Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Még tart a tavaszi szünet meghívtam néhány napra Wilhelm Rudit hozzánk. Ma beszélünk komolyabban további közös jövőnkről. A fiú most már határozottan foglalkozik az Eötvös-kollégiumba jövetel tervével, bárha, amint apja megjegyezte, "fölégette maga mögött a hidakat".
Különben is gondterhelt. Kezeltette magát a Róma-hegyi házban lévő csodadoktorral, Martyn Ferenc öccsével. Ő pszichoneuraszténiát állapított meg, mely kezdeti stádiumban lévén még gyógyítható, de Rudi tudja, mi a legfőbb baja: - Nincs realitásérzékem. - Talán az indokolatlan kisebbségérzés is ebből ered. Próbálom kivezetni a baljós kényszerképzetekből: - Fene egye meg, ha azt mondanád: ez vagyok, ebben, abban hiányosabb másoknál, de másban viszont jóval több és különb. De te a kazalfejő cigányt is magad fölé emeled, mert tud valami olyat, amit te nem. Az ember annál több - okoskodom tovább -, minél inkább tud feszélyezettség nélkül olyat csinálni, amit mások is csinálnak. Persze az alkati adottságokon nehéz változtatni.
A többit már csak magamban gondolom végig. Rudi nefelejcsszerű, lényeglátásra kényszerítő tekintetében van valami hidegség, nem csoda, ha tőle. És a lányokkal szemben sohase tudja megtalálni a kellő hangot, mindig magasra kapcsol. Szíve mélyén barátságunk is feszélyezi őt, félti tőlem az önállóságát, másrészt tudja, hogy hozzá alkalmazkodóbb, természetére fogékonyabb embert nem találhat. Egymásra hatásunk újraértékelésében végül is megállapodunk a szükségszerű kölcsönösségben.
Családi díszkíséret, várakozás az átszállásra. Nagy nehezen fölhúzom a vonatlépcsőn, elhelyezem csomagjaimat. Alig ülök le, gyanús arcélű fiú lejt el mellettem: Ez Darázs! - Szervusz, Endre! - Láthatóan megörül, átköltöztet a szomszéd kocsiba, ahol apjával ül. Disznóölésen voltak a somogyi rokonoknál. Jó ideig az atyával beszélgetek, mert fia szerelmes odaadással lapozgatja nemrég szerzett Majakovszkij- kötetemet. Fehérváron leszállunk kicsit levegőzni, élvezzük a büfés rendíthetetlen "forró-tormás-bor-sör" kiabálásait. Aztán költői problémákról eszmecserézünk. Útitársam megnézte néhány versemet, kettőt ismét megjelölt a Magyarok -nak szánván. Szakavatott vitapartnernek tekint, úgy is említ, mint a negyedik nemzedékbe tartozót. (Ennyit jelent a Válasz -beli közlés?)
Eszmecserénket a folyosón egy belénk botló rokkant cigánykatona szakítja meg. Ő tart bennünket szóval. Jellemző Endrére, milyen buzgón hallgatja a szerencsétlen embert. Szidja a férfiú a rendszert, mindenekelőtt Rákosit.
Már Buda felé közeledünk, amikor a kocsi másik végében ismét szóba kerül köztünk az irodalom, költészet. Endre a magyar hangot hiányolja. Ezt úgy mondja nekem, szinte szégyenkezve, mint bizalmas titkot: - Nem tagadom, bennem bizonyos romantikus képzetek is vannak 1848-cal kapcsolatban, s született is néhány ilyen témájú versem, például Noszlopyról.
Búcsúzáskor - lehet, hogy ez is csak illúzió - megint úgy érzem, megszilárdult végre barátságunk. Derűsen szállok kedvenc 61-esemre, s a körtérről nekiirányítom magam az emeletünkön sötét ablakos Kollégiumnak. Odabent üresség, élettelenség mindenütt. Szobánkba még csak Hankiss tért vissza. A környezet mégis barátságosabb, a linóleum olajtól fényes, alapos nagytakarítás volt.
Kicsomagolok. Az állatorvosnak készülő görögöt, Drizisz Parmeniont hívom be egy kis hazaira. Később, a levezető lépcső sarkából (ahol fordul az iránya) meglesem Szász Imrét, amint kalapját egyenesen a fejébe téve, öles léptekkel nyalábolja a folyosót. Elmond hirtelenjében minden érdekeset Kaposvárról. A Somogyi Kalász egyelőre nem hajtott új számot, az én Berzsenyi Társaságba való meghívásom sem akar megérni Takáts távollétében. Kollégiumi kezdés Imre szerint még jövő héten sem lesz.
Szász bejövetele ébreszt nyolc órakor. - Éhes vagy, Imi? - kérdem tőle. - Többek közt! - felel ő vidoran. Kínálom őt is hazaival. Később ismét jön, és izgatottabban szólít: - Gólya, vegyél magadra valami komolyabb ruhát, megyünk Kereszturyval a Nemzetibe, Kassák-bemutatóra. Hankiss, Szász és én kísérjük Dezsőt a buszmegállóig. (Élvezem őt, ahogy kissé befelé talpalva jár az utcán. Valahogy úgy fogja lépteivel a flasztert, ahogy Lenin azon a vállára-terített kabátos képen. Ráadásul Dezsőnek is kissé tatáros feje van.) Néhány szót veszteget rám is: - Mi újság Lengyeltótiban? - Sajnos, semmi. - Miért sajnos? - Na, egy költőnek! - szól közbe Szász. - Egy költőnek, aki még az árnyékban is megbotlik - csintalankodik az igazgatónk. A körtéren velünk együtt fut a megállóig. A Nemzeti előtt Rába Györgyöt, Mándy Ivánt oktatja, az utóbbinak legfrissebb publikációjáról, a Francia kulcs-ról nyilatkozik.
Előkelő páholyból szemléljük az előadást. Látom Kassákot, Kodályt, Szabó Magdát, Bóka Lászlót, Vidor Miklóst. És átlépték a küszöböt a dráma címe. Az első felvonás nyomott levegőjű, túlfeszített. A diktátorlelkületű családapa (Bihari József játssza) egyetlen levágott ujjára, mint feledhetetlen sérelemre apellálva terrorizálja egész családját. A második felvonás is ugyanez, a harmadik úgyszintén. Megoldás természetesen nincsen.
A Kollégiumban Mihályi Gábor érdeklődve fogad, Csatári még inkább. Kivallat, mi történt, amióta nem találkoztunk.
Hankiss mondja, hogy holnap reggel utazik haza, Debrecenbe. A közelgő kettős ünnep, a jövő heti programtalanság arra késztet, utazzam el ismét egykori választottamhoz, Mátis Sárikához, Őcsénybe. 1943-ban jártam ott először és utoljára. A kislány akkor tízéves volt, most már majdnem tizenöt. Közben csak kétszer láttam, de az Olgával történtek kudarcai is bizonyítják, nincs lány, akihez jobban vonzódnék, akiben mint hozzám illőben, jobban bízhatnék. Anyjával néha levelet váltok. Legutóbb, amikor Pesten járt, hívott, látogassak el hozzájuk, mihelyt módom lesz rá. Elemértől kérek tanácsot, föltárva a vállalkozás minden kockázatát. Ő bátorít, már csak azért is utazzam, mert lehet, életre szólóan eldől kapcsolatunk jövője.
Szijjéknál meglepődve látom, hogy az ebédlőből kihordták a bútorokat, szőnyegeket. Csak a szalagokkal körbetakart csillár társaságában találom Zsuzsát. - Mi lesz itt? - Hát nem tudtad?! Zsúr. - Állítólag megírták Tótiba, de ha csak úgy, véletlenül jöttem, angyal vagyok, mert megéreztem. Életemben se voltam zsúron, az összes kaposvári lehetőségeket is kikerültem. Egyszer meg kell próbálni.
Laci bácsit keresem a belső szobában. Zsuzsi kifogásolja, mért nem a fiatalokat szórakoztatom. - A Bandi komolyabb szellem társaságára vágyik - mondja apja némi éllel.
Hat óra felé szállingózni kezd a kilenc lány és tizenhat fiú vendég. Sajnos csak a kosztümökről tudnék számot adni, a bennük lévőkről kevés a mondanivaló. Például egy farcsontig kivágott, rikító sárga ruháról vagy Dezsényi M.. démoni hajviseletéről. Zsuzsi barátnője kér, táncoltassam a helyes H. Marikát. Keservesen megy a tangó. Buzsáki tudományom itt a fényes parketten mit sem ér. A fiú társasággal sem tudok mit kezdeni: nincs motorkerékpárom, se teniszütőm, nincs közös témánk. Kiadós evészet után még táncolok Zsuzsival és Évával. H. Marikától kísérletképpen érdeklődöm szellemibb dolgok iránt. Igencsak zavarba hozom magamat. Meglépek a tágas, lámpafényes éjszakába. Most érzem igazi határozottsággal, hogy holnap Őcsénybe utazom.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap