1950_12. [2]

Fodor András naplója - 1950. december 1. péntek

Este először Fülephez megyünk. Az Öreg megint valósággal kivirágzik mellettünk. Elmeséli az akadémiai nagy napot, amelyen Lukács beszélt, s vendégfelszólalóként oroszok, kínaiak szerepeltek. Például Kuo Mo-zso, aki rá imponálóan hatott. Egészében olyan együtt nevető derűvel beszél, ahogy olaszországi élményeiről számolt be a kollégisták előtt 1948 tavaszán.

Utólagos András-nap Kormoséknál. Hoztam egész táskára való kaját, amit Édesanyám kifejezetten nekik küldött. A vacsorát borivással kezdjük, majd az est fénypontjaként előveszem Klári kedvencét, a Hubertust. - Gyerekek - mondja ő -, úgy bántok velem, mint anyával hülye gyerekei.

Lator és Rádics már itt van. Amikor Wilhelm Rudi érkezik hegedűjével, tiszteletére elénekeljük a breszt-litovszki indulót ( László nevezte el így a Raz- pregajtye klopci kónyi-t, melyet én az ukrán katonáktól tanultam). Közben a Hubertus és bor után szorgosan hajtogatom a pálinkát. Folyton oroszul beszélek, és egyre kevesebbet tudok a világról. Arra még emlékszem, hogy leverek egy poharat, s nem sokat törődöm vele. Sorba iszunk mindenkire, távol levő szeretteinkre is. Elénekeljük Colin nótáját, a "There was a jolly miller once"-t, aztán valahogy eljövünk a Báthory utca 8-ból. Enyhén dereng, hogy lent az aszfalton összefogózva megyünk, és hogy sok szó esik Csanak Dóráról, akit 1948. Áprilisban ismertem meg Debrecenben, amikor kollégiumi szobatársam, Hankiss Elemér meghívott apja 25 éves tanári jubileumára. Azóta híreszteltem róla, milyen rendkívül intelligens lány, s most, hogy Debrecenből a mi egyetemünk könyvtár szakára került, felújítottam vele a régi ismeretséget. Barátaim - amint most is hallom - visszaigazolják róla való nagy véleményemet.

A továbbiakban csak arra emlékszem, hogy a Keleti pályaudvarnál megyünk a HÉV-állomás felé, s hogy Jóska, László és Rudi kísér. Beszélek is hozzájuk sokat, aztán elválnak tőlünk, csak Jóska marad. Egyik kezemmel átölelem a nyakát, s pislogva nézem az út fölött a sok világosságot. Nehezen értem: azért megyünk gyalog, mert már éjfél után 1 óra is elmúlt. Jóska furcsa dolgokat mesél az éjfél körüli három óráról, valami Mészároslegényről aki engem pofozott, ütött, úgy akart kijózanítani. Olyanokat kaptál! mondja gyerekhez illeszkedő hangon - úgy ütött!" Én csak mosolygok, nem értem, nem emlékszem semmire.

Digitalizálás forrása: Ezer este Fülep Lajossal. [Napló 1947-1970.]

Digitalizálta: Reegn Frigyes [2019.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.

Fodor András naplója - 1950. december 8. péntek

Hárman háromfelől érkezünk a Zeneakadémiára: Wilhelm Rudi, Rádics Jóska meg én. Előkerül a másik három is: Csanak Dóra, nővére, Éva és Fülep. Odaszegődöm az Öreghez, hogy segítsek neki a ruhatárnál. Igen ám, de Dóra látja, amint elvonulok a nagy hangon magyarázó öregúrral, pedig előtte egyelőre titkolni akartuk, hogy Fülep is itt lesz.

III. Brandenburgi verseny Szebb, mint az első. Eláraszt az ünnepélyesség. Amde olyan ünnepélyesség ez, amelyben nincs semmi mesterkélt, kényelmetlen. Egy régi, természetesebb, boldogabb kor zeng ebben a zenében, ezért hallgatom áhítatosan. Ahogy a középerkély tengelyében ülő Fülepre nézek, mintha mindent megértenék. Mindent, ami Bach zenéjében az avatottak fülének szólóan egyáltalán létezik: a teljesebb, szabadabb emberséget, melynek Fülep kissé előreejtett, szépen boltozott feje a jelképe itt. Igen, elsősorban neki szól a koncert.

Lehunyom a szemem, hallásommal ízlelgetem a varázslatos egybezengést, a férfias mély hangokat, a hegedűk felelgetését, a húrok meleg rezonanciáit. A ritmus méltóságteljes, mégis mindig újszerűen változó. Körülvesz, bódít ez a muzsika. Fogalmilag nem tudnék többet mondani rá, mint hogy - teljes.

A háromzongorás versenymű barokk pompája már szinte nem is méltó a mi fülünkhöz. Szerényen hallgatom, s gondolkozom is közben, de igazából nem tud elkalandozni figyelmem. Nem erőszakos ez a zene, de nem is olyan szelíd, hogy a fogékony figyelem függetlenedhetne tőle. Fülep karját összefonva ül az erkély közepén. Kétségtelenül neki koncertál Solymos, Zempléni, Benedikt Klára és a Ferencsik vezényelte zenekar. Dóra, Jóska ott hagyták helyüket, állnak a karéjon, hogy lássák is a három zongoristát. A fekete blúz, fehér gyöngy fölött finoman rajzolódik Dóra arca. Néha rám néz, ilyenkor tudatosítom, milyen helyzetben ülök, milyen az arckifejezésem.

Én várom meg az Öreget, míg kikászálódik a tapsoló tömegből. "Nem nekik való!" - valami ilyennel kéne üdvözölnünk egymást, a burzsuj közönség felé legyintően. - Ezt szívesen meghallgatnám újra - mondja ő, szokatlanul lágy hangon.

Elindulunk lefelé a lépcsőn. Látom Jóskáékat. Majd csak összeakadunk valahogyan. Fülep kivételesen kedves velem, pedig alig tudok rá figyelni, mivel folyton Jóskáékat lesem, így a nekem szóló hangsúlyos kérdést is nehezen fogom fel: - Hát maga ír-e verseket? . . . Azért megmutathatná őket.

Ahá, jönnek Jóskáék! Dórát még nem láttam ilyen megilletődötten esendőnek. Mintha egy összeszűkült, vékony, fekete árnyék közeledne felénk. Járása még ügyetlenebb, mint máskor, csupa ijedt izgalom, ahogy kezét nyújtja, de szerencsére Fülep olyan, mint máskor: hangjában, tartásában, karnyújtásában is ott van a "fene nagy" emberekkel való rokonság, mely méltán kelthet tiszteletet a leányban.

A Kunst der Fuge-részletek közt alig tudok különböztetni, csak annyit érzek, hogy mostantól minden időkre magamba fogadtam Bach muzsikáját, hogy a többi között most már ráismernék, mert élményemmé lett a zenének ez a külön karaktere, mely nem követel és nem enged, se nem gyors, se nem lassú, nem durva és nem finomkodó, ez a valóban polifonikus zene, mely méltóságát sosem veszti el. Az utolsó részletnél fölütöm a fejem: "Uram, a töredelmes szívet te szereted. .." Hiszen ez egy református énekeskönyvünkben is szereplő dallam. Szeretnék összenézni Füleppel, de csak kint a ruhatári harc után kerülhet sor a szembesülésre. - Ráismertél-e mint kálomista'? - kérdem Dórát, ugyanebben a pillanatban megszólal Fülep: - Éppen akartam kérdezni, kíváncsi voltam, ráismert-e. Ahogy ejti egymásra a szavakat, egészen ellágyult a hangja.

Üljünk be még valahová egy pohár sörre. Hárman megyünk férfiak, az Andrássy úti volt Wagner étterembe.

Mindjárt szóba kerül a Bach-féle korál, majd a zsoltárok. De szépek is a református zsoltárok! Kérdem, ő melyiket szereti különösen. - Először is a kilencvenediket, aztán az ötvenediket, az elsőt, a huszonharmadikat, a harmincharmadikat, a harmincötödiket ("Perelj, Uram, perlőimmel!"), a negyvenkettediket meg a hetvenhetediket. (Ez utóbbit én is nagyon szeretem.) De érzékenyebb területre léptem, semhogy egyhamar elmehessünk róla. Egyáltalán nem lep meg, amikor professzorunk egyszerre csak énekelni kezdi a zsoltárt. Vele tartok.

A söntés ben sürög-forog a pincér, korsók kocognak, zajlik a szokásos élet, és mi a sarokban, mit sem törődve a környezettel. zsoltárt éneklünk. Ritkán láttam meglett férfit ilyen meghatódottnak. Hosszú, szép formájú ujjait a halántékához illesztve, kicsit bizonytalankodó, fölfölerősödő, remegő hangján megkapó odaadással elevenül látomássá, zenévé: "Hogya babyloni vizeknél ültünk", a "Nosza istenfélő szent hívek", "Az Úr énnékem őriző pásztorom. .." Gyerekkoromban érzem magam újra. Lehet, hogy Kaposmérőben fújtam utoljára: "a nagy búnak és bánatnak miatta hegedűnket függesztettük fűzfákra", de csalhatatlan ösztönnel megtalálom az egymás utáni hangokat, szavakat. S ahogy Jóskának, a "kathólikus igazhitűnek" megjeleníti Fülep, falusi templomokban hogyan éneklik a Tebenned bíztunk-at, szinte hallom, látom, amint belepirulnak az éneklők, ahogy hatalmasan szárnyal a követelő óhajtás, mintha netán ezt mondaná: "Uram téged tartottunk hajlékunkban!"

A vékony keretű szemüveg alól tisztán, de melegen pillant ránk az öregember kék szeme. A dús bajusz körüli érzékeny mosoly, a szabadon szárnyalókéz az eddig még nem ismert, eddigieknél is gazdagabb, nyíltabb embert mutatja. Nem törődik az idővel, hogy már 1/4 12-re (!) jár, csak ül, ül köztünk a nyersfa asztal mellett, mint aki tudja, hogy visszahozhatatlan percek ezek.

Ezt akaják kiirtani! Nekik nem kultúra! Ez is zene! Mintha csak külső rendező szervezné, mozgalmi induló zaja szűrődik be az utcáról.

Még kint a járdán is eldúdoljuk a hetvenhetedik zsoltárt: Az Istenhez az én szómat, emelém kiáltásomat... Eszembe jutnak a mérei, reggeli könyörgések, amikor az orgona mellett állva előénekesként "súgtam" az igazgatóúrnak. Talán naponta énekeltük ezt, s mindig szívesen. A Mint a szép híves patakra... szépségét is mintha szavankint ízlelném, miközben együtt éneklem a fejjel magasabb férfival a nedves, néptelen aszfalton.

Amikor még a népnek ez volt... az anyanyelve! Mert volt. Amikor még énekeltek otthon kenyérdagasztás mellett, mulatságokon... Az igenis kultúra volt.

Állunk a taxi előtt, amíg el nem indul, s integetünk egymásnak. Ez már talán több is, mint tanító és tanítvány közti viszony, mintha apánk után integetnénk.

Csak félmondatokat, félszavakat cserélünk kommentárként: - Nem merem mondani, hogy nem volt könny a szemében... - És mindez egy söntésben! ­Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, nem jövünk el onnét ... - Mintha azt érezte volna, hogy most minden kiáradhat belőle. - Még sohasem kérdezte meg tőlem: hogy vagyok'? ... - A verseimet kérte...

Digitalizálás forrása: Ezer este Fülep Lajossal. [Napló 1947-1970.]

Digitalizálta: Szöllősy Gabriella [2007.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.