Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Délután nekiülök új verseim legépelésének. Az elsőnél tartok még, amikor nyitott ablakom alatt elvonul a kertből jövő Basch, mögötte Weöres Sanyika ágaskodik. Szívélyesen üdvözöljük egymást, mire gazdám fölajánlja, nézzek majd be később, Németh László is fog jönni. Látom is nemsokára szép agyas fejét.... de én még jó ideig gépelek, csak nyolc óra tájban indulok el a múzeumszoba felé. Furcsa ehhez a hanghoz odagondolni Németh Lászlót. Verstani problémákról beszél. Valami váratlan izgalom vesz erőt rajtam, nem érzek magamban elég bátorságot ahhoz, hogy belépjek. Visszamegyek a szobámba. Aztán hirtelen elszánással széthúzom a két szoba közti ajtót. Basch segít: - Jöjjön csak, Bandi, jöjjön! Ismered Fodor Andrást? - fordul Németh felé, aki igen kedvesen fogad. Emlékszik rám, hogyne, a Válasz utolsó idejéből. Csodálkozik, hogy ilyen fiatal vagyok. Kérdezget körülményeim felől, milyen érzés tanítani? Megnyugvással veszi tudomásul, hogy nehéz. Ő is ezért hagyta abba. - És a versek? - fordul felém újra. - Most gépeltem le néhány újat. Egyszerre mindenki követeli, mutassam őket. Beviszem, Németh kezébe adom a kéziratokat. Ő Weöreshez továbbítja verseimet, aki kissé egyhangú, vontatott, de rendkívül szuggesztív hangján olvassa föl először a Kegyetlen tavasz-t. Veszem észre, hogy nagyon tetszik, Németh külön mondja is. A következőnél pedig úgy kapja felém fejét, mint aki még egyszer meg akar győződni róla: én vagyok-e én. - Hát ezért érdemes volt idejönni! Megvan ennek a kornak a költője.
Igen furcsán érzem magam. Ennyire talán még sose dicsértek. A Kodály- versre is ő reagál először: - Ugyanezt mondta nekem legutóbb Veres Péter is, hogy amikor ő hazamegy, s föltesz egy lemezt, külön világban, a zenében élő Magyarországban érzi magát.
Az Illyés-vers pozitív visszhangja még meglepőbb. - Elküldheti neki a születésnapjára! - mondja Németh. Úgy látszik, itt valami benne is rezonáló hangot ütöttem meg. Weöres is tetszését nyilvánítja. A Fülepről szólóra viszont megjegyzi, a portré itt nem annyira sikerült. Neki ennél is nagyobb véleménye van a modellról. Basch szerint a Fülep és köztünk lévő kapcsolatot nagyon hűen fejezi ki vallomásom. Az Egry emlékére írt A vízrenéző hallatán egyszerre tör ki a lelkesedés körülöttem. Már nem is tudom, hogy húzódjam össze a magas hátú bőrszéken ennyi elismerés súlya alatt. Basch azt bizonygatja erősen, mennyire magyar a költészetem. - Arany János! - mondja átszellemültem Sanyika akaratos, gyerekes hangján Petőfire javít, Németh viszont a későbbiekben Vörösmarty és Vajda tömörségében látja őseimet, no meg Illyésben. S mindemellett egészen egyéni, kiforrott költészetet érez verseimből. - Ami erő van az egyik oldalon Pilinszkyben, a másik oldalon meg ami gazdagság, ha zavarosan is, de gazdagságként megvan a Juhászban, annak van itt az egészséges összhangja.
Még meghallgatják a Sárközi lány című verset is. Ettől szinte el vannak ragadtatva. Amikor a felolvasó ezekhez a sorokhoz ér: "és megy a lány a keskeny földuton, hullámzik telt csípője, válla, karja" ... önkéntelenül közbeszól: - De szép ez! - Gyönyöhű! - vágja rá Basch, nyilván azzal a büszkeséggel, hogy: - hiába! ilyen ifjú költőt is csak az ő házában lehet találni.
Németh még egyre summázza benyomásait: - Kívánjuk, hogy halála előtt legalább száz ilyet írjon ... de azért hallani kellene ezeket olykor-olykor... úgy félévenként... Ha Révai ezeket látná, ezt a tehetséget, mindent megtenne azért, hogy megnyerje.
Az is tetszik Némethnek, hogy nem átkozódóan ellenzéki a hangom, hanem megtalálom, fölmutatom a pozitívumokat is. Újra ismételgeti, nem is sejtette, mire jön ő ide. De aztán hamarosan fölkerekedik, köti a napi 14 órás munkaidő. Valószínűleg még a kapuig is rólam beszélt, mert Basch igen boldogan jön be: - Azt mondta, ő még a családjának se fogja elmondani, miben volt itt része.
Weöres gratulál: évek óta nem találkozott ilyen versekkel.
Azzal a jóérzéssel fekhetem le, hogy bár a világ nem tud róla, mégiscsak költő vagyok.
A keddi telefonáláskor, amikor a pénteki menetelt megbeszéltük, apprehendál Fülep a fülébe jutott furcsa hírek miatt. Nem is mondtam neki, hogy Matyit nősülési veszély fenyegeti, hogy Kormosék meg válnak. . .
Most, csütörtökön azért várom őt az egyetemi óráról jövet, hogy helyreüssem vétkemet. Eszerint oktalanul voltam tapintatos, őt magánügyeink is elsődlegesen érintik. Nyugtatom, Matyi elszántan ellenáll a nem kívánatos házasság kísértésének. Ő legalább ezt mondta nekem. Az autóbuszon már Kormosék válását beszélem. Ő Pistát hibáztatja: aki ilyen lazán él, annak minden kihullik a kezéből, őmellette egy angyal se tudna megmaradni - bárha Klárit egyáltalán nem tartja angyalnak. Mokány kis nő, akivel nem könnyű boldogulni. Jóhír, hogy Sárosi Bálint viszont szerencsésen nősül. Az én házassági tervemről is szó kerül. Kedvesen ígéri, hogy majd segít nekünk lakást keríteni. - És különben mi újság? Volt iskolaigazgatóm beszámolt a pártközpontban folyt irodalmi vitáról, melynek tanulsága szerinte, hogy az Írószövetségben és a magyar irodalomban is teljes a csőd. Nincsenek elfogadott írók és elfogadott művek. Különösen azon siránkozott, hogy az Írószövetség vezetőségében nem találnak egy Zsdanov-szerű embert. - Más irodalmi újság? Nagyon röviden beszámolok a Németh Lászlóval, WeöresseI való találkozásról, s hogy tetszettek nekik verseim, amiket most neki is átadok.
- Most már csak egy van hátra - mondja szokásos hetykeséggel -, hogy én mit szólok hozzájuk. Mert mindaz nem számít, amit mások mondtak.
Domokos Matyival, Dórával és az éppen Pesten lévő Sárikával csengetek be Fülephez. Sejtelmünk szerint nem a teraszon ülünk már. Az Öreg meleg kabátban, sapkában vacsorázik. A kis asztalkára ki van készítve a múltkor hozott Mickiewicz-kötet ára s a versek. Egyelőre nem sok jelét látom annak, hogy kedvezően hatottak olvasójukra. Miközben a szokásos körkérdéseket intézi társaimhoz, egyre rosszabbak az előérzetem. Pontosan tudom, mikor fog felém fordulni, de azért kissé hitetlenkedve hallom hangját: - Hát most mit csináljak? Beszéljek a versekről?... De a menyasszony előtt nem akarom... mert nekem más véleményem van róluk, mint a két ítésznek.
- Nem baj, már úgyis sok volt a jóból. - Először hosszadalmas leckét kapok: legyek óvatosabb. De hát mit tehetnék? Ne lakjam együtt az írásaimmal?
Az esztétikai elemzésben sincs kegyelem. Annyit elismer, hogy a versek minden során érződik, hogy költő írta. (Ezt a pardont kapta Juhász is.) A befejezéseim azonban nem természetesek, túlságosan kiélezették. (Ebben van igazság.) Mindjárt a Kegyetlen tavasz-ban ledöfi Fülep a verset átható legőszintébb érzésemet is. A népben igy nem lehet bízni. Valami másban kell megkapaszkodni. Nagyon megütödöm ezen, hisz a mi népiségünk igazolóját én mindig benne szemléltem. A romantikus hitnél szerinte többet ér a Kölcsey-féle teljes pesszimizmus. A Sárközi lány-nál is a befejezést kifogásolja, s Homéroszt emlegeti révedezve. A Kodály-verset félreértelmezi a címe miatt (Az énekmondó). Valami öreg parasztra gondolt, de akár így, akár úgy, nem ismeri el a "dalban élő Magyarország" realitását. Kínos, amikor a róla szóló versről szemérmes racionalizmussal kijelenti, "nagyon meghat", s utána bombasztikusnak találja a képet, ahol Európát ölelő mozdulatáról írok, tölteléknek a "konok jász arcán lágy paraszti titkok"-ban a lágy jelzőt. (Ebben is igaza van.) A vízrenéző-ből két sort nem ért, egyébként ezt kivételként szépnek tartja.
Jó alaposan megkaptam a magamét. Próbálok itt-ott védekezni, de hiába. Az ellenfél olyan sötéten lát, hogy Dóra okossága se használ. Hiába hivatkozik Kodálynak az ifjúságban élő nagy jelentőségére, Fülep ezt a katolikus körmenetek népszerűségének kétes politikai tartalmához hasonlítja. Ő most mindent abból a szemszögből ítél meg, hogy ez a nép eljátszotta történelmi szerepét, nincs benne életerő, csak panaszkodni tud. 1945-ig volt a kegyelmi időszak, de grófjaink tönkretették az országot. Ijesztőn valóságos a kép, amit erről a korszakról fölmutat, arnikor garázda uraink elmulatták a jövőt. Mégse hihetem, hogy most aztán már mindennek vége. 1945 után is volt kegyelmi időszak, igaz, nagyon rövid, de mégiscsak előkerült egy új, felelösségvállaló nemzedék. Akkor hát mivégre volnánk, mire készülnénk? Később némi ellent mondásba kerül szigorú mesterünk, amikor elismeri, a szegényparasztságból származó, néphez hű értelmiség talán még segíthet.
Milyen szeszélyes, végletes embernek mutatkozik most Az ember, és éppen az Új vendég előtt! Mennyire más a versben, amilyennek én írtam meg. Mint ha Kodolányi Baranyai utazás-ából lépne ki az a bizonyos busa bajszú F. Eleve nem hallgathatom lelkes arccal.
- No, Andris - búcsúztat -, amit mondtam, nem azért mondtam, hogy összetörjem, hanem hogy animáljam. Össze kell szedni azt, ami magában van, mert van - és többet kell írni. Nem lehet kikerülni a felületet, s mindjárt a lényeget megragadni. Nem sikerül. Petőfinek is mennyi rossz verset kellett írni ahhoz, hogy tíz nagy verse legyen. (Mert több nincs neki.)
Kissé hitetlenül figyelek ezekre a biztatásokra. Azt hiszem, nem fogok tudni Fülep kedvére való verseket írni. Hiszen - most döbbenek rá - József Attilát, Illyést ő nem is tartja igazi költönek, csak Szabó Lőrincet, Weöres Sándort.
Távozáskor még a karomat is megfogja, s lelkemre köti, ezutáni új verseimet is mutassam meg neki.
Hideg szél fúj kint. Dóra, Matyi, Sárika kicsit zavarban vannak. Mindegyik olvasta a szóban forgó verseket. Csitítom őket is, magamat is: - Ha Fülep lettem volna, talán én is így viselkedem. Csakugyan, szemérmes ember létére mit mondjon a róla szóló versre? Egyébként azt se hiszem, hogy a Németh László elleni elfogultság okozta az övével merőben ellentétes véleményt. El kell viselni a túlságosan jót, túlságosan rosszat egyaránt.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap