1947_07. [5]

Fodor András naplója - 1947. július 8. kedd

Utazásom az Eötvös Collegium és Budapest jegyében ma kezdődik, s tart előreláthatólag egy hétig.

Somogyjádon, ahogy megbeszéltük, fölszáll mellém Rádics Jóska. Este a 11 órai vonattal indulunk tovább Kaposvárról. Töprenkedünk, mi van a többi onnét pályázóval, elsősorban Wilhelm Rudival.

A kaposi állomáson elválunk egymástól, estig még sok az elintéznivaló. Először is megyek Szász Imréhez, cukorgyár melletti lakásukba. Kissé késve érkezem, nehezen melegedünk bele a beszélgetésbe, netán amért a fiú igen hátraveti magát ülőhelyén. De miközben kioktat mindenről a fölvételivel kapcsolatban, pillanatra sem felejtem, hogy az Eötvösbe való pályázat gondolata itt, az ő ötletéből született. Fél éve sincs, hogy az otthon vakációzó kollégista, egy közös irodalmi fölolvasás után meghívott, megnézte verseimet. Tehetségesnek mondott, s provokált, hová szándékozom menni érettségi után. Tétova válaszomat félresöpörve, szinte rám parancsolt, próbálkozzam az Eötvös-kollégiummal. - Jó vicc! Tudtommal oda csak a kitűnőek jelentkezhetnek, én egyelőre háromból bukásra állok. - Légy legalább jó rendű év végére, akkor nem nézik, milyen jegyeid voltak a középiskolában, fontosabb, hogyan vizsgázol, s beszámítják azt is, hogy szerepeltél már a Sorsunk-ban. Most hát itt vagyok Szász és jóindulatú tanáraim jelöltjeként. Holnapután reggel már Imre is a kollégiumban lesz. Kér, szóljak előző este Fazekas Lászlónak vagy Bornyi Sándornak, foglaljanak neki szállást az épületben.

Keresném Wilhelm Rudit az Ady Endre utcában, de nincs otthon. - Elment fürödni - mondják szülei valami furcsa diadallal. Balsejtelmem hamarosan igazolódik: osztálytársunk, Szigetvári Jancsi közli a szörnyen leverő hírt, Rudi nem jön az Eötvös-kollégiumba. Be sem adta kérvényét, bár az ő ügyében Keresztury igazgató külön biztatással írt a Berzsenyi Társaság titkárának. Persze tudhatta Takáts Gyulától vagy magától Egry Józseftől, ő az a kaposi diák, aki olyan önképzőköri tanulmányt írt róla, melynél különbet műtörténészek sem... S ő, "a rendkívül tehetséges írás" szerzőre, akinek egy nagy művész gratulált, akinek kitartó erőt, minden jót kívánt, "hogy a jövőben is minden tekintetben nemzetünk értéke lehessen" (- én vettem át a gimnázium kapusától a neki szóló, de nekem, a közvetítőnek címzett lapot, emlékszem minden szavára...-), ő, elutasítva a felkínált esélyt, inkább az Ady Kollégiumba megy, s belép a Szociáldemokrata Pártba. Méreg, düh, szomorúság, elkeseredés, bosszúság, nem is tudom, minek nevezzem a lelkiállapotot, amit bennem ez a közlés fölidéz. Emészthetetlen a tudat, hogy őnélküle utazzam közösnek képzelt jövőnkbe. Mindig úgy gondoltam: ő megy elöl, s én utána. Becsapottságérzésem a régi emléket is előhívja, amikor először vallotta meg az egyik órahelyettesítésre bejött angoltanárnak, hogy ő az Eötvösbe pályázik. Hírét se tudtam addig az extra lehetőségeknek, amikről olyan fennkölten eszmecserézett a tanárral: "Ott vannak azok a fóliánsok..."

Amint megyek a Széchenyi fürdő felé, tele vagyok keserűséggel. Mintha elvetemült kártevőt kéne felelősségre vonnom: "Mit csináltál, szerencsétlen?!" Csak magatartásomban őrzöm tovább a sértettet, amikor belépek a strandra. Szemem gyorsan átsiklik a meztelen combok, mellek, hasak fölött... Igen, ott van a medencében. Csontos válla vörös, nagy fején ázott kendő, orra valami makacs bizonytalansággal mutat egy irányba. Még nem lát ide. Hiszen ez az! Mintha jövője jelképe volna most így, ahogy esetlenül, de konok tudomásul nem vevéssael áll ott a hajlékony és magabiztos lubickolók közt. Oda kéne kiáltani: "Vigyázz, nyomorult, ha ellenük esküszöl, magad ellen is esküszöl. Hiába nézel olyan messzire, amilyen messze senki nem képes látni körülötted, ha éppen őket, a melletted levőket nem veszed észre."

Végre fölfigyel rám, indul kifelé. Ha akarnék se tudnék most más lenni, mint kemény és kimért. Ő ugyan cseppet sem mutatja a bűnöst, a bűnbánót főként nem. - Mindjárt jövök - mondja -, csak felöltözöm... Ismerősök közé telepedve fesztelenül beszélgetek, amikor megáll Rudi, kissé távolabb, fakósárga ruhájában, bokáig felhúzódó nadrágjában, jelezvén, hogy indulhatunk. Először hallgatagon megyünk egymás mellett, aztán nekifeszítem a kérdést: - Miért csináltad? - Több magyarázatom van. Egyik az, hogy politikai gyakorlatra akarok szert tenni. Politizálni akarok. - És ehhez föltétlenül a szociáldemokrata kollégium kell és a jogászat? - Igen, mert most már nem akarok fél lábbal részt venni a dolgokban, mindkét lábbal oda kell állnom... S hogy hová és miért oda? Hivatkozik tizennégy éves kori, kommunizmusról írt tanulmányára, félproletár családi helyzetére, a néhány napos cukorgyári munkára. - Parasztpárti én nem lehettem... - De miért kell egyáltalában pártinak lenned? Pénz, alkalmazkodni nem akarás, osztályöntudat... ilyesmikre hivatkozik, a legnyomósabb indítékként említi a tanári kar érettségin való ellene fordulását. Igen, felettébb idétlen volt, ahogy a magyartanár vészriadóként kürtölte ki: "Fiúk, a Wilhelm beleköpött a tányérunkba!..." És miért? Mivel a szóbelin idegkimerülés okozta rövidzárlat miatt hirtelen kudarcot vallott Móricz Zsigmonddal. Pedig - dadogta - előző nap éppen Németh László róla írt könyvét olvasta. Az érettségi biztos felbőszült, netán kiosztották a tételeket előre? És különben is, tanárai félreismerték ezt a mindig színjeles maturandust. Micsoda mondatok vannak az írásbeli dolgozatában!" Ady egy taxaméter pontosságával üti a magyarságot..."?!

Igen, egy baleset következtében Rudi jó rendű lett magyarból, de szabad mindebből arra következtetnie, hogy a középosztály összeesküdött ellene? Könyörtelenül szemére lobbantom következetlenségét: ha két lábbal fogsz beleállni valamibe, hogy fogsz megfelelni a mindent-egybelátás közösen vállalt eszményének? Hogy látod célravezetőnek a folytonos lefele alkalmazkodást, amire majd az Ady-kollégiumban kényszerülsz? Legtöbb kérdésemre nem is felel érdemlegesen. - Ez nem érdekel... Ezen nem gondolkodom - mondja. Saját cserbenhagyottság-érzésemet is ellene fordítom, hiába, ő nem érez lelkiismeret-furdalást. Lassan kiadom minden mérgemet. Ha a kettőnk közti utat nem akarom lezárni, végül is meg kell értenem barátomat. A nyugalom, ami a veszekedés után belőle árad, ugyancsak erre int.

Vacsora után ő jött hozzám Lakatos Kálmánnal. Első gyerekkori barátomról már régebb óta tudom, nem a képzőművészeti főiskolára megy, hanem a pannonhalmi bencés kolostorba, most mégis vigasz nekem, hogy együtt utazunk Budapestre. Állunk hármasban az állomás visszhangos csarnokában, keressük Rádicsot, de ki tudja, miért, nincs sehol.

Rudi igen szívélyesen, két kézzel fogva a karomat búcsúzik s kíván sok szerencsét. Kényszeredettségem csak bent a sötét vonatban oldódik. Összebúvunk Kálmánnal az egyik kocsi rekeszében. Jól megértjük egymást. Az ablak keretében sokáig kísér bennünket a dombok fölött hullámzó csillagos ég.

Digitalizálás forrása: A Kollégium. Napló 1947-1950.

Digitalizálta: Previák Ádám [2008.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.

Fodor András naplója - 1947. július 10. csütörtök

Budapest

Ördög vigye el! Előbb szállok le a villamosról, mint kéne. A rendőr se igazít jó irányba, de a Mányoki út folytatásában végre meglelem a Nagyboldogasszony útját s a nagy sárga épületet. Bent mindent várakozásom szerintinek észlelek. Az előtérben ácsorgó fiúk közül Rádics rögtön elém áll: tegnapelőtt este lemaradt a pesti vonatról. Siposs Géza azonban máig sem érkezett meg, így ketten maradtunk kaposváriak. A kapusszobában valami ívet íratnak alá velem, s kezembe nyomnak egy cédulát. Rajta: F. A. = magyar, angol - s a nyolc egyetemi tanár neve, akiknél jelentkeznem kell: Keresztury, Pais, Krammer, Országh, Lutter, Gáldi, Ligeti, Mérei. (Ők fognak vizsgáztatni három napon át.)

Országh professzorhoz lehetőleg ma menjek, figyelmeztetnek. Ezt ajánlja a kapusszobában látott, igen intelligens arcú, szemüveges fiú. (Később tudom meg a nevét - Szász az angol szak büszkeségeként említi - : Ruttkay Kálmán.) Szász is arra biztat, kezdjem Országhgal, de látva ajtaja előtt a sok tülekvőt, inkább elbújnék valahová, mintsem közébük álljak.

Kilencvennégyen vagyunk - mondja Rádics, aki már ott van a Paisra várakozók sorában. Én ezt az ajtót is reménytelennek érzem, járkálok csupán a vizsgázókkal teli folyosókon. Szász eligazításának sok hasznát veszem. Látom az ilyenkor bent tartózkodó kollégistákat ("idősebb tanár urakat, akik a leendő gólyák fejét kopogtatva segítenek a tájékozódásban, kiválasztásban. Egyikükben, aki éppen engem állít meg, ráismerek leírásából. Nagy ádámcsutkájú, kis bajuszú férfiú. Debreczeni Ferencnek hívják. Tartózkodó barátsággal körülszimatol, kiveszi hónom alól két frissen szerzett könyvemet. Weöres Sándor A fogak tornácá-ra nem tesz megjegyzést, de a másikat (Hamvas Béla - Kemény Katalin: Forradalom a művészetben. (Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon) kézbe veszi, kinyitja, s szörnyűködő hangon felolvassa a bevezető címét: Ajánlás Fülep Lajosnak... - Fülep Lajos?! - mondja, ismét botránkozóvá és fenyegetővé emelve hangját. -Tudja, ki az a Fülep Lajos? - Nem, nem tudom! - Így hát már nem is nekem szól, csak afféle bajusz alatti, megfejthetetlen szitok, amit hallok tőle: - A Fülep Lajos... meg a Karácsony Sándor...

Később egy mélyen ülő szemű, magas homlokú kollégistát (Hermann Józsefet) környező gyűrűbe keveredem. A témáról, az új nyugat-európai költőkről többet tudok, mint a többiek, de Hermann csak annyira méltányol, hogy kiigazít: - Nem Garcsia! Garszía Lorca!...

A délelőtti fogadóórákról lecsúsztam, besodródom az étterembe ebédelni. Látom Fazekas Lászlót. Az első hosszú asztal végén ül. Szemüveges, érdekes, kissé indiános arc. Fekete haja látszólag rendezetlenül, mégis összefogottan hull a nyakába. Az én asztalomnál szemközt két karcagi fiú ül. Igyekszem egészen barátságos lenni hozzájuk, de ők igencsak hangsúlyozzák érintkezésünk "Vagyok olyan legény, mint te!" voltát. Módszerük nem szimpatikus. Skatulyázott ismeretekkel kérkednek, s folyton Babitsra hivatkoznak.

Ötödik-hatodikként beállok végre Országh ajtaja elé. Bátorítom magam, ahogy lehet. Bárha sose voltam eminens, mások se, még a híres, kollégiumgyarapító fasori evangélikus gimnáziumbeliek sem tudnak többet. Szász Imre jön hozzám ismét, Kardos Pállal, Kardos László (Pándi néven publikáló) fiával. - Ő a nagy Fodor?! - kérdi.

Országh hűvösen udvarias, és szakszerűen fölényes. Eliot-fordításomat elkéri, de nem olvassa végig. Angol kérdéseire kínos várakozás után, esetlenül felelek. Az írásbeli feladatot - My plans for the Summer - alig tudom összetákolni. Végül regényrészletet kell fordítanom. Néhány szót nem ismerek, különben megy. - Hát, kolléga úr, önnek hiányai vannak, ezt bizonyára maga is érzi - összegztt a professzor -, nem is annyira a nyelv, mint a szókincs dolgában.

Nem ok nélkül féltem a kezdéstől. Még jó, hogy így megúsztam, bár a summázat erősen kétértelmű: "Kolléga úr, fölvesszük, de ne feledje, hogy önnek hiányai vannak!" Vagy inkább így értendő: "Kolléga úr, nem vettük föl, de ne feledje, hogy önnek hiányai vannak." És ez még csak az első akadály volt... Gyerünk Krammer Jenőhöz! Várakozás közben sikerül lefőznöm a csodapéldányként mutogatott, tanulmányiverseny-győztes, vörös, vékony arcú fiút, Brucknert. A minőség forradalmában szereplő német nevű francia író, Schlumberger neve nekem jut eszembe. De az igazi szenzáció a Krammernél nyert önbizalom. Az új francia írókról eszmecserézve C. F. Ramuz-nél szinte összeölelkezünk. - Nekem néhány levelem is van Ramuz-től - ejti el szerényen, ám, jelentőségteljesen.

Vacsora előtt az étteremben meglátom Kereszturyt. Friss, szinte bohémkedően vidám, lapos járás. A felboglyazódó haj alatt a lefele forduló fiatalos arc csupa szellemesség.

Vacsora után érzem igazán, mennyire széttagolt, esetleges a közel százembernyi közösség, melynek része vagyok. Szobámban egy ideig a rokonszenves arcú békéscsabai Gyökössy Zsolttal beszélgetek. Nyilván köze van a gyerekkoromból jól ismert kaposi MÁV -internátusunkat látogató Gyökössy Endréhez. Nem merem említeni, hátha restelli a Murgács Kálmán hegedűjén szárnyaló Fehér galamb száll a falu felett szerzőjét vagy az irredenta Mihály és Milán-ét. Vannak különben más, névvel fémjelzett pályázók is, például Karácsony Sándor, Hankiss János debreceni egyetemi tanárok fiai.

Fürdőköpenyesen jön értem Szász, beülünk egy üres dolgozószobába. Meghányjuk-vetjük esélyeimet. - A kollégistákban jó benyomást keltettél - mondja.

Digitalizálás forrása: A Kollégium. Napló 1947-1950.

Digitalizálta: Benkő-Kiss Levente [2008.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.

Fodor András naplója - 1947. július 11. péntek

Ma ügyesebben csinálom, egyszerre három helyre igyekszem bejutni. Lutter Tibornál alighanem szaporítom a Krammernél szerzett jó pontokat. Ámbár a magas, csontos, szemüveges férfi nem olyan befogadó karakter. Egymás után kell felvilágosítást adnom Eliotról, a szellemtörténetről, Freudról. Róla többet tudok, mint Diltheyről. Az angol kérdés-felelet s a kapásból fordítás után ismét kiderül, hogy nyelvtudásom gyenge, mégis, úgy érzem, Lutter inkább mellém fog állni, mint Országh.

A nyelvész Pais Dezsőnél ugyancsak jól forgatom magam. Szóba kerítem, hogy egy üzbég katonától tanult néhány száz szóból milyen nyelvi rokonságra valló következtetéseket vontam le. Mondok példát a mál-lá mélyült mell szóra: málingó! - S mi az, hogy ingó? - - kérdi éles hangján. - - Netán, hogy madár, s az ágon inog? - - Adom az ártatlan töprengőt, pedig Szász jó eleve figyelmeztetett, hogy Pais "Tosu"-nál minden kicsinyítőképző. Ahogy kimondom a szót, rávágja: - Úgy van! Ki-csi-nyí-tő képző! Gáldira várakozva két kollégista is megkeres (Niederhauser, Vekerdy József). [Később i-vel írta a nevét. F. A. 1989.]

Tudakozódnak, nem mennék-e át orosz szakosnak, ha már a hosszú, Balaton környéki frontidőszaknak köszönhetően beszélem valamennyire a nyelvet. Egyelőre tétovázom.

Gáldi magas, csontos, professzorosan gyámoltalan, szemüveges férfi. John Keats -fordításom fölött kezdünk beszélgetni. Még a kézírásomat is elemzi, megállapítva, hogy kissé ideges vagyok. Fordíttat velem, beszél hozzám oroszul, elég jól értem. Itt a szókinccsel nincs hiba, inkább a nyelvtanban gyengélkedem. Ő az egyetlen, aki angoltudományommal elégedett. Faggatózás közben egyszer csak ezt mondja: - Szeretem az ilyen intelligens fiúkat, mint maga. - Mindig mondtam, hogy ez a kollégiumi eszmény: minél tájékozottabb legyen valaki.

Szász Imrének örömmel adom tovább a jó hírt. Ő meg Ruttkaytól hallotta, érdeklődött rólam Lutternél. "Igen, a nyelv kissé gyengén megy - mondta -, de hallatlanul intelligens fiú, a közé a három közé veszem, akiket fölvételre ajánlok."

Fazekassal, Rusvay Tiborral találkozom. Fazekas olvasta Kara Lajosról írt versemet. Imre lelopta hozzá a kéziratot. Ő is arra bíztat, válasszam az orosz szakot. Olyan meggyőzően érvel, már-már hajlok rá.

Ligetihez ma nem kerülök be, de módom van vele találkozni a folyosón. Szásszal, Ruttkayval beszélgetek. Előttem ülnek egy asztal szélén, én meg zsebre tett kézzel állok, amikor a testes professzor fogadónapját befejezve ellép mellettem, azazhogy megáll. - Magát hogy hívják? - kérdi mosolyogva. Mondom. Újra kérdi. Újra mondom. - Honnan jött? - Felelek. Elmegy. Vajon jó vagy rossz származik ebből rám holnapra?

Szász Imrét rábeszéltem, látogassuk meg délután Darázs Endrét. Takátstól megkaptam a címét. Mennénk is már, de még át kell esnem a Mérei Ferenc vezette pszichológiai teszten. Imre mutatta, de Fazekas asztalán lopva magam is láttam egy másik felvételre pályázó költő, Lator László verseit. Ahogy rápillantottam a negyedrét papírra gépelt kéziratcsomóra, szinte fölszisszentem az olvasottaktól:


Erős zene kél valahol,
magasra szökken, meghajol,
nagy aranytorkú madarak
úsznak az érett nap alatt.


Költő a javából! - gondoltam, s lám a szerző, akiről hallom, a Makói József Attila Gimnáziumból jött, s tizenhat éves korában már versét közölte a Zilahy Lajos -féle Híd, itt ül mellettem. A lélektani vizsgáztatáson derül ki, amikor mindenkit néven szólítanak. Kiugró orrával, markáns, tiszántúli kiejtésével egyelőre inkább ellenszenves, de felettébb érdekes a vita, amit itt az éttermi asztal sarkánál a velünk szembe ülő karcagi konzervatívokkal (Bodnárral, Tőkéssel) folytat. Lator hevesen védi az új képzőművészeti törekvéseket. Majd meg a göndör barna, érzéki ajkú, széles vállú Nágel Gyulával vitázik Weöres Sándorról.

A pszichológiai teszt nem nekem való. A megkezdett rajzok továbbfejlesztésében mintha csupa hazugságot mívelnék. Az én "műveim" például teljesen konstruktív, sőt geometriai jellegűek, míg a nálam teoretikusabbnak vélt Lator csupa eleven dolgot: lányfejet, autót, lombos fát, házat rajzol a kockákba.

Az idegfeszítő, nyomasztó másfél nap után nagy felszabadultságérzettel lépkedek le Imrével a Kollégium fehér mészkő lépcsőjén. A Nagyboldogasszony útjáról ismét lépcsősoron megyünk le a Móricz Zsigmond körtér felé.

Ezt a látványt aligha fogom elfeledni: a csendes nyári délutánban az ide-oda csúszkáló villamosok nagyvárosi nyughatatlanságát.

Ahogy a Széll Kálmán tér fele menet a 61-es nikkelrúdjába kapaszkodom, máris hozzáidegződtem a pesti világhoz, csak még figyelmem lassú, falusias.

- Endre nincs itthon - mondja egy őszülő, sima arcú férfi, nyilván az atya, Borsi Darázs József. Szabadkozunk, menni akarunk, de ő maraszt bennünket. Még tíz perce sincs, hogy bent ülünk, amikor csaknem észrevétlenül, úgy, hogy még meglepődni sincs időnk, belép egy cingár, valószínűtlenül mosolygó fiú. - No, itt is van az Endre. Mondtam ugye, hogy ne menjenek el.

Kezdem jobban szemügyre venni. Szinte komikusan előugró orr, csontos magas homlok, gyér haj. Mozdulataiban némi esetlen kapkodás. Magatartása pedig ugyanolyan marad, mint beléptekor volt: csupa tréfából jöttem be, csupa tréfából ülök ide közétek... Sőt mintha a többször megkörnyékezettek tapasztalatával kissé szakértően lesne is bennünket.

Nem fogadom el a rám osztott szerepet, inkább közvetlenséggel, humorral, megjátszott nagyképűséggel igyekszem hangulatot adni a társalgásnak. Át esünk a versnézegetésen. Meglep bennünket, amikor Endre fölnyalábolja kéziratainkat, jelezvén, hogy majd elviszi őket Grandpierre elé a Magyarok folyóirathoz. Merthogy ő ott segéd szerkesztősködik.

Borsi Darázs önsajnáló sírós hangján sokat beszél. Igyekszem a fiához húzódni. Tetszik neki, hogy kötetét ismerem. Keres is mindjárt egy példányt, s az ujjai közt meglobogtatott kék ceruzával, gyerekes betűkkel nevemre jegyzi a Kunyhó, füsttel-t. Az a benyomásom erről a fiúról, hogy élvezi önmagát. Erre vall az is, hogy kombinált szekrényük üveglapja mögött ott sorakoznak a folyóiratok, melyekben verse megjelent. A folyóiratokat azonban az atya mutogatja, kizárólag azokat, amikben ő is szerepel. Kevés ilyen öndédelgető embert láttam.

Imre elmegy, Endre viszont ajánlja, hogy bejön velem a Kollégiumba, mert Fazekassal van tárgyalnivalója. Addig is beszélgetünk, főleg irodalmi dolgokról, a kaposi Berzsenyi Társaságról, fiatal írókról. - Már látom bennetek az új szintet - mondja Endre -, s kissé Vidorékkal és az Újholdékkal szemben látom.

Elindulunk a Széll Kálmán tér felé. A rossz küllemű házak közt már az utcára feküdtek az árnyékok. Lehet úgy fél nyolc. Faggatom Endrét a kapcsolatairól. Korosztályában Pilinszkyt jelenti elsőnek, az idősebbek közt Weörest, de még őfölötte is Illyést említi legnagyobb tisztelettel. Kérdezem Bartókról, más művészetekről. Mindenhez konyít, de első perctől fogva látom, inkább poeta natus, mintsem doctus. Az például, hogy ma 4-5 verset írt, s hogy ezzel még dicsekszik is, erre az ösztönösségre vall. Hajszálon múlik, hogy elgázol egy autó. Keskeny úton megyünk át, s egyszerre csak látom, Endre nincs mellettem. Keresem, hátrafordulok, közben kéznyújtásnyira van tőlem egy autó. Elkeseredetten ugrom vissza. Majdnem ott ragadt a lábam. Endre vigyorogva áll a járda szélén. Talán mégis barátok leszünk, morfondíroztam a Kollégium felé baktatva. Társam ilyeneket mond: - Tudod, mi a nagyon jó tebenned? Hogy egyszerre vagy népi is meg urbánus is. Én meg elárulom, hogy kétrészes, több mint negyven költővel foglalkozó önképzőköri tanulmánysorozatomban a fiatalok közt őt emeltem ki a legjobban. A Kunyhó, füsttel címadó versében nagyon magára tapintott.

Fazekas nincs itthon, így vacsora után Darázs szertelen kedvéhez alkalmazkodva járok ki-be, le-föl az épületben és környékén. Végül lekísérem a körtérre. Búcsúzáskor ígéri, hogy támogatni és írni fog majd addig is, míg újra találkozunk.

Hálónkban még okosan elbeszélgetünk Szásszal, Vekerdyvel. Később Kardos Pál is bejön, elolvassa Kara-versemet. Néhány jól fogalmazott meglátással így summáz: - Nála az az érdekes, hogy vannak sorok, részek, amiket kihagy, aztán visszafelé értelmezi a látszólag üres frázist.

Szóba kerülnek a kollégiumi viselkedés sajátos formái. Úgy érzem, tudnék hozzájuk idomulni. Az elrugaszkodott szabadszájúsághoz is, amit a túlzott szellemi lekötöttség természetes visszahatásának tekintek.

Digitalizálás forrása: A Kollégium. Napló 1947-1950.

Digitalizálta: Laurinyecz Ágnes [2008.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.

Fodor András naplója - 1947. július 12. szombat

Keserves délelőtt. Kereszturyhoz illenék már bejutnom. Eddig háromszor iratkoztam fel nála, de bármikor mentem az ajtajához, mindig így fogadtak: - Új lista van! - Délre végre bekerülök Ligeti Lajoshoz. Az őszülő, szőke férfi arcán a mosoly mögött a sok szigorúság. Pais biztatott, a kelet-szakértő Ligetinél rukkoljak ki üzbégproblémáimmal. Megteszem. A tanár csak hidegen jegyez. Kísérletemre, hogy szóljon már valamit, visszautasít: - Most csak maga diskuráljon, aztán majd én is diskurálok... - Hamar befejezem a témát. - Mondja, édes fiam, miért készül maga tanárnak? Bevallom, hogy bár a tanárságot ürügynek tekintem, szeretek és tudok a gyerekekkel bánni. Orosz nyelvismerem próbájaként életrajzomat mondatja föl velem. Amikor az évszámokkal elakadok, lecsap rám: -Látja, ez az! Magában valami beteges törekvés van, hogy többet mutasson, mint amennyije van... (Szünet.) Maga volt az, akit tegnap megszólítottam? - Igen. - Látja, első pillanatra észrevettem... Maguk idejönnek vidékről, azt hiszik, hogy maguk találták föl a spanyolviaszt vagy a passzátszeleket... (Szemérmetlenül élvezkedik, pedig amit mond, banalitás.) Higyje el, fiam, itt mindenki van olyan tehetséges, mint maga. - Lehet... - ejtem el. - Nem hogy lehet, hanem biztos - szorít szinte teljesen a falnak. A The Picture of Dorian Gray-ből tűrhetően fordítok, de vesztemre említem, hogy Joyce Ulysses-ét olvastam utoljára. Kezembe adja az eredetit. Az első mondatba belezavarodom. - Természetesen magyarul olvastam. Erre az orrom előtt összecsapja, helyre teszi a kötetet, s professzori gőggel fordítja rám fejét és szavait: - Angol szakos magyarul angol könyvet nem olvas! - Nyelek egy nagyot. Igen, ezt tudhattam volna. Említette valaki, hogy így járt vele.

Következik költői képességem vizsgálata. - Hozassa be egy gólyával a Sorsunk-at! - parancsol rám, hallva, hogy az új számban két versem is van. Figyelmesen olvas, de egy arcmozdulattal se jelzi véleményét. Később egy új összekoccanásnál mégis elárulja magát. Vadhajtásaimról beszél, amiket le kell nyesegetni: "Erre való a Kollégium..." - Lehet, hogy maga nagy költő lesz, de lehet, hogy elkallódik...

Az új irodalomban való avatottságomról már nagyon óvatosan akarok szólni. - Nálam levő tanulmánysorozatommal akár igazolni is tudnám... - Ne igazoljon maga semmit! Maga csupa önigazolás. Olyan, mint amikor egy regényt az előszóban védenek meg...

Illyésről vallat még, s majd amikor megbocsátólag visszautal kínzásomra ("Ezért nyúzom itt magát már egy órája..."), mondanék valamit még a túlzott önkitárás kockázatáról, melyről a legfontosabbnak tartott tudatos önfigyelés bennem is mindig jelezte a csődöt, mire ő még egyszer kéjjel közbevág: - Látja, ez az! Mint a veszekedő férj, aki még azzal is ellentmond, hogy kijelenti: "Nem mondok ellent!"

Végre fölkel az asztaltól, nyújtja kezét. Mosolyog, mint aki kedvére eljátszott áldozatával. - Aztán csak nevelje magát! - mondja nagy hangsúllyal. Valósággal szédülök. Hullámzó tavon csónakáztam. Szász vigasztal, ez az egész nyaggatás mégiscsak jó jel.

Az étteremben megint heves összeöklelődzés támadt Lator és a karcagi Babits-hívők közt. - Akkor mit szeretsz te Tóth Árpádban? - kérdik tőle. - A neheéz sziíneket! - mondja ő.

Méreihez kell még bejutnom, és Kereszturyhoz. Mérei csak irodalomról kérdez, s nagyon örül, hogy hasztalan próbálkozásai után végre bennem igazi Illyés-ismerőt talál. - Köszönöm, ez elég nekem a kollégiumi felvételre... - Már csak magánemberként érdeklődik, hogyan egyeztetem össze József Attilát Németh Lászlóval. Láthatóan nagyon meggyőzi, amit ellentétmegolvasztó, mindent érteni akaró, szintetizáló ambíciómról mondok neki.

- Fodor András, a költő? - fogad Keresztury. - Szervusz!

Bent az asztala mellett - miközben odébb, a puritánul kettéválasztott hajú feleség némán kartotékol - értem meg, mekkorát hibáztam azzal, hogy legalább kilencvenedikként jöttem ide. A barátságos hang gyorsan változik. A különben csupa frissességet sugárzó, eleven mozgású, tornyos fekete hajú, tatáros arcú férfi most már fáradt, türelmetlen. Mindig a rosszabbat föltételezi rólam. - Maga mást se csinál otthon, mint verseket ír? Maga nem foglalkozik mással, csak versekkel? - Alig győzöm eltántorítani föltételezéseitől, magyarázom, hogy a képzőművészet is érdekel, s hogy két délutánt betöltő tanulmánysorozatot írtam a magyar líráról, Adytól Darázs Endréig. - S maga valóban Weörest és Takátsot tartja legtehetségesebbnek a harmadik nemzedékből? - Úgy látszik, ő nem, de inkább lenyeli véleményét. A hang változatlanul érdes, a háttérben titkárnőként működő feleség némasága változatlanul baljós. Fönt a szobámban járkálva fogalmazok választ a négy pontra: 1. Művészet vagy tudomány-e a pedagógia? 2. Van-e értelme a klasszikus nyelvek oktatásának? 3. Mi az újság feladata? 4. Hogy ment végbe falujában a demokratikus átalakulás?

Meg-megállok az ablaknál, nézem a budai házak fölött egykedvűen lebegő esőt.

Digitalizálás forrása: A Kollégium. Napló 1947-1950.

Digitalizálta: Orthmayr Flóra [2008.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.

Fodor András naplója - 1947. július 16. szerda

Bátyám felnőttként kezel, beavat saját programjaiba. Így vehettem részt a vásárosnaményi hídfölépítés versenytárgyalásán a Kereskedelmi és Közlekedésügyi Minisztériumban, majd láttam egy döglött tank hegesztőpisztollyal való szétszedését Óbudán. Tegnap este az Üllői úti pályán néztünk együtt nemzetközi mérkőzéseket, ma pedig, utolsó pesti napomon, miután kedvemre kisétáltam magam az Andrássy út környékén, átad üzeme társvállalkozójának, Kurovszky főmérnöknek. Kiderült róla, hogy nagy irodalombarát, s valami rejtelmes segélyakciót tervez részemre. Taxit hívat, beül mellém: - Kérem, a Parlament hetes bejáratához!... - utasítja a sofőrt, s próbál beavatni a koalíciós politika kulisszatitkaiba. Az Országházban majdnem eltévedünk, többszörös útbaigazítás után találjuk meg az ajtót, melyen Gerlóczy miniszterelnökségi sajtóosztály-főnök neve olvasható. Benyitunk. Magas hivatal képe: rengeteg íróasztal, mindenki súlyosan el van foglalva magával. Kék ruhás, szigorú arcú férfi jön elénk. Pártfogóm Zoltán öccseként mutat be neki. G., kiről csak annyit tudok, hogy a 8 Órai Újság szerkesztője volt, nagy komolyan megnézi verseimet, aztán egykettőre oda lyukad ki, hogy: "Riport kell, édes fiam, riport, riport és riport!" Magamban csak derülök ezen a teljesen fölösleges közvetítésen, hiszen aligha lesznek riportelhelyezési igényeim, de elmenőben persze bólogatok Kurovszky szavaira. - Nézd, azért hoztalak ide, hogy tapasztalj...

Következő állomásunk a Café de la Paix eszpresszó. Újabb helyszín a tapasztalásra. Kávét, konyakot rendel magának, nekem meg fagylaltot, és beszél, beszél. Eleinte élvezem a jó összeköttetésű ember imponálni akaró, tág látókörét, később azonban a konyakospoharak sorjázása közben mindinkább szószátyárnak érzem az őszülő, félreválasztott hajú, bajszos férfit. Már csak félmondatok erejéig jutok szóhoz. - Mindez a te kedvedért van, mert tanítani szeretnélek. - hangoztatja. Mind fantasztikusabb dolgokat derít ki magáról. Adyval való barátságát emlegeti, József Attilával való ügyét ismerteti, majd Dinnyés Lajoshoz, egykori jó pajtásához intézett levelét. Az idő vészesen múlik, gyomrom egyre üresebb, az övé meg folyvást telítődik konyakkal, kávéval. Mozdulatai egyre bizonytalanabbá válnak, egyik kávéadagját feldönti. Röstelkedem, s titokban eszem egy-egy pogácsát. Már elfogyott az öreg pénze is, én fizetem a cigarettáját, de még csak mondja, mondja, hogyan fog beavatni a pesti életbe, elvezetvén "a legkülönbözőbb társaságokba", s hogy fogja fizetni minden pénzbeli szükségletemet. Egyelőre ugyan én vagyok a hitelezője, s már nagyon unom kényszerű szerepemet. Hogy a fenébe ne! Tizenegy órától délután négyig?!

Majd jön a titkárnő - vigasztal -, s fizeti a számlát. Csakugyan érkezik végre, s indulhatunk tovább az erősen hadonászó férfiúval a Boráros téri Sörházhoz, ahol majd Zoltánnal együtt ebédelhetünk.

Mi értelme volt az egésznek? - kérdem magamtól később, kissé szédelegve az emlékektől. Egy fontos tanácsot azonban bizonyára kaptam Kurovszkytól, amikor említettem neki: minap majdnem elgázolt egy autó. - Arra vigyázz - mondta a Café de la Paix fele menet -, hogy amikor az utcára lépsz, állandóan körbeforogjon a fejed!

Ezzel hát vége a változatos pesti napoknak, holnap indulok haza, vár a cséplőgép melletti munka Buzsákon...

Digitalizálás forrása: A Kollégium. Napló 1947-1950.

Digitalizálta: Balassa Gergő [2018.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei. 2018.