1948_10.[1]

Fodor András naplója - 1948. október 29. péntek

Wilhelmmel megyek az utolsó, egész fesztivált koronázó hangversenyre. - Bartók-sznobok! - böki utánam élesen Benczédi. A hangversenyterem tele van. A második széksorból Mason szeme barátságosan csillan rám szemüvege alól. Garaguly karmester keménykötésű, síri ember, mint egy mérges buldog, de kitűnően fogja a zenekart. Divertimento! A középső tétel borzongató tónusemelkedéseitől lélegzetem is elakad. Egy ízben, amikor a mélyebb hangon zengő jobb oldalon a hegedűk csak valószínűtlenül sziszegve sírnak, valósággal az az érzésem, hogy valami más, nem emberi világból jön ez a zene. Valahol messze izzik, fehérlik Bartók feje, tőle jön ez a sápadt, dermesztő üzenet.

Ha a Divertimento mélységesen megdöbbentő volt, a zenekari kísérettel megszólaló Kétzongorás concerto nyomasztó, lenyűgöző, valósággal letaglózó. Barbár dobritmus, a zongo­rák metszően éles, tiszta feleselése, hegyes xilofonpergés... A torlódó hangzások súlya ránk fekszik... Úgy tántorgunk ki a teremből, hogy lehetőleg senkivel se találkozzunk.

Pedig még szembesülnünk kell a Cantata profaná-val is. Olvastam róla (Ottó Ferenc ta­nulmányát), hallottam is a szöveget Bartók meglepően egyszerű, mesemondó-közvetlenségű hangján, de a hangzó műhöz nincs mértékem. Mintha széles, ködös horizontból bontakoz­nék ki rejtélyes világ, a kettős kar egymás után nyolcszor intonálja: "Volt egy öregapó..."

Nem tudnám meghatározni, mi a fúga, de ilyennek képzeltem, ahogy a vadászó fiúkat megjeleníti a zene. És még ebből az izgalomból is lehetséges további fokozás. Az egymásra zsúfolt szólamok, "Hej-Haj!" kiáltások, a szakadatlan kürtharsogás, szüntelen dobritmus pokoli hajszája, az "addig... addig" ismétlésével végsőkig csigázza a várakozó feszültséget. A barbaro-lüktetés utolsó fázisába kondul bele a tam-tam. Az átváltozás misztériumát, a rejtélyes elbolyongást képtelenség kívülről figyelni... Mint ahogy a szarvasnyom után el­induló apa megszállottságától sem lehet elkülönülni. Nyomozásának stációit szinte a hideg­-meleg-forró módszerével érjük tetten... Mi fog megmaradni bennem első hallás után is az apa és fiú végsőkig ajzott párbeszédéből? Az "izzé-porrá zúzódsz" fejhangú fenyegetése bi­zonyosan, és a szülői ház hívogató fénye. Látom szinte, ahogy lobbannak a sötétből világló fáklyák.

Amikor az összegző ismétlés után zsongó együtthangzásból hatalmas lendülettel, gazdagon hajtogatott, fájdalmas dallamívként felnyilall a tenorszóló ismételt kinyilatkozása: Csak hűvös forrásból, forrásból, bizonyosan tudom, nem vagyok azonos pár héttel korábbi önmagammal. Most már felelni tudnék annak, aki a fesztivál nyitóhangversenye után fanyalogva, rideg matematikának mondta Bartók zenéjét. Felelhetnék Colin Mason éppen tanulmányozott cikkének idézetével is: "Bárki ostoba képes logikus zenét írni, ha nem veszi figyelembe a hangzást, ám Bartók muzsikáját igazán kivételessé éppen az teszi, hogy a hangzás mindenkori mesterei közt is az egyik legnagyobb."

A háromhetes ünnep méltó befejezése volt ez a hangverseny. De még valamivel tartozunk. Terhel bennünket saját kifejezési lehetőségünk felelőssége Bartók iránt. Írnom kell, talán egész nemzedékem nevében, verses vallomást... Bartókról.

Digitalizálás forrása: A Kollégium. Napló 1947-1950.

Digitalizálta: Kolláth Sára [2018.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.