Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
- Leveled van az íróasztalon! - mondja Jani sógor. A feladó Hankiss Elemér.
Örömmel olvasnám, de az iromány tele van rajzokkal, jelekkel. A szerkesztésmód is voltaképpen az én levelemet karikírozza, nem éppen bántóan, de élesen. A minapi futballpályán látott jelenetből - ahogy a futballozó fiúk mögött "szelíd vitorlaként" jődögéltek a kötényes lányok - megírom a Húsvét című verset. A remek Erdély-trilógia után nagy dózisokban olvasom Puskin Ruszlán és Ludmilá-ját.
Nővéremmel, sógorommal én is hivatalos vagyok Spira Rózsi és Trósó Lali lakodalmába. Vállra terített kabátban, kezemben még egy orosz szószedettel ballagok a Balaton utcán. A lányos ház fele eső részen - valaha sokat jártam erre (nocsak, nocsak, már úgy emlékezem, mint egy öregember!) - már hallatszik a muzsikaszó. Vékony, fiatal, formás, fehér harisnyás, kötényes kedves koszorúslány fordul ki előttünk az egyik házból. Az udvarban zajlik a tánc. Sok ismerősre találok. A nyári cséplés óta a korombéli legények mind jó pajtások.
Hatalmas ebéd. Száznyolcvan terítékes. Olga tanító kisasszony mellé ültetnek. Érdeklődöm a buzsáki tánccsoport felől. Hallom, kétszeres vidéki győzelem után a népi táncverseny gyulai országos döntőjébe kerülnek.
Rózsi szemmel láthatóan boldog menyasszony. Néha rám-rámnéz. Összemosolyodunk.
A társaság siet folytatni a táncot. Megyek magam is az udvarra. Először ugyan megrettent a táncra ácsingózó menyecskék, lányok áthatolhatatlan gyűrűje, de aztán a csincsogós szemű Miseta Juliska fölbátorít. Ilyen mozgékony, eleven lánnyal ritkán volt dolgom. S hogy tud velem bánni, pedig most kerültünk először egymás közelébe. Élvezem, ahogy sorban hívhatom föl Lukács Nanicát, Dörnyei Mariskát, Bogdán Irént.
Később nézek egy részletet a 2:2-re végződő Buzsák- Tóti futballrangadóból. Antal Jóskát látom a nézők között, ki múlt nyáron verseivel fordult hozzám. Beszélgetünk a költészetről, a fiú művelődési problémáiról.
Már megy lefelé a nap. Titkon érzem, nagyon szép nekem ez a délután. Úgy megyek vissza a lakodalmas ház udvarára, mint bódult méh a virágra. Menyecskékkel táncolok, Pozsonyinéval, Gyuricánéval, Mezriczky Mariskával Az utóbbi később, a vőlegényes házba való vonuláskor egyszerűen csak magához int: - Hát gyere ide, beszélgess kicsit velünk! Te meg minket szórakoztass. - Fejével Jani sógorom felé int, aki az idősebb asszonyokkal diskurál. Már-már zavarba hoz, hogy a falu legszebb menyecskéje ennyire figyelmes, mondhatnám gyöngéd velem, hogy lányos arcomra célozgat, de aztán mondok olyan huncutságokat, amin ő és társai fölpendülnek. Kellőképpen botránkoznak is: "Nahát, te Bandi!..." Odaértendő: "Te is ilyen vagy?!" Sőt, esetleg: "De jó, hogy ilyen vagy!"
Nagy nótaszóval vonulunk át a falun, s a Trósó udvaron is mindjárt táncra kerekedünk. Miseta Juliskával járom, majd hagyományosan a Bogdán menyecskével.
Bár Feyérék is itt vannak Tótiból (vendégei a parasztpárti háznak), egyáltalán nem keveredem a nadrágos emberekkel. Már csak azért sem, mert Simon Juliska, Máté Maris megragadnak kétfelől: - Gyere te csak közénk! Nekem úgysincs vőfélyem... - panaszkodik Máté. Az utcán észrevett, fehér harisnyás vékony lánnyal, Miseta Annussal is összekerülök. Csodálatos, hogy semmi feszélyezettség sincs ezekben a lányokban, és bennem sincs. Természetes mozdulattal ülök be közéjük, átölelve vállukat.
Hosszú a vacsora. Minden lik tele van asztallal, emberrel. Alig eszem valamit, ellenben izzadok, mint a ló.
Tizenegy felé jár, mire a cigányprímással megerősített zenekar rázendít a csárdásra, ösztönösen választok párt: a kis Annust. Keveset beszélünk. Borzasztó meleg és szorosság van, a kislánnyal mégis jólesik a vállak, könyökök közt hányódni. Később is, többször fölkérem, ő ma a kedvenc. Minden műodaadás nélkül fordítom magamhoz a szolid arcú, mosolygós-bámulós szemű, tizenöt évesnél aligha idősebb teremtést, akin még az orra alatti pattanás is rokonszenves. Jó érezni, hogy bármikor szívesen rám bízza magát.
A táncszünetekben persze csak tengek-lengek. Ilyenkor kéne kimenni "randizni". Máté Maris kétértelmű-laposjárással úgy oson el mellettem, mint egy fogolycsirke, amikor a szabad rétre fut. Egy táskái menyecske, aki már odaát, a lányos háznál is incselgett velem, most még inkább évődik, mintha fene tudja mióta ismerne. Szemembe hunyorgatva fújja: "Futballista, gyere be, rúgjunk egy gólt idebe a szobába..." Később a fiúk áprehendálnak. "Mért nem csináltál vele valami komolyabbat?! Azzal lehet ám, nincs itthon az ura..." Nem a szemérmesség tart vissza, de sokkal jobban tetszik a közös szabadszájúság, a kollektív pajzánság, ahogy lányok, fiúk tánc közben, oda se bojszintva a szövegre, danolják: "Add ide a didit, / a didit add oda, / én a didit nem adom oda..."
A legszebb élvezet pedig, vagy ha úgy tetszik, a legmélyebben érintő erotika, amikor a gyönge kis Annus mellemen fekvő karjait tánc közben, az enyémekkel együtt magamhoz szoríthatom, vagy ahogy tüzes-nedves halántékomat az övéhez tapasztom. A kislány sohasem ellenkezik, mindig én húzódom el helyette is, látva köröttem a kaján arcokat.
Spira Rózsit olyan sokáig táncoltatták, hogy többek szerint ilyen hosszú "enyém az új asszony !"-tánc még nem volt a faluban. Amikor, hogy el ne mulasszam, három óra felé én is megforgatom, ezzel a másoktól hallott visszhanggal kedveskedem neki. - Sok szerencsét, boldogságot!... És aztán tartsál meg engem is jó emlékezetedben!
Négy-öt óra felé Annussal járom az utolsót, de rövid álmomban sem tudom kioldani magamban a forgatagos nap zsibongását.
Latort hívom kiállításokra. A Derkovits-, Paizs-Goebel -emlékanyag egy helyen van. Derkovits nagyobb méretű képei lenyűgözőek. A nehézkezű ember iránti előítéletem semmivé foszlik, sőt a Dózsa-metszetsorozatban fantasztikus szinte a föld lázadó szellemét érezzük mindketten. Paizs-Goebelről még Zilahy Hídjában olvastam cikket, láttam fényképét. Őt is szimpatikusnak találom. Nem így Vedres Márk sikamlós-sima szobrait.
Az étteremben régi asztalomnál, éppen Fazekassal szemben ülök. Maliciózus-vidáman kérdi, olvastam-e új Csillagomat, amit könyvtári helyemen talált. Nézzem csak meg jól, díszes szám. Említem, hogy a Válasz-hoz szeretnék ismét verseket adni. Azt mondja, siessek, mert nem tudni, meddig lesz még Válasz folyóirat. Ez megdöbbent. Rögtön kapcsolom Szász Imre Németh László szájáról közvetített nézetét, hogy ha még ma egyáltalán van magyar irodalom, az egyedül Illyés Gyulának köszönhető. S ha őt is kinyírják? Nem, ezt nem tudom elképzelni se.
Igen, Horváth Márton Csillag-béli álláspontjában (A magyar demokrácia irodalmi életének mérlege) ilyesmik olvashatók: [A Válasz-ban] "megtaláljuk... a harmadik út teóriájának az alkalmazását a parasztságra, az elmaradottság dicséretét és a szocialista fejlődési perspektívának antihumanista, egyéniségellenes megbélyegzését." Illyés Gyula és néhány társa pedig "ma is ott topog a válaszúton... Az egy helyben topogás egyre inkább lemaradás, s ha egyáltalán ma is képviselnek még paraszti elemeket, akkor csak azokat, akiknek programja abban a negatívumban merül ki, hogy nem fogadják el a szocialista fejlődés perspektíváját Magyarországon. Illyés a türelem, a kivárás prófétája, akinek szívét megdobogtatják néha az újjáépítés képei, a hídépítők vagy a cserepezők munkája, de máskor - és többször - a bajt, a végzetet látja tornyosulni fejünk felett..." Wilhelm Rudihoz megyek. Nagy újságot mond: szombaton széthordják kollégiumát. Ez is a várható pártegyesülés következménye. Ki-ki mehet a maga szakkollégiumába. Rudi feltehetőleg valamelyik NÉKOSZ-intézménybe kerül.
Este lemezekről A varázsfuvolá-t hallgatjuk. Jobban tetszik, mint az Operában. Csak a körülmények zavaróak, például a síp (varázssíp?!) Kereszturyné derekán.
Állandóan esőtől vemhes az ég, s a könyvtárablakból valami különös látvány a sötét felhők alatti út fölé ágazó hársfák bomladozó, élénksárga virágpamacsait nézni. Fazekas fogad ebéd után, ágyán fekve. - Gólyácska, nagyon tetszenek a verseid. Sokat tisztultál. A Bátyám halálára címűt dicséri leginkább, de a Visszatérve és a Tavasz címűeket is. Megint beszélünk a Válasz jövőjéről. Változatlanul rövidlejáratúnak látja. - Kár - teszi hozzá -, mert például én sem tudok majd hová írni. Dunántúli embernek még csak ott a Sorsunk. [A Sorsunk pár hónap múlva, a Válasz-nál előbb szűnik meg. F. A. 1989.]
Hallom, hogy Sarkadit a Válasz-béli Kisunokám-bírálat miatt lefasisztázta az Új Szó. Nem ok nélküli hát Fazék borúlátása.
Visszatérve verseimhez, megjegyzi összefoglalásképp: - Hát nem tudom, most már maradsz itt, ahol vagy?... Az ami őszi verseidben készült, itt van letisztulva. Ebben a stílusban természetesen lehet nagyon jókat írni, de nem a végtelenségig. - Amikor pontosabb fogalmazásban kérem, mit ért stílusomnak, így felel: - Ezt a józan, nyelvi és egyéb kilengésektől tartózkodó, kissé hideg, de mindig két lábon járó írásmódot, mely sokszor, például a Perc az ablaknál-ban Illyésére emlékeztet.
Eléggé lényegre hatóan fejezi ki Fazekas, amit magamban érzek. Annyira azért nem köt saját stílusom, hogy ne kísérletezhetnék. Az Illyéssel rokonítást pedig nem veszem rossz néven. Csatárival Shaw Tanner John-ját nézem meg a Nemzetiben. Nem éppen jó hely a kakasülő, és Shaw se olyan hajde-hajde. Ha nem volna szellemes a szöveg, fabatkát sem érne Gábor Miklós forgolódása, Peti Sándor pámpillós hangja, a hosszú párbeszédek, no meg a (némely Eötvös-kollégistákkal is rokonítható) demoralizált alakok. Dani egészen a harmadik felvonásig reméli, hogy kibukkan a darabból valami, az ő progresszív igényének megfelelő, de amikor a rablóvezér Mendoza meg a sofőr is csak bohóccá válik, megdühödik a szerzőre.
Elég szép idő van. Alsó karra hajtott esőkabáttal lépek föl a villamosra, a Nagyajtai útimegállónál Ismerős arcú lányt látok velem szemben ülni. Látszik az arcán, hogy ő is ismer engem. Igen, Olga. Kissé zavarodottan köszöntöm.
Ő azonban magabiztos, mintha csak mondaná: továbbra sem érdekelsz. Amikor leszállni készül a Budagyöngyénél, néhány szót váltok vele. A Tánc- és Kórusművészeti kollégiumban van itt a volt Belveder-épületben. Leszáll fiútársaival, és nem néz vissza.
A Kollégium első emeletén Csatáriba és Lukácsyba ütközöm. Mutassak gyorsan verseket a Valóság főszerkesztőjének, inspirál Dani. A három közül egy, a Zsúr című tetszik neki. Elviszi, de megmutatja majd másnak is, önkényesen ő nem ítél. Nem a legkecsegtetőbben jellemzi szerkesztési módszerét. - Mi nem azt csináljuk, hogy a beérkezett kéziratokból válogatunk. Úgy a Válasz készül, és meg is látszik rajta. Ő bizony még verstémákat is ad. A "Képzőművészeti figyelő"-t pedig úgy íratja, hogy két NÉKOSZ-beli képzőművésszel elmegy egy-egy kiállításra, s megkérdi: most mondjátok meg, mit írtok? Ha halandzsáznak, állj, nem kell! Daniban látom az igyekezetet, hogy Lukácsyhoz kössön. Szerencsére ő nem nagyon erőszakos, én pedig aligha fogok bemenni hozzá más versekkel. - Fejlődésed szempontjából hasznos lenne... - mondja Dani utólag. - Igen, igen - bólogatok, bár a fejlődés dolga teljesen rám tartozik. [A Valóság-ban nem jelentem meg, a folyóirat júliusban megszűnik. F. A. 1989.] A délutánt eljátszom. Latorral bámuljuk az ablakból a könnyebb öltözékű nőket. Csodálkozva és élvezettel hallgatom költő barátom - egyre rokonszenvesebb nekem a fiú! - változatos, bőséges, irigylésre méltó lánykalandjait.
Hadrovics asztalához ülök, Rusvay mellé. Orosztanárunk minden gátlás nélkül és szellemesen fejti ki nézeteit a béklyózó politikai viszonyokról. - Ők beszélnek itt progresszivitásról, ők!? Százéves elméletet akarnak erőnek erejével ránk diktálni. S utóvégre is, Marx, Lenin, Sztálin, emberek voltak. Kísértetiesen hasonlít a párt szerkezete a középkori katolikus egyházéhoz. "A cél szentesíti az eszközt" elve is onnét való. A dogmatika hagyománya inkább a pravoszlávra, a hit harcos terjesztése az iszlám szellemére emlékeztet.
Egyre indulatosabban áll ki asztalunk a szellem szabadságát veszélyeztető szűkítésekkel, cseles intézkedésekkel szemben, de ebben a nyílt kritikában semmi sincs a reakciós sötéten látásból vagy a szokásos búsmagyarkodásból.
Hankiss csábít, menjek el vele ma Debrecenbe, apja francia szemináriumának huszonöt éves ünnepségére. Úgyse láttam még Debrecent! Könnyű Katát táncba vinni. Elemér elkér Keresztury holnapi, sőt Hadrovics mai órájáról is. De tőle lelkiismereti kötelesség személyesen is elkéretőznöm. Majd délután. Addig még a könyvtárba jövő Rudival sétálok a gyönyörűen tavaszodó Nagyboldogasszony útján. [A jelenlegi Ménesi úton. F. A. 1989.] Az absztrakt művészet ügyét vitatjuk. Meglep, hogy barátom milyen foghegyről nyilatkozik Kállai Ernőről. Szemére lobbantom ingatagságát. - Ha tegnap úgy, ma így, mi lesz holnap? Találva érzi magát, védekezik. Szó sincs teljes belső kiárusításról, ahhoz nem elég a József Attila Kollégium. Különben pedig ő továbbra is az Eötvös aspiránsa. Együtt indulunk az egyetem felé, beadom nadrágigénylésemet a BHE-be, mely nyüzsög a nékoszistáktól. Rudi ezen a rangon közéjük számít már, de fülem hallatára nehezményezik, hogy keveset jár oda. (Nem végez elég mozgalmi munkát.)
Ő hív el a Nemzeti Szalon Ék Sándor-kiállítására, mondván, hogy kollégiuma képzőművészeti vitáján ezzel a névvel érveltek ellenfelei. Hát, ilyen sivárságot még nem láttam ebben a jobb napokat látott intézményben. Szinte minden, a köröttünk zsivajgó gyerekek is érdekesebbek, mint ami a falakon van. Hadrovicsot hivatalában, a "Teleki intézetben" (Kelet-európai Intézet) keresem, de vissza kell villamosoznom Budára. A Fadrusz utca 23.-ban éppen zongorázás közben lepem meg a háziköpenyeges Hadrót. - Hát én elengedem magát! - mondja mackós kedvességgel.
'- Még öt perced van! - fogad Elemér. Lóhalálában borotválkozom, öltözöm, s már rohanunk is lefelé a lépcsőkön.
A síkföldi táj teljesen ismeretlen számomra. Nem győzöm emlegetni, hogy én bizony még ilyen távlatokkal nem találkoztam. Egyébként a tájék elég sivár. Különösen Szolnok városa a lebombázott állomással. Ünnepélyes érzéssel fogadom a Tiszát. Nem mozdulok az ablaktól, figyelem a még széthúzódóbb határt, a szétszórt tanyák fehéren villogó csíkjait. Debrecenhez közeledve kicsit szorongok, megállom-e helyemet a professzoroknál. Elemér biztat, van már gyakorlatom az ilyen erőpróbákban. Őcsényi utamra céloz. Ez nem lesz olyan nehéz. Tudják, hogy én is megyek.
Nagy füstben-koromban haladunk az ugyancsak háborúverte állomás sínei közt a kijárat felé. Elemér a villamos ablakából mutatja a Csonka-tornyot, a Nagytemplomot, az Aranybikát. Ahogy a Nagyerdőben földet érek s beleszippantok a levegőbe, egyszerre mintha varázsszóként kellene kimondanom: Gulyás Pál! Pillanatok alatt megértem az ő furcsa lombáhítatát. Én is valami jellegzetes, kissé poros lombillatot érzek.
A villamosmegállóban ott vár az egész Hankiss család: apa, anya, húg és báty. Buzgólkodom az ismerkedésben, de közben megdöbbent az elém táruló kép szépsége: sima széles út, balra tágas, parkos tér, jobbra az egyetem jó arányú fehér épülete, s fölötte a hold. Ilus vékony, szeplős, rokonszenves lány, János Ruttkaysan intelligens arcú, öccsénél szinte fiatalabbnak látszó. Hankiss papa termetes alakja, kissé rendetlen, rádobált öltözékében Elemér előképe, de a nagy mozgékonyság saját karaktervonása. Hankiss mama fölöttébb rokonszenves, etet, vallat bennünket. Közös fiúszobába kerülünk. Ismerkedem az ifjabb Jánossal. Nekem való fiú. Orvosnövendék.
Ideiglenesen kiköltöztetnek a szobámból. Rusvay segít levinni ágyamat az övé és Latoré közé. László ma jött meg Makóról. Sorozáson volt, bevált.
Ma már látható az új Válasz, benne az ő egyik régi verse. "Lomha bivalyok szeméből előballag az éjszaka..." Örülök, hogy egy időre fizikailag is közelebb kerülünk egymáshoz. Régóta érzem már, hogy egymásra vagyunk utalva. Végigolvastam a Tücsökzené-t. A versek így, könyvvé szervezve is nagyon kedvemre valók. A sok fény, víz, a remek képek, a végletes érzékiség, a gyerekkor varázslatos megelevenítése különösen megragadó. Csupán a fölszabadító, de ismétlődése miatt unalmassá váló sorátmenetes forma zavar helyenként. A jók közül is kiragyognak a következők: Csipkefüggöny, A szép borzadály, A szem örömei, Hangok (galambok szárnyainak "édes püpügése"), Terepszemle, A tiszabecsi tiszteletes, Szatmár, Tiszabecs, A becsi iskolakönyvtár, Mézpergetés (!!), Halál fejes lepke, Nyár, újra nyár, Szégyen, A Halál Tengere, Csak őket láttad, Adria, Pillanat, A virágzó havason, A Földközi tengeren, Ketten a strandon, Egymás burkai, Légiriadó, Nyár, A fehér táj, A nagy, kék réten ...
Németh Judit mostanában rendszeresen bejár a Kollégiumba. Készül valami előadásra. Új otthonomba lépve ott találom őt közvetlen baráti körében, Dörnyei, Rusvay, Rózsa mellett. Átesem a bemutatkozáson.
Lator Laci korán fekvő és korán kelő. Amikor én este fölvonulok a könyvtárból, őt már ágyban találom.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap