|
|
|
|
|
||
Jerzy Ficowski: A nagy eretnekség régiói. Bruno Schulz életéről.
Palatinus, Budapest, 2001. Mihályi Zsuzsa fordítása
Tavaly, a német megszállás emlékét nevében őrző drohobychi Landau-házban rábukkantak az akkor már mintegy hatvan éve halott író és képzőművész, Bruno Schulz életének minden bizonnyal utolsó alkotásaira. Schulz “rendelésre” készített több falfestményt, meseillusztrációt Felix Landau német parancsnok kisfiának szobafalára. A több réteg alatt lappangó freskók napvilágra kerülésük után botrányos processzus áldozataivá váltak, Schulz művészi kvalitása, identitása és emlékezete a lengyel, az ukrán és az izraeli állam érdekeinek ütközőpontjává lett. A műalkotások tisztázatlan - és nem egészen legális - körülmények folytán részben eltűntek a falakról, és Jeruzsálembe kerültek. (Forrás: Scipiades István “Képtelen történet”, HVG, 2001. július 14., 35-38.) A töredékekben ismert életmű pár hónapig gazdagodni látszott, hogy aztán ismét csak töredékeiben tudjon megmutatkozni. A világhírű lengyel prózaművész és grafikus életének és életművének sorstörténete ezen töredékek összeillesztgetésének története is, melynek hiátusait nagymértékben a történetet elmondó személy intenciója tölti ki.
Jerzy Ficowsky, akit a legelszántabb Schulz-kutatóként tartanak számon, szinte az író halálának évétől kezdve rakosgatja egymáshoz a széthullott és újra megtalált cserépdarabokat, hogy minél teljesebb képet adhasson a XX. századi lengyel próza mesterének életéről. A filológiai kutatás és gyűjtés eredményeképpen felhalmozódó anyagból azonban mégsem irodalomtörténészi munka született, hanem valami más. Bevallottan - egzisztenciális indíttatástól hajtva - a kultuszteremtés szándéka vezérli Ficowski Schulz-monográfiáját.
A Próbabábuk című elbeszélés sorait mottóként és címként felhasználó könyv leginkább katalógus; mindazt magában foglalja, ami egy Schulz iránt fokozottan érdeklődő olvasót csak érdekelhet, azaz mindent. Minden apró részletet, mert az ismeretek hiányossága miatt minden fontos, minden megnyilatkozás, tárgy, körülmény, részlet a körvonalakat árnyalhatja, nem egy esetben pótolhatja. (“Akadnak a leletek között jelentéktelenebb dolgok is, de az ilyen nagy művészre vonatkozó adalékok közül minden részlet odaadó figyelmet kíván” - kiemelések tőlem: R. I. P.) A hangsúlyozottság és a rekonstrukciós szelekció aránytalansága azonban csak félig-meddig rejti a szubjektivizmus álarca mögé a kultikus tevékenység mozgatórugóit. Ficowski könyve Könyvvé kíván válni, azzá a könyvvé, amely a helyes, az egyetlen mód, olvasatot meghatározó szemlélet kialakítója címre pályázik. Schulzból mester lesz, Ficowskiból pedig főpap, a kultusz kizárólagos érvényesítője. (Hasonló próbálkozásokra számos példát találhatunk az irodalmi életben. A közelmúltból talán Kelecsényi László szerkesztői és monográfiaírói bábáskodása az Ottlik-életmű körül a legemlékezetesebb.)
Dávidházi Péter méltán nagy hatású, a magyar Shakespeare-kultusz természetrajzával foglalkozó könyvében (Gondolat, 1989) részletesen kitér a kultusz képződésének szemléletmódjára, sajátos nyelvhasználatára, szertartásrendjére és lélektani összetevőire. Ezen elemek fellelése révén képet kaphatunk az irodalmi szöveg és a benne lappangó vallási mintázottság analógiás működéséről. Ficowski könyve tudatosan (és öszintén, illetve az ironikus rájátszás gesztusával) nyilvánítja ki kultuszalapítási szándékát, miközben a mediátori tisztséget magára vállalja. “A kultikus beállítódástól ösztönzött kivételező bánásmód” leginkább a “szakrális és rituális dimenziójú metaforák” használatában nyilvánul meg, amely a vallomás műfajában oldja fel a kritikai nyelvhasználatot. (“Azért akarom az olvasó elé tárni vallomásomat a tanulmányok eredetéről, hogy ezzel igazoljam és magyarázzam, hogy [...] megírom A nagy eretnekség régióit” - kiemelések tőlem: R. I. P.) A szóhasználat a piedesztálra emelt Schulz-életmű előtt áldozó és eksztatikus rajongó Ficowski képét kelti az olvasóban. (“A könyvemben szereplő tanulmányok a káprázatból fakadtak... a semmihez sem hasonlítható élmény... hogy hálát rebegek puszta létéért... a legteljesebb elragadtatás és megvilágosodás forrása... ne becsülje le a hódolatot... művészi és lélektani kinyilatkoztatás volt... lázas, eksztatikus állapotba hozott” - kiemelések tőlem: R. I. P.) A kinyilatkoztatást tevő mester személye isteni magasságokba emeltetik (“Az olvasmányok alapján olyan kép rajzolódott ki előttem személyiségéről, ami azokra a géniuszokra jellemző, akik egykor nagy vallási rendszereket alapítottak vagy varázslók, feketemágia-mesterek sajátja” - kiemelések tőlem: R. I. P.) Ficowski mitizációja retorikai transzformációkon (metafora és szinekdoché) keresztül a schulzi novellát a könyvek könyvét többszörösen is a kultusz egyik központi részévé teszi (ahogy a bevezető szöveg címe is jelzi: “Megtaláltam az autentikumot”). Elsősorban azonosítja magával a schulzi életművel, tehát a kinyilatkoztatott szent könyvvel (“a Fahajas boltok, a Könyvek Könyve, amely annyira más, mint a többi könyv”; “Gazdag, többértelmű, sokrétű könyvek, mint minden zseniális műalkotás”), másodsorban a meg nem írt, vagy töredékekben létező, de nem elérhető, elveszett, nagyobb lélegzetű regényre, a Messiásra utal, amely jelenlegi (és mindenkori) kutatásainak tárgyát képezi. Harmadsorban, míg Ficowski állítása szerint Schulz a könyvek könyvének “kreatív rekonstrukcióját”-t (“fölkavaró bibliát alkot”), addig az életrajzíró ennek a rekonstrukciónak a rekonstrukcióját, “már-már a detektívek, máskor a régészek módszerei szerint”-i munkát végzi. Ficowski egyszerre felfedező, detektív, régész és megmentő. Felfed(ez), nyomoz, feltár és közzétesz, miközben nyilvánvalóan apokrifet ír a könyvek könyvéről. A kultusz kialakítója, éltetője egyben legelső eretneke is szektájának, hiszen saját művét állítja a mester művének helyébe.
A szituációból és a módszerből fakadó paradoxon mellett a monográfia egyéb - a kultikus tevékenységből adódó - sajátosságokkal is bír. Dávidházi meghatározása szerint a kultusz “mint szokásrend szentnek tekintett helyek fölkereséséből, ereklyék gyűjtéséből, szövegek áhítatos gondozásából, szent idők megünnepléséből, szertartásokon való részvételből, és életszabályzó előírások betartásának igyekezetéből áll”. Ficowski magát “mekkai zarándoknak” titulálja, mikor Drohobichba, “a schulzi mítoszok szülőföldjére látogat”. Az ironozáló kijelentéseket azonban némileg visszavonják azok a módszert meghatározó tételek, melyek pozitivisztikus színezettel jelölik ki a kutató szándékát: “...összefüggést keresek az ember és az író, az élet és a mű, a valóság és a művészi alkotás között”. A szubjektivitás vádjának vállalása mellett Ficowski Schulz esztétikai elgondolásaira hivatkozva utasítja el a kritikai módszer jogosságát mint destruktív tevékenységet, ami “csak részlegesen tudja elvégezni ártatlan pusztítását, nem jut el a mű lényegéig, ami mindig megfoghatatlan, mindig szerencsésen kibújik a bonckés és a mikroszkóp alól”. Dávidházit idézve ez a “kultikus beállítódástól ösztönzött kivételező bánásmód” határozza meg, hogy “a nagy dolgok előtti szerénységet [lásd Ficowski megjegyzését művéről: >>széljegyzet egy lelkes olvasótól a nagy mű margójára<<] ezután már a szent dolgok előtti alázat gesztusa váltja föl, [...] melyben a theodicaea legfőbb gondolati előfeltevése lappang: az nem lehet, hogy a Teremtő műve fogyatékos volna”. Ilyeténképp a lengyel életrajzíró nem is vállalkozik konkrét kritikai elemzésre, hanem a kommentár, a magasztalás és a helyeslés lesz értelmezéseinek formája. Ezek az értelmezések, melyek az életrajzot ismertető fejezetekkel váltakozva adják ki a könyv terjedelmét, a schulzi időfelfogást, a mitizációt és a nyelvfelfogást járják körül, az említett beállítódás miatt sajnos nem kellő mélységben.
A visszaemlékezések és dokumentációk hiányosságaira utalhat, de ettől függetlenítve is feltűnő vonása a könyvnek, hogy mihelyt valamiféle negatív vonatkozásra lelne tárgyával kapcsolatban, az elhallgatás, a ködbe burkolódzó sejtetés technikáját alkalmazza. Schulz művészi perverziói, a kegyetlen szadisztikus és mazochisztikus női-férfi kapcsolatok ábrázolása és a biográfia közti kapcsolat nincs egészen felfedve, vagy a kudarcként értelmezhető nősülési szándék, a Józefina Szelinskával való többéves jegyesség is aránytalanul elsikkad a Debora Vogel-levelezés ismertetése mellett.
Nem vonva kétségbe Schulz irodalomtörténeti jelentőségét, kiválóságát leginkább összehasonlítások mentén, hagyományok folytatójaként, újítójaként lehetett volna szemléletesebbé tenni. Ficowski inkább az unikális jelleget hangsúlyozza, kiemeli és önmagában állóként mutatja be a Fahajas boltok szerzőjét. Még a sokat emlegetett kafkai hatást is egyértelműen cáfolja, csupán a párhuzamba állítást tartja elfogadhatónak.
Az 1998-as gyűjteményes Schulz-kiadás (Jelenkor) mellett mindenképpen hiánypótló könyvnek tűnik A nagy eretnekség régiói. Hogy az ismeretterjesztésen túl mennyiben járul hozzá az önmaga által támasztott kihívásnak, “hogy cselekvésben nyilvánuljon meg a Schulz-műveket övező kultusz”, az most már a magyar olvasóközönségen is múlik.
RÁCZ I. PÉTER:
Kultuszteremtés és eretnekség.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
[Kritika. Ficowski, Jerzy: A nagy eretnekség régiói. Bruno Schulz életéről.]
Szemle.
