelkedő teljesítményétől - irodalmi szövegként, magyarul: olvasmányként is figyelemre méltó. John Lukacs a jellemzés mestere, legyen szó emberekről, nemzetekről vagy eseményekről. Leírásai egyéniek, jól megválasztott jelzőkkel, karakterológiája olykor szeretetteljes, olykor csípős. Politikusok esetében sem habozik erősebb jelzőket használni. Így lesz nála Tito kurz und gut bandita.

Van az Egy eredendő bűnös vallomásaiban egy bekezdés, amely összehasonlítja a nácikat és a kommunistákat. “Annak idején feltűnt nekem, hogy az utóbbiak közül nagyon sokan - hogy is mondjam csak? - silányak voltak, gyatra emberpéldányok; olyan férfiak és nők, akinek már az arckifejezéséről, a tartásáról lerítt, hogy nagy megaláztatások érték őket az életben, s mélyen beléjük vésődött nem is annyira kulturális, mint inkább személyes alsóbbrendűségük tudata. Mindannyian hordozunk megaláztatásokból származó sebeket; mindannyiunk lelkében ott fészkel legalább egy viszonylagos kisebbrendűségi komplexus; de vannak emberek, akiknél ezek az érzések oly mértékben elhatalmasodnak, hogy személyiségük és törekvéseik meghatározó elemévé válnak; és úgy tűnt, hogy a legtöbb kommunistánál, akit 1945-ben láttam, pontosan ez a helyzet. Bizonytalanok voltak, gyanakvóak, beszűkültek, megkeseredettek: egyszóval, természetellenesen elaggottak - tulajdonképpen ugyanolyanok, mint a marxista filozófia, ez a tizenkilencedik századi gondolatok ócskatelepén heverő tömbvas. (Velük összehasonlítva a nácik és fasiszták, akiket ismertem, köztük a náci és fasiszta értelmiségiek, ifjúnak tűntek. Külföldön is, a náci és fasiszta értelmiségi inkább közönséges volt, semmint unalmas.) Ez fizikai értelemben is helytálló: a legtöbb kommunista külsőre csúnya ember volt, némelyikük egyenesen taszító.” Ez a fiatalkori “meglátás” - világnézet, amely fiziológiai adottságként is megjelenik - persze inkább vicces, mint komoly. Sokkal inkább gondolkodóba ejtheti az olvasót egy további állítás: a német nép egy emberként állt Hitler mögött: a Führernek ugyanis “sikerült meggyőznie az uralkodó osztályt, hogy kisebb veszélyt jelent számukra, mint a kommunizmus; és mert elnyerte a tisztességre és rendre vágyó német nép támogatását”. Vajon a támogatás elnyerésében milyen szerepet játszottak a kancellári kinevezést követő, az 1933. januári, az alkotmány főbb pontjait felfüggesztő szükségrendeletek?

John Lukacs amerikai magányát fokozta, hogy tartósan egy amerikai kisebbség mellett horgonyzott le, és az a kisebbség az amerikai katolicizmus, amely ugyan adott John F. Kennedy személyében elnököt is az Egyesült Államoknak, mégis sok tekintetben jellemző rá a kisebbségi lét. John Lukacs már magyarországi eszmélésének idején is úgy látta, hogy a számára mércét jelentő reakciósok elvhű magatartása vallási alapon is nyugszik, “ami gyakran a katolikus vallást jelentette”. A katolicizmus az ifjú munkaszolgálatos számára a háború valóságának felismerését és magyarázatát jelentette: “Nem csak az számított, hogy a vallásos meggyőződésű férfiak és a nők viselkedése tiszteletet ébresztett bennem; nem csak az számított, hogy végső soron a katolikus egyház, legalábbis elvileg, nem nemzeti, hanem nemzetek fölötti volt, s hogy kevésbé kötődött a legrosszabb esetben provinciális, legjobb esetben kulturális nacionalizmushoz, amelytől magyar protestánsok ritkán tudnak elszakadni. Ennél fontosabb volt, hogy a római katolikusok felfogása - doktrínája és szemlélete - az emberi természetről egybeesett azzal, amit én láttam és tapasztaltam, különösen a háború utolsó éveiben, amikor szülőhazám tizenkét hónap leforgása alatt, mintegy sűrítve élte át a háború megannyi szenvedését és borzalmát.” Ez a szenvedés és borzalom átitatódott azzal a (több ezer éves) felismeréssel, hogy az ember erkölcsi tartománya rendkívül széles, az ember egyaránt hajlik jóra és rosszra: “Mindenesetre egy magyarnak (vagy talán egy európai katolikusnak), különösen a huszadik században, nem volt szüksége Dosztojevszkijre, hogy elhiggye, egy lélekben együtt lakozhat jóság és gonoszság. A maga bőrén tapasztalta, vagy legalábbis tulajdon szemével látta.” Mint látható, John Lukacs nem híve az ökumenénak (bátran avagy meggondolatlanul jellemzi a magyar protestánsokat provinciálisoknak), de nem híve Dosztojevszkijnek sem (az orosz író iránti ellenszenvéről könyvének nem egy lapja tanúskodik). A szerző művében ízelítőt ad az amerikai katolicizmus helyzetéről is, és egyik legnagyobb kifogása, sok egyéb mellett, hogy az amerikaiak az eredendő bűn tantételét nem ismerik, az abból levonható következtetéseket - a bűntudatot - nem élik át. Mindenesetre bírálja a második vatikáni zsinat teológiai (föltehetőleg csúnya hiba a szövegben: “teleológiai”) jelentőségét: “Talán némelyik >>reformja<< hozzájárult a hitélet romlásához, a meggyőződések és hagyományos szokások gyengüléséhez a papság körében, s az elhivatottak számának riasztó csökkenéséhez.” A hit és a történészi hivatás kapcsolatáról szólva az olvasó hirtelen fölfedezi azt az ellentmondást, amely John Lukacs szándékai és tettei (ez utóbbin írásait értem) között sokszor - termékenyen! - megcsillan. Emlékezzünk csak, korábban messze vezető tétele ez volt: “Annál, hogy az ember mit gondol, lényegesebb, hogy hogyan gondolja.” Most azonban, könyve összefoglaló fejezetében, ezt írja: “Miért hiszek Istenben? Mert a hit vigasztal? Vagy talán annyira szkeptikus vagyok az emberiséget illetően, hogy nem akarom elfogadni a világmindenség csupán emberi értelemmel való magyarázatát? Azért hiszek, mert hinni akarok; és tudom, hogy meg kellene kérdeznem magamtól, miért akarok hinni. Ez összefügg azzal, hogy mit gondolnak az emberek. Fontosabb körülmény, hogy hogyan gondolják - amibe az is beletartozik, hogy miért gondolják - azt, amit gondolnak.” Hiába dobta ki tehát az ajtón az oknyomozást, az visszamászott az ablakon. Nem véletlenül. Az ok sokszor érdekesebb, mint a belőle kifejlődött satnya vagy kézenfekvő következmény.

A Visszafelé... szellemes előszava John Lukacsnak azt a meglepetését érzékelteti, hogy könyve szinte tőle függetlenül állt össze. Természetesen ő a szerzője, de nem volt hozzá olyan program, amely egy könyv elkészítéséhez elengedhetetlen. Ami mégis egybetartja az írásokat, mint mondtam, a személyiség ereje. Ami még nem jelenti azt, hogy az úti beszámolók színvonala egyenletes lenne. Úgy látszik, itt sem másodlagos az alkalom. Nem véletlen tehát, hogy a legfontosabb írás Churchill temetéséről szól. Még akkor is, vagy talán éppen azért, mert belőle megtudható, hogy a nagy államférfi mit jelentett John Lukacsnak - 1965-ben. A történész úgy vont mérleget a brit politikusi teljesítményéről, hogy mellőzte antikommunista beállítottságát, és leírta: “Churchill tudta, hogy Kelet-Európában kell megfizetni az árat Oroszországnak, amiért hozzájárult Németország legyőzéséhez; meg aztán jobban ismerte az oroszokat, mint Roosevelt, és tudta, hogy ezt az árat előre kell megszabni, hiszen az oroszoknál nem lehet halogatni a kellemetlen dolgokat, és nem elegendő az általános jóindulat hangoztatása.” John Lukacs persze némileg szépíti a dolgokat: Kelet-Európáról beszél, holott a churchilli engedmények között Közép-Európa és Balkán is szerepelt. Churchill üzleti zsenialitását persze mi sem jellemzi jobban, hogy olyannal fizette ki az oroszokat, ami sohasem volt a tulajdona. Ebben a fontos útinaplóban John Lukacs azonban nem fedi föl magyarságát, holott vitatkozik a Churchillt illető amerikai nézőponttal is. Így nem tőle tudjuk meg, hogyan kell gondolkodnia egy magyarnak az angol államférfiról. John Lukacs egyébként a liberális és konzervatív (nála egyre megy) Amerikát keményen bírálja. Egy fogadás után, amelyet a stockholmi szovjet követ adott történészek számára, megjegyzi: nem véletlen, hogy Brezsnyev és Nixon jól kijött egymással. “Felismerték egymásban a sikeres bürokratát.” A kor ugyanis szerzőnk szerint nem a kapitalizmus vagy kommunizmus, hanem a bürokrácia kora. Amerikát Magyarországon sem hagyja szó nélkül: 1972-ben, amikor több mint negyedszázad távollét után hazalátogatott, mellbe vágta Budapest amerikanizálódása (ma finomabban globalizálódásnak mondanánk), és megmondta a magáét szállodája, az Intercontinental betontömbjéről is, amely “úgy festett, mint egy nagy amerikai repülőtér fogadócsarnoka”.

Különösen érdekesek a szerző budapesti tudósításai. Természetesen ezek az olvasóban - az élmények összehasonlíthatósága miatt - még berzenkedést is kelthetnek. Például az a beszámoló 1990-ből, amelyben John Lukacs Varga Béla kísérőjeként (és a hivatalba lépő külügyminiszter, Jeszenszky Géza barátjaként) a magyar parlament alakuló ülését örökíti meg. A valóban történelmi eseményt a szerző számunkra csip-csup ügyekkel “írja felül”. Ennek oka az, hogy John Lukacs gondolatai nem “ide” horgonyoztak le, hanem untalan “haza” szálltak. Amikor kinéz a VIP-vendégek budai rezidenciájának kertjére, megállapítja, kissé elhanyagolt. “Erről eszembe jut, mennyi fűnyírás vár majd rám odahaza.” Humor? Az már kevésbé, hogy az ünnepélyes esemény a Chester megyei Schuylkill község településrendezési tervének vitáját juttatja eszébe, amelyen hazaérkezése után neki kell szerepelnie. A párhuzam, amelyet úgy próbál megvédeni, hogy a politika lényege itt is, ott is a szavakban rejlik, akkor válik igazán csikorgóvá, amikor a Himnusz hangjai John Lukacsban az amerikai kistelepülés intézőbizottsági üléseit nyitó Hűségnyilatkozatot idézik föl. A két esemény közötti - több mint egy évtized távolából már mondhatjuk - fényévnyi nagyságrendet semmilyen értelmiségi elmetorna nem teheti semmissé. Vagy csak az zavar, hogy John Lukacs ízig-vérig amerikai? Erre utal egyébként az Egy eredendő bűnös vallomásaiban a kis epizód, amikor egyik magyarországi látogatásán, 1987-ben izgatottan készül az Egyesült Államok budapesti konzuljával való találkozásra. A hatvanhárom éves férfi gyorsabban verő pulzusának az alábbiakban olvashatjuk őszinte magyarázatát: “Hetek óta Budapesten voltam, magyarul olvastam, gondolkodtam, beszéltem; és most azért vártam a találkozást ezzel a csinos, értelmes, fiatal nővel, mert szinte elviselhetetlen vágyat éreztem, hogy angolul beszéljek.” További berzenkedést okoz egy másik írás, a Disznótor Budapesten, amely egy 1939-ben megesett úri lakoma emlékét idézi fel. A hangulatos karcolatban van egy passzus, amelyet a magyar népi irodalom ismeretében a szerzőnek feltétlenül fel kell róni: “Számos nem demokratikus, sőt részben feudális társadalomban, mint a háború előtti Magyarországon is, nem volt sok különbség (és ma sincs) a minden másban annyira eltérő osztályok étkezése között. Ugyanazokat a nemzeti eledeleket kedvelték, sőt szerették (és szeretik még ma is) a parasztok, a polgárok, az arisztokraták.” - És a munkások? Megengedem, hogy minden magyar ugyanazt az ételt szerette (a mai szerteágazó ízlésről, amelyben a távol-keleti ételek is szerepelnek, nyilatkozni nem mernék), de egészen biztos, hogy nem ette. Főleg azért, mert nem jutott neki. Ma sincs másként. Azért ezt a tényt az amerikai olvasók számára, akiknek a beszámolók angol fogalmazványai készültek, esetleg meg lehetett volna említeni.

MARX JÓZSEF:
Egy szokatlan történész vallomásai.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
[Kritika. Lukacs, John: Egy eredendő bűnös vallomásai - Visszafelé... Utazások 1954-1996.]
Szemle.