1962_02. [3]

Fodor András naplója - 1962. február 2. péntek

Sárika beteg, nem jöhet Fülephez, Sárosinak viszont kedve van hozzá. Jó kis társaság vagyunk a botozó Professzor körül a Tárogató úti hóban. Filmekről, Dosztojevszkijról folyik a szó.

A kultikus cipótisztogatás után derül ki: Fülep és Bálint mennyire egy fázisban van. - Furulyázunk? - Bálint máris veszi elő legújabb, sípszerű furulyáját, bent pedig a fölbontott cinzanós üveg van asztalra állítva. Tehát ami a múltkor elmaradt, az következik most. - Összehasonlító "nyelvtanulmány" - huncutkodik az Öreg, mivel az olasz üveg mellett a saját készítményű csipkebogyó "málága" is ízlelésünkre vár.

A híres olasz nedű nem nagyon ízlik. Bálint dünnyögős furulyázása viszont mindenkit elragad. A juhokat hívogató pásztor dallama után megkérdi: - ­Nem Schönberg volt? - Kedvenc dala, a Gyere rózsám a szekerem után, most sem maradhat el. A siratókról való elmélkedésben is nagyon egymásra talál most Bálint és Fülep: egymás gondolatait folytatják. Persze hogy ez lehet a népzenék legősibb anyaga, és a legtipikusabban helyhez kötött, hiszen a nótát vitték faluról falura, de a siratót nem.

Érdekes elmélkedést ereszt meg Fülep a régi urak és jobbágyok közös kultúrájáról. Már a család-cseléd szópár is ezt jelzi. Nemcsak "versunkenes Kulturgut" -ról van szó, hiszen a tizenhetedik századi erdélyi urak nyelve is mennyire azonos a népével.

- No, még egyet! - int Bálint felé a gazda, s kedvem szerint a "Porondos víz martján" kezdetű pszalmodizáló dallamot kéri. A Beney házaspár merev arccal figyel, de belül csak megmozgatja őket is, amit hallanak.

Bálintnak ugrós kedve van: el-elfut tőlünk a havas úton. Szeretem gyerekességét, ezért is nem hagyom leszállni a Moszkva téren, amikor már-már lemond arról, hogy a múltkori együtt ivást folytassuk. De most csak hozzánk mehetünk föl, mert a Dumberton Oaks-ot föltétlen akarom hallani. Zsuzsó vonakodik, többször is le akar maradni, de nem engedjük. Illik is, hogy a betegségből épülő Sárikát s minap szerzett új rádiómat megnézzük. Maradék pálinkámat a férfiak isszák meg. Zsuzsó, amit ritkán szokott, cigarettára gyújt, behúzódik a díványpárnák közé.

Digitalizálás forrása: Ezer este Fülep Lajossal. [Napló 1947-1970.]

Digitalizálta: Nyujtó Imre [2012.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.

Fodor András naplója - 1962. február 10 szerda

Szakszervezeti könyvtárak vizsgálatának záróülése a SZOT-ban. Nagy Pistán, Nagy Laci Ágh István néven író öccsén látom, szívesen ülne mellém. Oka is kiderül: elővesz egy verset, olvassam el. Kőbányai környezetéről szól, tele van tiszta érzéssel, eleven képekkel. A formálásban ott kísért a báty keze, de nem utánozza őt, inkább a városba került falusi legény problematikája szokványos. A szerző kedves, érzékeny arcán, hozzám húzódásán azonban mást is érzek, mint a véletlen találkozás adta kapcsolatot. Olyasfajta éhséget, amit talán éppen én tudnék kielégíteni. Egykettőre kiderül, hogy ő a terített asztaloknál kisemmizettnek érzi magát. - Vannak barátaim: Kondor Béla, Sánta Feri, de az a baj, hogy mind idegbajosok. - Juhász és tulajdon bátyja körében pedig ő csak az öcs, akinek a kispadon a helye. Tudom én jól, milyen könnyen elfeledkeznek az idősebbek a fiatalabbakról, nem érzik szükségét a kontinuitásnak, még azok sem, akikben nincs meg az NB I-es gőg. (Kamondy-Tóth mondta a múltkor a Belvárosi Kávéházbeliekre: ezekből sose állítanak össze válogatott csapatot.) Csoóriék se vették észre, hogy ez a fiú szeretne velük barátkozni. A hivatalosabb helyek meg eleve nem figyelnek az árnyékban levőkre. Simon is elveszettnek tartja, amért dekadens polgárok közé keveredett. Pedig belül egészséges fiú ez: vágyik valami jobbra, többre. Ilyenkor költözik belém valami missziós elszánás: segítenem kell. Meghívom a gyereket hozzánk. Jön szívesen.

Bent a Múzeum utcában meg Hankiss Elemér kér pártfogást a Széchényi Könyvtár OSZK Híradó-n belül induló irodalmi rovathoz, Bereczky Laci, Albert Gábor és más írókollégák támogatására. Persze szívesen részt veszek a szerkesztésben, ha lesz mit szerkeszteni.

Este a főpostáról hazajövet a Tanács körúton akadok össze Nemeskürtyvel. Kislányát, Harríetet sétáltatja. Mivel egy irányba megyünk, elbeszélgetünk filmügyekről. Újfent meglepődik, milyen tájékozott vagyok. (Pedig nem is dicsekszem neki azzal, hogy 1937 ősze óta minden látott film adatait számon tartom, pontosan 670-ét.) Épp Hernádiról beszélgetünk, amikor elmegy mellettünk az utcán. Óhatatlanul szó kerül Jancsóról, akivel ő pározta össze, bárha nincs tőle elragadtatva. - Adok neki még egy lehetőséget... - nagyon rosszul hangzanék ez a mondat, ha nem volna mögötte a szakmáért vállalt felelősség is, az állítólagos, de kibontakozni még nem tudott szuverén tehetség tisztelete. Ugyanekkor a szakma korruptságát is világosan látja. - Hát neked még mindig nincs kocsid? - kérdezte az egyik nagymenő rendező. -Nem is lesz! - felelte olyan hangsúllyal, mint aki vezető poszton is kívül akarja tartani magát a dolgok üzleti részén. Gyuláról ugyanaz a véleménye, mint nekem: - írnia kéne valami olyat, ami az ő furcsa szemszögéből nézve is valóságos, amit becsületesen csinál, mégis elfogadják.

Az atya időnként kénytelen a lányával is foglalkozni. Nagyot nevetek, amikor a csöppség a képkeretezők kirakata előtt rámutat a lámpafényben olvasó nő színes reprodukciójára: "Szerintem... Renoir!"

Gyula, mint később hallom, kétségbe van esve, amiért bizonyára elkottyantottam, hogy ő Jancsó következő filmjében közreműködik, holott Jancsó az esélyek érdekében kénytelen volt elhallgatni Hernádi nevét. Nem érzem magam vétkesnek, mert Gyula viszont előttem restellte a kétszeres megalkuvást, s nem figyelmeztetett az őrzendő titokra. Másrészt hálás is lehet nekem a jószolgálatért, hisz Nemeskürty szinte szavát adta előttem, hogy szorgalmazni fogja Jancsó csáléra álló filmtervét.

Digitalizálás forrása: Ezer este Fülep Lajossal. [Napló 1947-1970.]

Digitalizálta: Pocsári Csaba [2017.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.

Fodor András naplója - 1962. február 16. csütörtök

Plovdiv - Karlovo - Kalofer - Kazanlak

Szép napsütéses reggel. Most megnézzük a Néprajzi Múzeumot - jelenti útitársam, Nino Nikolov. Az épület egy gazdag kereskedő rendelésére készült 1847- ben. Egy-egy szoba berendezéséből láthatom a régi török világ hangulatát. Különféle népviseletek. A mirovóiból lett a tipikus. Állattenyésztés, földművelés eszközei. Csodálatos csergeszőnyegek a falon. - Ilyen gyorsacskán megnézték? - kérdi a leány, aki bebocsátott minket. Hasonló gyorsacskán nézzük meg a Régészeti Múzeumot is, ahol a kilenc részből álló panagjuristei trák aranykincset őrzik, éjszakára lesüllyeszthető üvegtrezorban. 2000 éves lelet! Valaki ásás közben bukkant rá húsz évvel ezelőtt. Az aranyműves munkái hallatlanul finomak, szinte a görög edények csodáira emlékeztetnek. Görög vázák, trák maradványok... Gazdag múltú föld ez.

Északnak, Karlovo irányába indulunk tovább. Jól megnézhetem a plovdivi síkságot. A faiskolákban már metszik az ágakat. Március végéhez illő szép idő van, olykor már szinte zöldellnek a mezők. Látok vasutat, állomásokat, melyeknek fazonja teljesen elüt a miénktől. A falvakban minden ház emeletes, előtte lugas, a kapu melletti padon sütkérező öregek. A férfiak fején dob- szerű, kerek fekete kucsma. Elbűvölő látvány a felhőkből finom fehér hóerecskékkel megjelenő Sztara Planina, a Balkán-hegység. Két híres hely egymás után: Karlovo, ahol Vaszil Levszki, Kalofer, ahol Hriszto Botev született. Levszkiék házát meg is nézzük. Udvara kőkútjából két ágon víz csörgedez. A ház nagyon egyszerű.

Tetszik a délies kifele élés. Tele vannak a főtér padjai. Sok régi házat látni a gyors folyású Tundzsa folyó két partján.

Kazanlak 30 000 lakosú város, a rózsavölgyek központja 8 kilométerre van a híres Sipka-szorostól, melyet fordítóként, Vazov versét átélve, valamelyest ismerek.

Az étteremben öt asztalnál 120 vendég. Vasárnap az esküvők napja Bulgáriában. A menyasszony rubensi idomokkal áldott, leendő férje valami városi tisztviselőnek látszik.

Megszólal a zenekar. Nosza, egykettőre táncra áll a keze-lába mindenkinek. A menyasszony vezeti a sort az asztalok körül, ki az udvarra és vissza. Előttem kanyarodnak karikába. Megilletődve nézem a városi ruhákból kiütköző népi temperamentumot, a mozgás szépségét, a belső derűt, ahogy megadva a módját minden lépésnek, járják a 7/8-os racsenica-ritmust. Alacsony, bajszos emberke; ősz nénike; kötött ruhás vastag nő és egy karcsú, tűsarkú cipős, sima kerek fejű öregember; zongoralábú asszonyság mind-mind beletalál a szertartás szépségébe. A végtelen érzetét keltő, egyhangsúságában is eleven muzsika, a megunhatatlanul variálódó tánc a hagyomány erejét sugallja. Ez a nép mindent kibír, ezekben az emberekben ép maradt az összetartozás érzülete. Itt még van kultúra! - ahogy Fülep mondaná.

Párokra szakadnak a táncosok, a nők keszkenőt lobogtatva kelletik magukat. Oly szép! Folyton törölgetnem kell a szemem sarkát. Talán nagyobb élmény mintha csak falusiakát láttam volna. - Nincs itt nagy különbség városi, falusi emberek közt - mondja kísérőm, Nino Nikolov. S csakugyan, a modern táncokat is bolgárosan járják. Megyünk tovább a tavaszban, kétszer is találkazunk az úton vonuló lakodalmasokkal. Verik a dobot, lóutánzó komédiás toporzékol előttünk. A nyoszolyólány karján kakas, a vőfélyében csobolyó. Benyújtja a kocsi ablakán, igyunk a mátkapár egészségére.

Digitalizálás forrása: Ezer este Fülep Lajossal. [Napló 1947-1970.]

Digitalizálta: Józsa Sára [2012.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.