1957_05. [3]

Fodor András naplója - 1957. május 16. csütörtök

Kormos Pistát akarom fölhívni abban az ügyben, hogy jövő héten, Latorral üzent kívánságuk szerint, kimehetnénk együtt Fülephez. Csak Rab Zsuzsa van otthon, aki nevem említésekor barátságos hangra vált. Mondja, fölhívhatom férjét ?11 tájban is.

A mai Széher úti sétán Sárosi Bálint a fő attrakció. Rendkívül színesen mondja el lengyelországi élményeit. Érdekesen, pontosan fogalmaz. Fülepnek felettébb tetszik, amit a lengyelek irántunk való legendás barátságáról hall. - Hát ilyen népek vannak! Mi, magyarok ehhez képest csak specialitásokkal tudunk szolgálni. Saját tapasztalatommal erősíthetem a feltevést: nem tudnánk olyan közvetlenek, áldozatkészek lenni hozzájuk, mint ők mihozzánk.

Hívom Kormost, mondja, ő is éppen a számomat kereste. A Fülephez menésben nyomban megegyezünk. Látták egyszer autóbuszból kiszállni. Zsuzsának is nagyon szimpatikus volt, ahogy frissen, fiatalosan lépkedett. Abban is megállapodunk, hogy hamarosan összejövünk majd családilag, még csak azt kell eldönteni, náluk vagy nálunk.

Digitalizálás forrása: Ezer este Fülep Lajossal. [Napló 1947-1970.]

Digitalizálta: Kuzsel Péter [2019.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.

Fodor András naplója - 1957. május 28. kedd

Úgy értesültem, hogy a Széchenyi drámát tegnapelőtt játszották utoljára. Ezért lep meg Németh László jelentkezése. Találkozót ajánl, együtt töltjük az egész délutánt. Sétálunk a városban. Sejtelmem, hogy lelki terror nehezedett rá a Kossuth-díj elfogadása miatt, igazolódik. Különösen Féja acsarkodik ellene. Olyasmit mondott, hogy most már csak őt, Illyést meg Tamásit kéne félre söpörni... Őszintén feltárja, mennyire hadilábon állt íróival az elmúlt időkben. Óvta őket a fölösleges hősködéstől. - Imponáló butaság, igen, ez a helyes kifejezés. Olvasmányaikat akarták megvalósítani, hatalomnak érezték magukat, pedig inkább a néphez kellett volna alkalmazkodni, az ő vissza húzódásukat követni. Írtam is abban a cikkemben, hogy a szerep megfordult: nem mi járunk a nép előtt, hanem ők előttünk.

- A ti vállatokon van a magyar irodalom sorsa. Az öregek elvesztették minden tekintélyüket. - Már akik! - teszem utána, mint ahogy eddig is többször mondanom kellett, hogy az igazán értelmesek sosem tekintették őt holmi Görgeynek.

Feljön a lakásomra. Szétnéz, megállapítja, hogy kell lakunk, de figyelme nem tapad a környezethez. Az ilyen ember csak a gondolaton tud csüngeni.

Nem felejti el, hogy már a liftben kérdezte, honnét ismerem Forgácsékat. Hernádiról nem tudom, milyen asszociációval ugrunk át García Lorcára, kiről tanulmányt írt. Pillanatok alatt olyan teljes képet kapok a spanyol költőről, hogy Tu-Futól Weöres Sanyin, Bartókon át saját líránkig nyílnak mögötte távlatok. Micsoda eleven elme, micsoda friss érdeklődés! Ha nem szuggerálná vissza-visszatérő sérelrneivel, töredelmeire célzó megj egyzéseivel, észre se venném, hogy ötvenhat éves. Később, a versolvasás közben szinte fiatalosan nemessé válik az arca, olyan, mint egy harmincöt éves lelkes filosz, akinek mindene az esztétikai élmény.

Legjobban talán mégis az emberségét, szeretni való egyszerűségét csodálom most. Múltkor nem láthattam ennyire közelről. Póztalan őszintesége nemcsak arról győz meg, hogy Sárköziné túloz N. L. megítélésében, de Fülep vádjait sem érzem olyan súlyosaknak, mint éreztem akkor, amikor Németh önközpontú exhibicionizmusáról beszélt. Igaz, természetesen igaz, hogy mindenben magát látja. A Rückblick-et megíró Széchenyi hősiességét nem ok nélkül rokonítja Égető Eszter-hez, és tervezett Csokonai-versdrámájáról szólva is jogosan hasonlítja magát a költőhöz. Hiszen Csokonai tűndériséghez (csurgói tevékenységéhez) hasonlót érzett magában élete hódmezővásárhelyi fázisában. Mint hallom tőle, más is megütődött rajta, hogy végigolvasva történeti drá máit, minden hős akar valamit, valami jobbat, aztán elbukik. Olyan ő ez ben a drámákban, mint Az ember tragédiája Ádámja különböző korok színpadán. Tehát pillanatig sem tagadja, hogy csak magát tudja írni, rossz idegzetű, halálfélelemmel eljegyzett, bukásokra kárhozott önmagát, s lám, ha most szemtől szembe vizsgálom, ilyen-e csakugyan, ennyire szent, ennyire igaz lelkű, mint Apáczai, Husz János, Széchenyi, azt kell mondanom, igen. S ettől a pillanattól fogva csak ízlésbeli, alkati, esztétikai aggályoskodásnak látom Fülep fönntartásait.

Emberségét mérhetem meg azon is, amilyen megbecsülésben részesít. Több ez tán még annál is, amit először kaptam tőle, a Bartók-vers vagy a Baschnál olvasott versek után. Ahogy közelebb húzza hozzám a széket, kezébe fogja írásaimat, már az is több minden fiatalabbnak szóló gesztusnál. Ez már maga a legteljesebb elismerés, mert ilyen tökéletes átélést, hangsúlynak, ritmus- nak, gondolati összefüggésnek ilyen érzékeltetését rajta kívül soha, senki sem tudna így produkálni. Legalábbis elképzelhetetlen, hogy más ilyen természe tességgel vállalkozhatna erre az interpretálva átélő szerepre. Milyen magától érthetődően mondja azt is, ahol magyarázataim kívánkoznak, ott nyugodtan szóljak közbe.

Amikor megtudja, hogy a kezében lévő tekintélyes verscsomó három hét termése, csodálkozik.

Az első verseknél még tartja magát elhatározásához, hogy majd a végén nyilatkozik, de a Két part között-nél már megjegyzi, változott a hangom: megmaradt a nyugodtsága, mégis feszültebbé, zaklatottabbá lett. A Józan reggel-ben pedig fölfedezi, akaratlanul, közvetlen hatás nélkül, Pilinszkyhez közelitek, a régi Pilinszkyhez, akit ő jobban is szeretett, mint a mostani homályosabbat. Az Éhség-nél a testvériség vállalásának igaz szépségét emlegeti, a testi, szellemi éhség azonosságának helyes gondolatát veszi észre. A Stravinsky-versre (Az ördög győzelme) Vekerdi már fölhívta figyelmét, de nem csal benne. - Ez még jobb, mint az előbbi. Igen, ez a korunk hangja. A Mérei dombokban a régi dunántúli hazát ismeri föl egy körrel magasabbról nézve.

A problematikus Memento megoldását az utolsó sor elhagyásában látja. A Feloldozás-ban az utolsó szakaszt véli fölöslegesnek, mivel az előtte lévő nagyon erős. A Holtak és élők hasonló témájú társaival együtt, látom, nagyon megragadja. Dokumentumhitelűnek érzi a bennük lévő képeket. Amikor pihenőül félbeszakítja az olvasást, ezekről kezd elmélkedni. Nagy dolog szerint az erő látványa, magunkba mentett reménye, tudata. Mélyen járóan filozofál az elmúlt tizenkét év hasznáról, párhuzamot vonva mostani nézőpontunk s az 1943-as szárszói között. A Rákosi-korszak legnagyobb eredménye szerinte a szocializmus vágyának fölkeltése, az igazsághoz való ragaszkodás igénye. No és a szellemi igény továbbfokozása. Micsoda pezsgés volt itt csak az elmúlt évben is!

Hamar visszatérünk a versekhez. A Forduló-t és az Apám árnyá-t is dicséri. ezekre is hull valami új, tragikus reflex. A Csak ami volt-ban ismét a pilinszkys hangot, a balladás tónust ismeri föl. Kiemeli A hóhullásban megkapó háttérrajzát (nem tudja, hogy részben Fülepről szól), a Villámlik-ot pedig befejezésül olyan átéléssel olvassa fel, ami a kommentárnál is kifejezőbb. - Nagyon örülök! - mondogatja summázva. - Régebbi verseidhez képest a kötet nem adott újat, de ezekben nagy emelkedés van. Simonnak is mondtam Visegrádon, szükséges olykor az Illyés Petőfi-féle, túlságosan novellisztikus keretből kilépni Vörösmarty felé. Ezekben a versekben erősebb a líra sodrása. És szélhámosság, az a fajta nemes szélhámosság, ami az elkanászodott Juhászban van, nincs ezekben a versekben vonalnyi se. Az ilyen versek kevésbé feltűnőek, de az amolyanokból viszont igen nehéz továbbjutni. Szerencsés költői alkat az, amelyik időnként ki tud vetni magából húsz-harminc ilyen költeményt.

1/2 7 van. Pilinszkyhez készül, akitől a rendőri zaklatásoknak kitett Sárközinéről akar érdeklődni. Kéri, kísérjem még a városon át a Molnár utcáig.

A világ dolgai kerülnek szóba. Kézlegyintéssel intézi el Amerikát. Kínát (Fülep után most ő is) dicséri. Annak idején, amikor marxista filozófiai ma gántanuló volt, olvasta Mao Ce-tung valamelyik írását a gyakorlatról. Imponált neki a szerző hagyománytisztelete, a régi kínai kultúra iránti fogékony sága. Azt is észleli viszont, hogy Gandhi utódai áttértek a szigorúan erkölcsi álláspontról valamiféle machiavellisztikus politikára. Az ő egyetlen maradandó politikusélménye továbbra is a megingathatatlan Gandhi.

A Kossuth Lajos utcában ballagunk már, amikor Weöres Sanyi költészetére terelődik a szó. Fenntartás nélkül nyilatkozik róla. Formagazdagságát, hallatlan kísérletező kedvét dicséri... Tisztában van persze emberi furcsaságaival is. Legfrissebb tihanyi élményét idézve két nehezen visell tulajdonságát említi: az örökös ellentmondást és önmaga lebecsülését. - Ella mondta, hogy gyakran olvasom kötetét lefekvés előtt vagy idegcsillapító helyett. Ezt hallva Sanyi jellegzetesen félrefordítja fejét, arcán m a szokott szkizofrén mosoly, s rákezdi a maga éneklő hangján ( Németh remekül utánozza!): "Most fordítom modern francia költők verseit, és ezekből sajnos az derül ki, hogy hozzájuk képest mi még csak pásztorok vagyunk... hogy én csak egy fuvolázó pásztor vagyok, nem is pásztor, nem is ember, még csak állat..." Ehhez aztán mit szóljon az ember? - kérdi Németh jogos botránkozással. De költőként nagyra tartja Sanyit, csodálja mindent beolvasztó képességét, s nem hi báztatja a primitív ősiségért való rajongását, hiszen közös kori elenség ez Bartókban, Lorcában, Weöresben. Ezért véli bocsánatosnak a Hamvas Bélával kötött frigyet (Fülep bezzeg kárhoztatja miatta!). Különben is nagyon jó, ha egy kultúrának ilyen szellemi inspirálói vannak, akik mint a kilőtt puskagolyó rohannak előttünk, szinte ellenállás nélkül.

Visszakanyarodunk Bartókhoz. Bevallja, hogy a ráépít elméletet, programot majdnem fontosabbnak érzi, mint Bartók zenéjét, amit bizony nem is mer eléggé. Fokozatosan kéne vele ismerkedni a Mikrokozmosz-tól a nagy művekig. Kár, hogy nem jutott idő a lemezhallgatásra. Eredetileg erre készül tünk. Biztatom, pótoljuk a mulasztott zenélést a közeljövőben. Ahhoz képest, hogy jövője tervezésében teljesen bizonytalan, határozottan bólogat, sőt re mek humorral magyarázkodik is: - Két ilyen szerzőt egy délután nehézlebo nyolítani. Nagyot nevetek a Belvárosi kávéház tájékán, ahol ezt hallom tőle. Ehhez hasonlóan kora délutáni sétánkon kacagtatott meg, amikor megjegyez te: "Ez a helyzet, amikor a kishalak eszik meg a nagyhalakat."

Pár szót ejtek Colinról. Nagyon érdeklődik utána. A nyugati világ sivárságában ért tartja a kelet-európai nosztalgiát. Mert itt mégiscsak van valami, ami sehol másutt. Megint a mi generációnk jelentőségét méltatja: - Ki hitte volna, hogy a sémagarnitúra után még jöttök ti?! Azt hittük, minden nek vége... És ti, ugye, jó barátságban is vagytok? Juhász? Gondolom, vele nehéz folyamatosan barátkozni, és lehet, hogy most költőként is megfeneklett. De ezt ne érezt vele. Tehetséges, kiheverheti.

Szörnyű dolog ám az, ha valakire ilyen fiatalon rásütik, hogy zseni. A féltékenység is valahogy a hatalmi helyzetből ered. Ő - jegyzi meg magafelmen tően - szerencsére sohase volt féltékeny arra, aki valami jót irt. Verseimet is ezért olvasta most nagy örömmel. Mosolyogva kíván további jó munkát.

Hazatérve szinte zsongok belül a kapott élmény áramaitól. Töprengek: tudna-e bárki más szorongatott lelki helyzetben ilyen tárulkozóan odaadó, ennyire őszinte lenni? Hiszen a félelem nem megjátszott, csakugyan eredendő tulajdonsága. Már-már élcelődött Saját ideggyengeségén: "Csak bekapcsolom a halálfélelmet..

Az igazi erkölcsi nagyság abban rejlik, hogy mindeközben felül tud emel kedni önmaga gyengéin.

Bizonyos, hogy bennem ez után az együttlét után fogalmazódik az eskü: "Én ezt az embert, mondhat rá bárki bármit, soha, semmilyen körülmények között sem hagyom cserben."

Digitalizálás forrása: Ezer este Fülep Lajossal. [Napló 1947-1970.]

Digitalizálta: Sain Peter [2008.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.

Fodor András naplója - 1957. május 31. kedd

Az Öreg úgy véli: - Most már csakugyan itt van a jégkorszak...

" A feltevés nem irreális, hiszen a hatszázezer éves jégkorszak óta csak tizenkétezer év telt el. Érdekes dolgokat tud " Fülep, "az özönvizröl, az őskori " idom talan, behemót állatokról, az ügyetlen mammutokról, gyikokról.

" Hirtelen átváltunk mai témákra. Izgatja őt a jelen, bár csak közvetve él benne. Alig néhány emberrel érintkezik, de belőlük sokszorosan többet tud kihúzni, mint a magunkfajta gyüszmékelők."

Németh László betiltott Széchenyi drámájával csak nem tud megbékélni, pedig Dóráék is látták, dicsérik. Szerinte az a baj, hogy Németh László minden alakja egyféle nyelvet, a Németh László-i, speciálisan nyakatekert nyelvet beszéli. Kétli, hogy a színpadon el lehet választani egymástól az alakokat, s érteni is lehet, mi történik. Bernáth Aurél is panaszkodott, hogy nem értette a párbeszédeket. Pedig a bonyolultságnak nem okvetlen szükséges érthetetlenséggel társulnia. Élvezettel példálózgat Shakespeare-rel... Hogyan indul például a Hamlet?! Az őrök néhány felesleges szót váltanak egymással, mégis, a harmadik mondatnál már érzi az ember a brividót: borsódzik a háta.

Visszafele menet mindhárman megállapítjuk, nem volt igaza az Öregnek. Általában nincs igaza Némethtel szemben, mert kizárólag magára vonatkoztatva nézi. Képtelen az ő élményeit is átérezve, a mi szempontunkból is vizsgálódni. Nemcsak alkati különbség (extrovertált N. L. és introvertált F. L.), az is akadálya a másik megértésének, hogy a korosabb, tágabb horizontú Fülep valamiféle immunitást élvezve él köztünk. Persze nem haragudhatunk rá ezért, de szívünkben Némethet is meg kell védenünk, mert ő is a mi sorsunk csillaga. Szükségünk van rá, úgy, ahogy van.

Digitalizálás forrása: Ezer este Fülep Lajossal. [Napló 1947-1970.]

Digitalizálta: Berei László [2011.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.