Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Tornai németországi verseiből (pocsékul érezte ott magát) három szinte brutális hatást kelt bennem. Rögtön ráállok az ő hullámhosszára, eszembe sincs azzal a szőröző módszerrel keresni a jót, rosszat, ahogy ő szokta. (Meglep, hogy Csoóri Sanyi új verseiről is kifogásokat mond, enyémmel megegyezőket. Sőt a Látok kék lámpát lengeni-t ő is giccsnek mondja; mintha gondolataimat lopta volna ki a fejemből. Szólni kéne azért a Sanyi-féle fölényeskedésről is... Majd máskor.)
Vekerdi Lacival kettesben buszozunk a Pasarétre. - Voltam Laci bácsinál, Sajkodon... - újságolta. Kicsit komor. Kifárasztotta az Irgalom. Megint elhatározta, hogy nem ír többet. (Közben öt nagy regényíróról tervez esszét: Joyce-ról, Proustról, Musilról, Kafkáról és Faulknerről.) Egyébként engem is szeretettel emlegetett, tetszik neki a kötet s a Kortárs-beli Kiáltás is.
Fülep azzal kezdi, próbál félretétetni Dórának és nekem egy-egy Csontváryt. Vettem már példányt, de Colinnak nagyon jó volna F. ajándéka. Ő örömmel konstatálja Laci Galilei-tanulmányát a Magyar Tudomány-ban. Csuda bizony, hogy a Trencsényi-Waldapfelek diktatúrája mellett is megjelenhetett. Trencsényi-Waldapfel és a vallás, Trencsényi-Waldapfel és Kerényi... Mert hisz ő is, Szabó Árpád is ott ültek Kerényi lábánál... Aztán nem múlt alkalom, hogy ne szidták volna mesterüket. Pedig Kerényi!... - csillan föl Laci szeme. Rövid értékelő eszmecsere erényeiről, hibáiról, válogatott eszményképeiről Ottótól Max Weberig. Az utóbbiról, kiről alig tudok valamit, Fülep ódai hangon beszél: - Micsoda erudíció! Micsoda szakmai komolyság!
Irodalmi ügyekről nekem kell szólnom. Beney Zsuzsától Hernádiig jutunk el. Fülep szokatlan figyelemmel hallgatja, kivált Laci tömör és lelkes összegezését az új (Folyosók), de még inkább a korábbi, kiadhatatlannak minősített, Az ég bútorai című regényről [Kiáltás és kiáltás címen jelent meg 1981-ben. F. A., 1983.] Az az utóbbi őt is jobban érdekelné. A félelemről jut eszébe neki is a Rákosi-korszak legalja, amikor veszedelmes iratait eregette le a kollégiumi vécében, s egyszer csak a fürdőkádból is jött a víz. A buzeráns hírű inast kellett behívni. Csodálkozott, mitől a dugulás. - Újságot dugtam bele egészben... Igen ám, de ahogy ott kurkászott, más került elő... Jó pár tízesembe került a dolog.
Fúj a szél, már-már fázik a kezem, de a másfél fordulatot azért ma is megcsináljuk. Következő téma a német megszállás rémségei: a 18-20 éves ifjú vadállatok, az "Ein Gott gibt's: Hitler!" fanatikusai, akikkel Várkonyban találkozott. Említem a Háborús bűnösök filmet, ő meg a Homérosz földjén-t. Elmélkedik a sziklatetőn élő szerzetesekről, hogy az élet mennyi őrültség lehetőségét is magában hordja. A kapunál jelentem be "tagfölvételi javaslatomat" Vörös Lászlóékra. A szükséges két ajánló jelen van. - Szívesen hallok ilyen emberekről! - reagál rövid jellemzésünkre. - Érzékeny ember! - teszi hozzá Laci -, Bandi nagy tisztelője.
Derék fiú ez a Vekerdi. Magamra ismerek cselekedeteiben. Semmit sem aludt az éjszaka, mégis kijött ide.
Gondolom hosszú időre utolsó szereplésem lesz a mostani Pécsen. Nem kívánatos személy lettem az Apostol vers megjelenése óta, pedig pontosan tizennyolc éve itt léptem be az irodalomba.
Tüskésék Surányi úti, jó ízléssel berendezett lakásából Csorbához igyekszem. Örül, s félreérthetetlenül kijelent megválik a Jelenkor-tól melyből a felsőbb hely népművelési folyóiratot akar csinálni. Szederkényi egyelőre ellenáll.
A szereplő írók ezúttal nem a szerkesztőségben találkoznak, hanem Kende Sándor könyvesboltjában. A Jékelyt és engem bevezető Koczkás öt percet kér, míg gondolatait a Mecsek eszpresszóban összeszedi. Mindezek után olyan árnyaltan, pontosan és tisztességesen beszél kettőnkről, amit nem vártam. Negyvenen-ötvenen ülnek körülöttünk a Városi Művelődési Ház kistermében. A Kendéné-féle irodalmi színpadosok jól mondják verseinket. A Dicséret hallatán Jékely fölszisszen: - De szép Adi lánya helyett különben ő köszöni meg könyvemet. - Majd viszonozni fogom. Zsolinak nehezére esik a nyilvános szereplés, még a fény is bántja a szemét. Koczkás hangsúlyozta a köztünk lévő, a véletlen együttes mögötti vonásokat, az erdélyi-dunántúli hagyományt, a poeta doctusságot, az Eötvös-kollégiumot, s hogy nem tartozunk a harsányak közé.
Csorbát, Berthát, Aratót látom, s fölismerem Szederkényit, ki nagyon vigyáz arra, hogy ne kelljen velem találkoznia. A közönség elégedettnek látszik, mégis az első felszólaló ezzel kezdi: - Úgy éreztem magam, mint siralomházban. Nem igaz, hogy vidámabb verseket ne lehetne írni. - Tessék, próbálja meg! - förmed rá Jékely. - Nem tudok. - Én se... replikáznak tovább. Sződy Szilárd fiatal tanár, majd Koczkás véd bennünket, szinte dühösen. - Amíg ez az igény csak olvasói, addig nincs baj, de ha felülről érkezik, attól ments Isten! Láttuk már, mi lesz belőle.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap