Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Leverő rendetlenséget találunk Fülep új lakásán, a Széher utcában. Maga az Öreg a fürdőszobából lép ki, nadrágját gombolgatva. Ha Dóra jelenléte se zavarja mindeközben, igazán nekikeseredhetett. Persze a rossz idő miatt elhúzódott a kipakolódás. Tulajdonképpen most kezdődik.
Ifjonti buzgalommal látunk munkához, de a gazda ugyancsak akadékoskodik. Domokos Matyit, aki minap, a berakodásnál egy teásasztalt elmozdított a helyéről, úgy legorombította, alig állt meg a lábán: - Most mindent elrontott! Inkább ne segítsen! Matyiban az egész erkölcsi világ megrendülhetett, mert a kázus rögtön azt asszociálta benne, amikor az 1948-as fölvételi vizsgán őelőtte szidta a többi műveletlent. Matyi olvasta A tragédia eredeté-t, sőt azt is tudta, mi a veritas duplex. Én is emlékszem, ujjait morzsolgatva miként mondta Fülep: - Ebben a Domokosban jó matériát sejtek ... De mi haszna mindennek, ha a teásasztalt elmozdította a helyéről.
Ilyen dörgedelmek veszedelmei közt rakjuk le a könyvtárszoba alapjait. Dóra rendkívül ügyes, leleményes. Egyszer, amikor nincs munka, eltűnik, s nagy vidoran megjelenik, tányért törölgetve: azaz, mindig hasznosítja magát. Bele-belenézek a dedikált könyvekbe. Füst Milánéban valóban ott van-e, hogy "a düh prófétájának"...?
A prófétai düh azonban olykor méltatlanul pazarlódik. Igaz, minden pénzt megér a flegma-kövér házvezetőnő (Kiss Géza sógornője) és Fülep párharcát figyelni. Mi lesz ebből, ha már így kezdődik? Szerencse, hogy az asszonyságnak jók az idegei.Hanem a környezet! - még az eső ellenére is üde zöld. Dohnányi Ernő lakott itt a háború előtt. Fülep ablakai épp a völgyre néznek.
Kínlódva esszük az ebédet. Fülep mintha csalánon ülne. Az ecetes saláta hazai készítésének még a gondolatán is felháborodik. Milyen hát a jó metódus? Először olajban kell megforgatni, jó alaposan, aztán borecetet használni... A házvezetőnő sajnos kotyog. Magyar fajtánkkal büszkélkedik, mely lám, a mai nehéz időkben ellenáll. E kijelentéssel nyilván a vele szemben ülő, trógersorba kényszerült Bethlen Dánielnek akar imponálni, aki azonban arisztokrata méltósággal, igazi munkásember módjára, szerényen falatozik. Nem veszi a lapot. Nagyon rokonszenves ember.
Késő délutánig munkálkodunk a könyvespolcok körül.
Elérkezett az utolsó Fülep-óra is. Nem tudom, lesz-e még módom hallgatni az Öreget itt az egyetemen. Azt hiszem, csak ezt sajnálom a bölcsészi sorból való távozáskor.
Előre tudom, hogy Van Goghról, Gauguinről lesz szó, mint az impresszionizmustól eltérőkről.
Gauguin úgy érezte, a modern művészetet elölről kell kezdeni. Nem azért, mert nem ismerte, nem tisztelte a hagyományokat. hanem azért, mert egyszerűségre, lapidárisságra, monumentalitásra törekedett, s irtózott a kompromisszumtól és az ügyességtől. Gauguin nem elsőrendűen személyes okokból megy Tahitibe, hanem azért, mert a klasszikusokat keresi. Utálja környezetét, de nem akar kiagyalni Arkádiát, inkább nyakába veszi a világot, hogy ideájához megtalálja a valóságot.
Gauguinnek tulajdonképpen freskókat kellett volna festenie, de sohasem jutott hozzá a monumentális alkotás lehetőségéhez.
Életében érdekes anyja perui származása és az, hogy festő létére előzőleg kitűnő üzletember volt. Egyszer csak elkezdett festeni. 1880-tól az impresszionistákkal állít ki, 1883-ban otthagyja az állását, s csak pingál, s ettől fogva kezdődik nyomorúságának kálváriája. 1886-ban már elszakad az impresszionistáktól. Ugyanebben az évben ismerkedik meg Van Goghgal. 1887-ben Martinique-re megy, aztán vissza Párizsba. 1888-ban költözik le Arles-ba. A többi ismeretes... 1895-ben hal meg Tahitiben. Nagyon szép dolgokat ír a maori népről, de élete köztük rendkívül küzdelmes. A bennszülöttek ugyan szerették, "hasznos ember"-nek tartották, de a gyarmati csendőrök állandóan üldözték, halála előtt el is ítélték. Érdekes, hogy utolsó műve egy bretagne-i tájkép.
A másik tragikus sorsú kortárs: Van Gogh. Őrá is elmondhatjuk, hogy tisztán a véletlennek, a műkereskedő bátynak köszönhetjük, hogy egyáltalán festővé válhatott, hogy piktúrájáról beszélhetünk ma.
Ő is dilettánsként kezdi, és későn. Hollandi. Először fekete, barna, sötét, lehető legegyszerűbb csendéleteket fest. Nagyon érdekli a paraszti élet (Krumplievők). Ő maga is rendkívül eszes, de egyszerű ember, akiben elevenen él a néphez való tartozás eszménye. Azt mondhatnánk rá: szocialista volt, nem marxista, inkább idealista szocialista értelemben.
Az 1886-os év döntő sorsában. Piktúrájára rendkívül jellemző a szín. A tónus helyett a szín. Ő is az egyszerűséget, a szintézist akarja, de az analízisen át. Legjelentősebb az utolsó periódusa. Festményein a dél ragyogása, fénye. De a tárgyak ebben a ragyogásban, fényben nem oldódnak föl nála. Rettentő szenvedéllyel dolgozik. Ezen a paroxizmuson át belemegy az őrületbe.
Színes, de nem tarka. Kevés színnel föstött. Jellegzetes az ecset járása.
Egyik levelében írja: Giotto, Cimabue obeliszk szerű környezetben élt, amelyben minden architektonikusan rendeződik el amelyben mindenki egy-egy épületkő, s kölcsönösen mindenki egymást tartja. Mi azonban teljes anarchiában és zabolátlanságban élünk, mi művészek, akik keressük a rendet, a szimmetriát, s föl áldozzuk magunkat, hogy stílust vigyünk az alkotásainkba.
Másutt azt mondja: olyan társadalomban él ahol a puszta létért való küzdelem a szabadság minden percét elrabolja. Utolsó szavai ezek voltak: "A nyomorúság sose múlik el."
Néhány Gauguin-képet látunk. Franciaországi tájkép: dekoratív monumentalitás, a csak dekorativitás veszélyével. Gauguin korszerűsége a színek föloldatlanságában, egymásmellettiségében van, szemben az impresszionisták feloldottságával, de Cézanne masszivitása nélkül.
Bretagne-i kisgyerekek. - (A kreol nő megkérdi: "Miért van olyan nagy lábuk a gyerekeknek?" - Azért - felel Fülep -, mert a piktúra nem anatómia, Gauguin pedig kerülte az ügyeskedést, és kereste a jellegzetest.)
Tahiti táj - a szép, nyugodt mozgást igyekszik visszaadni, a test aranyosbarna színét.
Tulajdonképpen olyan témái vannak, mint Giorgionénak: három-négy alak együtt... van benne valami idilli. Eszünkbe juthat megint Marées, csak az a különbség, hogy az ő alakjai nincsenek benne a valóságban, homonculusszerűek - de Gauguin megkeresi ideájához a valóságot.
A Mik vagyunk, hová megyünk például valóságos marées-i motívum. Freskóterv.
(Gyönyörködünk a Gyümölcstartó lány-ban, Adám és Évá-ban. Varga Pista nagyon dícséri az Évát. Téli bretagne-i táj, ama bizonyos utolsó kép.)
Van Gogh -művek következnek. Arles-i szobája. Szép, vagy nem szép - ez van, ahogy van. Levágott-fülű önarckép... Arles-i táj. Lobogó táj. Valóban ilyen. Ott csakugyan lángol a nap, a fának, földnek, égnek különös színe van. Hisz ez a lobogás olykor megvan Cézanne képeiben is, csak nincs annyira benne a kézírásban is. Egy máglyaként lobogó ciprus. Ciprusok, éjjel. Hold és csillagok. Délen az éjszaka is más, tisztább, csillogóbb. . . Van benne valami eksztatikus, valami nagy láz, például az égen az a csigaszerű kavargás.
Déli, sziklás táj - a szín elevensége elvész, de a kézírást érezhetjük: hogy fogja össze az előadásmód az egész képet.
Nincs több vetítenivaló. - Hát, ennek is vége.
Fülepnek tegnapi, pártközpontban járásomról számolok be. Nem igaz, hogy János vitéz nehezebben jutott be meseországba, mint amilyen bonyolult az ilyesféle helyekre való bejutás. Barátságtalan ÁVO-sok utasítgatják az embert lépésről lépésre. Megkérdik, hogy nincs-é az elvtársnál pisztoly? Mutassa a táskáját! "Tessék bemenni a váró szobába, majd szólok." A várószoba parvenü luxussal berendezve, kényelmes, védőhuzatos karosszékek...
Liften szállítottak a harmadik emeletre. Ennyi rideg kezelés után kezdtem ideges lenni. A 316-os szobáról is úgy gondoltam, hogy csak egy előszoba, mely után ismét új stáció következik. Megint várni kell, amíg szólitanak. De nem! Ott mosolygott előttem a káderbizottság: két férfi, egy munkás és egy értelmiségi, köztük egy nyomasztóan kispolgári nő. Ám ő is mosolygott. Ha ők is, hát én is elkezdtem mosolyogni. Kiszedtek belőlem mindent, azt is, miért nem vagyok párttag, érdeklődtek a terveim felől, majd hirtelen leleplezték, miért is hívtak be. Velem a pártnak céljai vannak. Olyan helyre akarnak tenni, amely közelebb van az irodalomhoz. Czine Miska tehát az egyetemi káderjellemzésembe mégis bevétette óvását, kár volna nekem egy könyvtárba elbújni. Kibökték ugyanis a mosolygó hármak, hogy egyenest az lrószövetségbe szánnak lektornak. De hiszen onnét azóta már Juhász Ferenc is elmenekült, s én képzőművészettel szeretnék foglalkozni. Következett a dorgatórium - lám, ilyenek a mai fiatalok, tálcán kínáljuk nekik a lehetőséget, s ők válogatnak. Következtek a hivatkozások a Kongresszusra, Révai elvtárs beszédére, a marxizmus-leninizmusra, Petőfire, Majakovszkijra, a harcos élet szükségességére a műfordításban. S mivel hajthatatlan maradtam, megvádoltak arisztokratizmussal, állam iránti hűtlenséggel, de leráztam magamról a vádakat. Mondtam, saját magukkal kerülnek ellentmondásba, ha azt állítják, hogy a Szépművészeti Múzeumban nem folyik harc a szocializmusért.
Egyórás küzdelem után végre belátták, nem lehet behúzni a Gorkij fasori csőbe. Másik témám Szabó Lőrinc százkét szonettje. Sárköziné mutatta őket a minap, amikor nála jártam a Zugligetben. Csakugyan a Tücsökzene legjobb darabjait idézi a gyűjtemény jó néhány részlete. Egészben véve mégsem rokonszenves a bennük lévő magatartás, mint ahogy Szabó Lőrinc szerelmi természetével sem tudom azonosítani magam. Fülepnek abban van igaza, hogy Lőrinc a sexust ízig-vérig költészetté tudja sűríteni. Elismerem, hogy ebben nincs párja a mai lírában.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap