1959_08. [1]

Fodor András naplója - 1959. augusztus 7. péntek

Lakatos Kálmán is, Hernádi is jön velünk Fülephez. A tervezettnél korábban érkezünk, beülhetünk még a Veronikába Sörözni. Gyula itt olvashatja Kálmán Auden-fordításait, melyek közül a Mozart-verset (Metalogus) nagyon jónak tartom.

Furcsa, hogy a már teljesen sötét úton nem jön szembe velünk a hórihorgas árnyék. Egészen a házig megyünk, annak is a sötét, alsó fertályába. Mi történt? A házvezetőnő magyarázza meg: nem telefonáltunk... Dóra azt hitte, én konfirmáltam a mai jövetel időpontját, én azt hittem, ő... - Tehát két bába közt elveszett a gyerek - elmélkedik a gazda, s nem olyan mérges, mint lehetne, inkább kedvetlen. Kint az utcán is vég nélkül beszél könyvrendelései bonyolult adminisztrációjáról. Már kezdek elkeseredni. Kálmán fordításaira csak annyit mond, sűrű jiddizmusok vannak benne. Végre amikor Auden kerül szóba, Gyula előlép, s velem együtt védi a vers szándékát, nívóját. F. egyszerre fölelevenedik, bizonygatni kezdi, mi rossz van abban, ha a művész csak a kort akarja kifejezni. Szidja a nagy, vastag könyveket, mik a kor, a technika, a mai élet, a modernség szerepéről fecsegnek. Mindez csak felszín, a lényeg független atomtól és technikától. Hol kezdődött, mi az értelme ennek a bizonyos technicizálódásnak? Fejlődés-e ez valójában? Fejtegetését megint a jégkorszaknál kezdi, aztán a XIX. századtól vezeti végig a fehér ember szükségszerű evolúcióját, amit éppenséggel nem tekint nagy szenzációnak. A görögök is ismerték a gőzgépet, csak nem volt rá szükségük, mert volt rabszolga-munkaerő. Nagy dolog szerinte az ősember pattintással készült kőéke és az első íj. Semmi meg nem magyarázza, ide hogyan jutott ősünk: sem az anyag immanens ereje, sem a sejtek, sem a fáról lemászó majom.

A Veronikából szól a zene. Dóráék lesik már a lélegzetnyi szünetet, amikor Marcikájukhoz igyekezve elköszönhetnek tőlünk, de Fülep prófétai lendülettel tovább elmélkedik a megfejthetetlen létről, a milliónyi egzisztenciáról. Nagyszerű, ahogy a Kuruclesi út sötétjében megállva, gesztikulálva, kaján érzékletességgel magyarázza el a puj-puj-papa bogár életformáját, ahogy a maga vájta lyukban ülve várja a porhanyós gyűrűn lesuvadó áldozatát. Az evolúció törvénye szerint ez a puj-puj-papa is ősünk volt.

Ami pedig a sejteket illeti: rendben van, hogy minden a sejtekből lett, de hogy jutott a sejtek eszébe, hogy egyszer csak kettéváljanak, s hogy a két nem hozza létre az utódot? Mért nem lehetséges úgy, hogy valaki él ötven évet, aztán szétválik, osztódással szaporodik?

Gyulán beigazolódik a Fülep melletti gyakori jelenség, hogy a partner saját nívójánál magasabb szinten tud a társalgásba kapcsolódni. Az utolsó gondolat is az övé a kapu előtt, hogy a sok negatívumra ráadásul az élővilág egymást falja, pusztítja: madár a növényt, ember az állatot... de azt egyik élőlény se csinálja, hogy saját fajtáját is megeszi. A régi leletek mind ezt bizonyítják. - A koponyák meg voltak lékelve... a velőt nagyon szerették - summázza kesernyés humorral Fülep.

Csodálatos ez a frissesség, fiatalosság - áradozik Gyula. - Ennek az embernek nincs kora!... - És úgy látszik, az igazán bölcs emberek a végső kérdésekre - miközben újra és újra kérdeznek - nem is próbálnak választ adni.

Digitalizálás forrása: Ezer este Fülep Lajossal. [Napló 1947-1970.]

Digitalizálta: Lövei Anett [2016.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei. 2012.