Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Barátságtalan, csöpögős ég alatt baktatunk a Széher útra. Köztünk van Domokos Matyi. Fülep csúfondáros kedve eleinte az időnek, később az általános helyzetnek szól. Elmond egy aktuális viccet, ami hozzánk még nem érkezett el. - Mit csinált Hruscsov, amikor Titót Belgrádban meglátta? Odament hozzá, és megcsókolta jobbról-balról a nyakörvét.
Később jelzi, hogy látta "az első fecskét", Hegedüs Géza kritikáját kötetemről a Magyar Nemzet-ben.
Előhozakodom Colin levelével, mert bizonyos részeket ugyan ki kell hagynom a fölolvasásból a jelenlévő hölgyek miatt, egészében mégis olyan, amit Fülepnek is hallania kell.
Már megint írok ezen az irgalmatlan vonaton (nem tudom biztosan mit jelent "irgalmatlan", de úgy érzem, hogy csak erős haragot kifejező szó lehet). Az egyetlen jó az hogy most vége lett a manchesteri hónapoknak - októberig. Jellemző, hogy a vasutasok csak most sztrájkolnak, amikor számomra már nem kell. Miért nem sztrájkoltak télen. Úgy legalább valakinek lett volna haszna belőle, amennyiben nem utazhattam volna, otthon maradhattam volna... Éppen most az étkező kocsiban láttam egy förtelmes nőt aki óriási izgalmat keltett föl bennem, mert nagyon hasonlít az elfelejthetetlen
Anitára...
(Itt egy kis közbeszólásnyi magyarázattal tartozom. A förtelmes szót tőlem tanulta Colin, még 1949 tavaszán, nagyon tetszett neki, s tetszéskifejezésre használta akkor is, amikor tudta, hogy az illető nőszemély nem gusztusom szerint való.) Egészségem lassan javul, de még nem tökéletes... Öregszem is egyre gyorsabban, közeledem a tehetetlenséghez. Majd az lesz, hogy nem merek még csókolni sem, nehogy megálljon a szívem az izgalomtól.
A hivatalos jelek Magyarországtól, nyári utammal kapcsolatban, egyáltalán nem kedvezőek. Vargyas és Rajeczky nem fogadták a Bartók IV. Vonósnégyeséről szóló. cikkemet, mert ez a kötet állítólag csak népdallal foglalkozik. Ajánlották viszont Szabolcsinak, mint Zenetudományi Közleményekbe való tanulmányt, de neki nem kellett. Valószínűleg itt, vagy Amerikában fogom megjelentetni, valamelyik zenei folyóiratban - vagy az angol The Score, vagy az amerikai Musical Quarterly-ben. Ha már Szabolcsiról van szó, Weissmann János azt említette nekem, hogy megjelent valahol (Csillag- nak egyik számában) Szabolcsinak egy cikke Bartók Mandarin-járól. Nem tudom milyen - valószínűleg csak problémázik, de ha vannak benne érdekes adatok vagy vélemények vagy esztétikai megállapítások, nagyon kérnék belőle példányt.
Látom hogy Szelényi "felfedezéseket" adott közre Bartók zongoraszonátájáról. Biztos, hogy az én kutatásaim a Nemzeti Múzeumban hívta figyelmét a kéziratra, és ha nem én kértem volna a fotokópiát, ott maradhatott volna és senki se nézte volna. Jellemző hogy az én figyelmeztetésemről hallgatnak. Pimaszak.
Szervánszky József Attila Concertóját nem hiszem hogy lesz alkalmam meghallani. Nem igen lehet fogni a budapesti közvetítéseket itt, de a beszéd tisztábban hangzik. Cushing mindennap próbálkozik azt hiszem, s tele van hírrel és pletykával, amikor (nagyon ritkán) találkozom vele. Te engem sem igen hallgathatsz, sajnos, mert én most elég sokat rádiózom, de nem itt, hanem a kanadai rádión. A múlt évi velencei zenei hónap után arra kértek, hogy beszámoljak a Brittan The Turn of the Screw-járól. Nagyon jól sikerült a darab, szellemes, elég könnyű, de mégis értelmes és sokat mondó. Hangom is tetszett nekik, úgy látszik, s azóta nagyon sokat kértek tőlem az új angol operáról (, Tippett-é Walton-é, még Lennox Berkely-é), s most különböző angliai s egyéb európai fesztiválokról (azaz a hollandiai festivalról, mert több nem nagyon lesz). Még érdekesebb, interjüket kértek különböző angol zeneszerzőkkel. Jövő héten veszik föl az elsőt (és a legérdekesebbet - Brittennel). Sok jó és találó kérdést készítettem, amelyekre ő hajlandó válaszolni. Nagyon kíváncsi vagyok válaszaira. Azt is fogom kérni, hogy játsszon valamit zongorán (csodálatosan játszik, különösen, mint dalkísérő). Ő nem igen szokott ilyesmiket csinálni, így az egész valami egész különös lesz.
Két hét múlva Edmund Rubbra-val csinálok hasonlót, de ez nem lesz olyan érdekes, mert ő, bár híres itt Angliában, sokkal kevésbé jó zeneszerző, s eléggé "hagyományos" a zenei nyelve. (Ahogy Bartók egyszer mondott "Legjobb lesz a harmincöt dollár.") Azt is remélem persze, hogy ha nevemet ott kezdik ismerni, meghívnak oda. Így egész közel lennék Pittsburgh-hoz, s meglátogathatnám Anitát. Ő róla, sőt ő tőle, sajnos, már nem kapok semmi hírt. Az volt, hogy ez évben új Pittsburgh Festival lesz, de eddig erről nem hallottam semmit. Volt azonban az 1952-i utazásomról egy kellemes visszhang most. Találkoztam ott a híres Saturday Rewiew of Literature című folyóiratnak a szerkesztője, s most három év múlva kaptam tőle levelet, amelyen cikket kér a háború-utáni angol zenéről. Meg is írtam, sőt meg is jelent. Szörnyen amerikaizálták írásomat, alig ismerek rá, de örülök a 75 dollárnak, meg az összeköttetésnek. Mellékelek egy példányt a cikkből. Téged nem zavar a rettenetes "irodalmi" (azaz egyáltalán nem irodalmi) sztílusa, bár engem annyira bánt, hogy már nem bírom elolvasni. Olyan mint itt a magyar írásom. Úgy érzem nagyon rossz e levélben.
Múlt héten találkoztam egy angol nővel aki férjhez ment egy magyarhoz a háború előtt s ott élt tizenegy évig. Csodálatosan jó a kiejtése, szégyeltem magamat nagyon, de még ő sem tudta tökéletesen a nyelvtant.
Hogyan értem én el a nyolcadik oldalt igazán nem tudom. Olyan vagyok mint az őrült aki fejével megveri a falat, azért hogy tudjon milyen jó ha abbahagyja. Most én abbahagyom ezt a levelet, de nekem nem esik olyan jól, inkább bosszant, hogy nem tudok könnyebben, gyorsabban, jobban írni magyarul. Sőt, még az olvasásnál is van baj. Úgy megszoktam a te kézírásodat, hogy másét nagyon nehezen tudom kihámozni. Ez talán nem csak az én hibám. Te is nagyon sokat fogsz bajlódni az enyémen, a vonat mozgása miatt.
A különböző üdvözleteket nem sorolom fel, add tovább szokás szerint...
Egyikünk sem észleli, hogy Colin magyar "sztílusa" olyan sokat romlott. Teljesítményéhez azt is hozzá kell számítanunk, hogy ezt a levelet - a vonaton - szótár nélkül írta.
A Colin emlegette Amerika lesz a további témánk. Matyi sokat tud az atomfizika ottani eredményeiről. A bombáról, amely kiszáríthatja a Kaspi-tengert, amivel be lehet lőni a Holdat a Szaturnuszba, s ott emberi életföltételeket lehet teremteni. Hasonlóképpen érdekes adatokat mond a dél-amerikai korlátlan lehetőségekről. Végül is mindannyiunkat kétségbeejtenek a gépiesedés hallatlan arányai. Igaza van Fülepnek, mit ér a fény sebességével dolgozó fordítógépezet, ha nem lesz, aki az eredeti szöveget leírja, ha az ember már odáig sem juthat el, hogy leüljön gondolkozni. Amerikában csodálatos művészettörténeti intézetek vannak, kitűnő fölszerelésű egyetemeken (l. Carlo beszámolóit!), csak éppen élő művészet nincsen. Márpedig mit ér a világ Itália és a katedrálisok nélkül? Az ezek szellemében tovább élő ember nélkül? Amíg az emberek kőbalta helyett mannlicher puskával durrantották le egymást, nem volt nagy baj, de most, hogy ekkora pusztító hatalom van az ember kezében! ... És hogy mindez az ember becsületére van bízva - akkor, amikor az emberiség nagy része ostoba, hatalmaskodásra hajlamos, nacionalista és becstelen.
Mert hiába, ezen, úgy látszik, nem lehet segíteni, hogy az emberek igazából jobbak legyenek. Hát megint csak oda jutunk: jó, hogy az életnek vége van egyszer, s nem a mi gondunk, mi lesz aztán a világgal?!
Könyvheti meghívás szólít a Mecsek aljába. Busszal megyünk Szekszárdról. Megkapó, rokonias látvány mindenfelé. Komoran ível az égre a púpos Zengő. A völgyben meghúzódó Várkonyt jól látjuk, s kívánjuk erősen.
A Kossuth téren leszállva nem látunk senki ismerőst, találomra megyünk föl a Széchenyi térig. Éppen egy Dunántúl folyóiratot akarok elővenni, hogy megnézzem a szerkesztőség címét, amikor hátam mögül rám szól Takáts Gyula. Sejtettem, hogy találkozunk, nagy öröm, hogy ő az első, akibe belebotlottunk. Fölvezet bennünket az Írószövetség helyiségeibe. Szántó Tiborral, ezzel a nagyvonalú, ügyes szerkesztővel most ismerkedem össze. Ő kísér a Dunántúl könyvsátorához, ahol Leszkó Margit és Kalász Márton árulja a könyveket. Marcit messziről felismerem kalászszínű hajáról. Érzékeny arcú, kicsit betegesen sápadt, nagyon rokonszenves fiú.
Furcsa dolog ez, nevemet hallani a megafonban, s várni azt, hogy valaki ráfanyalodik a kötetemre. Ott állnak szegények glédában... A jövő-menő pécsieknek egyéb dolguk is van, semhogy versköteteket vegyenek. Végre elcsípik Antal Györgyöt - kit karmesterként ismerek -, neki dedikálnom kell. Kalász éppen azt mondja: - Hogy lehet ilyen szépen írni, te Bandi? - mire én megrezzent szórakozottságomban azt írom a könyvbe is, hogy: Bandi. Az ismerősök, az egykori bölcsésztárs Galsai és Szántó természetesen aláíratják példányaikat, de mivel egyébként gyöngén megy a bót, Gyula javasolja, menjünk sétálni.
Fölballagunk a székesegyház előteréhez, ott telepszünk le egy padra. Delet harangoznak. Takáts tele szájjal konstatálja, hogy íme, alig hogy elhúzták - a papok házából kilép valaki demizsonnal és csillogó üveghébérrel. - Ez igen! Ez életforma!
Galsaival ebédelünk a Nádorban. Kicsit bohém fiú, de kellemes, szinte ingerel az őszinteségre.
Délután Csorbát kísérjük könyvsátortól a könyvtárig. Ahogy a könyveladás reménytelenségéről beszél, voltaképpen igaz. Egyébként is, Csorba pesszimizmusa azért nem bántó, mert nagyon mélyről jön. Nem pusztán hangulat, ilyen az. egyénisége. Ahogy jobban ráfigyelek, észreveszem, hogy ő nem egészen olyan ember, mint a magunkfajták általában. Csomó realitás csakugyan nem érdekli őt. Tisztes távlatból nézi a dolgokat, egészen másképp, mint például Takáts, akiben a félrehúzódás nem jelenti egyben a kézzelfogható valóság tagadását is. Az ő "irrealizmusa" sokkal érzékibb, Csorbáé viszont intellektuálisabb. De így vagy úgy, nagyon rendes ember mind a kettő. És a kis Kalász Márton is józan, komoly gyerek. Elkísér bennünket a sátortól a Megyeri utcáig, ahol nagynénémet keresem. (Tizennégy éves koromban, életemben először az ő vendége voltam ebben a városban.)
Visszatérve az írók közé, Takáts újra sétálni csal bennünket. Most a város nevezetességeit mutogatja, az Egyetemi Könyvtár szép, klasszicista, kiugró timpanonú épületét s a kanonokok házát, amit most állítanak vissza eredeti formájában. Hallatlan fürgeséggel, hozzáértéssel veszi észre Gyula (nemhiába Fülep tanítványa volt itt, e városban) az elmúlt korok szépségét, hangulatát. Remek látvány ő maga is, amikor fönt az emeleten egy kibontott árkádos ablakú szobában lelkendezik, kifele mutogatva a boltíveken a diófákra, a városra. Pontosan tudja, hogy az egyik téren, a Szent János kútja mögött milyen kerítést kellett volna csinálni, hogy a török mecsetben mik a meghatározó karaktervonások, hogyan rontja el a hozzáépített, függöny hatású orgonasípok térelfogó látványa a templom stílusát, összhatását. Mindehhez én alig konyítok. Igaz, Gyula Itáliában is járt, és két évtized tapasztalatával gazdagabb nálam.
Csoóri is, én is szereplünk a színházban rendezett irodalmi esten. Én Sándor versmondásával vagyok elégedetlen, ő meg az enyémmel. Mondja is az est után: - Komám, te is megtanulhatnál felolvasni... Úgy látszik, megérezte, mit gondoltam róla, s visszaadja a kölcsönt.
Őt egyébként kint az utcán lányok veszik körül: - Mikor ír futurista balladát? - kérdik tőle.
Domokos Matyival beszélgetek. Egyszer csak belép Juhász. Haja csapzottan lóg a homlokába, nagy pillájú szeme megtörtnek látszik. Baráti gesztusról értesít: tegnap az Írószövetség elnökségi vitáján ajánlotta, ideje lenne már engem is fölvenni a tagok sorába. Igen, mondták, csakhogy én még nem kértem fölvételemet. Hát kérjem!
Az írószövetségi DISZ-aktíva ülésről hazafelé Takács Imrével megyek. Elkísérem egészen a Hold utcai albérletéig. Tenyeres-talpas parasztlegény, józan, okos. Neki is nagy hiányai vannak, de az autodidakta szinten már túl van. Emberekről mondott véleményei magvasak, megbízhatóak. Sereg dologban még nem lát tisztán. Bartók és Kodály jelentőségével sem nézett szembe mostanáig. Számít rá, hogy ez ügyben segítségére leszek. Együtt ballagva az esti utcákon, állandóan azt konstatálom, hogy kellemesen csalódunk egymásban, hogy megtaláltuk a magunknak valót a másikban.
Első föltűnése óta (az 1950-es ifjúsági pályázat nyertese volt) szimpatikus nekem Imre. Bevallja, ő már 1949-ben olvasta az én verseimet a Válasz-ban Bosszankodott is, hogy a réten teheneket meg boglyagyűjtő gereblyés lányokat látok gépek helyett.
Füleppel találkozót beszéltem meg az egyetem előtt, hogy korrigált cikkét mindjárt bevihessem a szerkesztőségbe.
Király kijelenti, hogy Szabó Ede rólam írt kritikája kitűnő, de egy mondatban legalább be kell szúrnia, hogy alkatomon túl is tartózkodom a politikus témáktól. Kormosról álmodtam, s lám, itt a következménye: telefonál, hogy az induló Világirodalom Gyöngyszemei sorozatban, méghozzá első önálló műként, kiadják a Ruszlán és Ludmílá-t. Már ősszel megjelenhet, szerezzek neki példányt az első kiadásból.
Hibátlan nyári meleg van. Jólesik sétálni a Városmajor fái alatt, várva a többieket. De csak Dóra jön, melankolikus léptekkel. Ó sem tart velünk Fülephez, csak egy Neue Rundschau-t ad át.
Fülep kedvenc várkonyi szava szerint löbikében (könnyű, ujjatlan ingben) ül kint a kertben, s máris indul velünk sétálni a Manréza melletti erdei csapáson. Az árnyas, színes, jó levegőjű gyalogúton kettős élvezettel hallgatom elismerő áradozását a keleti művészetről. A Tu Fu-kötetben talált képek kapcsán fejtegeti, hogy a keleti képzőművészetben van valami páratlan előkelőség; olyan érett kultúra, mint a IV.-V. századi görög művészetben. A mogul miniatúrákban is ezt szereti, a nemes erotikát, ami megvolt Európában is a lovagkor, a trubadúrköltészet idején. Csak a keleti építészettel nem tudott tisztába jönni. Nem érti elvét, logikáját. Mert az egyiptomi építészet a maga lótuszerdőt utánzó oszlopaival mégiscsak áttekinthető, de a kínai és indiai tetők, a közibük tűzdelt szobrokkal, akárcsak a görögkeleti hagymatornyok, neki felfoghatatlanok.
Már visszafele jövünk az erdő mélyéről, amikor egyszer csak Domokosba, Latorba ütközünk. Késtek néhány percet, s utánunk eredtek.
Kint ülünk le a kertben. Fülep a Neue Rundschau-ban talált cikkeket, verseket dicséri. Apollinaire, majd Rilke egyik versét magasztalja. - Hát ez is egy fene költő volt, az istállóját neki! - jegyzi meg az utóbbira. László is élénken helyesel. Az Atmen orfeuszi szonett kerül szóba. Be is mutatják nekem, milyen tömör, még magyar prózára is alig fordítható ez a költemény. Meghökkentő az elvontságnak, konkrétságnak ez a remek szövedéke, hogy szétválaszthatatlanul ilyen is, olyan is. Gondolni már gondoltam ilyesmire, de hogy verset is lehetne írni róla?! Nagyon odavan az Öreg Adorno Schönberg-tanulmányától. Akiről ilyet írnak, az is csak "fene nagy valaki" lehet. Dicséri még Constant természettudományos világképről írt cikkét. Matyit ez különös módon izgatja: - Mi van benne? - Az, hogy az anyag további megismerésének lehetősége megszűnt. "Valóság" voltaképpen nincsen. Mert például a fény egyszerre bizonyul hullámrezgésnek és korpuszkuláris mozgásnak, márpedig egy dolog nem lehet egyszerre két dologgal azonos. A fizika még produkálhat csudálatos dolgokat, de a "világkép"-ről egyszer s minden korra lemondhatunk. Megdöbbentő perspektíva. Mintha harminc évvel önmagunk mögött kullognánk.
Nagyon éhesek vagyunk, szomjasak is. Beülünk a Budavárba egy krigli sörre.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap