Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Hatalmas szél fúj Kelenföldön, amikor a bátaszéki vonatról leszállok. Aktatáskámmal megállok a Kollégium kihalt, enyhén ételszagú folyosóján. Kint belecsavarodik a szél az épület beszögelléseibe. Jaj, de egyedül vagyok! Ólomléptekkel vonszolom föl magam a lépcsőkön. Bent a süket szobában ledobom a táskámat, lehámozom magamról a nagykabátot, de átöltözködni nincs erőm. Nevetséges, gyerekes szorongással járok egyik szobából a másikba. Már-már szétfeszítem kabátom két szárnyát, de nem folytatódik a mozdulat. Mintha a két őcsényi nap melegét nem tudnám levetni magamról.
Bornyi ebben a törékeny állapotban talál rám. Egyetlen vigasz: azonnal kivallom a bennemvalókat. A fiú ritka tapintatos. Sárika képét látva szép dolgokat mond a maguk gyermekségében megmaradó lányokról: belőlük lesz aztán az igazi jó feleség, akik törés nélkül mennek át a felnőtt korba. Vacsora után Mozart Figaró házasságá-t hallgatjuk a díszteremben hanglemezekről.
Gyergyai Mai francia regény-ét olvasom éppen, amikor ragyogó derűvel arcán beállít a könyvtárba Kozma Géza: - Öregem, fölvettek külfilosznak, most voltam Kereszturynál. - Nosza örvendjünk. Az ifjúsági elnökhöz, szobánkba, majd a szigorú, de napos utcára megyünk. Rendbe szedjük, előkészítjük magunkat a jövendő együttélésre. Ajánlom Gézának, fokozza le, koncentrálja szertehúzó igényeit. Túlságosan sokfelé érdeklődik (magyar, orosz, történelem, esztétika, lélektan, zene, zongorázás, néprajz, parasztpárt...) Útközben megveszem az új Csillag-ot és Révai "Ady"-ját.
A Kollégiumban elkap Ruttkay, segítsem neki visszaszállítani a tegnap kölcsönbe kapott Figaro-lemezeket a Verpeléti útra. Enyhe bosszúsággal, de aztán növekvő méltánylással lépdelek a nyári fölvétel napjaiban oly egyértelmű támogatómnak látott, volt pataki diák mellett. A közönyével azóta eltávolodó fiú újra bizonyítja, nem olyan, amilyennek látszik. A magát szétrázogató, sima járású világfi képe mögött igen széles műveltség, alapos tájékozottság, mély intelligencia van. Alighanem ő ma köztünk leginkább a régi eszmények szerinti Eötvös-kollégista.
És lám azért is érdemes volt őt kísérni, mert a lemezkölcsönző Folly mérnöknél öt-hat Egry-képet láthatok. Operaházról, Klempererről beszélgetünk visszajövet. Kálmán elsőéves korában 30-35-ször volt operában. Szép! Hogy tudnám ezt utánacsinálni?
Viszonylagos szabadságomat kihasználva, ellátogatok ismét Darázsékhoz. Csak az apját találom. Én aztán igazán képes vagyok olykor mazochista áldozatokra. Két óra hosszat beszélgetek Darázs papával. Beszélgetek? Hallgatom régi sirámait. Félreismert nagy tehetségként beszél múltjáról, jelenéről. S hogy az a csúnya Válasz nem hozza verseit, pedig őt Móricz fedezte föl, és nagy írók esküdtek rá. Beszél nekem arról is, mi az igazi vers. - Ünnepi beszéd! - (No hiszen...) És undorítóan előszed minden apró, ránézve kedvező mozzanatot. Végül a fiával dicsekszik, hogy milyen beajánlás az ős számára fia eredményes t Endre "maszkulen", míg őbenne feminin beütés is van. (Végre valamiben egyetértünk.) Mennék végre, amikor betoppan Endre. - Gyula bácsinál voltam, a barátomnál! - Dicsekszik a francia konyakkal, amit Illyésnél ivott. Ahogy erről beszél, merev, mulatságos arckifejezése, szeme első találkozásunkat idézi.
Leül. Anyja ritka fogú fésűjével fia gyér haját gereblyézi. Kérdem, mit mondott a Nyugatról megtért Illyés, mi újság a nagyvilágban? - Azt mondta, ha tavaszig nem lesz háború, egyáltalán nem lesz, de itt, remélhetőleg, nem lesz semmi baj. Magyarország tejjel-mézzel folyó Kánaán, csak ne lenne moszkovita fasizmus...
Mennék, de Endre marasztal: - Mindjárt megvacsorázom, és együtt elmegyünk. - Így hát ma én maradok vacsora nélkül. Mindegy, várok, s kísérem őt nagy jókedvében még egy kocsmába is, ahová meghív egy fröccsre. - Öregem, nem érdekel semmi, Kassák elfogadta a verseimet. Egy egész oldalam lesz az Alkotás-ban. - Később a nem éppen költői környezetben blazírt hangon így meditál: - Verset írni?! Milyen furcsa dolog! Minek is?
Bent marxista szeminárium folyik a Halász könyvtárban. Csatári az előadó. Gólya nincs rajtam kívül. Az ismert kommunistákon kívül egy-két dögész van jelen, és az örökifjú érdeklődő: Tomasz úr. No és Kardos Potyi, kiről nem tudom bizonyosan, párttag-e. (Most mondta Szász, hogy nem.)
Dani csendes, póztalan beszédű, a dialektikus módszert részletezi, például a történelemtudományban való alkalmazását. A vita rövid. Mihályi, Nagy András és ő válaszol minden kérdésre. Végül véleményemet kéri, s találkozásra biztat, mert ráébredt, mostanában bizony léleknélkülivé vált kapcsolatunk.
Szobámba menet Major Jenővel akadok össze. - Ráérsz? - kérdem. - Beszélgetni akarsz? Na gyere! - Csomagjabeliekkel kínál, és roppant előzékenyen figyel, ahogy előhozakodom problémáimmal, a kettős én dilemmájával, mely Illyés meg Csatári, munkás bátyám és jegyző sógorom vonzása közt sokféle változatban szorongat. - És miért olyan égetően fontos számodra a tisztázás?
Valóban, miért is, hiszen, ahogy mások, meg tudnék lenni nélküle. Így mégis jobb. Major végül megerősít: egyetlen lehetséges megoldás, szembenézni a dolgokkal. Ez nem járhat veszéllyel.
Beszélgetésünket megszakítja a moziból jövő Gyapay belépése. Hallgatom létkérdésekről való eszmélkedésüket, a bizonyságként röpködő Thomas Mann- és Rilke-idézeteket. Gyapay fölényesebb, tisztább logikájú, Major küszködőbb, zavarosabban beszélő, de emberibb
Később Fazekas is benyit. Mindkét vendég menetelét kivárom. Major ott és ugyanolyan odaadással folytatja, ahol abbahagyta, pedig már elmúlt éjfél után kettő. Látom, neki is oldódás így a közös problémán rágódni. Egyre rokonszenvesebb, egyre küszködőbb. Már csaknem annyira botladozik a meghatározások között, mint én. Mann-nal, Tolsztojjal igyekszik az ember egzisztenciális helyzetét megfogalmazni. Nincs ereje a végső érvekhez, de bizonyítás nélkül is bizonyít. Belső világa teljesen feldúlt. Talán egészségi állapota miatt sem lehet nyugodt. Tüdejével volt baja. Mindenesetre nagyon megszerettem őt.
Már tíz előtt fölkelek, gyorsan felöltözöm, s átvillamosozom Pestre. Van ott néhány megnéznivaló. Az önarckép-kiállítással kezdem. Benczúr, Hollósy, Aba-Novák, Dési-Huber, Rippl-Rónai, Kernstok műve különösen tetszik. Domanovszky gyűjteménye a Művész Galériában színdús, eleven világ, de maradandó emlékként csak a Fiúakt marad meg bennem. A Nemzeti Szalon-beli varsói kiállításon csak átfutok. Hazafelé betérek egy Múzeum körúti antikváriumba. Szabó Lőrinc áll mellettem. Thomas Hardy-könyvek után érdeklődik, de az "intelligens" könyvkereskedő ezt a nevet még nem hallotta.
Vacsora után a Halász könyvtárban hosszan elbeszélgetek Csatárival. Egyéni marxista kurzust tervez részemre. Két-két hónapos menetrenddel utaznék át az általa ajánlott közgazdasági, történelmi, filozófiai és esztétikai műveken. Cserében én őt a kortárs magyar irodalomba vezetném be. Javasolja, hogy adjak verset a Lukácsy szerkesztette Valóság-nak.
Vacsora után Keresztury félévi megnyitóbeszédét hallgatjuk. Köztünk ül Kozma Géza is. Előzékenyen az első sorba ültették. Ha múltkori kérdéseimre keresnék választ Dezső szavaiban, csak azt mondhatom, elszánt rátartiság jellemzi: "Mi, Eötvös Kollégium...!" Beszéljenek odakint, amit akarnak, vagyunk, akik vagyunk. Nem a legjobb példázat erre Kozma Géza kollégistává avatása. Lekísérik az ebédlőbe, fölállítják egy asztalra tett székre, melyen remegő inakkal guggolnia kell. Arca egészen elformátlanodik. Keserves látvány. Valóságos szadizmus, amit művelnek vele. Később ugyan belejön a játékba, de másodéves lévén, minket, gólyákat kikergetnek közben a nézőtérről. A tálalóban várom, míg befejeződik a cirkusz. Hazakísérem a testileg-lelkileg fölzaklatott fiút. Jólesik neki, hogy beszélhet velem. Csak a csöpögő eső szalajt vissza.
Keresztury vizitál a hálókban. Megró tegnapi nem táncolásomért, fej-félretartásos világfájdalmamért. Ördögbe is! képtelen vagyok neki épkézláb módon visszafelelni.
Este a háború miatt megszakadt hagyomány fölélesztéseként együtt vacsoráznak velünk a kollégiumi tanárok. Tomasz úr kitesz magáért a jó menüvel. Odatelepszem, ahol Baleczky Emil az asztalfő. Sok mindenről kérdezgetem. Meglepetésemre azt állítja, nem azonos E. Baleckij kárpátaljai ruszin költővel, kinek verseit egy ottani negyvenes évek elején megjelent kiadványban fölfedeztem. (Talán csak nem akarja bevallani, hogy ilyen "bűnei" vannak.) Vekerdy Jóskával végigvezetjük a könyvtáron, majd elbúcsúztatva tanárunkat levonulunk az elnökválasztásra készülő étterembe.
Itt az alkalom, hogy egyszer végre emberien beszélgethessek Vekerdyvel, a szigoráról, kimeríthetetlen tudásáról híres filosszal. Megható előzékenységgel kezel, s ezzel a toleráns viselkedéssel egyenes arányban nő iránta való rokonszenvem, tiszteletem. Ez utóbbi főleg akkor, ha meggondolom, választott alelnökként mit lót-fut ez az ember a hihetetlenül bürokratikus beíratási ügyekben. Talán neki van a legsokágúbb elfoglaltsága, mégsem panaszkodik.
Tizenegy órakor Ruttkay Kálmán, a sasrend-őr (a volt igazgató, Szabó Miklós német érdemrendjére alapított pontifikátori méltóság) megkezdi a választási műveleteket. Mint valamennyi ehhez hasonló rítusnak itt a Kollégiumban, ennek is valami humoros-önironikus, de legalábbis félkomoly hangulata van. Jól mutatja ezt a titokzatos cédulaosztogatás, szavazatszámlálás, az állandó zaj, székdobálás, tettetett lazulás.
Amint előre sejthető volt, a progresszív (kommunista) jelölt Frankl (Falus) Róbert abszolút többséggel győz. Az eredményhirdetésnek is megvan a szarkasztikus bevezetője, ahogy először a lemaradtak nevét olvassák föl. Például: - Fazekas: 1. Majdik: 2. (Az egyik szavazatot Szar néven kapta...) Új sasrendőrré Bornyi jelölt visszalépése után Niederhausert választják. Az ő lábai elé (pontosabban közé) kell járulnunk, és ott megcsókolnunk a lóbálva nyújtott kitüntetést. Aztán következik a gólyákon csattanó körlehúzás. Most már föl se veszem.
Bornyi, aki az egész ceremónia kötelező hierarchiájából kivonta magát, szobánkba menetelünkkor mindenesetre megkérdi: - A gólyák vajon lehúzatták-e magukat?
Szász, Bornyi farsangolnak, engem Mihályi Gábor fog el. Csatári hatására erőteljesen közeledik hozzám, a minap már világnézetem felől érdeklődött. Kezembe ád egy új García Lorca -fordítást. Nagy élvezettel vetem össze a korábbival. Ez az új, Gyertyán Ervin -féle tolmácsolás helyenként tisztább ( Cigányapáca, Antonio el Camborio elfogatása), de egészben véve az előző, András László fordította Cigányrománcok költőibbek. Némelyiket annyira megszerettem ( Alvajáró románc), hogy kívülről is tudom.
Szobánkban alkalmasint Elemér mond véleményt Debrecenben is megvallatott verseimről. Hidegséget emleget. Nagyszerű folyóparthoz hasonlítja őket, melyen kétfelől gyönyörű várak állnak, de közbül hiányzik a folyó. Bizonygatnám, hogy én nem akarok semmit se kivenni a versből, sőt mindent szeretnék benne hagyni, a valóság teljességét - mégis megfontolandónak tartom az észrevételt. Tény, hogy túlságosan is a tárgyiasságra törekszem.
Elmegyek Darázsékhoz. Náluk hallgatom az Eötvös-kollégisták (Orosz László, Gyapay, Bornyi, Szász, Ruttkay) hangján a Negyvennyolcas kalendárium című rádióműsort. Endre márciusban megjelenő kötetéhez gyűjt pénzt. Nagyjából együtt van az összeg. Említi, hogy írt a Valóság-ba. Példája követésére biztat, én meg őt jövő péntekre invitálom a Kollégiumba. Illyés lesz a vendégünk.
Bent töltöm az egész ünnepet. Sokat olvasok mostanában. Külön olvasmánynaplóm van a könyvekről. A múlt szombaton letett Gyergyai-kötet óta a következőkkel számoltam el: C. G. Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába; García Lorca: Cigányrománcok; Katajev: Távolban egy fehér vitorla; Képes Géza fordításai: A sziget énekel; Csuka Zoltán: Délszláv népballadák. Most László Gyula kitűnő összegzése; Forradalmak az újkori művészetben és Pilinszky Trapéz és korlát című híres verskötete van a kezem alatt. Mivel Vas és Radnóti után a hozzám korban közelebbi lírából ez fogott meg legjobban, érdemes jegyzeteimből idementeni néhány részletet.
"P. J. lírájának, mint József Attiláénak, állandó feszültsége, atmoszférája van. A jambus tökéletesen, már szinte túlságosan meg van töltve.
A színtér állandóan a tág világ, az áramló, a kozmikus, amelyben csak a csillagok rebbennek, mint elhagyott egek vizébe zárt halak, tűnődve úszó madarak az irgalmatlan és süket egek közt. P. J. mások termelte formai eszközökkel dolgozik, a vers ereje nála mindig a feszültség. Olykor szinte rettegő hangulatba kényszeríti olvasóját (Halak a hálóban). Egy-egy verséből sereg túlhevített jelzős kapcsolatot lehet kiemelni: "sisteregve átcsap", "vakít a bánat", "nyersen tiszta", "kegyetlen titkaikra", "égig érő ének", "halhatatlan évek" (Magamhoz). Olykor szinte ki lehet számítani, milyen kép, milyen jelző következik (Stigma). Unalmassá is válhatnak végül az ilyen jelzős főnevek: "Pőre sikoltás", "hűtlen értelem", "parttalan szeszély". Lehet persze, hogy a jambus ketyegése is ellenük dolgozik a szövegösszefüggésben Gyász). Nagy vers a címadó költemény: megszerkesztettség, pontosság, erő és hangulat szemszögéből egyaránt kifogásolhatatlan és méltó jelkép. A Téli ég is csak úgy duzzad a dinamizmustól: "Fejem fölé a csillagok / jeges tüzet kavarnak, / az irgalmatlan ég alatt / hanyattdőlök a falnak." Harbach, 1944: a harmadik nagy vers ("A falvak kitérnek előlük / és félreállnak a kapuk, / elébük jött a messzeség és / megtándorodva visszafut.") Több mint egy éve, a Takátstól kapott Magyarok egyik számában olvastam először. Megállt kezemben a leveseskanál. Ritkán érzi meg az ember valamiről ily megdöbbentő hirtelenséggel, hogy korszakos jelentőségű.
Kétségtelenül jó költő: van atmoszférája, ereje, de egész világa kötött, meghatározott és szenvedtető. Néha mintha csupa indulatok, tüskék, tőrök közt járna (Kánikula). Vajon változhat, oldódhat ez a költészet? Egy-egy sor ezt is ígéri: "A levegő meg hosszú-hosszú szálon / a fogaid közt ki-be száll" (Mondom neked).
Ha nem írna többet, a Miféle földalatti harc értékeiben, befejezettségében önmagában is tisztán mutatná föl Pilinszkyt..."
Puskinnal foglalkozom még. A Poszlednie dnyi Puskina fordítása könnyebben megy. Éjfélkor a szobánkban orosz-francia szépolvasási versenyt mívelünk. Elismerik, "nem is olyan csúnya az az orosz nyelv".
Oroszóra után üzenet: Dr. Szijj László hívat az irodájába. Vajon megint "üzleti" ügyben? NO ilyen helyen - még úgysem jártam. A portán föl kell írnom a nevemet, és hogy milyen ügyben? Magánügyben - kanyarítom oda. Az ajtónálló okvetetlenkedik, hogy így nem engedhet be, de hamarosan megnyílik Sz. L. információkat ad a belterjesebbé váló Wolfner gyárról egy őszülő, szemüveges férfinak. Az íróasztalon az e havi Válasz fekszik. Talán erről lesz szó? Nem, mihelyt ketten maradunk, rögtön kiderül: ugyanarról, mint a múltkor. Közönyösen jegyzem: " Ladányi Sándor, 51 éves gyárigazgató, Székesfehérváron van üzeme, rendkívül mozgékony, stb."
Késő este Latorral beszélgetek költészetről, miegymásról. Vacsora után Rába György tiszteletére gyűlnek össze a Kollégium publikációs igényű (író) tagjai. Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs távollétében Rába szerkeszti az Újhold-at. Föltárja előttünk a folyóiratbéli lehetőségeket. Általános felhívást intéz hozzánk: - Írjatok az Újhold-ba, a ti fórumotok...
Tovább fordítom Puskint, majd hirtelen vonzalom száll meg: a művészettörténeti könyvtárban görög szoborreprodukciókat szeretnék látni.
A Kollégium totózik. Tomasztól Kenézen át Dani inasig közel harmincan (köztük én is) neveztünk be a kollektív totóba. A dolognak van valami jellegzetesen helyi íze: csak gyerekek és oda-vissza kíváncsiskodó értelmiségi műkedvelők tudnak így lelkesedni.
Mivel ma van rá időm, először az év folyamán, lemegyek kosárlabdázni a Szent Imre úti cisztercita gimnázium tornatermébe. A szabad mozgás, a zárt kollégiumi légkörtől annyira eltérő köznapi körülmények közt nagyon jól érzem magam. Látszik persze, hogy nagyon rég játszottam, nincs olyan ellenálló képességem, mint régen. Az első tíz perc után úgy kifáradok, hogy a gyomrom is kevereg, de aztán összeszedem magam. Meglep mégis, amikor forró arcomat mosom a csapnál - emlékezve a kaposvári nagy levonulások hangulatára -, hogy az itteni társak elismerően szólnak rólam: nem gondolták, nem nézték ki belőlem, hogy ilyen gyors vagyok.
Dörnyei Sándor (felettébb kedves fiú), Sárosi Bálint és Keszthelyi Lajos társaságában ballagunk föl a Nagyboldogasszony útjára. A külvilág szívósan hideg, rendíthetetlen ünnepélyességgel csúszkálnak a 61-es villamosok.
A mai előadónk tehát Illyés Gyula lesz. Tele vagyok izgalommal, nyugtalanul járkálok az étteremben. Bosszant, hogy a többiek csoportokba verődve, teljesen közönyösen beszélgetnek. Végre nyílik az ajtó: feltűnik Keresztury, mellette Illyés hűvös, ősz feje. Első meglepődésem a vártnál korosabb, komolyabb vendégnek szól.
Gyerekesen bámulok rá, ahogy elmegy mellettem. Valami nemtörődömség, fizikai munkásokat jellemző nehézkesség van a járásában. Tekintetében pedig valami foghatatlan, kiismerhetetlen.
A szomszédos asztaltól figyelek rá. Erőtlen magas hangon beszél, hogy mit, abból csak szavakat sikerül elkapnom: "Van egy komoly értelmiségi réteg, melynek a Válasz mindene..." - "...én, ?-t nagyon tehetségesnek tartom..."
- Dezső, menjünk! - szól át, kabátujját fölhúzva, hogy jelezhesse - órájára tekintve -: kevés ideje van.
- Tőlem mi sem áll távolabb - kezdi a díszteremben -, mint az előadás, ezért is gondoltam, hogy a kérdés-felelet beszélgetésformájával töltsük ki az időt. Itt van ez a tíz kérdés, amit ezelőtt öt perccel kaptam meg. Igyekszem olyan őszintén felelni rájuk, ahogy ti kérdeztetek. Itt van mindjárt az első: Mi a véleményem Horváth Márton előadásának rám vonatkozó részéről?
(Horváth az új irodalom bírálatában Illyés változatlanul közönyös magatartásáról beszélt, arról például, hogy a földreformot átaludta.)
A kérdezett a bírálat szikrányi igazát sem ismerve el, az író és a mozgalom áldatlan viszonyát taglalja. ("Gyerünk a mozgalomba, író! Benne vagy, Hohó, írj is róla!") - Én a földreformot valósággal végigcsináltam - jelenti ki, nem is utalva Honfoglalók között című bizonyító írására. Végigolvasva a kérdéseket: Válasz, Népi kultúra, Marxista esztétika, Népi írók, Mi a véleménye Németh Lászlóról?... - ennél a kérdésnél váratlanul, kissé sírós színezetű hangján közbefelel: - Kitűnő! Ezt mindjárt meg is mondhatom.
Az urbánus-népi ellentét körül parázslik föl a vita. Illyés nem fogadja el Pestet, mint önálló ízlésalakulatot. - Ezt a félművelt, undorító magatartást, amit a kávéházban öt-hat újságot elolvasó, magát bölcsnek képzelő polgáron át a parfümig lehetne jellemezni... - dühösködik. - Miért nincs méltó polgárábrázolás, miért nincs méltó munkásábrázolás sem a népihez képest? - Kardos ellenvetése után Eperjessy hivatkozik a népiek előnyére, a nacionalista magyarkodásra. - internacionalista irodalom nincs, csak nemzeti irodalom. Ott van Ady! Ki mondta nála többször, hogy magyar vagyok, én, a magyar?!
Kardos (Pándi) újra szorítóba áll, az urbánusok politikai háttérbe kényszerülését bizonygatva. Illyés egészen fölhevül, a régi és új elmarasztalások miatti sértődöttség egyszerre lázad belőle. Amikor vitapartnere, Déry meg nem jelenhetett regényére és más akadályokra hivatkozik, két kifordított tenyere ujjain mutatja: - Nyolc pöröm volt, te, nyolc pöröm!
Kardos visszanyaklik a székre, rándít a vállán, mintha ezt mondaná: - Hát csinálj vele valamit!...
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a vendég nem a "progresszív" elvárások szerint nyilatkozik. Az alkotómunkát belülről nézi, a remekműveket emlegeti, Németh Lászlót is ebből a szemszögből csodálja. Lelkesen védi őt a politikai ízű támadásokkal szemben. (Mihályi, Csatári a vádlók.) Elmondja, hogy együtt vészelte át vele az ostromot, látta, hogy készült a demokráciára. Tévedés azt hinni, hogy Németh nem állt ki... Csakhogy amikor igazából kiállt, a legocsmányabbul megtámadták, valósággal szembe köpték. Csoda, hogy aztán nem jött oda újra: itt a másik arcom, üssetek ide is!?
- Németh László tévedett, a demokrácia megkövetelheti tőle, hogy revideálja tévedését - hangoztatja Mihályi Gábor.
- Hogyan mondtad? - emeli szavát Illyés. - Demokrácia és megkövetelheti? Nem gondolod, hogy ez kissé furcsa?
Körös-körül taps csattan föl, Csatári Dani dühösen ugrik Illyés elé, szemüvege vészjóslóan villog, csomóba fogott öklét csuklóból a döntés kényszerítő ritmusában ingatva: - Itt arról van szó, hogy volt egy régi társadalmi rend, és van egy új társadalmi rend, a kettő közt választani kell. - Látod, megint azt mondod, hogy kell - figyelmeztet Illyés szinte szelíd hangon, de vélt igazát nem hagyja veszni. Előkerülnek a nagy sérelmek: Miért támadták Németh Lászlót, amikor Hódmezővásárhelyre ment iskolát szervezni? - Azért kellett nekem is menni... - mond valami ilyesfélét Keresztury. Ahogy szavai mögül felénk fordul, érzik az egész emberen a felszabadultság: végre valaki lehetővé teszi, hogy teljesen őszinte legyen.
Már távozni készül a vendég, de még mindig Németh László mellett demonstrál: - Miért nem lehetett egyetemi tanár, ahogy azt én akartam? - húzza ki magát, mintha kijelentése élő felkiáltójele volna, asztalra ejtett ökle pedig a pont alatta.
Hosszú taps. Vállára terített prémes kabátjában kifordul az ajtón Illyés, nem úgy, mint Magyarország legnagyobb költője, nem olyan ingathatatlan határozottsággal. Felénk intő fejbólintásában is van valami tétovázó, de mégsem a hitelét vesztett, igazságában megtépázott, nincsen-számodra-hely szellemiségét hordozza.
Nagy problémám oldódott meg. Még nem tudatosodott, de egyelőre elég a kapott biztosíték: lehet azt csinálni, amit én csinálok.
A székek közül kikászálódó fiútársaság rögtön csoportokba rándul. Én csak külső körökbe kapcsolódom, így is figyelek. Két szembe, illetve fülbe szökő dolgot tapasztalok. Az egyik, hogy az egyetemes tapsokkal fordított arányban az egy szál Hankisst vagy az egy szál Orosz Lacit látom a vehemens progresszívek gyűrűjében. Hova lett a többi tapsoló? Elment, vagy áll a kör szélén, mint jómagam. A marxisták tisztán, határozottan érvelnek, mi sokszor ki sem tudjuk fejezni álláspontunkat, véleményünket. Ez a mi bajunk és igazságunk. Illyés célzott a megtévedt Sinkára, aki megtévedésében is a magyarságot igazolta... A másik érdekesség aztán az, hogy magáról Illyésről utólag szinte szó sem esik. Ami mégis, egy kézlegyintésbe belefoglalható (már ami az itt támadva hangoskodókat illeti). Németh László körül parázslik tovább a vita. Kardos, Csatári, Mihályi, Nagy András, Simó fogják mind szorosabban körül Orosz Lászlót. Ő fejrángatva, homlokára hullt hajjal, a kisebbség látható idegességével védekezik, de védekezik.
Egyre növekvő (még a tornától eredő) fejfájással figyelem a szócsatát. Kardos hevességgel párosult jártassága, vitakészsége bámulatos. Változnak, fogynak a csoportok, csak a téma tér vissza állandóan. Némi ellenzék áll össze Hankiss körül (Szabadi, Benczédi). Nemcsak azért nem szólok közbe, mert feszül a fejem, de igazából nem kívánok állást foglalni ebben a nekem meddő vitában. Mondjam nekik, ha három útról beszélnek, akkor én négyutas kívánok lenni?
Kardos bírja az iramot. Csatári, Mihályi, Nagy András szinte eltörpül mellette. Éjféledik, mire a székek közt botorkálva elindulok a szobám felé.
Wilhelm Rudi jön értem délután, megyünk végre az igazi operába. A hely arisztokratikus légkörét a lépcsőház tág könnyedsége, az ünnepi ruhák, nyakkendők éreztetik. Illik hozzám, hogy csak pulóverben vagyok. Helyünk tűrhető, ha nagyon ácsingózunk, Klemperert is láthatjuk a harmadik emeleti jobb karéjról. Feszélyezetten ülünk a sok pesti bennfentes közt, kik előre ütik a taktust, sőt egész karral hadonászókat is látok. Meg vannak ezek bolondulva? Csak később jövök rá, nem annyira bennfentesség jele ez, mint a magyar operakultusz áporodott belterjességének bizonyítéka. Remek színhatású díszletek közül lép ki Rösler Endre.
De a látnivaló nem mindig válik a hallhatók javára. A három húsos karú nemtő például fűzőbe szorított hájakkal nem éppen gusztusos látvány. Papageno ugrándozásait nézve jegyzem meg: - Néha szinte kitol velünk és szereplőivel Mozart... Teljesen elegyénietleníti őket. A zene nagy dugattyúként működik a színen, s rángatja az énekest. Az ének ritkán köt le teljesen. A prózabetétek ostobák, durvák, fölöslegesek. Vagy azért vagyok ilyen mérges, mert egy ifjú és hölgye az előttem lévő sorban fogdossák egymást? Vigye el őket az ördög! Kóréh Endre hangja nagyszerű. Neki nem kellett bizalmat előlegezni. Szélesen ömlő énekében semmi mesterkéltség. Felhangjai lágyak, fenségesek. Igen, ilyennek képzeltem Sarastrót. E mögött a hang mögött nem veszít jelentőségéből a szerep -, Mátyás Mária Éj királynőjéről ugyanez nem mondható. Klemperer vezénylésének külön minőségét nem tudom fölfogni, de legalább nem olyan dilemma jár az agyamban, mint a szomszédos fruskáknak: "Vajon csakugyan gumicsizmában dirigál?" Az utolsó felvonáson is vitatkozunk. Rudi felületesnek, túlbonyolítottnak tartja, én az operaműfajt kárhoztatom, a jelenetek rossz, hamis fölépítését. Hankiss szerint a játéknak, a vizualitásnak nincs különösebb fontossága. Én ebbe nem nyugszom bele.
Még éjfél után is vitatjuk az operát Elemérrel, majd kettőnk barátkozási lehetőségeit. Ismét fölismerem, mennyire hideg, valósággal "szent fiú" szobatársam. És mégis én volnék a hideg? Most már belátom, hangoztatott közeledési igényem zavarja őt. Azt is sejtem, mi idézte elő benne a szinte aszkéta szerénységet. A "Prof. fia"-gondolat kísértete.
Éjfélkor együtt megyek föl a könyvtárból Benczédivel Múltkori meghittebb beszélgetésünk jogán érdeklődik. A varázsfuvola-élmény felől. Bemegyek a szobájukba. Csatári van ott csupán, s ő alszik. A villanytalan dolgozóban ülve-állva beszélgetünk Mozartról Kollégiumról gólyatársakról egyenként és viszonyítva. Végül kettőnk egymás közti kapcsolatáról. Érdekes, ezt a fiút is váratlanul érte barátkozni akarásom. Ő is hideg, tartózkodó, de másképpen, mint Elemér. Őt szinte sajnálnom kellett minap, amikor egy-egy nehéz kijelentés után mocorgott a sötét csendben. Benczédi fölényes, Elemér alázatos.
A MEFESZ hangverseny-lehetőségeiből részelek az úgynevezett kollégiumi zenesznobok (Kucsman, Niederhauser, Nagy Géza, Benczédivel) társaságában. A műsorról (Schubert: Rosamund, Beethoven: I. Szimfónia, Sibelius: Finnlandia) nincs különösebb hazaviendő élményem, talán ezért zavar a többiek "C-dúr, b-moll"- ozása. S az áriák dúdolgatása is mit bizonyít? Hogy hallották, esetleg többször hallották? De hol marad a jellemzés? És ha jön, hányad része igaz, hányad része halandzsa? Mozarton, Beethovenen, Wagneren túl nem jutnak. Már Debussytől is fáznak, hát még Bartóktól? Borzadva emlegetik, hogy a karácsony óta velünk lakó nagy hajú, vékony, szemüveges angol fiú, a nyelvzseni Cushinggal együtt lakó Mason (olykor kockás ingben, lefele forduló arccal, magányosan szoktam látni az étteremben) a legmodernebb zenével foglalkozik...
Nagy Tamás órája előtt és után különös gólya-fenegyerekeskedés vesz erőt rajtunk. Latorral ketten vagyunk a hangadók. Ő fura, dunántúlit karikírozó kiejtéssel citálja Derzsi Sándor Valóság-ban olvasott extravagáns verseit, amiket játékból zárt-nyílt "e"-kkel én is sokszor idézek mostanában: "Játsszunk, játsszunk mimanót... antikompromisszumot... jó embër a minisztërünk, csak kár hogy a minisztërünk... éljen! lëvele! éljen! lëvele! Én meg Kereszturyt utánzom, élénk derültségtől kísérve. Bemutatom, szerda estéken hogyan állít oda Dezső a szereplését befejező előadóhoz, két karját megérintve, fején, mint valami tyúkot vizsgáló kakas, félretartva.
Még negyed tizenkettőkor is ott ülünk a Halász könyvtárban. Friss jókedvvel vonulunk az ifjúsági elnöknél rendszeresített fogadóórára. Közben fickándozunk, kérkedünk, mint az a bizonyos bajszát pödrő egér: - Húzzuk le az elnököt! Lehúzzuk az elnököt.
Frankl Zsebi megfeledkezett fogadóórárájáról. Először megijed tőlünk, álmából riadva, aztán alhatnékjára hivatkozva elbocsát bennünket.
Ma vagyok tizenkilenc éves. Születésnapom többféleképpen is megünnepelődik. A portán kezembe nyomnak egy lapot, rajta Takáts Gyula apró betűs írása: "Kedves Bandim, nagyon megörültem soraidnak, így legalább megtudtam sok mindent." Máris értem, miért nem levél jött Rómából az én hosszú beszámolóimra. A jellegzetes takátsi egyszerűsítés, szűkszavúság kísért a lap mindkét oldalán, a kényelmes atyai gesztus, amit már-már én is eltanultam tőle, alkalmaztam más viszonylatokra. Hiányérzetemet azzal enyhítem, hogy valami kedvetlen ború is lappang a szavak mögött, "Olyan az ember itt Itáliában, mint a kifordított kabát." Talán a levertség, lehangoltság nem engedte, hogy bővebben, belemenősebben írjon.
Wilhelm Rudi megszerezte a reményem szerinti jegyeket a mai balettsorozatra, melyben két Bartók-mű is szerepel.
Pontosan hétkor fölugrálunk a rengeteg lépcsőn, ledobáljuk kabátunkat, s megyünk a bal karéjra. Meglepő, mennyi az üres hely. Nem leszünk bolondok a kijelölt székekre ülni. Húzódunk lejjebb és lejjebb, a jobb látási övezetbe. Amíg így tiblábolunk, már sötétedik a nézőtér, s fölhangzik lentről a hegedűk különös, disszonáns fűrészelése. Összenézünk, mint titkos cinkosok: Bartók ám! Eleinte csak várjuk, mi lesz ebből. Furcsa zene, furcsa mozdulatok, de aztán egyszerre csak elveszítjük ítélő biztonságunkat, lenyűgöz bennünket, amit hallunk, látunk. Akkor történik ez, amikor a Mandarin másodszor tér vissza. Csodálatos, valóban Csodálatos! Ilyen zenei kifejezőerőt! Az ember húsába, vérébe nyomakodik az ütem, s a színpadon látott mozdulatokra késztetné. Itt aztán nincs kétség: mért játsszák ezt táncosok, s mért mondja azt zene. Annyira elválaszthatatlan a kettő, hogy már-már magát a zenét látom, amint hajlong, megtorpan, kacsázik... Középen ül a mandarin, a lány körötte táncol... A párharc közben is pontosan követhetők a lány buzdító magas, a férfi elutasító mély hangjai. Döbbenetes! A tűzzel játszó, tragikus kihívást sohase tapasztaltam még ilyen megrendítőnek. S mennyi fojtottság, mennyi tenyérbe körmöző küzdelem érződik a Mandarin merevségéből. S amikor megindul, mozdulatait úgy löki a zene, mint gőz a dugattyút, egyre erősebben, gyorsabban, félelmetesebben. Aztán a birtokbavétel hátborzongató pillanatai, a kéjéhség és a beteljesülés ideges fuvolázása! Képtelen lennék most arra gondolni, hogy a kakasülő oszlopát ölelve még az egész színpadot sem látom, ott vagyok a történés közegében. Legföljebb ez villan át rajtam: - Ugyan, mi a nem megközelíthető ebben a zenében?
Széthunyorgunk a felpattanó villanyfényben. Nyomottság, fáradtság érződik a közönségen, s nem a mi ajzottságunk rezonanciája. Bezzeg a második szám, a Weber'- Berlioz-féle A rózsa lelke? Először csak egy múlt század eleji szobát látunk, a kitárt díszletablakon át a valószínűtlen mélykék eget. Sejthető, hogy az érzelmes, olvatag kolorit, a zene és a koreográfia között szoros kapcsolat lesz. Valóban: omló, fodros fehérség, bájos pózok, súlytalan pergés, pergés. Szép, persze, de mégiscsak meglep az eszeveszettül tapsoló közönség. Mintha ezek kárpótolni akarnák magukat az előbbi szenvelgő kényszeredettség után. Mintha a házépítő munkás bérét a falfestőnek adnák.
Debussy Egy faun délutánja közben minduntalan ácsingóznunk kell a látnivalók után. És valahogy itt sincs igazi összhang zene és tánc között. A kályhacső-ezüst Faun és a libegő-topogó nimfák még hagyján, de a vontatott mozdulatok már helyet adnak a kétkedő gondolkodásnak: - Jól van ez így? Hiteles ez? Egy ízben jólesően elönt a kristályos és mégis meleg (nem igaz, hogy Debussyt lehet érzelem nélkül hallgatni, még ha Ortega mondta is!) hangulat, de aztán megint föleszmélek, és csak figyelek.
A másik Bartók-szám következik, a Tánc-szvit-re koreografált Bálványosvár. Túlzsúfoltnak, megfoghatatlannak indul, de a bizonytalanságérzés hamar megszűnik. A Rudi szerint Allegro barbaró-ra emlékeztető vad ritmusok, tompa dobbanások, egyszerre kifeszített kardok, szögletes, merevített mozdulatok nyílegyenesen szökkennek érzékeinkhez. Mennyivel meggyőzőbb eszköze a zenének a tánc, mint a pudvás operai pózok s a körülményeskedő kántálás!
Feledhetetlen jelenet: a Bálványosvár előtt áll a vitéz, s az éjszaka sötétjéből valami békaszerű férgek másznak elő, közönyösen, de undok módra tapadóan, nedvesen ugrálnak föl a lépcsőn, s közben hirtelen, nem is tudható honnét, a színpad mélyéből vagy a férgek ocsmány hasa alól, zavaros, csikorgó zene árad. Még sose tapasztaltam, hogy zene lapos legyen, de ez a "muzsika" kúszó, fekete, gonosz, sikamlós, mint a pióca vagy a meztelen csigák.
Hosszú, izgalmas harc után a vitéz megszerzi a vár úrnőjét (rabját?). Meghitt hangulat árad mindenfelől; hajfonatos, csupa melegség lányok jönnek, s veszik körül a vitézt és párját, kilógó fehér inges férfiak állnak mögéjük, s kezdődik a körtánc. Csodálatos érzés! Mintha a semmiből egyszerre fölvillanna az otthon képe. Nagyon, megsemmisülten otthon vagyok. Tavaly pünkösdkor, Kaposváron, a népi játékok, táncok láttán hallottam, éltem át hasonlót. Nem tudom pontosan elemezni, mi történik velem ilyenkor. Bizonygathatnám, hogy igazi vérig menős magyar táncot látok, amelyben szabály szerint a vertikális mozzanatok uralkodnak a horizontális felett, de aligha az a leglényegesebb itt, hogy magyar motivikájú-e a zene és tánc, hiszen egyre érzem a székely falué mellett a román hangulatát is. Talán az a döntő, hogy népi, közösségi erőt, etnikai tisztaságot érzek felém áradni. Pompás! Nahát! Gyönyörű! - dadogom belül.
Most pedig - józanodom újra - állítsuk próba elé Bartókot. Én, a közösségi lélek része, kívánom, hogy a Kígyószeművel való új párharc után a végső kiteljesedést, győzelmet ismét a körtánc hirdesse ki. És már készülődik az előző, erdélyies dallam, jönnek elő a lányok, fordul a két kör, egyik ki-, másik befelé. Szögletes, hegyes, csizma orrát-élét szemembe hagyó mozdulatok. Nagyszerű! Nagyszerű! Örömömben majdnem előreesem a székek közt. Minek örülök tulajdonképpen, hogy sikerült magam elveszteni, vagy hogy kivételes teljességgel láthatom, érezhetem önmagamat?
Hatalmas tapsot várok, minden eddiginél nagyobbat, s helyette kötelességszerű, szigetes tenyérverés. A rózsa lelke után 7-8 kihívás volt, most mintha azért bújnának ki a függöny mögül a táncosok, hogy tapsra erőltessék a közönséget.
Némi fölháborodással, de mégis telítve az élménnyel megyünk ki. Gyökössy Zsolttal találkozunk, vitatjuk a négy számot. Neki a Weber-zene is nagyon tetszett, de bevallja, hogy könnyűsége miatt. Váratlanul Szijj Lenke nénibe ütközöm. Kérdem tőle is: hogy tetszett? Természetesen A rózsa lelké-ről, no meg Csinády Dóráról áradozik. - Hogy ez hogy táncol! De azt mondják, a következő szám... ('- A Térzene?) - Igen, hogy ez még édesebb lesz.
Eleve keserű szájízzel nézzük a nagy izgést-mozgást. Az eddig nyugodtan ülő ifjak, lányok húzódnak egyre lejjebb. Felhangzik a Strauss-zene. Egyelőre csak a nyitány. Fegyelmezetten figyelek, erőltetem az illeszkedést. Rudi azonban kibillent egyensúlyomból. - Ilyen zenét a cirkuszban is hallhatok... - mondja. Először nem értem, mire céloz, s nem osztom önkívülrekesztő magatartását, de amikor így folytatja: - Már csak a pincsikutyák hiányzanak, erre a zenére azok is tudnának ugrálni... - nem tudom magamba fojtani kuncogásomat. Pedig közben egy előttünk ülő ifjú, hátrafordulva, összekulcsolt kezekkel jelezte: "Az ég szerelmére, hagyjatok engem élvezni!" De mi nem nyugszunk. - Ettől a Strauss-zenétől legföljebb csak az ember lába ugrik a plafonnak... - böllenkedik Rudi. Barátunk viszont vészjóslóan szól hátra: - A rendőr magukat ki fogja innét vinni! - Ám ez még mulatságosabb, ha belegondolunk: Strauss nem élvezéséért rendőrkézre jutni! Végre a sértett fél lejjebb mászik két sorral.
A Térzene látványos része mutatós, szép. A lenge táncok, az ötletes fordulatok, az oldottság s nem utolsósorban a balerinák hálós szoknyán átsejlő fehér lábikrái csábosak. De honnét megint ez az aránytalan örömmámor, a tapsra készülő indulat? A műsor-összeállításból végre megértem: a közönség többsége azért jött ide, hogy a régi jó idők halhatatlan valcerkirályát hallgassa, hogy az ő zenéje legyen az élményhagyó, a pont a mondat végén.
Sajnálom, hogy ennyire nem zenei szemszögből ítélek, de vajon ők igazából a zenét élvezték? Ugyan, kérem, negédeskedő, nosztalgikus visszavágyakozás az ő állítólagos műélvezetük, az elszakíthatatlan bécsi köldökzsinór, Illyés jellegtelen Budapest utálatának méltó bizonysága. Avagy mért akkor tört ki leghevesebben a taps, amikor csillogó-villogó semmitmondással bevonult a színpadra a k. u. k.-zenekar, vagy amikor a rendőrt leitatták sörrel a jó bécsiek? Ez a híres, rettegett ítéletű budapesti Operaház? Ha idecsődítenénk egy csomó műveletlen, botfülű embert, azok is teljesíthetnék, amit ők.
Elmenőben az Andrássy úton halljuk a lányának magyarázó tisztes polgáranyát: "Strauss, Strauss igenis, örökké, tízezer év múlva is modern marad, mert ő gyönyörűen fejezte ki korát, Bartókból viszont nem tudom, tíz év múlva is mi marad..." Ó, ha tudná, ezzel az elhatározó bölcs nézettel mennyire önmaga és közössége korlátoltságát nyilvánította ki!
Rudit egészen a Szent László-laktanyáig kísérem. Vádolhatnának bennünket a kollégista zenebarátok is, tájékozatlanok vagyunk a muzsikában, s most, hogy elkaptuk a csücskét, annál fogva rázzuk, dobáljuk az egészet. Állunk valahol, s hogy ezt álláspontnak nevezhessük, gyorsan szembefordulunk azokkal, akiknek már régtől kialakult nézeteik vannak. Csakhogy ők - a minap tapasztaltam - annyira beszorultak a maguk ízléskörébe, hogy képtelenek onnét kimozdulni. Bartókhoz közeledni? Hogyisne! Így hát minket merevségünkért nem érhet vád úgy, hogy az elmarasztalás ne vonatkozzék egyben rájuk is.
Jó érzéssel válok el barátomtól. Igen, így képzeltem el budapesti szellemi együttlétünket, a kaposvári eredmények folytatását.
Születésnapi ebédre hívnak Csepelre. Még torta is van az ebéd végén. Zoltán a mohácsi gabonatárház terveivel, én az oroszleckémmel foglalkozom. Negyven versszakot kell lefordítanom az Anyegin-ből. Szép a költemény eredetiben, de Baleczky kissé elsokallta a feladványt.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap