Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
A Múzeum kávéházban Beney Zsuzsa egy ideig csinosan, nyugodtan ül velem szemben, de aztán a Jules és Jim című Truffaut-film szidalma után engem kezd kíméletlenül támadni. Hellyel-közzel így: - Miért kell arról írni, hogy a barátom köszönt-e vagy sem? - Miért, miről fontosabb írni, mint az emberekről? - Arról, hogyan nő a fű. - Jó, írok majd egy verset a fűszálról, de az is csak addig érdekes, amíg legalább két ember van a világon. - Mániákusan ismétli, nekem csak azért kellenek a kapcsolatok, mert nem merem vállalni a magányt. Szép, hogy valaki annyira át tudja élni mások gondja-baját, de igazi azonosulás nincs, az ember a legnagyobb boldogságban is egyedül marad.
Eszmecserénk ott kezd elfajulni, amikor Zsuzsó tapintatlanul rám olvassa József Attila sorait: "...Szívére veszi terhűnk, gondunk, vállára venni nem bolond..." - És honnan tudja megítélni, mikor, mit veszek a szívemre vagy vállamra? Van valami lelki súlymérő készülék amely bárki előtt kimutatja a vállalás terhét?
Ingerült válaszom kicsit megzavarja a vitapartnert, de aztán ismét ilyeneket mond: - Harminc éven felül már nem jönnek össze emberek azért, hogy beszélgessenek. - Amikor Vekerdi krisztusi altruizmusát említem, rávágja, kérdezzem meg erről majd húsz év múlva.
Nem értem a szűnni nem akaró ingerültséget s a szeszélyt, ahogy a nemrég pozitív vélemény most ellenkezőjébe fordul. Karácsony előtt még személyiségem páratlan pozitívumait emlegette, amibe mindenki beleütközik, most amit elismer, arról is a becsüs hidegségével szól. - Magából hiányzik a játékosság... - mondja újra csak a negatívumot. - Fülepet ne keverjük ide, ő elfogult.
Annyit azért elárulok, hogy Fülep észrevette, hogy Üzenet című versem teljességgel róla, Zsuzsóról szólt, neki erről fogalma sem volt, bárha elismeri, az jó vers.
Kiábrándult nyugalomban válunk el. Talán még másképp is fogjuk látni egymást.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap