1949_07. [1]

Fodor András naplója - 1949. július 21. csütörtök

Makó

Életemben először borbélynál borotválkozom. - Látod, ez egyért legalább visszaemlékszel majd Makóra - mondja Matyi.

Lászlóékhoz menet találkozunk egy fiúval, akit tegnap engedett el az ÁVO, 45 napi börtön után. Maga se tudja, miért fogták le. Rejtélyes hely ez a Makó. Jelenleg legalább száz ember hiányzik belőle, ül a hűvösön. Konok népség a hagymások. Mind egy-egy kis kulák. No meg nagy kulákok is vannak. A környékbeli szerbek ráadásul titóisták.

Barackevés, barackmagtörés után egymás verseit, majd a tiszasasvári fényképeket nézzük Latoréknál, a hajdani százholdas birtok idillikus emlékeit.

Újra jön Császtvay. Rossz az idő: szél van és hideg, a Maros-partra nem mehetünk. Kiss Ernő festő barátjukhoz vezetnek vendéglátóim, de vele sincs szerencsénk, csak a képeit láthatjuk. - Ez a proletárnegyed - mondják útközben a vakolatlan, falusi házakra mutatva. Sokat mesélnek költő barátjukról, Gajdiról, vajon mit csinálhat Szerbiában. Sokat vesztek az ő megismerése híján. Kiss Ernő munkái érdekes, de még nyers, tanulatlan festőre vallanak, autodidakta jellegűek. Visszamenet hangoztatom, hogy ezt a "színharmóniát" ki kéne még nőnie. Tanulnia kell, mert így nem lesz belőle igazi festő. László ellenkezik, szerinte így is lehet valaki mester, lássam Csontváry példáját. Igyekszem a maga módján nagy tudású Csontváryt más lapon kezelni, de László szerint érvelésem tipikus irodalmi előítélet. Sinka példáját hozza elő. Ám a bárányért kapott Petőfi-kötet nélkül, tanulás nélkül, Erdélyi úttörése nélkül belőle se lett volna valódi költő - válaszolok. Nem csitul a feszültség. Múltkori magyar könyvtárbeli vitánk folytatásaként egyszerre csak ott tartunk, hogy ki mint fogja föl a művészetet. Vádolom Lászlót, hogy híjával van minden objektivitásnak. Előfordult, hogy egy képet csökönyösen szépnek tartott, holott senkinek se tetszett a társaságban. Igen, felel ő, mert objektív ítélet nem is lehetséges, csak szubjektív. Kissé ingerül­ten, de nem a legszabatosabban védem az objektivitás lehetőségét. Mátyás mellém áll, Császtvay viszont László mellé. - Mindenki, minden korszak, minden nemzedék másképp foghatja föl a művészi szépet. Volt idő, amikor Hölderlint elvetették, s jöhet ismét olyan, amelyben elvetik. - (Ez Lászlóék fő argumentuma.) Mi funkcióbeli objektivitásra hivat­kozva a közös, egybeeső ítéletek jelentőségét és lehetőségét bizonygatjuk. Az egyéni ízlés se földre pottyant, semmiből lett valami. Az ember nem élhet elvonatkozottan, közösségbe tartozik, ítéleteire ennek meghatározottsága is hat. László, Pista azonban egyre emeltebb hangon kardoskodik a megismerhetetlenség mellett. Később ugyan a művészet valóságát elismerik.

Latoréknál még sokáig folyik a vita. Látszik rajtuk, hogy ők edzettek az ilyen összecsapásokban. Én nem bírom az iramot. Végül is döntetlen marad a játszma, azzal a kölcsönös meggyőződéssel, hogy a másiknak nincs igaza. Ismét Matyiéknál vacsorázom. Korán próbálunk lefeküdni, mert hajnali 4-kor megy a vonatom.

Digitalizálás forrása: A Kollégium. Napló 1947-1950.

Digitalizálta: Polyák Dávid [2018.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei. 2018.